Az itt következő rövid tanulmány célja: a korai (12-13. századi) francia elbeszélő prózaszövegek esztétikai státuszára vonatkozó kérdések felvetése előbb általánosságban, majd egy konkrét szövegjelenség kapcsán.
A modern nyelvészeti és irodalmi kutatásoknak is fontos tárgyai a középkori 'irodalmi' szövegek. Nagy az időbeli és kulturális távolság, mely e szövegektől elválaszt minket, és persze a megvalósulásuk praxisára vonatkozó információk is (jórészt e távolsággal összefüggésben) nagymértékben hiányoznak. Mindez a kutatás számára nem csupán akadályként, hanem mint inspiráló módszertani kényszer is jelentkezik. A számos, szinte tapogatózva kipróbált kitörési lehetőség közül az egyik a strukturalista és poszt-strukturalista, továbbá a szövegtani iskolák törekvései felé történő tájékozódás lehet. Mármost tudjuk, mekkora jelentőséget tulajdonítanak ezek a forma problémájának - annál feltűnőbb hát, hogy a mennyiségileg is igen jelentős középkori elbeszélő próza-hagyomány vizsgálata nyomán a mai napig sem alakult ki világos fogalmi rendszer e szövegek esztétikai helyével kapcsolatosan.
E jelenség okai többrétűek. Itt és most nem foglalkozhatunk bővebben a legalapvetőbbel - legfeljebb utalhatunk rá: ez ti. a szövegeink korabeli megvalósításával és (spontán vagy teoretikus) befogadásával kapcsolatos egykorú információk, tanúságok hiánya, illetve szórványos jellege. Emellett a modern korban még legalább két olyan gondolati hagyománnyal is számolni kell, amely hatott a kérdéses szövegekkel kapcsolatos filológiai, nyelvészeti és irodalmi (kritikai) gondolkodásra; mindkettő bizonyos fokig kedvezőtlenül befolyásolta a középkori elbeszélő próza értékelését. Először is: az irodalomesztétikai fogalmak (magával az irodalom-fogalommal kezdve) hagyományosan a költészethez kötődtek, tartalmukat azzal kapcsolatban nyerték el - a próza ugyanakkor, mint olyan jelenség, amely nélkülözi az esztétikailag megragadható formát, fogalmi űrben maradt. Ez annál is inkább igaz a középkori prózára, mivel e szövegek nemigen voltak kezelhetőek a klasszikus retorika alkalmazásával, így tehát nem fértek be a prózáról való gondolkodás hagyományos keretei közé sem [1]. Nem meglepő ezek után, hogy amikor Bernard Cerquiglini 1981-ben összehasonlítja Robert de Boron versben írt Arimathiai Józsefét ugyanazon mű "prózára-áttett" változatával, még mindig kénytelen "bátor hipotézisnek" ("hypothese forte") nevezni azt az alapvető (és alapvetően fontos) véleményét, hogy a korai francia próza éppolyan értelemben "kódolt" szövegtípus, mint a kor másik tipikus elbeszélő formája, a nyolcszótagos-párrímes verssor, vagyis az "octo" [2]. Ami a második, a próza értékelését hátrányosan érintő "hagyományt" illeti, itt arról a tényről van szó, hogy csak a legutóbbi évtizedekben jelentkeztek azok a (nyelvészeti) iskolák, melyek szempontjaik sokrétűségével talán megfelelően reagálhatnak a probléma összetettségére [3]. Itt kiváltképpen a szövegnyelvészetre gondolunk, mely főleg a szövegpragmatikai megközelítéssel együttesen alkalmazva tűnik igen sokat ígérőnek.
A fent vázolt módszertani problémák néhány éve valóságos forradalomhoz vezettek a francia középkori filológiában. A mozgalom a formai és szövegszerű megközelítés iránt nyitott, irodalmi érdeklődésű nyelvészek köréből indult. A szövegnyelvtani szempontú szövegvizsgálat, a "nagy elődök" [4] munkásságát követve, ma egyre népszerűbb, és ez érvényes természetesen a elbeszélő prózaszövegekkel kapcsolatos kutatásokra is [5]. Az alábbiakban mi is ehhez a fogalmi rendszerhez igyekszünk alkalmazkodni.
