PALIMPSZESZT
8. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

SASHEGYI Gábor
Leírni a mesét -- a quant-morféma különös funkciója a középkori francia elbeszélő prózaszövegben

Leírni a mesét. A quant-morféma különös funkciója a középkori francia elbeszélő prózaszövegben

Az itt következő rövid tanulmány célja: a korai (12-13. századi) francia elbeszélő prózaszövegek esztétikai státuszára vonatkozó kérdések felvetése előbb általánosságban, majd egy konkrét szövegjelenség kapcsán.

A modern nyelvészeti és irodalmi kutatásoknak is fontos tárgyai a középkori 'irodalmi' szövegek. Nagy az időbeli és kulturális távolság, mely e szövegektől elválaszt minket, és persze a megvalósulásuk praxisára vonatkozó információk is (jórészt e távolsággal összefüggésben) nagymértékben hiányoznak. Mindez a kutatás számára nem csupán akadályként, hanem mint inspiráló módszertani kényszer is jelentkezik. A számos, szinte tapogatózva kipróbált kitörési lehetőség közül az egyik a strukturalista és poszt-strukturalista, továbbá a szövegtani iskolák törekvései felé történő tájékozódás lehet. Mármost tudjuk, mekkora jelentőséget tulajdonítanak ezek a forma problémájának - annál feltűnőbb hát, hogy a mennyiségileg is igen jelentős középkori elbeszélő próza-hagyomány vizsgálata nyomán a mai napig sem alakult ki világos fogalmi rendszer e szövegek esztétikai helyével kapcsolatosan.

E jelenség okai többrétűek. Itt és most nem foglalkozhatunk bővebben a legalapvetőbbel - legfeljebb utalhatunk rá: ez ti. a szövegeink korabeli megvalósításával és (spontán vagy teoretikus) befogadásával kapcsolatos egykorú információk, tanúságok hiánya, illetve szórványos jellege. Emellett a modern korban még legalább két olyan gondolati hagyománnyal is számolni kell, amely hatott a kérdéses szövegekkel kapcsolatos filológiai, nyelvészeti és irodalmi (kritikai) gondolkodásra; mindkettő bizonyos fokig kedvezőtlenül befolyásolta a középkori elbeszélő próza értékelését. Először is: az irodalomesztétikai fogalmak (magával az irodalom-fogalommal kezdve) hagyományosan a költészethez kötődtek, tartalmukat azzal kapcsolatban nyerték el - a próza ugyanakkor, mint olyan jelenség, amely nélkülözi az esztétikailag megragadható formát, fogalmi űrben maradt. Ez annál is inkább igaz a középkori prózára, mivel e szövegek nemigen voltak kezelhetőek a klasszikus retorika alkalmazásával, így tehát nem fértek be a prózáról való gondolkodás hagyományos keretei közé sem [1]. Nem meglepő ezek után, hogy amikor Bernard Cerquiglini 1981-ben összehasonlítja Robert de Boron versben írt Arimathiai Józsefét ugyanazon mű "prózára-áttett" változatával, még mindig kénytelen "bátor hipotézisnek" ("hypothese forte") nevezni azt az alapvető (és alapvetően fontos) véleményét, hogy a korai francia próza éppolyan értelemben "kódolt" szövegtípus, mint a kor másik tipikus elbeszélő formája, a nyolcszótagos-párrímes verssor, vagyis az "octo" [2]. Ami a második, a próza értékelését hátrányosan érintő "hagyományt" illeti, itt arról a tényről van szó, hogy csak a legutóbbi évtizedekben jelentkeztek azok a (nyelvészeti) iskolák, melyek szempontjaik sokrétűségével talán megfelelően reagálhatnak a probléma összetettségére [3]. Itt kiváltképpen a szövegnyelvészetre gondolunk, mely főleg a szövegpragmatikai megközelítéssel együttesen alkalmazva tűnik igen sokat ígérőnek.

A fent vázolt módszertani problémák néhány éve valóságos forradalomhoz vezettek a francia középkori filológiában. A mozgalom a formai és szövegszerű megközelítés iránt nyitott, irodalmi érdeklődésű nyelvészek köréből indult. A szövegnyelvtani szempontú szövegvizsgálat, a "nagy elődök" [4] munkásságát követve, ma egyre népszerűbb, és ez érvényes természetesen a elbeszélő prózaszövegekkel kapcsolatos kutatásokra is [5]. Az alábbiakban mi is ehhez a fogalmi rendszerhez igyekszünk alkalmazkodni.

A szövegszervezés technikájával foglalkozva természetesen érinteni kell a norma problémáját is. A középkori prózát illetően azonban ma éppenséggel lehetetlen olyan, a szövegekhez képest "külső", explicit, egykorú normarendszerhez folyamodnunk, amelyhez képest a vizsgált korpusz tulajdonságait azonosíthatnánk [6]. A elbeszélő próza tanulmányozásakor emiatt mindenképpen meg kell említenünk a szövegekre ható, bennük működő hagyományok szerepét - absztraktabb szinten ugyan, de e meggondolás legalább bizonyos orientációval szolgálhat [7]. A "hagyomány" fogalma értelemszerűen közel áll az "intertextualitás" pragmatikusan felfogott fogalmához. Az e területre vonatkozó vizsgálatok igazán komoly formában természetesen csak statisztikai és kvantitatív alapokon képzelhetők el [8].

A fentieknek bizonyos fokig ellentmondó-paradox módon a prózaszövegek esztétikai megformáltságának ténye valójában régóta nem vitatott, már ami a szöveg magasabb szintű elbeszélő struktúráit illeti. Az epizódok egymásba-fűzésének "tudós" technikája ("entrelacement"), a tartalmi párhuzamokat, párhuzamos cselekménysorokat bemutató elbeszélés-motívumok [9] tipikus megvalósulásai mind azt jelzik, hogy a szöveg létrehozója, mialatt erőfeszítéseket tett a "mondanivaló" műbe-komponálására ("conjointure"), formai szempontokat is figyelembe vett munkája közben. Az ilyen fajta, nagyobb léptékű cselekmény-szekvenciák demarkáló jegyeinek vizsgálata maga is sokat ígérő kutatási terület: az írásbeliség és oralitás e határ-korszakában keletkezett szövegek amellett, hogy euforikus elragadtatottsággal igyekeztek kihasználni az írottan intézményesülő szavak hatalmát, nyilván nem csak a materiális értelemben vett formai jegyeikkel kapcsolódtak még az orális "irodalom" követelményeihez, hanem struktúrájukban, ritmusukban, ismétlődő és egymásra referáló részleteik gyakoriságában és eloszlásában is.

