PALIMPSZESZT
8. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

PÁL Ferenc
Camőes A luziádok című eposzának magyar fordításairól


Kétszáz esztendővel az első magyar Camőes fordítás elkészülte után, és A luziádok [1] című eposzának új, átdolgozott kiadása előtt talán nem teljesen érdektelen vállalkozás áttekinteni a portugál költőnek és fő művének magyarországi befogadását egy sajátos, ámbár nem tanulságok nélkül való szempontból - A luziádok részleges vagy teljes fordításainak tükrében. Vizsgálódásaink során nem feledkeztünk el arról a magyar kultúra és irodalom egész történetén búvópatakként végighúzódó gyakorlatról sem, hogy a nemzet "csinosodásán", felemelkedésén munkálkodó művelt fők a hazai fejlődést, a nemzeti értékek kibontakoztatását szinte mindig idegen példák segítségével, azok magyarítása által valósították meg, és sokszor a maguk gondolatait, a maguk művészi törekvéseit is idegenből átvett művek átültetése révén fejezték ki, s idegen művek fordításának ürügyén gyökereztettek meg új eszméket, új érzékenységeket, sőt formai újításokat. Ennélfogva magyar földön a fordításnak mindig is különleges szerep jutott, nemcsak a magyar irodalom születésénél "bábáskodott" a műfordító, hanem az idegen művek puszta közvetítésén túl részt vállalt minden nemzeti törekvés kibontakoztatásában is.

A XVIII. század végén a magyar főúri körök európai tájékozódása elsősorban francia kultúra felé irányult, azonban a francia nyelvű olvasmányokon keresztül a magyar arisztokrata olvasók közvetve vagy közvetlenül eljuthattak más irodalmakhoz is, amelyeknek alkotásai sokszor eredeti nyelven is megtalálhatók voltak magyar könyvtárakban. Fülöp Géza A magyar olvasóközönség a felvilágosodás idején és a reformkorban c. könyvében [2] arról ír, hogy az erdélyi kancellária írnokának, Bölöni Farkas Sándornak a könyvtárában föllelhetők voltak a spanyol Calderónnak és a portugál Camőesnak a művei. Baumgarten Sándor pedig Camőes et la sensibilité hongroise [3] c. tanulmányában arról tudósít, hogy a portugál nemzeti eposz La Harpe francia és Tomé de Faria latin fordításában egyaránt megtalálható volt a nemesi könyvtárakban, s utóbb, az 1816-ban megjelent német nyelvű kiadás is eljutott a magyar könyvtárszobákba. Camőes művének ez az elterjedtsége, amelyben nem kis része volt annak, hogy a portugál költő nagy művének Harmadik énekében a portugál királyi család magyar eredetéről ír [4] bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a portugál költő figurája nálunk is emblematikussá váljon. A romantika korában ugyanis Camőes úgy vonult be a legtöbb európai nép köztudatába, így a magyar köztudatba is, mint a meg nem értett, a hatalom ellen lázadó és nemzete dicsőséges tetteit megéneklő költő. Amint ezt Rózsa Zoltán idevonatkozó kutatásaiból tudjuk [5] a reformkor idején a magyar költők és írók sora említi műveiben Camőes nevét, mint rendíthetetlen hazafiét, sőt Kemény Zsigmond Élet és álom című bevégzetlen regényének főhősévé is megteszi őt. Ennek a romantika által felfokozott költősorsnak a megjelenítése utóbb függetlenítette is műveitől az alkotót, akinek a neve annyira beágyazódott a köztudatba, hogy írók egész természetességgel utalnak rá, vagy használják fel regényük hőséül [6].

Nem tudni, hogy ez a jelképessé váló életpálya, a korábban említett magyar eredet felvetése vagy a világirodalmi jelentőségű mű kihívása volt-e a fő motiváló tényező, mindenesetre az elmúlt kétszáz esztendő során fél tucat magyar költő-műfordító próbálkozott meg azzal, hogy A luziádokat részleteiben vagy teljességében megismertesse a magyar olvasókkal. Ismereteink szerint az első fordítás egy ma már teljesen ismeretlen író, Losonczi Farkas Károly munkája [7], amely 1796-ban keletkezett. Baumgarten Sándor már idézett cikkében említést tesz egy Székely nevű erdélyi költőről, aki az 1816-os német A luziádok-fordítás nyomán belekezdett az eposz fordításába, de nem fejezte be. A XIX. század közepén a szabadságharc leverése utáni időszakban elfojtott "honszerelmi lelkesedés" [8] indít arra egy újabb fordítót, Greguss Gyulát, a magyar szabadságharc egykori tüzértisztjét, hogy vállalkozzon az eposz teljes szövegének lefordítására. Először az Ötödik énekkel készült el, amelyet 1856-ban a Család Könyvében tett közzé. A következő lépés Inez de Castro epizódjának, a Harmadik ének 118-135. versszakig terjedő részének a lefordítása volt, ez a Pesti Napló tárcarovatában jelent meg, ugyancsak 1856-ban. Az időközben elkészült Első ének az Új Magyar Múzeum 1860. évi 1. számában került az olvasók kezébe. Greguss csak 1864-re fejezte be a teljes eposz lefordítását, amely a következő évben a Kisfaludy társaság kiadásában, A Luziáda Camoenstől címmel jelent meg. Ezt a fordítást 1874-ben Camoens Luziádája címmel az Athenaeum kiadó újra kiadta. Greguss Gyula fordításának egy részletét átvette az 1875-ben az Imprensa Nacional kiadásában, Lisszabonban megjelent díszes kiadvány, amely 14 nyelven közölte az eposz Inez de Castro történetét elbeszélő versszakait. Szász Károly A világirodalom nagy eposzai című művében [9] újabb részlet jelenik meg az eposzból, de ez lényegében Greguss szövege, Szász Károly csak átdolgozta egy-egy részletét az élvezhetőbb olvasás céljából, mert imitt-amott nehézkesnek érezte.