A szövegszervezés technikájával foglalkozva természetesen érinteni kell a norma problémáját is. A középkori prózát illetően azonban ma éppenséggel lehetetlen olyan, a szövegekhez képest "külső", explicit, egykorú normarendszerhez folyamodnunk, amelyhez képest a vizsgált korpusz tulajdonságait azonosíthatnánk [6]. A elbeszélő próza tanulmányozásakor emiatt mindenképpen meg kell említenünk a szövegekre ható, bennük működő hagyományok szerepét - absztraktabb szinten ugyan, de e meggondolás legalább bizonyos orientációval szolgálhat [7]. A "hagyomány" fogalma értelemszerűen közel áll az "intertextualitás" pragmatikusan felfogott fogalmához. Az e területre vonatkozó vizsgálatok igazán komoly formában természetesen csak statisztikai és kvantitatív alapokon képzelhetők el [8].
A fentieknek bizonyos fokig ellentmondó-paradox módon a prózaszövegek esztétikai megformáltságának ténye valójában régóta nem vitatott, már ami a szöveg magasabb szintű elbeszélő struktúráit illeti. Az epizódok egymásba-fűzésének "tudós" technikája ("entrelacement"), a tartalmi párhuzamokat, párhuzamos cselekménysorokat bemutató elbeszélés-motívumok [9] tipikus megvalósulásai mind azt jelzik, hogy a szöveg létrehozója, mialatt erőfeszítéseket tett a "mondanivaló" műbe-komponálására ("conjointure"), formai szempontokat is figyelembe vett munkája közben. Az ilyen fajta, nagyobb léptékű cselekmény-szekvenciák demarkáló jegyeinek vizsgálata maga is sokat ígérő kutatási terület: az írásbeliség és oralitás e határ-korszakában keletkezett szövegek amellett, hogy euforikus elragadtatottsággal igyekeztek kihasználni az írottan intézményesülő szavak hatalmát, nyilván nem csak a materiális értelemben vett formai jegyeikkel kapcsolódtak még az orális "irodalom" követelményeihez, hanem struktúrájukban, ritmusukban, ismétlődő és egymásra referáló részleteik gyakoriságában és eloszlásában is.
Mi a textológiai értelemben vett szöveget ezúttal a legalacsonyabb, mikrokohéziós szintjén vizsgáljuk. Egy konkrét, apró jelenséget fogunk bemutatni, remélve, hogy a kisebb lépték pontosabb megfigyelést tesz lehetővé; azt sem tagadjuk azonban, hogy az adatok szélesebb területről való begyűjtését a továbbiakban informatikai segédeszközökkel képzeljük megvalósítani. Demonstratív céllal kiválasztott vizsgálati tárgyunk egyetlen apró elem, amely első pillantásra látszólag kevéssé kötődik az elbeszélés formai értelemben vett technikájához. Rendkívüli gyakorisága mégis a szövegek legnagyobb részének jellegzetes elemévé teszi. Az ófr. 'quant' (m.fr. 'quand') morfémáról van szó, melyet a leíró nyelvtanokban többnyire 'időhatározói kötőszóként' sorolnak be, mint a 'comme' kötőszó szinte tökéletes szinonimáját. Már itt szeretnénk megjegyezni, hogy a 'quant' (és a 'quand' is) olyan elem, melynek a szemantikai státusza gyakran bizonytalan [10].
A könnyebb áttekinthetőség kedvéért egyetlen, összefüggő referencia-szöveget választottunk: a Pszeudo-Turpin Krónikája néven ismert szöveg egyik 13. századi, (tehát "klasszikus ófrancia" nyelvű) változatát [11], melyet a szöveg kiadójának neve után a továbbiakban WULFF/II.-nek rövidítünk. E szöveg egyik változata szerepel a Legenda Aureában is, mint Nagy Károly legendája; így az elbeszélt mese magyarul is hozzáférhető [12].