Mi a textológiai értelemben vett szöveget ezúttal a legalacsonyabb, mikrokohéziós szintjén vizsgáljuk. Egy konkrét, apró jelenséget fogunk bemutatni, remélve, hogy a kisebb lépték pontosabb megfigyelést tesz lehetővé; azt sem tagadjuk azonban, hogy az adatok szélesebb területről való begyűjtését a továbbiakban informatikai segédeszközökkel képzeljük megvalósítani. Demonstratív céllal kiválasztott vizsgálati tárgyunk egyetlen apró elem, amely első pillantásra látszólag kevéssé kötődik az elbeszélés formai értelemben vett technikájához. Rendkívüli gyakorisága mégis a szövegek legnagyobb részének jellegzetes elemévé teszi. Az ófr. 'quant' (m.fr. 'quand') morfémáról van szó, melyet a leíró nyelvtanokban többnyire 'időhatározói kötőszóként' sorolnak be, mint a 'comme' kötőszó szinte tökéletes szinonimáját. Már itt szeretnénk megjegyezni, hogy a 'quant' (és a 'quand' is) olyan elem, melynek a szemantikai státusza gyakran bizonytalan [10].

A könnyebb áttekinthetőség kedvéért egyetlen, összefüggő referencia-szöveget választottunk: a Pszeudo-Turpin Krónikája néven ismert szöveg egyik 13. századi, (tehát "klasszikus ófrancia" nyelvű) változatát [11], melyet a szöveg kiadójának neve után a továbbiakban WULFF/II.-nek rövidítünk. E szöveg egyik változata szerepel a Legenda Aureában is, mint Nagy Károly legendája; így az elbeszélt mese magyarul is hozzáférhető [12].

Nos, a 'quant'-nak köznapian "normális" használatai mellett, melyek itt minket kevéssé érdekelnek, vizsgált morfémánknak van egy tipikus, érezhetően a szövegszerűséghez kötődő előfordulási módja is, amely igen gyakori a középkori korpuszban. Ezekben az esetekben a 'quant' egy jellegzetes fordulat részeként jelenik meg: ezt a továbbiakban az egyszerűség kedvéért "quant-mondatnak" (q.-m.) nevezzük. A kritika részben már foglalkozott is velük, megállapítva szinte a stílust is befolyásoló gyakoriságukat [13]. Az időhatározói alárendelő mellékmondatok azon típusáról van szó, ahol a 'quant' kötőszóval indított mellékmondatok megelőzik a főmondatot. Maguk a mellékmondatok mondatkezdő helyzetben lévén, a 'quant' vagy 'et quant' fordulatok ilyenkor gyakorlatilag mindig automatikusan két mondat határára kerülnek. Tudjuk, a középkori prózaszöveget sokszor nehéz mondat-szegmentumokra bontani [14]: az '(et) quant'-típusú mondatkezdetek pedig a szövegkiadásokban gyakran éppenséggel önkényeseknek tűnnek. Nos, ennek az az oka, hogy a szöveg tematikus fejlődésének folyamatában a q.-m. egyrészt természetesen és szembeötlő módon kataforikus szerepet tölt be (hiszen utal az őt követő főmondatra); ám ezzel egyidőben igen erősen anaforikus szerepe is van, minthogy az egész q.-m. valamely tematikus antecedens révén kapcsolódik a megelőző kontextushoz. Ez a fajta kötődés azután sokféle alakot ölthet, különféle szövegszervező funkciókkal. Tanulságos e tekintetben az a példázat-jellegű betét-mese, melynek célja a "holtak végakaratát megszegők" elrettentése (WULFF/II. 47.-48. o.). Az (a.) és a (c.) esetekben a tematikus folyamatosság a történet-egész szintjén ragadható meg - a q.-m. maga éppenséggel a szó szerint vett elbeszélő szekvencia kezdetét jelzi; a (b.) példában viszont "narráción-belül" működve látjuk. A q.-m. itt szorosan kapcsolódik az előző mondat igéjéhez, mindamellett oly módon, hogy a konkrét kontextusban bővíti annak jelentését:

(a.) Mes.j. grant miracle y avint que Diex y moustra de ceuls qui retienent les les des morz. Quant li rois fu hebergiez a tout son ost a Baione, (...) (un chevalier) si amaladi mout. (WULFF/II./6.)

(b.) Pres fu de morir, et fu confes, et prist Corpus Domini, et commanda a.j. sien cousin que il son cheval vendist et donast au povre qui gardé l'avoit ce qu'il en avroit. Quant mort fu le chevalier, cil vendi le cheval cent livres, ne riens n'en departi aus povres, (...)(WULFF/II/7.)

(c.) Mes la venchance de Dieu soloit estre plus hastive et plus aperte (a cels tans) que ele n'est ore. Oez qu'il en advint. Quant.xxx. jorz apres sa mort furent passé, cil qui morz estoit s'aparut une nuit a son cousin, et li dist:(...)(WULFF/II/8.) [15]

Példáink sorrendben az "A" mellékletben jelzett 6., 7., és 8. előfordulásnak felelnek meg. A különbség mellett közös ezekben az esetekben, hogy a 'quant' itt érezhetően sokat megőrzött időhatározói értékéből: a hasonlóan működő szerkezetekben való többszöri megismétlése a kérdéses epizód cselekményének (vagyis a haldokló lovag végrendeletének végrehajtását megígérő, majd szavát mégis megszegő rokon példás bűnhődésének) viszonylag gyors kibontását segíti elő, világosan tapadva az időbeli és okozati előrehaladás követelményéhez.

Máskor a q.-m. az előzőket összefoglaló, sőt néha egyenesen konkluzív tartalmú fordulatot alkotva utal vissza; a formula ilyenkor verbum percipiendit tartalmaz - valaki konstatálja, hogy a helyzet olyan, amilyennek az előző mondat(ok)ban láttuk. Ilyen eseteket találunk többek között a WULFF/II. következő mondataiban - a harmadik, (f.) előfordulás egyben újabb példa rá, hogy a q.-m. szekvencia-elválasztó elemként a narráció kezdetét is jelölheti:

(d.) Une nuit se gisoit Charlemainne en son lit et vit en avision un chemin d'estoiiles (...) Quant Charlemainne par pluseurs foiz ot veü ce chemin, si pensa en soi que ce senefioit. (WULFF/II/1.)

(e.) Agoulant s'en rala et passa les porz (...) et vint a Pampelune et manda Charle que il l'atendroit a bataille. Quant Charlemainne oď ce, si s'en vint en France; (...) (WULFF/II/17.)