A XX. század első évtizedeinek nyugatos világirodalom-szemlélete [10] is közrejátszhatott abban, hogy Camőes eposzának újabb fordításai csak a legutóbbi időkben születtek. Gáspár Endre a Világirodalmi antológia II. kötetében jelentetett meg két részletet A luziádokból [11], amelyek közül az egyik Inez de Castro epizódja. Majtényi Zoltán ugyanezt a részletet fordítja le [12]. Az eposz újabb teljes fordítása A lusiadák címmel 1984-ben látott napvilágot az Európa könyvkiadónál Hárs Ernő fordításában. Ezt a helyenként átdolgozott és új jegyzetanyaggal ellátott kiadás jelenik meg 1997-ben.

Losonczi Farkas Károlynak a vers címe alá írt évszám szerint 1796-ban készült fordítása 1805-ben jelenik meg az általa kiadott Mulatságok c. kötetben [13]. A Vénus' Leírása címet viselő vers nem tünteti fel a portugál szerző nevét, sem a mű forrását, így semmi nem utal arra, hogy fordítással van dolgunk. Erre csupán a nagyfokú tartalmi egyezésből következtethetett a szöveg feldolgozója, mert Farkas Károly az eredeti strófaszerkezetet is megtöri, és összefüggő versszöveget készít A luziádok Második énekének 34-38. versszakából, amelyben az eredeti 40 sorát 46 sorra bővíti.

Ez az önálló munkaként megjelenő fordítás szorosan kapcsolódik ahhoz a szellemi közeghez, amelyben kisarjadt, nemcsak nyelvi megformálásában, hanem szinte lakmuszpapírként kimutatva mindazokat a törekvéseket, amelyek a kor irodalmában és szellemiségében aktív hatóerőként jelen voltak. A részlet kiválasztásánál a fordítóra hathatott az a könnyedebb neoklasszicista szellemiség, amely J. Joachim Winckelmann Az ókori művészet története című könyve (1764) nyomán bontakozott ki Magyarországon - leginkább Kazinczy munkálkodása következtében: föltehetően ez indíthatta arra, hogy a Vénus szépségét leíró, az antikvitás világát felidéző verssorokat vegye át az eredeti műből. "Pontatlanságainak", bőbeszédűségének magyarázatát is a kor szellemisége adja. A testőrírók föllépésétől kezdve egyre nagyobb figyelem fordul a fordítás felé, amely azután Kazinczytól újabb ösztönzést kapva reneszánszát éli Magyarországon. Bessenyei György két röpiratában, a Magyarságban és a Magyar Nézőben is a nehézkes magyarságot elvetve új műfajok meggyökereztetését tűzi ki célul, s nem nagyon törődik azzal, hogy az írók eredeti szépirodalmi munkákat hozzanak létre - a magyar irodalom fejlődése érdekében elsősorban fordításon alapuló, új szemléletű szépirodalmat (prózát) követel. Szavait értelmezhetjük úgy is, mintha idegen művek szabad átültetésére, magyarítására akarná ösztönözni a kortársait.

Farkas Károly annyiban eleget is tett a kor kívánalmainak, hogy az eredeti művet inspiráló, ihletet adó anyagnak tekintette, amellyel kedve szerint bánhat az átültetés során. A fordítói szabadságot azonban nem csak a terjedelemben, hanem az eredeti versforma átalakításában is érvényesítette. A luziádok abababcc rímképletű, nyolcsoros, tizenegy szótagos stanzáit egybeolvasztva, párosrímű tizenkettesekben fordítja le az eredeti mű öt versszakát. Tudjuk, hogy ebben a korban a magyar verselés megújításán is nem egy költő munkálkodott. Péczeli József 1784-ben párosrímű tizenkettősökben fordította le Voltaire Zayre című drámáját, abban a versformában, amellyel Orczy Lőrinc felváltotta Gyöngyösi négyesrímű verssorait, és amelyet Bessenyei gyökereztet majd meg a magyar költészetben. Hogy is ne élt volna mindezekkel a lehetőségekkel Farkas Károly a maga fordításában, amelynek egy erényére mindenképpen rá kell mutatnunk. Amint majd láthatjuk A luziádok későbbi fordításaiban az eredeti vers tisztán egybecsengő szóvég- és ragrímeinek a helyébe asszonáncok lépnek, Farkasnál viszont a negyvenhat sorból negyvenben az utolsó szótag és az azt megelőző magánhangzó is tisztán egybecseng (bár egy esetben, az 5-6. sorban az "eget" szó megismétléséből születik a rím), s a maradék rímpárokban is csak az idegen nyelveken nevelődött, a két egymás mellett álló magánhangzót kettőshangzónak érzékelő hallás érezhet némi megcsuklást (19-20. sor: "kopóinak-kívánságainak", 25-26. sor: mellyei-kezei, 43-44. sor: "eleibe-szemibe"). A lefordított részlet bevezető soraiban - bár fordítójuk abbéli igyekezetében is eltér az eredetitől, hogy önálló költeménnyé formálja a kiragadott öt versszakot - benne rezeg az előzmények hiánya. A befejező sor viszont tökéletes lezárás, itt Farkas nagyvonalúan ki is hagy néhány olyan szót, amelyek átvezetnének a következő versszakba.