Nos, a 'quant'-nak köznapian "normális" használatai mellett, melyek itt minket kevéssé érdekelnek, vizsgált morfémánknak van egy tipikus, érezhetően a szövegszerűséghez kötődő előfordulási módja is, amely igen gyakori a középkori korpuszban. Ezekben az esetekben a 'quant' egy jellegzetes fordulat részeként jelenik meg: ezt a továbbiakban az egyszerűség kedvéért "quant-mondatnak" (q.-m.) nevezzük. A kritika részben már foglalkozott is velük, megállapítva szinte a stílust is befolyásoló gyakoriságukat [13]. Az időhatározói alárendelő mellékmondatok azon típusáról van szó, ahol a 'quant' kötőszóval indított mellékmondatok megelőzik a főmondatot. Maguk a mellékmondatok mondatkezdő helyzetben lévén, a 'quant' vagy 'et quant' fordulatok ilyenkor gyakorlatilag mindig automatikusan két mondat határára kerülnek. Tudjuk, a középkori prózaszöveget sokszor nehéz mondat-szegmentumokra bontani [14]: az '(et) quant'-típusú mondatkezdetek pedig a szövegkiadásokban gyakran éppenséggel önkényeseknek tűnnek. Nos, ennek az az oka, hogy a szöveg tematikus fejlődésének folyamatában a q.-m. egyrészt természetesen és szembeötlő módon kataforikus szerepet tölt be (hiszen utal az őt követő főmondatra); ám ezzel egyidőben igen erősen anaforikus szerepe is van, minthogy az egész q.-m. valamely tematikus antecedens révén kapcsolódik a megelőző kontextushoz. Ez a fajta kötődés azután sokféle alakot ölthet, különféle szövegszervező funkciókkal. Tanulságos e tekintetben az a példázat-jellegű betét-mese, melynek célja a "holtak végakaratát megszegők" elrettentése (WULFF/II. 47.-48. o.). Az (a.) és a (c.) esetekben a tematikus folyamatosság a történet-egész szintjén ragadható meg - a q.-m. maga éppenséggel a szó szerint vett elbeszélő szekvencia kezdetét jelzi; a (b.) példában viszont "narráción-belül" működve látjuk. A q.-m. itt szorosan kapcsolódik az előző mondat igéjéhez, mindamellett oly módon, hogy a konkrét kontextusban bővíti annak jelentését:
(a.) Mes.j. grant miracle y avint que Diex y moustra de ceuls qui retienent les les des morz. Quant li rois fu hebergiez a tout son ost a Baione, (...) (un chevalier) si amaladi mout. (WULFF/II./6.)
(b.) Pres fu de morir, et fu confes, et prist Corpus Domini, et commanda a.j. sien cousin que il son cheval vendist et donast au povre qui gardé l'avoit ce qu'il en avroit. Quant mort fu le chevalier, cil vendi le cheval cent livres, ne riens n'en departi aus povres, (...)(WULFF/II/7.)
(c.) Mes la venchance de Dieu soloit estre plus hastive et plus aperte (a cels tans) que ele n'est ore. Oez qu'il en advint. Quant.xxx. jorz apres sa mort furent passé, cil qui morz estoit s'aparut une nuit a son cousin, et li dist:(...)(WULFF/II/8.) [15]
Példáink sorrendben az "A" mellékletben jelzett 6., 7., és 8. előfordulásnak felelnek meg. A különbség mellett közös ezekben az esetekben, hogy a 'quant' itt érezhetően sokat megőrzött időhatározói értékéből: a hasonlóan működő szerkezetekben való többszöri megismétlése a kérdéses epizód cselekményének (vagyis a haldokló lovag végrendeletének végrehajtását megígérő, majd szavát mégis megszegő rokon példás bűnhődésének) viszonylag gyors kibontását segíti elő, világosan tapadva az időbeli és okozati előrehaladás követelményéhez.
Máskor a q.-m. az előzőket összefoglaló, sőt néha egyenesen konkluzív tartalmú fordulatot alkotva utal vissza; a formula ilyenkor verbum percipiendit tartalmaz - valaki konstatálja, hogy a helyzet olyan, amilyennek az előző mondat(ok)ban láttuk. Ilyen eseteket találunk többek között a WULFF/II. következő mondataiban - a harmadik, (f.) előfordulás egyben újabb példa rá, hogy a q.-m. szekvencia-elválasztó elemként a narráció kezdetét is jelölheti:
(d.) Une nuit se gisoit Charlemainne en son lit et vit en avision un chemin d'estoiiles (...) Quant Charlemainne par pluseurs foiz ot veü ce chemin, si pensa en soi que ce senefioit. (WULFF/II/1.)
(e.) Agoulant s'en rala et passa les porz (...) et vint a Pampelune et manda Charle que il l'atendroit a bataille. Quant Charlemainne oď ce, si s'en vint en France; (...) (WULFF/II/17.)