(f.) (Nagy Károly - közvetlen beszédben megírt szekvencia - szól Agoulant-hoz) Quant Agoulant oď le roy parler sarrazinois, mout s'en esmerveilla et ot grant joie; (...) (WULFF/II/19.) [16]

Ugyanez a helyzet továbbá a 2o, 21, 24, 25, stb. előfordulások esetében (ld. az "A" mellékletet.) A leggyakoribb verba percipiendi természetesen a voir 'látni' és az oďr 'hallani', de még a savoir 'tudni' is előfordul amazokéhoz igen közeli funkcióban, kb. 'tudomására jut' jelentésben:

(g.) (...) li rois d'Aufrique que l'on apeloit Agoulant vint a grant ost en Espaigne et la reconquist et osta, et ocist les crestiens que Charlemainne y avoit lessiez. Quant Charlemainne li rois le sot, si s'esmut a granz olz por aler en Espaige, (...) (WULFF/II/5.) [17]

Az anaforikus jelleg olyan erős lehet, hogy a 'quant'-t akár még a közvetlenül megelőző kontextusba foglalt információ (illetve esetenként annak jelentős része) szinte szó szerinti megismétlése is követheti:

(h.) Rollant l'en pria mout et l'en fist tant prier que li rois l'en dona congié; et quant il l'ot, si oď messe, puis s'arma et ala combatre contre Ferragu le jaiant. (WULFF/II/28.) [18]

Máskor, nem egy esetben a q.-m.-ba foglalt grammatikai vagy kontextuális eszközök utalnak igen erősen az előzményekre [19]:

(i.) Fernaguz comença a dormir, et Rollant qui forz et fiers et hardiz estoit li aporta une grant pierre de souz son chief, pour ce qu"il dormist plus a aise. (...) Quant Ferraguz ot.j. pou dormi, si s'esveilla et vit Rollant seant en costé lui. (WULFF/II/31.

(k.) (...) Rollant (...) trest s'espee et li bouta legierement parmi le nombril. Et Fernaguz conmença a crier: "Mahomet, Mahomet, secor moi, car je muir!" Quant Ferraguz fu morz, Rollant s'en repera tout sain et tout hetié. (WULFF/II/33.) [20]

Végezetül, ritkán még az is előfordul, hogy a q.-m., noha formailag új lexikai elemeket vezet be az elbeszélésbe, valójában semmiféle további tartalmat nem fűz az antecedens szekvenciához:

(l.) Puis demanda Fernaguz trives a Rollant jusques a l'andemain. Et deviserent qu'il vendroient combatre sanz lances et sens espee et sanz chevax. Et quant il orent ce otroié, chascuns s'en ala lŕ dont il estoit venuz. (WULFF/II/30.) [21]

Az ilyen esetek mögött valószínűleg a q.-m. formulaszerűségének, formulává válásának erőteljes tendenciáját kell látnunk. Effajta formulaszerű használatot mutat egyébként szinte minden példánk, legalábbis annyiban, hogy szinte valamennyiükre több; hasonlóan működő előfordulást lehet találni már a WULFF/II.-n belül is. Így különösképpen szembetűnnek a verba percipiendivel képzett q.-m.-ok, a ce deiktikus elemmel az előző kontextusra visszautaló és egyéb pronominális utalással élő mondatok. Ezen kívül még bizonyos elbeszélés-helyek hasonló tartalmú q.-m.-tal történő megoldása is erősíti ezt az értelmezési lehetőséget. A szöveg egésze harcokat, csatákat mesél el; a q.-m., mint eddig is láttuk, igazán gyakori benne; mégis szembetűnő, hogy a q.-m. milyen sok esetben "dramatizál" apró csatajeleneteket, a hangsúlyt mindenkor valamely lényeges cselekménysor kezdetére helyezve. Kifejezetten dramatikus erejű példa is akad, mint a 35. ("A" melléklet) - ahol a pogány és a keresztény sereg ront egymásnak, vagy a 36., ahol a pogány sereg rettenetes maszkjainak a keresztény seregre gyakorolt lélektani hatásáról van szó. Ha nem is hihetjük mindamellett, hogy ezek a "formulák" teljes funkcionális-formai analógiát mutatnának a chanson de geste esetében régóta ismert és bemutatott elemekkel, jelenlétük mégis arra figyelmeztet, hogy a próza, kivált a korai próza esetében sem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a középkori "irodalomnak" mindenkor igen erős volt a szóbeliséghez való kötődése.

A q.-m. egyfajta formulává - klisévé válásának jele mármost az is, amit példáinkból a szöveg ökonómiája kapcsán szűrhetünk le. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy e fordulat haszna jóval csekélyebb annál, mint azt előfordulásainak magas száma alapján gondolhatnánk. Az információ-átadás szempontjából a q.-m. valójában vagy tisztán redundáns, vagy legalábbis nem feltétlenül szükséges elem - minthogy vagy értelmi veszteség nélkül elhagyható, vagy pedig nyilván helyettesíthető lenne más, kevésbé "gépies", formailag kevésbé stabil fordulatokkal. Valódi funkciója ezek szerint nem is annyira a tematikus fejlődés biztosítása (bár részlegesen ezt a szerepet is betöltheti), és még kevésbé az a konkrét szemantikai funkció, amely időhatározói (vagy egyéb) tartalmához kötődne. A q.-m. csak igen kis mértékben járul hozzá a szöveg szemantikai struktúrájának kialakításához. Szerepe sokkal inkább az, hogy mellérendelő morfematikus szerepet játsszon két információ-egység között [22]; ami nyilván összefüggésben van a q.-m. formális jellegével. Mármost világos, hogy ezt az elsődlegesen mellérendelő morféma-szerepet akár 0-morféma is betölthetné - elméletileg a legkevésbé sem szükséges azt egyenesen teljes propozíciónak betöltenie. Olyan szöveg-összetevővel van tehát dolgunk, amely szintaktikai szinten ölt testet, és így jóval terjedelmesebb formában valósul meg, mint holmi egyszerű morfémák; amely megismétel, és ezáltal ki is hangsúlyoz egy, a befogadó számára nemcsak hogy ismert, de teljesen frissen átvett információt; amely tehát, mindezek folytán, szemantikai szempontból már kimondása pillanatában semlegessé is válik. Úgy tetszik, hogy az igazán fontos momentum éppen a q.-m.-nak a szöveg bizonyos pontjain megvalósuló puszta jelenléte. Pragmatikai szempontból e helyek széles korpuszon történő eloszlási vizsgálata sem lenne érdektelen, de ugyanígy érdemes felfigyelni arra az imént is érintett, (és szintén pragmatikai implikációjú) tényre, hogy e pontok valami módon egyfajta lokális mikro-dramatizálás terepének tekinthetőek. E pontokon a q.-m. egyfajta figyelemfelhívó, figyelem-összpontosító szerepet játszhatott. Mint az imént utaltunk is rá, a q.-m.-on keresztül érvényesülő kötés - bármennyire ellentmondani látszik is e tény a 'quant' alárendelő szintaktikai funkciójának - az elbeszélés szintjén valójában parataktikus; a terjedelmes q.-m. egyfajta pauzát, pihenőt képez az információk sorjázó egymásutánjában. Arra is gondolhatunk, hogy jelenléte egyfajta az információ "megduplázása" révén, a q.-m. mintegy szavatolja az információ biztonságos továbbadását - ennyiben párhuzamot mutatva a chanson de geste formula-használatával.

