PALIMPSZESZT
7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

CSUDAY Csaba
Julio Cortázar: Szakaszvég

Sheridan LeFanu-nak, bizonyos házakért
Antoni Taulénak, bizonyos asztalokért

Megállni talán azért állt meg ott, mert a nap már delelőre ért, és a kora reggeli vezetés gépies öröme addigra átadta helyét benne a bágyadtságnak, a szomjúságnak. Az ismeretlen helység neve puszta jelzés volt Dianának, egy a sok közül a tartomány térképén, s messzire a nagyvárostól, ahol aznap éjjel megalszik majd, a tér pedig, amelyet platánfák koronája oltalmazott az országúton tomboló hőségtől, afféle zárójelként nyílott meg előtte, s Diana megkönnyebbülten sóhajtott föl, amint odakanyarodva lefékezett a kávézó mellett, a járdán sorjázó asztaloknál.

A pincér, amikor letette elé az ánizslikőrt, sok jéggel, megkérdezte, ebédelni is szeretne-e később, de, tette hozzá, nem kell sietnie, hiszen kettőig szolgálnak fel ebédet. Diana azt válaszolta, előbb sétálna egyet a városkában. "Sok látnivaló nincsen", mondta erre a pincér, mintegy tájékoztatásul. Szinte kedve lett volna azt mondani, hogy neki meg kedve nincs sok a nézelődéshez, de fekete olajbogyót kért inkább, majd mohón belehörpintett a magas pohárban szivárványló ánizsitalba. Érezte az árnyék hűvösét a bőrén, mellette néhány törzsvendég kártyázott, még két gyerek volt ott, egy kutya, meg az újságos bódénál egy öregasszony; mintha az időn kívül kerülve elnyújtózni látszott volna minden a perzselő nyárban. Mintegy kívül kerülve az időn, gondolta épp Diana, amikor pillantása az egyik kártyázó kezére esett, a kéz hosszan megtartott egy lapot a levegőben, mielőtt, diadalmas ostorcsapásként, az asztalra ejtette volna. És ez volt az, amihez Diana már semmi kedvet nem érzett, hogy meghosszabbítson bármit, ami szép, hogy érezze, igazán él abban a megnyújtott gyönyörűségben, ami valamikor őt is megtartotta az idő rengései közepette. "Különös, hogy puszta elfogadássá is válhat az élet", gondolta a földön pihegő kutyát nézve, "még a semmit sem elfogadás elfogadásává is, azé, hogy elmenjek, mielőtt megérkeznék, s hogy végezzek mindennel, ami még nem képes végezni velem". Ajkai közt hagyta a cigarettát, noha tudta, hogy hamarosan megégeti, és akkor kaphatja majd ki onnan, és nyomhatja el, ahogyan tette az éveivel is, amelyek alatt minden érvét elveszítette hozzá, hogy valami egyébbel is megtöltse a jelent, ne csak cigarettákkal, a kényelmes csekkfüzetével és a szolgálatkész kocsijával. "Elveszve" mondta magában, "mennyire szerettem azt a Duke Ellington számot, és tessék, már nem is emlékszem, hogy van, elveszett hát az elveszve is, kislányom, ahogyan elveszett az a kisleány is, aki, így negyvenen túl, nem is egyéb már, mint sírás, mint egy szóba zárt zokogás".