(f.) (Nagy Károly - közvetlen beszédben megírt szekvencia - szól Agoulant-hoz) Quant Agoulant oď le roy parler sarrazinois, mout s'en esmerveilla et ot grant joie; (...) (WULFF/II/19.) [16]
Ugyanez a helyzet továbbá a 2o, 21, 24, 25, stb. előfordulások esetében (ld. az "A" mellékletet.) A leggyakoribb verba percipiendi természetesen a voir 'látni' és az oďr 'hallani', de még a savoir 'tudni' is előfordul amazokéhoz igen közeli funkcióban, kb. 'tudomására jut' jelentésben:
(g.) (...) li rois d'Aufrique que l'on apeloit Agoulant vint a grant ost en Espaigne et la reconquist et osta, et ocist les crestiens que Charlemainne y avoit lessiez. Quant Charlemainne li rois le sot, si s'esmut a granz olz por aler en Espaige, (...) (WULFF/II/5.) [17]
Az anaforikus jelleg olyan erős lehet, hogy a 'quant'-t akár még a közvetlenül megelőző kontextusba foglalt információ (illetve esetenként annak jelentős része) szinte szó szerinti megismétlése is követheti:
(h.) Rollant l'en pria mout et l'en fist tant prier que li rois l'en dona congié; et quant il l'ot, si oď messe, puis s'arma et ala combatre contre Ferragu le jaiant. (WULFF/II/28.) [18]
Máskor, nem egy esetben a q.-m.-ba foglalt grammatikai vagy kontextuális eszközök utalnak igen erősen az előzményekre [19]:
(i.) Fernaguz comença a dormir, et Rollant qui forz et fiers et hardiz estoit li aporta une grant pierre de souz son chief, pour ce qu"il dormist plus a aise. (...) Quant Ferraguz ot.j. pou dormi, si s'esveilla et vit Rollant seant en costé lui. (WULFF/II/31.
(k.) (...) Rollant (...) trest s'espee et li bouta legierement parmi le nombril. Et Fernaguz conmença a crier: "Mahomet, Mahomet, secor moi, car je muir!" Quant Ferraguz fu morz, Rollant s'en repera tout sain et tout hetié. (WULFF/II/33.) [20]
Végezetül, ritkán még az is előfordul, hogy a q.-m., noha formailag új lexikai elemeket vezet be az elbeszélésbe, valójában semmiféle további tartalmat nem fűz az antecedens szekvenciához:
(l.) Puis demanda Fernaguz trives a Rollant jusques a l'andemain. Et deviserent qu'il vendroient combatre sanz lances et sens espee et sanz chevax. Et quant il orent ce otroié, chascuns s'en ala lŕ dont il estoit venuz. (WULFF/II/30.) [21]
Az ilyen esetek mögött valószínűleg a q.-m. formulaszerűségének, formulává válásának erőteljes tendenciáját kell látnunk. Effajta formulaszerű használatot mutat egyébként szinte minden példánk, legalábbis annyiban, hogy szinte valamennyiükre több; hasonlóan működő előfordulást lehet találni már a WULFF/II.-n belül is. Így különösképpen szembetűnnek a verba percipiendivel képzett q.-m.-ok, a ce deiktikus elemmel az előző kontextusra visszautaló és egyéb pronominális utalással élő mondatok. Ezen kívül még bizonyos elbeszélés-helyek hasonló tartalmú q.-m.-tal történő megoldása is erősíti ezt az értelmezési lehetőséget. A szöveg egésze harcokat, csatákat mesél el; a q.-m., mint eddig is láttuk, igazán gyakori benne; mégis szembetűnő, hogy a q.-m. milyen sok esetben "dramatizál" apró csatajeleneteket, a hangsúlyt mindenkor valamely lényeges cselekménysor kezdetére helyezve. Kifejezetten dramatikus erejű példa is akad, mint a 35. ("A" melléklet) - ahol a pogány és a keresztény sereg ront egymásnak, vagy a 36., ahol a pogány sereg rettenetes maszkjainak a keresztény seregre gyakorolt lélektani hatásáról van szó. Ha nem is hihetjük mindamellett, hogy ezek a "formulák" teljes funkcionális-formai analógiát mutatnának a chanson de geste esetében régóta ismert és bemutatott elemekkel, jelenlétük mégis arra figyelmeztet, hogy a próza, kivált a korai próza esetében sem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a középkori "irodalomnak" mindenkor igen erős volt a szóbeliséghez való kötődése.