Ezek után tegyünk kísérletet a q.-m. esztétikai (stilisztikai) szerepének értékelésére! Ez annál is inkább fontos lehet, mivel a fordulat (és más "redundáns elemek") sűrű jelenléte a szövegekben nyilván alaposan hozzájárult a középkori prózával kapcsolatos, föntebb idézett vélemények megszilárdulásához. Sajnos, az általános nyelvi és az irodalmi norma megközelítésének dolgában ma még jobbára megérzésekre kell hagyatkoznunk. Ha nem is több talán puszta benyomásnál, úgy gondoljuk, létezik a szövegek széles értelemben vett korpuszának egyfajta nehezen megfogható, de állandóan érezhető stiláris homogenitása, ha úgy tetszik, a kor francia prózájában érvényesül valamifajta stíluskoherencia. A Mort Artu kapcsán J. Frappier, eléggé általánosan ugyan, de "igazi műfaji stílusról" beszél; e megjegyzésből annyi kiderül, hogy ő a Mort Artu egyedi nagyszerűségén kívül egyértelműen vallja a középkori francia elbeszélő prózakorpusz stílusbeli egységét. Véleményével egyetértve hozzáfűzhetjük, hogy a q.-m. sűrű előfordulása és a fentiekben jellemzett működése arra látszik utalni: a fordulat nem pusztán az adott kor nyelvi kódjához, hanem azon túl, a kor prózájának a Cerquiglini felfogása értelmében vett kódjához, annak esztétikai megformáltságát biztosító fegyvertárához tartozott [23]. Ha létezett is azonban esztétikai megformáltság, mégis megmarad az alapvető kérdés: mennyiben és milyen értelemben gondolhatjuk el szövegeinket irodalmi jellegűnek? Világos, hogy a válasz attól függ, milyen értelmet tulajdonítunk magának az 'irodalom' kifejezésnek. Felesleges, idejétmúlt gondolat lenne az "irodalmi" és az "orális/szájhagyománybeli" fogalmait szembeállítani; ha ezt tennénk, összekevernénk egymással az "orális/ szájhagyománybeli" és a "nyelvi, hétköznapi nyelvhasználati" fogalmait. A probléma pragmatikai oldalát is figyelembe véve ma annyit mondhatunk, hogy a q.-m.-ban realizálódó fordulat az elbeszélő eljárások egy olyan rendszerének lehetett az egyik alkotórésze, mely annak idején egy önmagában és önmagáért való próza-esztétikai rendszert alkothatott; e rendszer elemei az irodalom intézményesülésének minden egyes fokán feltehetőleg más-más értékkel jelentkeztek. A "fokozatos intézményesülés" elképzelése természetesen olyan generikus modellbe illeszkedik, melynek a "fokozatai" a valóságban egymás mellett is létezhettek. Első fokát a nyelv hétköznapi használatában előforduló narráció (valaminek az "elmesélése") jelenti; ezt az anekdota és a népmese "szakasza" után olyan állapot követi, ahol az "orális" és a "skripturális" egymás mellett létezik, és határaik még könnyen összemosódhatnak a mai kutató tekintete előtt. Úgy véljük, a q.-m. a "hétköznapi beszédhasználatból" származhat, a mesélés-szájhagyomány szakaszában erősödhetett meg úgy, hogy (legalábbis a 13. századi - "klasszikus" - ófrancia prózaszövegekben) egy önálló esztétikai rendszer egyik alkotóelemeként bukkan fel, és mint ilyen értékelendő. Erre mutat a fenti meggondolások mellett az a figyelemre méltó könnyedség is, mellyel a szövegek megformálói (szerzők, előadók, írnokok) mintegy a narráció szövegbeli jelenlétének, az elbeszélő szituációnak a jelzésére használják a q.-m.-ot. Ebből a szempontból is kiemelkedő jelentőségű a Roland és az óriás Ferragu-Ferracutus párviadalát bemutató jelenet kezdete. (A q.-m.-ok kurzívval és aláhúzással, a latinban nem szereplő, amplifikált rész kurzívval kiemelve):

(n.) Puis nonça l'en a Charlemainne que a Nadres estoit venuz uns jaianz. Fernaguz ot a non et fu dou lignage Goulias et estoit venuz des contrees de Sire. Si l'avoit li amiranz de Babyloine envoié avec.xx. mile turs pour combatre a Charlemainne. Cil Fernaguz ne cremoit lance ne espee ne dart ne coutel ne quarrel ne saete ne javelot ne autre arme, et si avoit la force de.xx. homes. Pour ce si ala Charlemainne contre lui a Nadres. Quant Fernaguz vit qu'il estoit venuz la vile aseoir, il issi de la vile et vint touz seus contre l'ost en une avangarde, et demanda bataille, [.j.] chevalier contre.j. autre. Dont il envoia Charlemainne Ogier le Danois. Quant Fernagu le vit venir, si ala encontre lui. Quant il fu pres de lui, si l'enbraça tantost de son braz destre, et tout armé l'en porta devant touz, aussi conme une brebiz. (...)
Puis ala a combatre a Fernagu, Renaut de l'Aube Espine, et il l'en porta souz s'essele et mist en sa prison. (....) Quant ce vit Charlemainne, si s'en merveilla mout et n'en y vost plus envoier.
Rollant requist le roy le don de combatre a lui tout seul. Mes li rois qui mout l'amoit ne l'en vost doner congié. Rollant l'en pria mout et l'en fist tant prier que li rois l'en dona congié; et quant il l'ot, si oď messe, et puis s'arma et ala combatre contre Fernagu le jaiant. (....) (WULFF/II. 56.-57. o.) [24]

A Roland és az óriás közti párviadal leírásában a francia szöveg jelentős bővítéseket tartalmaz a latin forráshoz képest. Márpedig ezek az amplifikált részek a q.-m.-ot is jellegzetes szövegbeli funkciójában alkalmazzák, megmutatva számunkra, hogy a viszonylag híven követett latin szövegtől elrugaszkodó "szerző" (lett légyen az első fordító, valamely korábbi fordítás további átdolgozója vagy akár a kézirat másolója) azonnal a q.-m. fémjelezte "stílushoz" fordul, mihelyt - viszonylag dramatizált formában - el szeretne beszélni valamit. [25]

Amikor a q.-m.-ot más diskurzustípushoz tartozó szövegbe ágyazva látjuk, szerepe abban áll, hogy ebbe a másik szövegbe - mint utaltunk is erre - mintegy elhatárolva bevezesse a narratívumot. Erre a jelenségre jó példa Maurice de Sully, Párizs püspöke híres, 12. századi Szentbeszédeinek a gyűjteménye, amely - a Pseudo-Turpin korai változataival együtt - a legkorábbi ófrancia prózaemlékek közé tartozik. [26] Végül az sem minden tanulság nélkül való, hogy a q.-m.-ot megtaláljuk a franciával egykorú egyéb neolatin nyelvű elbeszélő szövegekben is, így az okszitán területen - példa erre a feltehetőleg szintén orális megvalósulásban is létezett trubadúr-életrajzok szövegtípusa, (ezekről köztudomásúan azt feltételezik, hogy a jongleur-ménestrel egy-egy trubadúr dalainak előadása mellett, mintegy azokat kísérve mesélhette el őket):