A magyar vers megnövekedett terjedelme, "bőbeszédűsége" nem henye, vagy ügyetlen fordításból ered, sokkal inkább a fordítónak abból a tudatos törekvéséből, hogy egy-egy neki tetsző képet vagy utalást kibontson, kedvére feldíszítsen. Az eredeti 34. versszakának második sorában lévő szép ("Tăo fermosa no gesto se mostrava") jelző helyébe saját szépségideáljának másfél soros megjelenítését illeszti:

A' gyenge pirosság orczáin két felől
Olly bájosan úszott...

A 35. versszak 3-4. során átívelő "Ideia erdejében lévő trójai" ("Troiano na selva Ideia") utalásszerű megidézése helyébe az antik történet szereplőinek konkrét megnevezése kerül: "Mint volt Párizs előtt Júnó 's Pallás között". S hogy még egy példát idézzünk, az eredeti 36. versszakának második sorában lévő "havat elhomályosította" ("...a neve escurecia;") kifejezést megint kedve szerint kibővíti, szinte élvezettel tobzódik a szívének kedves képben:

Hogy még a' havat is homályba hozhatták,
És tündöklő színeit tűle megvonhatták,...

Greguss Gyula fél évszázaddal később készült A luziádok fordításában ugyanígy tetten érhető a kor szellemiségének hatása. Az a "szikra, amely az eredeti írót lelkesíté", s amelyet Arany János annyira hiányolt némely klasszikus mű fordítójánál [14], megvolt Gregussban: teljesen azonosulni tudott Camőes hazaszeretetével, s az 1848-as forradalom és szabadságharc elbukása után megcsúfolt magyar hazafias érzésnek kifejezést adott A luziádok magyar változatában.

Nézzük először az eposz magyarul is vitákra ösztönző címét. Ez a magyar változatban A Luziáda, egyes számú alak az eredeti Os Lusíadas cím többes számú alakja helyett. Greguss itt némiképpen azonosul a klasszicista költészettanokból az eposzi címadással kapcsolatban kiolvasható álláspontokkal. Nem ismeri a "lusíadas" szó XVI. századi, André de Resende portugál humanista által bevezetett értelmét, amely szerint az "os lusíadas" nem más, mint "os lusitanos", azaz portugálok, és amelynek alkalmazása Camőes költői leleménye volt. ennélfogva úgy véli, hogy az eredeti cím a "Luzitánok viselt dolgait, vagy e dolgokról zengő éneket" jelenthetett, s így "könnyebben megérteti magát", ha az egyes számú alakot használjuk [15].

A korábban már említett hazafiúi érzés rányomja bélyegét Greguss egész fordítására. Az Első ének némely helyén különösen kísért a magyaros hangütés, a magyar régmúlt hangulati felidézése. Neptunusz és Mars a magyar szövegben például Hab- és Hadúrként jelenik meg:

A quem Neptuno e Marte obedeceram...
Mert Hab- s Hadúr, melynek meghódolának...
I, 3

Az Olümposzról letekintő elődök helyébe szellemországbéli ősapák kerülnek:

Em vós se vem da olímpica morada
Dos dous avós as almas cá famosas...

A szellemországból két ős apának,
Két oly dicsőnek int buzdítva lelke...
I, 17

Az arab, afrikai és török ruhadarabok, használati tárgyak, zeneszerszámok neveinek sokaságát pedig fölváltja magyar megfelelőjük egyhangú ismételgetése: így lesz süveg a turbánokból, fezekből és egyéb fejfedőkből, s a fúvós hangszerek széles skálájából kürt. A mű egész fordításán végigvonul az eredeti mű tudós hangütésére kevésbé figyelő, inkább az értelmezésre és a közérthetőségre törekvő szándék, amely valószínűleg az olvasók tökéletesebb azonosulását volt hivatva szolgálni. Így alakulnak át A luziádok nimfái és Nereidái a fordításban hableányokká és vízitündérekké:

Já todo o belo coro se aparelha
Das Nereidas, a junto caminhava...

Immár a szép tündérek útrakelnek...
IX, 50

Ramnúsia a "bosszú istenévé":

...mas logo recompensa
A Ramnúsia com nova desventura.