A q.-m. egyfajta formulává - klisévé válásának jele mármost az is, amit példáinkból a szöveg ökonómiája kapcsán szűrhetünk le. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy e fordulat haszna jóval csekélyebb annál, mint azt előfordulásainak magas száma alapján gondolhatnánk. Az információ-átadás szempontjából a q.-m. valójában vagy tisztán redundáns, vagy legalábbis nem feltétlenül szükséges elem - minthogy vagy értelmi veszteség nélkül elhagyható, vagy pedig nyilván helyettesíthető lenne más, kevésbé "gépies", formailag kevésbé stabil fordulatokkal. Valódi funkciója ezek szerint nem is annyira a tematikus fejlődés biztosítása (bár részlegesen ezt a szerepet is betöltheti), és még kevésbé az a konkrét szemantikai funkció, amely időhatározói (vagy egyéb) tartalmához kötődne. A q.-m. csak igen kis mértékben járul hozzá a szöveg szemantikai struktúrájának kialakításához. Szerepe sokkal inkább az, hogy mellérendelő morfematikus szerepet játsszon két információ-egység között [22]; ami nyilván összefüggésben van a q.-m. formális jellegével. Mármost világos, hogy ezt az elsődlegesen mellérendelő morféma-szerepet akár 0-morféma is betölthetné - elméletileg a legkevésbé sem szükséges azt egyenesen teljes propozíciónak betöltenie. Olyan szöveg-összetevővel van tehát dolgunk, amely szintaktikai szinten ölt testet, és így jóval terjedelmesebb formában valósul meg, mint holmi egyszerű morfémák; amely megismétel, és ezáltal ki is hangsúlyoz egy, a befogadó számára nemcsak hogy ismert, de teljesen frissen átvett információt; amely tehát, mindezek folytán, szemantikai szempontból már kimondása pillanatában semlegessé is válik. Úgy tetszik, hogy az igazán fontos momentum éppen a q.-m.-nak a szöveg bizonyos pontjain megvalósuló puszta jelenléte. Pragmatikai szempontból e helyek széles korpuszon történő eloszlási vizsgálata sem lenne érdektelen, de ugyanígy érdemes felfigyelni arra az imént is érintett, (és szintén pragmatikai implikációjú) tényre, hogy e pontok valami módon egyfajta lokális mikro-dramatizálás terepének tekinthetőek. E pontokon a q.-m. egyfajta figyelemfelhívó, figyelem-összpontosító szerepet játszhatott. Mint az imént utaltunk is rá, a q.-m.-on keresztül érvényesülő kötés - bármennyire ellentmondani látszik is e tény a 'quant' alárendelő szintaktikai funkciójának - az elbeszélés szintjén valójában parataktikus; a terjedelmes q.-m. egyfajta pauzát, pihenőt képez az információk sorjázó egymásutánjában. Arra is gondolhatunk, hogy jelenléte egyfajta az információ "megduplázása" révén, a q.-m. mintegy szavatolja az információ biztonságos továbbadását - ennyiben párhuzamot mutatva a chanson de geste formula-használatával.
Ezek után tegyünk kísérletet a q.-m. esztétikai (stilisztikai) szerepének értékelésére! Ez annál is inkább fontos lehet, mivel a fordulat (és más "redundáns elemek") sűrű jelenléte a szövegekben nyilván alaposan hozzájárult a középkori prózával kapcsolatos, föntebb idézett vélemények megszilárdulásához. Sajnos, az általános nyelvi és az irodalmi norma megközelítésének dolgában ma még jobbára megérzésekre kell hagyatkoznunk. Ha nem is több talán puszta benyomásnál, úgy gondoljuk, létezik a szövegek széles értelemben vett korpuszának egyfajta nehezen megfogható, de állandóan érezhető stiláris homogenitása, ha úgy tetszik, a kor francia prózájában érvényesül valamifajta stíluskoherencia. A Mort Artu kapcsán J. Frappier, eléggé általánosan ugyan, de "igazi műfaji stílusról" beszél; e megjegyzésből annyi kiderül, hogy ő a Mort Artu egyedi nagyszerűségén kívül egyértelműen vallja a középkori francia elbeszélő prózakorpusz stílusbeli egységét. Véleményével egyetértve hozzáfűzhetjük, hogy a q.