(o.) Arnautz de Maruelh, quant auzit lo comjat enaissi, fo sobre totes dolors dolantz, e si se partit com om desesperatz de leis e de sa cort, et anet-s.en a.N Guilhem de Monpeslier, qu'era sos amics e son senher. [27]

Látható, hogy a provanszál szövegben található q.-m. mindenféle szempontból azonos az egykorú francia példákkal, szerkezetében, formájában, szövegbeli működésében egyaránt. (Két további jellegzetes példára ld. a "D" mellékletet.) A francia "irodalmiság" korai hatásának kell-e betudnunk, hogy (igaz, későbbi) itáliai prózaszövegben, a Novellino rövid (és egyes kutatók szerint a korban népies-orális előadottság formájában élő) kis "beszélyeinek" szövegében is vannak párhuzamai a vizsgált szerkezetnek? Vagy inkább arról lenne szó, hogy az elbeszéléstechnika egyes megoldásai (legalábbis a neolatin nyelvterület egy részén) párhuzamosan, illetve valamely közös tőről fejlődtek? E helyen sajnos nincs lehetőségünk a későlatin próza ilyen szempontú áttekintésére. Akárhogy is, előttünk a Novellino tanúsága: ebben akadnak példák az eddig ismertetettel tökéletesen azonos szerkesztésmódra:

(p.) (...) E piů... fece una notte che poveri cavalieri entravono nella camera sua credendo veramente che lo re giovane dormisse. Adunaro lo arnesi e le robe a guisa di furto. Quando ebbero tutto furato, ebbevene uno che malvolentieri lasciava una ricca coltre che'l re avea spra. Presela e cominciň a.ttirare. [28]

Itt a tutto is erősíti az anaforikus jelleget - annak ellenére szerepel, hogy a főmondat információja szerint éppenséggel nem mindent raboltak még el ezek a "szegény lovagok"; de találunk példát funkcionálisan azonos, de formailag más megoldású gerundiumos szerkesztésre is:

(r.) Tristano, udendo queste parole, dubito forte e disse: (...) [29]

Ez utóbbi példák (éspedig eredetüktől, mintájuktól függetlenül) igazolják a q.-m.-nak mint sajátos parataktikus/redundáns funkciójú szövegelemnek az életképességét, "szaporodását", akárcsak az ófrancia szövegek gyakori, hasonló szerepű, bár érezhetően kevésbé redundáns "lors (...)" mondatkezdetei. E tartalmilag egymástól távoli, más-más célú szövegek és megoldások közös vonása a francia elbeszélő próza stiláris egységességén - és más nyelvű elbeszélésekre gyakorolt, tematikán túlmutató, elbeszéléstechnikai, mikro-szintű hatásán - kívül arra is utalhat, hogy a q.-m. az irodalmi intézmény fejlődésének egy bizonyos (korai) szakaszához kötődik, jelenléte ezért is terjedhetett ki a Romania nyelvterületének legalábbis egy viszonylag nagyobb - nyilván hasonló "fejlődési fokon" álló - részére.

A fentiek alapján talán nem vagyunk túl merészek, ha a q.-m.-ot úgy jellemezzük, mint a hétköznapi-szóbeli elbeszélésből és a (próza-) folklór-szájhagyományból származó olyan elemet, mely a lassan intézményesülő irodalmiságban az ezekre jellemző parataktikus szerkesztésmóddal analóg megoldás jelenlétére utal, annak mintegy formai megtestesülése. Ez a párhuzam arra figyelmeztet bennünket: hogy legalábbis a korai próza-emlékek esetében a szövegalkotás és a befogadás fázisait még úgy kell elképzelnünk, hogy azok igen közel állnak a szóbeliség viszonyaihoz. A q.-m. ugyanis éppen ebben az adott társadalmi kontextusban még az irodalmiság szintjéhez közel álló szövegekben is az elbeszélő szöveg egyik fontos demarkáló jegyeként működik, illetve az elbeszélő szituáció jelenlétét jelzi - széles körű elterjedtsége úgy tűnik, azt mutatja, hogy szükség volt ezekre a befogadást segítő eljárásokra, illetve, hogy ezek valóban működtek is.

A quant-mondat formai és pragmatikai vonatkozásai nem érdektelenek a középkori francia prózaszövegek tipológiájának kidolgozása szempontjából sem. A jövő feladata lesz, hogy a kutatás e szakaszát megvalósítsa.

"A" melléklet:

(A WULFF/II.-nek a 43.-től a 61. oldalig terjedő - vagyis az első hadjárat-sorozat befejezéséig, a Roland-Roncevaux-epizód kezdetéig - terjedő részében található "quant-mondatok", a szintaktikailag hozzájuk tartozó főmondatokkal):

  1. p.44. Quant Charlemainne par pluseurs foiz ot veü ce chemin, si pensa en soi que ce senefioit.
  2. p.46. /a. Et quant aucuns chrestiens l'aprouchoit, si moroit,...
  3. /b. (Li Sarrazin disoient que cele clef devoit cheoir...), et quant li Sarradin la verroient cheoir, si s'en fuiroient...
  4. p.47./a. Quant Charles s'en fu reperié en France, li rois d'Aufrique... vint a grant ost en Espaigne.
  5. /b. Quant Charlemainne li rois le sot, sis'esmut a granz olz por aler en Espaigne,...
  6. /c. Quant li rois fu hebergiez a tout son ost a Baione, (...) si amaladi mout.
  7. /d. Quant mort fu le chevalier, cil vendi le cheval cent livres,...
  8. /e. Quant.XXX. jorz apres sa mort furent passé, cil qui morz estoit s'aparut une nuit a son cousin, et li dist:...
  9. /f. Quant li morz ot ainsiut dit, si s'en ala, et li vis s'esveilla et si ot grant poour.
  10. p.48./a. Quant les unes olz furent pres des autres, Agoulant manda bataille a Charle selonc son plesir:...
  11. /b. Quant ce vint au vespre, li turc et li crestien s'en alerent a leur tentes.
  12. /c. Quant Agoulant vit les françois retorner, si s'en ala a Lyon,...
  13. p.49. Cil les menerent a Agoulant, et quant il furent devant li, si li dirent:...
  14. p.50./a. Quant ce vit Agoulant il et si roy et si aumaçour et si meilleur prince, si s'en issirent de la vile par les chambres privees,...
  15. /b. Au vespre, quant li François gisoient en leur tentes,...il avoient fichiees leur lances devant leur trez;...
  16. /c. Li chevaus Charles fu ocis souz lui, et quant il fu a pié, si fist domache a ses anemis durement,...
  17. /d. Quant Charlemainne oď ce, si s'en vint en France;...
  18. p.52./a. Quant li rois Charles ot ainsiut doné trives au roy Agoulant, il issi de la cité...
  19. /b. Quant Agoulant oď le roy parler sarrazinois, mout s'en esmerveilla et ot grant joie;...
  20. p.55./a. Et quant li sarrazin virent leur mescreance si s'asamblerent tot entour le roy Agoulant,...
  21. /b. Et quant nos chrestiens virent ce, si les aceindrent en viron.
  22. p.56./a. L'andemain, quant tuit furent atorné por combatre, si aparut une croiz,...
  23. /b. Mes quant il revint a sa chapele, si trouva morz touz ceuls qu'il y avoit lessiez, et furent.cc. et.l.
  24. /c. 24. Quant Fernaguz vit qu'il estoit venuz la vile asseoir, il issi de la vile...
  25. /d. 25. Quant Fernagu le vit venir, si ala encontre lui.
  26. /e. Quant il fu pres de lui, si l'embraça tantost de son braz destre...
  27. p.57/a. Quant ce vit Charlemainne, si s'en merveilla mout et n'en y vost plus envoier.
  28. /b. Rollant l'en pria mout et l'en fist tant prier que li rois l'en dona congié; et quant il l'ot, si oď messe, et puis s'arma et ala combatre contre Fernagu le jaiant.
  29. /c. Quant Fernaguz fu a terre, si menaça Rollant de s'espee, et Rollant lui de s'espee...
  30. /d. Et quant il orent ce otroié, chascuns s'en ala lŕ dont il estoit venuz.
  31. p.58./a. Quant Fernaguz ot.j. pou dormi, si s'esveilla et vit Rollant seant en costé lui.
  32. /b. Quant Fernaguz oď parler de Jesu Crist, si dist:...
  33. p.59./a. Quant Fernaguz fu morz, Rollant s'en repera tout sain et tout hetié.
  34. /b. Quant Charles vint pres de Cordres, cil issirent hors a trois luies contre lui.
  35. /c. Quant les.ij. olz s'entreaprouchierent... si vint une eschiele de sarrazins encontre euls a pié,...
  36. /d. Quant les chevaus de nos crestiens les virent et oďrent, si furent mout espoanté et commencierent a foďr,...
  37. p.60/a. Quant Charles ot pris conseil, si commanda que tuit couvrissent les testes de leur chevaus...
  38. /b. Quant il orent ce fet, si alerent seürement contre leur anemis.
  39. /c. Quant ce fu fet, Charles departi les terres qu'il avoit conquises,...