... a bosszú istenének
Újabb csapása sújt fejünkre menten.
V, 80

és adja át a Nap mozgatója, Hiperion a fordításban a helyét a napnak:

Ao claro Hiperónio, que acordou...
S a ragyogó napot felköltve halkkal...
I, 59

De nemcsak a mitológiai utalások, hanem a természeti jelenségek és a földrajzi elnevezések jelentős része is megmagyarosodik a fordító tolla nyomán. A szelek hagyományos, a tengerésznépeknél még ma is használatos elnevezései, mint "Bóreas", "Austro" (miket Berzsenyi még eredeti formájukban írt le verseiben), mint "északi" vagy "déli" szél jelennek meg a magyarban. A tulajdonnévként elfogadott födrajzi elnevezéseket Greguss lefordítja, és kisbetűvel írva köznevesíti. Így változik a "Sacro Promontório" (III, 74) "szent fokra", az "Oceano Índico" (X, 10) "indus tengerre", stb. Ez a fordítói gyakorlat olykor tárgyi tévedésekhez vezet: így tűnnek el a magyar fordításból, s alakulnak át romantikus hangulatú ligetté a "Promontório da Lua" (a mai Cabo da Roca) hegyei:

E nas serras da Lua conhecidas
Sojuga a fria Sintra o duro braço...

S a holdvilágos ligetek körében
Kieskedő Sintrát megejti végre...
III, 56

Ez az inkább érzéki megjelenítésre, mintsem a tudós tartalom átmentésére törekvő fordító gyakorlat helyenként a portugál eposz filozófiai-világnézeti töltését is megtépázza. A ptolemaioszi világkép alapján Camőes pl. a Második ének 60. versszakában a csillagokat egy sorba veszi a bolygókkal, külön is kiemelve, hogy idegen fényt, a nap fényét verik vissza:

E as estrelas no céu co a luz alheia
Tínham o largo mundo alumiado...

ebből a magyarban csak a csillagok nyájas fénye marad meg:

A csillagok fenn nyájas fényben égnek...

Az Ötödik ének 14. versszakában szereplő "Polo fixo"-t pedig, amely nemcsak a "déli sarkot" jelentette, hanem elnevezésével a Föld rögzített, szilárdan egyhelyben álló pontját is, ellentétben a Nagymedve útján vándorló "Polo de Calisto"-val, Greguss megintcsak a szép hangzásra ügyelve fordította le, figyelmen kívül hagyva az eredeti mű tudós töltését.

Egy megjegyzés erejéig ki kell térnünk az eposzban megjelenő történelmi személyek nevének fordítására. A korabeli gyakorlatnak megfelelően Greguss fordításában a lefordítható nevek magyar megfelelőjét olvashatjuk. Így lesz Francisco de Albuquerque-ből magyar népmesei hőst idéző "Ferenc vitéz" (X, 34), Lianorból (D. Leonor Teles) "Lóra" (III. 139) és Henrikből, az első portugál királyi ház alapítójából - "Emre".

Destes Anrique (dizem que segundo
Filho de um rei da Hungria experimentado

Egy bajnok: Emre volt ez, a levente
Másodszülött fia magyar királynak [16]
III, 25

Greguss Gyula még ma is jól érthető, sőt élvezetes olvasmányt nyújtó nyelven fordította le Camőes eposzát, bár A Luziáda nyelve helyenkét korához képest is régies ízű. A Petőfi és Arany népies realizmusa előtti korban született művek erőteljes érzelmi hatásra törekvő szóhasználatát idézi. leginkább az olyan emelkedettebbnek, keresettebnek ható főnevekkel, mint "gyászvégzet", "borzadály", erősebb jelző- és határozóhasználatával, mint "rémletes", "hő", "borzadva" stb., s gyakori felkiáltásaival: "Hajh, mennyi arc elsápad, színtelen!" (IV, 29)

A magyar fordítás egyébként is mozgalmasabb, nyugtalanabb az eredetinél. Camőes alá- és mellérendelt tagmondatok szövevényéből összeálló, kiegyensúlyozott, eruditus, néhol száraznak ható mondatépítményeit Greguss Gyakorta feldarabolja, felkiáltásokkal élénkíti, s betoldott melléknevekkel, igékkel érzékibbé, plasztikusabbá teszi.

A Tizedik ének 143. versszakának első két sorát - amely az eredetiben nyugodt hangú megállapítás - felkiáltások sorozatával zaklatottá, lüktetővé, a hajósok útra készülődését szinte testközelben megjelenő képpé alakítja:

Podeis-vos embarcar, que tendes vento
E mar tranquilo, pera a Patria amada.

Föl! vár a kedves hon! el e hazábul!
Békés a tenger és a szél fuvalma.

Camőes leíró, inkább az elemzésre hajló megjelenítési módjából kibontja a benne lappangó érzelmi töltést, s felkiáltásokkal, egyazon közlésen belüli ellentpontozással drámai feszültséget teremt:

Ó míseros cristăos, pola ventura
Sois os dentes de Cadmo desparzidos
Que uns aos outros se dăo ŕ morte dura
Sendo todos de um ventre produzidos?