-m. sűrű előfordulása és a fentiekben jellemzett működése arra látszik utalni: a fordulat nem pusztán az adott kor nyelvi kódjához, hanem azon túl, a kor prózájának a Cerquiglini felfogása értelmében vett kódjához, annak esztétikai megformáltságát biztosító fegyvertárához tartozott [23]. Ha létezett is azonban esztétikai megformáltság, mégis megmarad az alapvető kérdés: mennyiben és milyen értelemben gondolhatjuk el szövegeinket irodalmi jellegűnek? Világos, hogy a válasz attól függ, milyen értelmet tulajdonítunk magának az 'irodalom' kifejezésnek. Felesleges, idejétmúlt gondolat lenne az "irodalmi" és az "orális/szájhagyománybeli" fogalmait szembeállítani; ha ezt tennénk, összekevernénk egymással az "orális/ szájhagyománybeli" és a "nyelvi, hétköznapi nyelvhasználati" fogalmait. A probléma pragmatikai oldalát is figyelembe véve ma annyit mondhatunk, hogy a q.-m.-ban realizálódó fordulat az elbeszélő eljárások egy olyan rendszerének lehetett az egyik alkotórésze, mely annak idején egy önmagában és önmagáért való próza-esztétikai rendszert alkothatott; e rendszer elemei az irodalom intézményesülésének minden egyes fokán feltehetőleg más-más értékkel jelentkeztek. A "fokozatos intézményesülés" elképzelése természetesen olyan generikus modellbe illeszkedik, melynek a "fokozatai" a valóságban egymás mellett is létezhettek. Első fokát a nyelv hétköznapi használatában előforduló narráció (valaminek az "elmesélése") jelenti; ezt az anekdota és a népmese "szakasza" után olyan állapot követi, ahol az "orális" és a "skripturális" egymás mellett létezik, és határaik még könnyen összemosódhatnak a mai kutató tekintete előtt. Úgy véljük, a q.-m. a "hétköznapi beszédhasználatból" származhat, a mesélés-szájhagyomány szakaszában erősödhetett meg úgy, hogy (legalábbis a 13. századi - "klasszikus" - ófrancia prózaszövegekben) egy önálló esztétikai rendszer egyik alkotóelemeként bukkan fel, és mint ilyen értékelendő. Erre mutat a fenti meggondolások mellett az a figyelemre méltó könnyedség is, mellyel a szövegek megformálói (szerzők, előadók, írnokok) mintegy a narráció szövegbeli jelenlétének, az elbeszélő szituációnak a jelzésére használják a q.-m.-ot. Ebből a szempontból is kiemelkedő jelentőségű a Roland és az óriás Ferragu-Ferracutus párviadalát bemutató jelenet kezdete. (A q.-m.-ok kurzívval és aláhúzással, a latinban nem szereplő, amplifikált rész kurzívval kiemelve):
(n.) Puis nonça l'en a Charlemainne que a Nadres estoit venuz uns jaianz. Fernaguz ot a non et fu dou lignage Goulias et estoit venuz des contrees de Sire. Si l'avoit li amiranz de Babyloine envoié avec.xx. mile turs pour combatre a Charlemainne. Cil Fernaguz ne cremoit lance ne espee ne dart ne coutel ne quarrel ne saete ne javelot ne autre arme, et si avoit la force de.xx. homes. Pour ce si ala Charlemainne contre lui a Nadres. Quant Fernaguz vit qu'il estoit venuz la vile aseoir, il issi de la vile et vint touz seus contre l'ost en une avangarde, et demanda bataille, [.j.] chevalier contre.j. autre. Dont il envoia Charlemainne Ogier le Danois. Quant Fernagu le vit venir, si ala encontre lui. Quant il fu pres de lui, si l'enbraça tantost de son braz destre, et tout armé l'en porta devant touz, aussi conme une brebiz. (...)
Puis ala a combatre a Fernagu, Renaut de l'Aube Espine, et il l'en porta souz s'essele et mist en sa prison. (....) Quant ce vit Charlemainne, si s'en merveilla mout et n'en y vost plus envoier.