"B" melléklet:

(A Roland és Ferracutus viadalát bemutató rész megfelelő latin szöveghelye MEREDITH-JONES 1936, 146-148 alapján - a Roland-al kapcsolatos, a WULFF/II.-ben erősen amplifikált rész "eredetije" kurzívval kiemelve):

"Statimque nuntiatus est Karolo quod apud Nageram gigas quidam Ferracutus nomine de genere Goliath advenerat de oris Siriae, quem cum viginti milibus Turcorum Babilonis Admirandus ad debellandum Karolum regem miserat. Hic vero lanceam aut sagittam non formidabat, vim quadraginta fortium possidebat. Quapropter Karolus Nageram illico rediit. Mox ut eius adventum Ferracutus agnovit, egressus ab urbe singulare certamen, scilicet unum militum contra alterum petiit. Tunc mittitur ei a Karolo Ogerius Dacus. Quem mox et solum gigas in campo aspexit, suaviter iuxta illum vadit, et ilico cum brachio dextro eum amplexatus est cum omnibus armis suis, et deportavit illum videntibus cunctis in podium suum leviter, quasi esset una mitissima ovis. (...) Deinde misit ad eum causa bellandi Rainaldum de Bella Spina, et detulit eum solo brachio ilico in carcerem opidi sui. (...) His itaque inspectis Karolus, cunctis insuper admirantibus, neminem postea ausus est mittere ad expugnandum eum. Rotholandum tamen, vix impetrata a rege licentia, accessit ad gigantem bellaturus"

"C" melléklet:

(Maurice de Sully, (Sermo) In tertia dominica post Pentecosten. - ROBSON 1952, 138-139. o. - a quant-mondatok kurzívval, illetve félkövérrel kiezmelve):

Ce dist Deus Nostre Sire en l'evangile d'ui qu'il se fu uns prodom qui fist un grant mangier, e se i semonst molt hommes. E quant li mangiers fu appareillés, si envoia son serjant por cels apeler, qu'il veniscent mangier, e il se commencierent tuit a essonier e a escondire. (...) sin fu li prodom iriés, e si dist a son serjant: 'Va la fors en cel cemin e en ces rues de la cité, trestos les povres que tu porqs trover, foibles, avugles, clos, m'amaine çaiens'. 'Sire' dist li serjans, 'volentiers', e il le fist issi. Quant ce fu fait, si n'i ot encore preu de la gent, si li redist li sire: (...)

"D" melléklet:

(Razon de Bertran de Born, in BEC 1977, 29-30. o.):

Et En Richartz, quant auzi aquesta paraula qu.l reis Felips demandava, per la grant bandeza qu'el avia, (...) si montet en destrer e mes l'elm en la testa e fai soner las trombas e fai desfar les siens confanons (...)

Li reis Felips, quant lo vi venir, montet en destrer e mes l'elme en testa, e tota la soa gentz monteron en destriers e preseron lor armas per venir a la batalha (...)

"E" melléklet:

(A Novellino XLIX. története)

(l'arcivescovo) Mondň per lui e, acciň ch'era grande uomo, parlň sopra a lui molto grandi parole, mischiate con superbia e con minace. Quand'ebbe assai parlato, e'l medico rispuose cosi: (...)