Óh, nyomorult kereszténység! hihetetlen!
Te Kadmus elszórt fogait utánzod?
Törzsed közös, s pusztítsz, dúlsz kegyetlen
Tensoraidban, s nevedet gyalázod.
VII, 9

Az eredeti mű és a fordítás összevetéséből megállapítható, hogy Greguss nemcsak a mondattagolásban, az eredetitől különböző érzelmi töltésű szavak használatában tér el a portugál szövegtől, hanem néhol jelentős megtakaírtást is elér a magyar változat javára, s ez lehetőséget ad neki, hogy egy-egy kifejezést kibővítve fordítson le. Az Első ének 44. versszakában például egy egész sort nyer a fordításnál, s ezt Vasco da Gama bővelkedőbb jelemzésére használja föl:

Vasco da Gama, o forte Capităo

áll az eredetiben, ami a magyarban kétszeresére terebélyesedik:

Vitéz parancsnokunk, Vasco da Gama,
A büszke, a magaslelkű levente.

Sok esetben ez a terjedelmi növekedés érzéki, festői gazdagodással jár együtt, bár néhol dagályosságba fullad Greguss díszítő igyekezete:

... vereis um novo exemplo
De amor dos pátrios feitos valerosos
Em versos divulgados numerosos.

visszafogott kijelentése a magyarban szinte szétfeszül a honfiúi hevülettől:

... fogsz látni gerjedelmet,
Mely honfiak hőstettén lágra lobban
S harsogva tör ki zengzetes dalokban.
I, 9

Greguss Gyula - a maga korában divatos költői formákat követő Farkas Károlytól eltérően - formailag híven tolmácsolta a portugál költő verssorait. A tizenegy szótagos, nyolcsoros verssztak, a stanza már nem ment újdonságszámba a XIX. század közepének magyar költői gyakorlatában. Szemere Pál 1818-ban már kísérletezett a stanza alkalmazásával, s nyomában legnagyobb XIX. századi költőink: Kisfaludy Károly (Az élet urai), Kölcsey Ferenc (Endymion), Arany János (Bolond Istók) is sorra megpróbálkoztak vele. A gyakrabban jambikus olasz versformát Greguss trochaikus lezárásúvá tette, megőrizve ezzel a portugál eredeti nőrímeit. Greguss fordításának rímelése változatosabb, de kevésbé tiszta, mint az eredeti műé: a portugál nagyrészben megegyező nyelvtani végződésekből kialakított rímei helyébe a magyar változatban hasonló hangalakú szavak formálta asszonáncok lépnek.

Mint erre az előzőekben már utaltunk, a századelő nyugatos világirodalom-felfogása nem kedvezett a portugál irodalom megismerésének sem, a század első feléből csupán két Camőes megjelenésről tudunk [17]. A portugál nemzeti eposz fordításának újabb "reneszánsza" az ötvenes években indul el, amikor a kiadói politika a világirodalom rendszeres feltérképezését és birtokbavevését tűzi ki célul. Ennek következtében hatalmas kiadói aparátussal, nyelvi szakemberek, kontroll- és szövegszerkesztők segítségével indul meg az idegen művek fordítása, hogy minél pontosabb, filológiailag is megbízható fordítások kerüljenek az olvasók kezébe. Az egyetemi használatra szánt Világirodalmi antológia II. (nagyrészben spanyol és portugál irodalomnak szentelt) kötetében jelent meg az eposz két részlete Gáspár Endre fordításában. Az egyik Inez de Castro epizódja a Harmadik ének 118-136. versszaka a másik pedig a Hatodik ének 70-79. versszaka.

Ez a két részlet nem vet - rövidsége miatt nem is vethet - fel olyan értelmezési kérdéseket, mint a korábbi fordítások, ehhez hozzájárulhatott az előzőekben említett szigorú kiadói kontroll is. Csupán egy bravúros formai megoldásra szeretnénk felhívni a figyelmet: Gáspár Endre megtöri a nyolcsoros versszakok sorainak egyenletes szótagszámát olyképpen, hogy az első hat keresztrímes sorban a páratlan, tizenegy szótagos sorok tíz szótagos páros sorokkal váltakoznak; a párosrímű 7-8. sor viszont megmarad tizenegy szótagosnak. A tizenegy szótagos sorok ereszkedő végződésűek, s ekképpen a hosszú szótagra következő rövid szótaggal megőrzik a portugál eredeti nőrímeit. A tíz szótagos sorok viszont statisztikai számszerűséggel mérve az utolsó előtti rövid szótagra következő hosszú szótaggal inkább emelkedő ritmusúak. Csak mellékesen szeretnénk megjegyezni, hogy Gáspár Endre szótag és sorépítkezése szellemes költői válasz lehet a portugál verssorok szótagszámának "paradoxonára", amely a sor belsejében kettős- és hármashangzóvá összeugró szóvégi és szókezdő magánhangzóival és nem számolandó sorvégi hangsúlytalan szótagjaival mindig fejtörést okoz a fordítóknak.

Az úgy látszik antológiadarabbá váló Inęs de Castro epizódot fordítja le újra a Hesperidák kertje című antológiába Majtényi Zoltán, megőrizve az eposz címének magyar kiejtést sugalló átírását, de a hősnő nevének leírásánál a magyarosnak tetsző Inéz helyett az eredeti portugál szóalakot részesíti előnyben [18]

A teljes eposz új fordítását Hárs Ernő készítette el 1983-ban [19]. Ez az utószóval és jegyzetekkel bőven ellátott fordítás az eredeti mű hűséges, kiegyensúlyozott és filológiailag pontos tolmácsolására törekedett [20].