Rollant requist le roy le don de combatre a lui tout seul. Mes li rois qui mout l'amoit ne l'en vost doner congié. Rollant l'en pria mout et l'en fist tant prier que li rois l'en dona congié; et quant il l'ot, si oď messe, et puis s'arma et ala combatre contre Fernagu le jaiant. (....) (WULFF/II. 56.-57. o.) [24]
A Roland és az óriás közti párviadal leírásában a francia szöveg jelentős bővítéseket tartalmaz a latin forráshoz képest. Márpedig ezek az amplifikált részek a q.-m.-ot is jellegzetes szövegbeli funkciójában alkalmazzák, megmutatva számunkra, hogy a viszonylag híven követett latin szövegtől elrugaszkodó "szerző" (lett légyen az első fordító, valamely korábbi fordítás további átdolgozója vagy akár a kézirat másolója) azonnal a q.-m. fémjelezte "stílushoz" fordul, mihelyt - viszonylag dramatizált formában - el szeretne beszélni valamit. [25]
Amikor a q.-m.-ot más diskurzustípushoz tartozó szövegbe ágyazva látjuk, szerepe abban áll, hogy ebbe a másik szövegbe - mint utaltunk is erre - mintegy elhatárolva bevezesse a narratívumot. Erre a jelenségre jó példa Maurice de Sully, Párizs püspöke híres, 12. századi Szentbeszédeinek a gyűjteménye, amely - a Pseudo-Turpin korai változataival együtt - a legkorábbi ófrancia prózaemlékek közé tartozik. [26] Végül az sem minden tanulság nélkül való, hogy a q.-m.-ot megtaláljuk a franciával egykorú egyéb neolatin nyelvű elbeszélő szövegekben is, így az okszitán területen - példa erre a feltehetőleg szintén orális megvalósulásban is létezett trubadúr-életrajzok szövegtípusa, (ezekről köztudomásúan azt feltételezik, hogy a jongleur-ménestrel egy-egy trubadúr dalainak előadása mellett, mintegy azokat kísérve mesélhette el őket):
(o.) Arnautz de Maruelh, quant auzit lo comjat enaissi, fo sobre totes dolors dolantz, e si se partit com om desesperatz de leis e de sa cort, et anet-s.en a.N Guilhem de Monpeslier, qu'era sos amics e son senher. [27]
Látható, hogy a provanszál szövegben található q.-m. mindenféle szempontból azonos az egykorú francia példákkal, szerkezetében, formájában, szövegbeli működésében egyaránt. (Két további jellegzetes példára ld. a "D" mellékletet.) A francia "irodalmiság" korai hatásának kell-e betudnunk, hogy (igaz, későbbi) itáliai prózaszövegben, a Novellino rövid (és egyes kutatók szerint a korban népies-orális előadottság formájában élő) kis "beszélyeinek" szövegében is vannak párhuzamai a vizsgált szerkezetnek? Vagy inkább arról lenne szó, hogy az elbeszéléstechnika egyes megoldásai (legalábbis a neolatin nyelvterület egy részén) párhuzamosan, illetve valamely közös tőről fejlődtek? E helyen sajnos nincs lehetőségünk a későlatin próza ilyen szempontú áttekintésére. Akárhogy is, előttünk a Novellino tanúsága: ebben akadnak példák az eddig ismertetettel tökéletesen azonos szerkesztésmódra:
(p.) (...) E piů... fece una notte che poveri cavalieri entravono nella camera sua credendo veramente che lo re giovane dormisse. Adunaro lo arnesi e le robe a guisa di furto. Quando ebbero tutto furato, ebbevene uno che malvolentieri lasciava una ricca coltre che'l re avea spra. Presela e cominciň a.ttirare. [28]
Itt a tutto is erősíti az anaforikus jelleget - annak ellenére szerepel, hogy a főmondat információja szerint éppenséggel nem mindent raboltak még el ezek a "szegény lovagok"; de találunk példát funkcionálisan azonos, de formailag más megoldású gerundiumos szerkesztésre is:
(r.) Tristano, udendo queste parole, dubito forte e disse: (...) [29]
Ez utóbbi példák (éspedig eredetüktől, mintájuktól függetlenül) igazolják a q.-m.-nak mint sajátos parataktikus/redundáns funkciójú szövegelemnek az életképességét, "szaporodását", akárcsak az ófrancia szövegek gyakori, hasonló szerepű, bár érezhetően kevésbé redundáns "lors (...)" mondatkezdetei. E tartalmilag egymástól távoli, más-más célú szövegek és megoldások közös vonása a francia elbeszélő próza stiláris egységességén - és más nyelvű elbeszélésekre gyakorolt, tematikán túlmutató, elbeszéléstechnikai, mikro-szintű hatásán - kívül arra is utalhat, hogy a q.-m. az irodalmi intézmény fejlődésének egy bizonyos (korai) szakaszához kötődik, jelenléte ezért is terjedhetett ki a Romania nyelvterületének legalábbis egy viszonylag nagyobb - nyilván hasonló "fejlődési fokon" álló - részére.