Jegyzetek

[1] E gondolatok forrása SZILI József: Az irodalomfogalmak rendszere című könyve (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993).
[2] Ld. Bernard CERQUIGLINI, La parole médiévale. Discours, syntaxe, texte. Paris, Les Editions de Minuit, 1981., 17. p., ahol többek közt kifejti: "...égaler méthodologiquement la métrique ŕ la prose médiévale, c'est... d'affirmer qu'elle (ti. a próza) est une forme littéraire au męme titre que la métrique, aussi codée que celle-ci."
[3] Valószínűleg éppen e kettős forrású fogalmi hiány magyarázza, hogy gyakran az e szövegekkel foglalkozó legismertebb tudósok is csak "impresszionisztikus" (és többnyire kedvezőtlen) megállapításokat tesznek, amikor a középkori próza "stílusának" kérdéskörét tárgyalják. Igy Ferdinand LOT (Etude sur le Lancelot en prose, Paris, Champion, 1984. (réimpr. de l'éd. de 1954.)), Albert PAUPHILET (Etude sur la Queste del Saint Graal, attribué ŕ Gautier Map. Paris, Champion, 1980.), Jean FRAPPIER (Etude sur la Mort le roi Artu. Roman du XIIIe siecle (2e éd. revue et augmentée.) Geneve-Paris, Droz Minard, 1961.), Alexandre MICHA (Etude sur le Merlin de Robert de Boron, Droz,Geneve,1980.) szinte egybehangzóan "monotóniáról, durva megmunkáltságról", "szegényes szókincsről és szintaxisról", "a sztereotípiába hajló szerkezetekről", "bosszantó redundanciákról" beszélnek az általuk vizsgált szövegekkel kapcsolatban. Semmiképp nem kívánjuk tagadni e kijelentések jogosságát, de talán sikerül rámutatnunk arra, hogy bennük egy bizonyos - normatív - irodalom- és esztétikafelfogás tükröződik, és kevéssé törődnek a szövegek esztétikai minőségét befolyásoló korabeli kontextussal.
[4] Mint pl. W. D. STEMPEL, Untersuchungen zur Satzverknüpfung im Altfranzösischen, Brauschweig, Westermann, 1964, illetve Jean RYCHNER L'articulation des phrases narratives dans la Mort Artu, Faculté des Lettres, Neuchâtel - Librairie Droz, Geneve, 1970).
[5] Elsősorban Bernard CERQUIGLINI munkásságáról van szó, így La parole médiévale, cf. supra, valamint u.ő: Grammaire historique ou linguistique textuelle du français médiéval, in: Neuphilologische Mitteilungen, 4. LXXXVII, 1986, 469-473. p., és Éloge de la variante, Histoire croitique de la philologie, Seuil, Paris, 1989. című írásairól. Az Egyesült ˇllamokban elsősorban Suzanne FLEISCHMANN közleményei figyelemre méltóak, ld. főleg Philology, Linguistics and the Discourse of the Medieval Text. in: Speculum, LXV. (65.), 1990. A Speculum 65. (1990) számát a szerkesztők teljes egészében a "New Philology" jelenségének szenteltek. Megemlítendőek még Juhani HÄRMÄ és Peter BLUMENTHAL tanulmányai is, melyek szintén ebben a felfogásban íródtak: J. HÄRMÄ: Stratégies cohésives dans la prose narrative française du Moyen Âge. in.: Actes du XVIIIe congres international de linguistique et de philologie romanes. Université de Treves, 1986. Publ. par Dieter Kremer; t. II., section III.: Linguistique théorique et linguistique synchronique. Tübingen,1991., 239-247. p. és P. BLUMENTHAL: Textorganisation im Französischen vom Mittelalter zur Klassik., in: Zeitschrift für französische Sprache und Literatur, C. (100.), 1990., pp. 25.-60.
[6] Attól kell tartanunk, hogy a próza-formáknak egyéb - már régóta elismerten "irodalmi" státuszú - korabeli szövegekkel való összevetése, noha már elkezdődött, napjainkban nem számít népszerű kutatási témának. Úgy tűnik, Simone MONSONEGO könyve (Etude stylo-statistique du vocabulaire des vers et de la prose dans la chantefable Aucassin et Nicolette, Paris, Klincksieck, 1966.) óta ezen az alapvető területen nem történtek jelentős lépések.
[7] A "hagyomány" szót itt "zumthori" értelemben használjuk; a hagyomány ezek szerint az a tégely, amelyben együtt találhatók maguk a szövegek, valamint az őket létrehozó, továbbadó, aktualizáló eljárások, (mindazok, melyekkel a szöveg-üzenet kibocsátója tudatosan vagy tudattalanul számolhatott), valamint a befogadó közösség, a maga szöveggel kapcsolatos beállítódásaival és elvárásaival. Szövegeink kapcsán többfajta, ilyen értelmű hagyományról beszélhetünk: az antik, a biblikus, középkori latin, továbbá a folklór-elbeszélő hagyományról. Alább kifejtésre kerülő okból ezekhez hozzácsatolnánk a nem-irodalmiasult (hétköznapi) "történet"-mesélő nyelvhasználatot is, melyet ily módon szintén bevonunk a hagyomány fogalomkörébe. Ez utóbbi normái értelemszerűen inkább a hétköznapi nyelvhasználatéihoz állnak közel, mintsem valamely "irodalmi" normához. Benyomásunk szerint a korai elbeszélő próza megoldásai a két utóbbi hagyományhoz állhatnak közelebb, mint a másik háromhoz.
[8] Az anyag áttekintését megkönnyíti a MICROCONCORDE elnevezésű konkordancia-program. Szerzői, Mike Scott és Tim Johns az Oxford University Press számára dolgozták ki, alkalmazott nyelvészeti irányú kutatások céljára; emiatt rendkívül jól használható a kérdéses szöveghelyek és problémák közvetlen (mikro)kontextusban történő bemutatására.
[9] Ezekkel kapcsolatban ld. HALÁSZ Katalin: Structures narratives chez Chrétien de Troyes, Studia Romanica, Debrecen, 1980.
[10] A 'quand' a mai használatban egyaránt bevezethet időhatározói, de okhatározói és megengedő mellékmondatokat is. Az időhatározói 'quand' kapcsán nemegyszer felmerül a kérdés, hogy a fő- és a mellékmondat közötti kapcsolat egyidejűségnek vagy utóidejűségnek felel-e meg inkább. Mivel könnyen leveti konkrét szemantikai tartalmát, a 'quand'-morféma igen alkalmas arra, hogy polivalens, sőt szemantikailag úgyszólván üres elem váljék belőle, melynek a jelenlétét valamely egyéb, szövegszervező funkció indokolja.
[11] Frederik WULFF: La chronique dite de Turpin, deux anciens textes français. II. Texte contenu dans le m.s. B. N. 2137. f. fr. Lunds Universitets Ars-Skrift XVI. (1879-80), 43-76. p. A Pszeudo-Turpin szöveghagyományával kapcsolatban ld. André de MANDACH: Naissance et dévéloppement de la chanson de geste en Europe. I. La geste de Charlemagne et de Roland. Droz, Geneve - Minard, Paris, 1961. (Publications romanes et françaises LXXX.)
[12] Ld. Jacobus da Voragine: Legenda Aurea, Budapest, Helikon, 1990.
[13] Ld. mindenekelőtt FRAPPIER és RYCHNER i. m.-et.
[14] Erre ld. CERQUIGLINI Eloge...-át, főleg a 46-47. oldalon.