A Luziádok új magyar változata ennélfogva az eredetinek formában és tartalomban hű mása, s ilyenképpen a korábbi fordítások ihletett, olykor költőies megoldásai helyett tisztességes, gondos, aprólékos poétai munkával elkészített szöveget kap az olvasó. A szövegen elsősorban az eposzokat fordító költő fegyelme érződik, aki a mégoly csábító megoldások ellenében is az egész szöveg kiegyensúlyozottságára, az eredeti mű tudós töltésének visszaadására törekszik.

Ez a mű egységét magyarul is megteremteni igyekvő szándék azonban többször megbicsaklik. Az eposz szállóigévé vált sora, "Onde a terra se acaba e o mar começa" több változatban is előfordul a fordításban. A Harmadik ének 20. versszakában "hol a szárazföld eléri a tengert", a Nyolcadik ének 78. versszakában pedig "... hol az óceánba mélyül / a szárazföld..." formában találkozunk vele. Ugyanígy nem következetes az eredeti "barăo/barőes" kifejezésének [21] használatában sem, amely pedig érzésünk szerint ez a mű egyik kulcsszava. A költemény kezdősorában ("A fegyvereket s híres daliákat", I, 1) daliák/dalia formában megjelenő szó később "hősre" (X,7), "Mars oly neveltjére" (X, 19), "dacos hadra" (X, 69), "vitézre" (X, 73), "bajnokra" (X, 76), "szentre" ("barăo sagrado", X, 108), "bátor keblekre" (X,142), stb. módosul. Ugyanígy a portugálban jól körülhatárolható "Fado" és "Fortuna" szó is több formában jelenik meg a fordítás során: az előző "Sors" (I, 31) illetve "Végzet" (X, 56) stb. az utóbbi pedig "Balsors" (X, 9) illetve "Szerencse" (X, 42), "Sors" (X,74), stb. alakban.

A formai kötöttségekből következő költői szabadság okoz némi zavart olvasás közben az "Espanha", "Hespéria" [22] magyarra fordításánál, mivel hol "Spanyolország" (III, 17), hol "Hon" (IV, 49), hol "Hispánföld" (VIII, 45), hol "Nyugat" (VIII, 61) formában jelenik meg.

Ahogyan Greguss XIX. századi fordításában is találkozunk az eredeti műben megjelenő színes világ bizonyos egysíkúvá válásával, ugyanúgy a XX. századi fordítónak sincs módja arra, hogy a XVI. századi portugál szerző bizonyos területeken megnyilvánuló nyelvi, kifejezésbeli gazdagságát magyarra átültesse. Ezt a sajnálatos elszegényedést elsősorban az égtájakkal kapcsolatos kifejezésekben érhetjük tetten:

Qual Austro fero ou Bóreas...
Mint Dél vagy Észak bősz vihara zúdul
I, 35

Já lá da banda do Austro e do Oriente
Délből már Keletbe lépve jócskán
I, 42

Toda a parte do Antárctico e Calisto
a déli s az északi féltekének;
I, 51

Que produze o aurífero Levante,
az aranyontó Keleten terem meg,
II, 4

Que quem da Hespéria última alongada,
Mert Nyugat messze táján hol találok...
VIII, 61

A fordító az eposz portugálos formában megjelenő - nálunk korábban latinos átírásban használatos - antik görög neveit a kiejtési elvet követő helyesírás szerint írja át, azonban bizonyos szavaknál következetlenül visszatér a régebbi, latinos helyesításhoz, mint például a Styx [23], vagy Alcides/Héraklész esetében

Quais Euristeu e Alcides inventava
mint ahányfélét Herkulesre szabtak
IV, 80

amikor sem rím- sem ütemkényszer nem kényszerít erre a következetlenségre, másutt pedig, talán a versépítés szigorú rendje miatt, az antikvitás hangulatát idéző neveket és elnevezéseket kibontja, megmagyarázza, vagy modern elnevezéssel helyettesíti. Így lesz, kissé elbizonytalanítva az olvasót, "Deusa Cipriából" "ciprusi úrnő":

Porém a Deusa Cípria, que ordenada
De a ciprusi úrnő, kit vezérül
IX, 18

az "Olimpo-ból" "ég":

De ser no Olimpo estrelas, como a de Argos.
Argóként vágyik feljutni az égre.

A Don folyónév leírásával pedig már-már az anakronizmus határán jár:

Entre este Mar e o Tánais, vise estranha...
E part s a Don közét különleges nép...
III, 11

Ha már fölvetettük a helyesírás kérdését, itt is elég sok bizonytalanság tapasztalható. A portugálban hagyományosan máig is nagy kezdőbetűvel írják a fontosabb értelemmel bíró főneveket, kulcsszavakat. A luziádok magyar fordítója a nagy kezdőbetűk alkalmazásánál következetlenül jár el, nem követi az eredeti minden fontosabb szót nagy kezdőbetűvel író gyakorlatát, hol így hol úgy írja le magyarul, másutt viszont meglepő módon nagy kezdőbetűt használ. A Kilencedik ének 3. versszakában a "Soldăo" (szultán) eredetit "Hitetlennek", viszont a "Reino-t" (birodalom) "honnak" írja, másutt viszont egyáltalán nem exponált helyzetben az eredeti "pátria" szavát nagybetűvel "Honnak" írja le (X, 145).