A fentiek alapján talán nem vagyunk túl merészek, ha a q.-m.-ot úgy jellemezzük, mint a hétköznapi-szóbeli elbeszélésből és a (próza-) folklór-szájhagyományból származó olyan elemet, mely a lassan intézményesülő irodalmiságban az ezekre jellemző parataktikus szerkesztésmóddal analóg megoldás jelenlétére utal, annak mintegy formai megtestesülése. Ez a párhuzam arra figyelmeztet bennünket: hogy legalábbis a korai próza-emlékek esetében a szövegalkotás és a befogadás fázisait még úgy kell elképzelnünk, hogy azok igen közel állnak a szóbeliség viszonyaihoz. A q.-m. ugyanis éppen ebben az adott társadalmi kontextusban még az irodalmiság szintjéhez közel álló szövegekben is az elbeszélő szöveg egyik fontos demarkáló jegyeként működik, illetve az elbeszélő szituáció jelenlétét jelzi - széles körű elterjedtsége úgy tűnik, azt mutatja, hogy szükség volt ezekre a befogadást segítő eljárásokra, illetve, hogy ezek valóban működtek is.
A quant-mondat formai és pragmatikai vonatkozásai nem érdektelenek a középkori francia prózaszövegek tipológiájának kidolgozása szempontjából sem. A jövő feladata lesz, hogy a kutatás e szakaszát megvalósítsa.
(A WULFF/II.-nek a 43.-től a 61. oldalig terjedő - vagyis az első hadjárat-sorozat befejezéséig, a Roland-Roncevaux-epizód kezdetéig - terjedő részében található "quant-mondatok", a szintaktikailag hozzájuk tartozó főmondatokkal):
(A Roland és Ferracutus viadalát bemutató rész megfelelő latin szöveghelye MEREDITH-JONES 1936, 146-148 alapján - a Roland-al kapcsolatos, a WULFF/II.-ben erősen amplifikált rész "eredetije" kurzívval kiemelve):
"Statimque nuntiatus est Karolo quod apud Nageram gigas quidam Ferracutus nomine de genere Goliath advenerat de oris Siriae, quem cum viginti milibus Turcorum Babilonis Admirandus ad debellandum Karolum regem miserat. Hic vero lanceam aut sagittam non formidabat, vim quadraginta fortium possidebat. Quapropter Karolus Nageram illico rediit. Mox ut eius adventum Ferracutus agnovit, egressus ab urbe singulare certamen, scilicet unum militum contra alterum petiit. Tunc mittitur ei a Karolo Ogerius Dacus. Quem mox et solum gigas in campo aspexit, suaviter iuxta illum vadit, et ilico cum brachio dextro eum amplexatus est cum omnibus armis suis, et deportavit illum videntibus cunctis in podium suum leviter, quasi esset una mitissima ovis. (...) Deinde misit ad eum causa bellandi Rainaldum de Bella Spina, et detulit eum solo brachio ilico in carcerem opidi sui. (...) His itaque inspectis Karolus, cunctis insuper admirantibus, neminem postea ausus est mittere ad expugnandum eum. Rotholandum tamen, vix impetrata a rege licentia, accessit ad gigantem bellaturus"
(Maurice de Sully, (Sermo) In tertia dominica post Pentecosten. - ROBSON 1952, 138-139. o. - a quant-mondatok kurzívval, illetve félkövérrel kiezmelve):
Ce dist Deus Nostre Sire en l'evangile d'ui qu'il se fu uns prodom qui fist un grant mangier, e se i semonst molt hommes. E quant li mangiers fu appareillés, si envoia son serjant por cels apeler, qu'il veniscent mangier, e il se commencierent tuit a essonier e a escondire. (...) sin fu li prodom iriés, e si dist a son serjant: 'Va la fors en cel cemin e en ces rues de la cité, trestos les povres que tu porqs trover, foibles, avugles, clos, m'amaine çaiens'. 'Sire' dist li serjans, 'volentiers', e il le fist issi. Quant ce fu fait, si n'i ot encore preu de la gent, si li redist li sire: (...)
(Razon de Bertran de Born, in BEC 1977, 29-30. o.):
Et En Richartz, quant auzi aquesta paraula qu.l reis Felips demandava, per la grant bandeza qu'el avia, (...) si montet en destrer e mes l'elm en la testa e fai soner las trombas e fai desfar les siens confanons (...)
Li reis Felips, quant lo vi venir, montet en destrer e mes l'elme en testa, e tota la soa gentz monteron en destriers e preseron lor armas per venir a la batalha (...)
(A Novellino XLIX. története)
(l'arcivescovo) Mondň per lui e, acciň ch'era grande uomo, parlň sopra a lui molto grandi parole, mischiate con superbia e con minace. Quand'ebbe assai parlato, e'l medico rispuose cosi: (...)