[15] (a.) De ott egy nagy csoda történt, melyet Isten azokról mutatott, akik visszatartják az elhunytak hagytékát. Mikor a király egész seregével tábort vert Bayonne mellett, (egy lovag) nagyon megbetegedett. (b.) Közel volt a halálhoz, és meggyónt, magához vette az Űr testét, és megparancsolta az egyik unokafivérének, hogy adja el a lovát, és amit kap érte, adja annak a szegénynek, aki gondozta őt. Mikor a lovag meghalt, emez eladta a lovat száz aranyért, de semmit nem osztott szét belöle a szegényeknek, (...) (c.) De Isten bosszúja (abban az időben) gyorsabban és nyilvánvalóbban következett, mint manapság. Halljátok, mi történt vele! Mikor harminc nap eltelt a halála után, a halott egy éjszaka megjelent az unokafivérének, és azt mondta neki: (...)
[16] (d.) Egy éjjel Nagy Károly az ágyában feküdt, és egy látomásban egy csillagokból álló ösvényt látott (...) Mikor Nagy Károly többször is látta ezt az ösvényt, elgondolkodott rajta, hogy mit jelenthet. (e.) Agoulant elvonult, átkelt (...) a szorosokon, és Pamplonához vonult, és megüzente Károlynak, hogy várja őt csatára. Mikor Nagy Károly ezt meghallotta, visszatért francia földre. (f.) Mikor Agoulant meghallotta, hogy a király szaracénul beszél, igen elcsodálkozott rajta, és nagyon megörült neki.
[17] (g.) (...) az Agoulant nevű afrikai király nagy sereggel jött spanyol földre, visszafoglalta és felprédálta, és megölte a keresztényeket, akiket Nagy Károly ott hagyott. Mikor Nagy Károly ezt megtudta, nagy sereggel megindult, hogy spanyol földre menjen.
[18] A fordításra ld. a 25. lábjegyzet utolsó mondatát.
[19] Ld.az "A" melléklet 31, 33. példáit.
[20] (i.) Ferragu aludni kezdett, és Roland, aki erős, büszke és bátor volt, egy nagy követ rakott a feje alá, hogy kényelmesebben tudjon aludni (...) Mikor Ferragu aludt egy kicsit, felébredt, és meglátta a mellette ülő Roland-t. (k.) (...) Roland (...) kihúzta a kardját, és könnyen (Ferragu) köldökébe szúrta. És Ferragu kiabálni kezdett: "Mohamed, Mohamed, segíts meg engem, mert meghalok!" Mikor Ferragu meghalt, Roland épen és egészségesen tért vissza (az övéihez).
[21] (l.) Azután Ferragu fegyverszünetet kért Rolandtól másnapig. És kimondták, hogy dárda és kard meg lovak nélkül jönnek majd csatázni. És amikor ebben megegyeztek, mindegyik visszavonult oda, ahonnan jött.
[22] A q.-m.-ban esetleg közölt információk a tematikus fejlődés egésze szempontjából másodlagosak, amennyiben a mikro-kontextusban alá vannak rendelve a q.-m. "két oldalán" található információknak.
[23] Hadd utaljunk itt most arra a láthatóan igen jelentős szerepre, amit a q.-m. a Próza-Trisztán szövegének szervezésében játszik (ld. Le roman de Tristan en prose, t. 1., éd. Philippe MENARD, Droz, Geneve, 1987.)
[24] (n.) Azután jelentették Nagy Károlynak, hogy Najerába jött egy óriás. Fernagu volt a neve, Góliát nemzetségéből származott, és Szíria (?) vidékeiről jött. Babilónia emírje pedig húszezer törököt küldött vele, hogy harcoljanak Nagy Károly ellen. Ez a Fernagu nem félt se lándzsát, se kardot, se dárdát, se kést, se íjpuska lövedékét, se nyílvesszőt, se gerelyt, sem bármi egyéb fegyvert; húsz ember ereje volt benne. Ezért aztán Nagy Károly őellene Najera alá vonult. Mikor Fernagu látta, hogy (Nagy Károly) eljött a várost megostromolni, kivonult a városból, és egymaga kiállt az egész sereg elébe, és viadalra hívta őket, egy lovagot egy ellen. Akkor Nagy Károly ellene küldte a Dán Ogiert. Mikor Fernagu meglátta, hogy jön, ellene indult. Mikor emez odaért hozzá, ő nyomban átszorította a jobb karjával, és mindenki szeme láttára magával hurcolta teljes fegyverzetével együtt, mintha csak egy birka lett volna (...) -Aztán Renaut de l'Aubépine állt ki Fernagu ellen viadalra, és az a hóna alatt elhurcolta őt, és a börtönébe zárta (...) Mikor Nagy Károly mindezt látta, igen elcsodálkozott rajta, és nem akart többé mást ellene küldeni. - Roland kérte a királyt, adja meg neki, hogy egymaga állhasson ki. De a király, aki nagyon szerette őt, nem akarta megengedni neki. Roland nagyon kérte őt, és másokkal is addig kérette, míg a király engedélyt nem adott neki rá; és amikor az engedélyt megkapta, misét hallgatott, aztán felfegyverkezett, és elindult csatába az óriás Fernagu ellen.
[25] A "Pseudo-Turpin" WULFF/II.-féle variánsa a Vita Karoli Magni et Rotholandi ún. "rövid" változatához áll legközelebb. Az idézetünknek megfelelő latin szöveghelyet C. MEREDITH-JONES alapvető fontosságú kiadása alapján (Historia Karoli Magni et Rotholandi ou Chronuque du Pseudo-Turpin. Textes revus et publiés d'apres 49 manuscrits. Librairie E. Droz, Paris, 1936.) a "B" mellékletben közöljük.
[26] Ld. a "C" mellékletet Maurice de Sully Homiliáinak egy részletével, A. C. Robson: Maurice de Sully and the Medieval Vernacular Homily, Oxford, 1952. nyomán. A homília, azaz a magyarázó-kommentáló szentbeszéd már műfajából fakadóan is tartalmazza a narráció elemét: a Szentírás egy-egy részének "elmesélő" felidézéséét. E narratológiai szempontból vegyes szövegtípusnak már csak azért is sok köze kellett, hogy legyen a hétköznapi elbeszélő technikához és/vagy a mesemondó technikához (mindenképpen az orális elbeszéléshez), mivel a homíliákat "közönség" elé szánták. E beszédek nyomban minta-értékűvé, terjesztendővé is váltak: a homiliárék (beszéd-gyűjtemények) előképe lehetett Maurice de Sully beszédeinek kézirata is, amely így az élőszó/írott szó pragmatikus/társadalmi szerepének vonatkozásában szoros párhuzamot mutat (az egyébként szintén nagyfokúan "pedagogikus" finalitású) korai regény- és krónika-irodalommal.
[27] (o.) Arnaut de Maruelh, mikor meghallotta az így megadott engedélyt, minden bánatnál bánatosabb lett, és kétségbeesett emberként indult útnak tőle (ti. a hölgytől) és az udvarból, és Guilhem de Monpeslier úrhoz ment, aki az ura volt és a barátja. (Razon d'Arnaut de Maruelh, in: Pierre Bec: Anthologie de la prose occitane du moyen âge (XIIe-XVe siecle). vol. 1.: Vidas et razons, chroniques et lettres, prose narrative. Editions Aubanel, 1977., 26. p.)
[28] Aztán... egy éjszaka az történt, hogy szegény lovagok hatoltak a hálószobájába, igazán azt képzelve, hogy az ifjú király alszik. Tolvaj módjára összeszedték a ruhákat és a holmit. Ahogy mindent elraboltak, akadt egy, aki szándéka ellenére otthagyott egy pompás takarót a királyon. Fogta és elkezdte lehúzni. (A Novellino XVIII. története, in: Il Novellino. Testo critico, introduzione e note a cura di Guido FAVATI. Fratelli Bozzi, Genova, 1970.
[29] Trisztán, hallva ezt a beszédet, nagyon megijedt, és azt mondta (...) (A Novellino LXV. története, ld. előző jegyzetet).



[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]