Hárs Ernő munkája, különösen fordításának átdolgozott kiadása, amelyből még csak részleteket volt módunk megtekinteni, az utóbbi évtizedek filológikus pontosságra törekvő fordítói gyakorlatát követve és inkább többé mint kevésbé betarva készült. Munkájának erénye az alázat, amely nem a csillogó költői megoldásokra, hanem az olvasmányosságra, az egyenletes szövegminőségre törekszik, s ilyenképpen eposzfordítása engedelmesen simul az utószó és a bőséges jegyzetapparátus alá. Ez az olykor még a szépirodalom rovására is tudományos műveket favorizáló korunkban az irodalom egyik lehetséges funkciójának felismeréséből fakad [24] mindenesetre a korábbi fordításoknál a ráció számára hívebb, az irodalomtörténeti kutatások számára használhatóbb alapanyagot kínáló fordítás született, amelynek még egy-egy költőietlen megoldását is megbocsátjuk [25].

A tanulmány megírásához a portugál Junta Nacional de Investigaçăo Científica e Técnica által támogatott "Programa Lusitânia" nyújtott segítséget.

Jegyzetek

[1] Az új fordítás A lusiadák címével szemben - amely egyfelől talán filológiailag megindokolható, másfelől azonban tükrözi az Os Lusíadas cím Luís António Verney XVIII. századi portugál tudós író Verdadeiro Método de Estudar (A tanulás igazi módszere) c. művének VII. Levelében taglalt homályos értelmének minden ellentmondásosságát - valamivel szerencsésebbnek érzem a Világirodalmi antológia és a Hesperidák kertje A Luziádák címadását, mert ez a többes számra utaló végződéssel öszvér szóvá változott szóval ellentétben legalább a helyes kiejtést sugallja. Mivel azonban a történet a luzitánokról, azaz a portugálokról szól, talán szerencsésebb volna, a magyar nyelvi érzékenységnek némi engedményt téve, A luziádok címet használni.)
[2] Akadémiai Kiadó, 1978, 192-193 o. A szerző Jancsó Elemér Bölöni Farkas Sándor könyvtára című, a Kolozsvári Szemle 1935. évi 84-85. oldalán megjelent írására hivatkozik.
[3] Bulletin des Études Portugaises, 1950, 203-209. o.
[4] Lásd erről bővebben: Rákóczi István: Egy történelmi tévedés anatómiája. In.: Magyar-Portugál kapcsolatok, ELTE Portugál Tanszék kiadása, Budapest, 1987, 55-76. o.
[5] Camőes na Hungria. In.: Os Lusíadas, vol. III. (Estudos sobre a projecçăo de Camőes em culturas e literaturas estrangeiras, Academia das Cięncias de Lisboa, 1984, 517-527. o.
[6] Csak véletlenszerűen emelve ki két példát: Sajó András Terven felüli regényének (Magvető Kiadó, Budapest, 1982) 196-197. oldalán olvashatjuk ezt a bekezdést: "Camoens, a költő hajótörés után, távol a partoktól, szájában a Luisiada már elkészült részeivel, a kéziratot, mint kalóz a kést, szorítja foga közé. És nem tud úszni. És mégis Camoens csak ebben a hajótörésben létezhet." A költő nevének és eposza címének átírása föltételezni engedi, hogy a szerző francia forrásból ismerte Camőest. A holland Jan Jacob Slauerhoff A Het leven op aarde (A földi élet, 1934) című regényének is egyik hőse a Távol-Keleten élő Camőes, akinek a sorsa összefonódik egy Makaóról álmodozó szikratávírászéval
[7] Kozocsa Sándor: A Luziada - Magyarországon. Megjelenésének 400. évfordulójára című rövid ismertetésében olvasható a fordítóról, hogy 1810. február 14-én húnyt el Losoncon, s A luziádok egy részletének fordításán kívül még egy, franciából fordított műve ismeretes. In.: Magyar-Portugál kapcsolatok, az ELTE Portugál Tanszékének kiadása, Budapest, 1987.
[8] Az idézett kifejezés Toldi Ferenctől származik, aki portugál eposznek az Új Magyar Múzeum 1860. évi 1. számában megjelenő Első éneke elé írt meleg hangú bevezetőjében szinte a magyar nemzeti érzés megszólaltatójaként köszönti Camőest és eposzát: "S merem mondani, különösen a magyar kedélyre a költő nagy egyénisége, e hív és honszerelmi lelkesedés, valóságos synpathetikai hatást bír gyakorolni."
[9] A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, I-II. 1881-1882.
[10] Babits Mihály Az európai irodalom történetében és Szerb Antal A világirodalom történetében említést tesz Camőes eposzáról, dícsérőleg ugyan, de kevés lelkesedéssel. Babits bevallja, hogy csak részleteket ismer a nagy műből, és róla alkotott véleményét mások benyomásainak összegezéséből alakította ki. Föltehetőleg Szerb Antal sem ismerte közelebbről A lusiádokat sem pedig Greguss fordítását; erre vall, hogy Szász Károly A világirodalom nagy eposzai c. műve nyomán és "fordításában" közöl egy részletet az eposzból. A világirodalom története, Magvető kiadó, Budapest, 1962. 314. o.
[11] Világirodalmi antológia, II. kötet. Szerk. ifj. Horváth János és Kardos Tibor. Budapest, 1955. 701-706. o. Az részletek összefoglaló címe: A "Luziádák"-ból.
[12] Hesperidák kertje, II. köt. Európa, Budapest, 1971. 94 -99. oldal. Az eposz címe itt: A Luziádák.
[13] Készült Budán, Landerer Anna Bötűivel.
[14] Arany János több helyütt is szól erről, így például A magyar nemzeti versidomról c. tanulmányában. Válogatott művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975. III. kötet, 165. és további oldalak
[15] Csak érdekességként szeretnénk megjegyezni, hogy Toldy Ferenc Greguss Gyula fordításához írt bevezetőjében pontos ráérzéssel az eredeti cím helyes magyar értelmezését adja: "Nincs tehát főhőse a Luziádnak, maga a portugall nemzet a hős, s a költő szándékát nemcsak a költemény, hanem a cím is: Os Luziados (sic!) (a portugallok) vallja.".
[16] Greguss fordítása, az Anrique (Henrique) név Emrére cserélése vitára ingerlő ebben az esetben, mert a fordító nem látszik elfogadni a portugál királyi ház magyar eredetét, bár nem foglalkozik részletesebben ezzel a történelmi problémával. Bevezetőjében az MTA kiadásában megjelent Árpádkori Új Okmánytár 1860-i első kötetére hivatkozik, amelyben egy irat említést tesz egy bizonyos Henrik nevű unghi grófról, aki Szt. László uralkodása idején Kasztíliába ment. Fordítása védelmében a költői hitelességre, a költői felfogás hű tolmácsolására hivatkozva a Henricus - Emericus - Emre név hasonlóságával érvel.
[17] A Vasárnapi Újság 1905. 30. számában és a Katolikus Szemle, 1926. évi 40. számában találhatunk egy-egy Camőes verspublikációt.
[18] A névleírásnál valószínűleg befolyásolta a fordítókat a kezükbe kerülő portugál eredetiben szereplő nevek alakja. A portugál helyesírási reformok soha nem voltak olyan mértékben tekintettel a történelmi nevekre, mint ez Magyarországon gyakorlat, még legnagyobb alakjaik nevét is alárendelik az újabb helyesírási elveknek. Igy lett például a múlt század mára már klasszikus realista írójából Eça de Queiroz-ból mára Eça de Queirós. Igy nincs mit csodálkoznunk az Inez-Inęs alakpáron sem, legfeljebb a korábbiakban megdicsért kiadói szerkesztői gyakorlatot hívhatjuk tetemre.
[19] Kiadta az Európa Könyvkiadó. A világirodalom klasszikusai, új sorozat. Budapest, 1984.
[20] Mivel az ilyen jellegű bírálat nem munkánk tárgya, ezért csak jegyzet formájában utalunk arra a meglepő tényre, hogy a fordítás egy dátum nélkül megjelent Săo Pauló-i "könyvklubos" (Círculo do Livro, S. A.) kiadás alapján készült, noha a földrajzilag is közelebb lévő Portugáliában egyidőben több megbízható kiadását is megtalálni a könyvüzletekben Camőes eposzának.
[21] A Király-féle Portugál-magyar kéziszótár 'báró' kifejezésével szemben a portugál szótárak José Leite de Vasconcelos irodalomtörténész értelmezését elfogadva 'homem ilustre' 'jeles férfiú' értelmét is közlik. A Luziádok kiadásaiban ez a szó kurzívval szerepel, tehát nem köznyelvi, hanem ebben az értelmében Camőes költői nyelvéhez tartozik.
[22] "Spanyolország" tágabb értelemben az Ibér-félsziget, illetve az a terület, amelynek lakói a portugálok is voltak, a mai Spanyolország területét Kasztíliának nevezték.
[23] V.ö.: "de a Styxnek is vígan nekivágnánk", I. 51 vagy "Styx-mosta ország" IV. 80.
[24] Az Egyesült Államokban elterjedt zanzásított irodalmi alkotások és a világban egyre szaporodó 111 híres regény stb. tipusú könyvek láttán korunkban a szépirodalmat mint tudományos művek, monográfiák stb. kiindulópontjaként, alapanyagaként is elképzelhetjük. Efelé mutat a versek fordításának az az elterjedőben levő gyakorlata, hogy a formahű műfordítást az eredeti mellé illesztett pontos irodalmi "nyersfordítás" jegyzeteként közlik.
[25] Ilyenek egy mintegy tízezer soros műben szükségszerűen előfordulnak. Jegyzet formájában azonban mégis meg kell említenünk, hogy a kiegyensúlyozottságra való törekvés elszegényítette a mű eredeti ihletett lelkesültségét, s helyenként egy kissé prózaivá tette az eposz magyar szövegét (a következő néhány idézetben a kiemelések tőlem vannak):
"A nők most rézlemezfüzért viselnek szeméremtestük megóvása végett." X, 122
"A kézifegyvertől bütyköket viselni." X, 103
"Bengália egyik leggazdagabban virágzó városát,..." X, 121



[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]