A hülyeségnek az a hirtelen rátörő érzése kényszerítette, hogy fizessen, és járjon egyet a városkában, hogy ő menjen a dolgok elébe, ha azok maguktól, vágya és képzelete hívására, nem jönnek oda hozzá. Látni a dolgokat, de mintegy látva is lenni általuk; amott az az érdektelen régiségbolt, emitt meg a helybéli múzeum ódon bejárata. Egyszemélyes tárlatot hirdettek, a festő szinte kimondhatatlan neve semmit sem ígért. Diana jegyet váltott, majd belépett a szerény küllemű képtár első termébe, amely, akár a ház többi része, málladozott ugyan, de magán viselte a vidékies feltünősködés nyomait is. Kapott egy ismertetőt, amiből egy ugyancsak vidékies pálya állomásai sorakoztak elé, meg bírálatrészletek, az elmaradhatatlan dicshimnuszokkal; Diana ott is hagyta a füzetkét egy polcon. Az első pillanatban azt hitte, fényképeket lát, s mindjárt fölfigyelt a méretekre: ritkán látni ilyen hatalmas, színes nagyításokat. De igazából akkor ébredt föl benne az érdeklődés, amikor felismerte a képek témáját, a részletek rögeszmés tökéletességét; s akkor mintha egyszeriben az egész megfordult volna, úgy látta, fényképek alapján készített festmények vannak előtte, valami olyasmi, ami hol az egyik, hol meg a másik, s noha a termekben jó volt a megvilágítás, a bizonytalanság érzése csak nem akart szűnni benne a vásznakat nézve, amelyek talán fényképekről készült festmények voltak, talán valami realista megszállottság termékei, a festőt mindenesetre veszélyes és kétértelmű határig juttatta rögeszmés igyekezete.

Az első teremben négy vagy öt kép volt, s mindegyik ugyanazt a témát variálta: üres asztalok, vagy asztal, rajta egy-két tárggyal, és valamennyit éles, bántóan vakító napfény érte, ferdén. Némelyik vásznon szék is társult az asztalhoz, másokon viszont csak az asztal árnyéka, amely hosszan megnyúlt a földön, az ostorként zuhogó oldalfényben. A második terembe lépve Diana rögtön észrevette az újdonságot: egy emberi alakot pillantott meg az egyik festményen, a képen egy szobabelső látszott, a szobából pedig tágas kijárat nyílott valami pontatlanul körvonalazott kert felé; a figura háttal állt, s kicsit eltávolodott már a háztól, ahol ismét csak ott volt az elkerülhetetlen asztal a kép előterében, egyenlő távolságra az alaktól és Dianától. Nem volt nehéz megérteni vagy elképzelni, hogy ugyanazt a házat lehetett látni minden képen, csak emitt például egy zöld alaptónusú verandával kiegészülve, a háttal álló alak pedig egy másik üvegezett ajtó felé nézett rajta. A sziluett, érdekes módon, nem ugrott ki a képeken olyan markánsan, mint az üres asztalok, inkább valami alkalmi látogatót sejtetett, aki csak úgy teng-leng a tágas, elhagyatott házban. És azután ott volt a csend, s nemcsak azért, mert alighanem Diana volt az egyedüli emberi lény a kicsiny múzeumban, hanem azért is, mert a festményekből áradt a magányosság, melyet a sötét férfialak csak méginkább elmélyített. "Valami van a fénnyel" állapította meg Diana, "úgy zuhan be, mint valami szilárd anyag, szinte szétlapítja a dolgokat". De a színek is teli voltak csönddel, mélységesen fekete hátterekből, kegyetlen ellentétekből sugárzott az a csönd: úgy lógtak a lassúdad árnyékok a tárgyakról, mint holmi ravatalról a gyászdrapériák.

A második terembe lépve Diana meglepődve látta, hogy az újabb, csupasz asztalokat és a háttal álló figurát mutató sorozat mellett feltűntek egészen mást ábrázoló képek is, egy magányos telefon, néhány emberi alak. Megnézni ezeket is megnézte, természetesen, de látni alig látta őket; a házas és csupasz asztalos festmények annyival markánsabbak voltak ugyanis, hogy az egyéb tematikájú képek puszta adalékká váltak mellettük, mintha a megfestett ház falait díszítették volna, és nem a múzeumét. Diana tetszéssel fedezte föl, hogy mennyire hipnotizálható, élvezte, hogy, mintegy álomittas kábulatban, szabadjára eresztheti a képzeletét, átadva magát a rekkenő déli hőség érzéki démonainak. Visszament az első terembe, mert nem volt biztos benne, hogy jól emlékszik-e az egyik festményre, s valóban, az asztalon, amelyre úgy emlékezett, üres, ecsetekkel teli kancsót fedezett fel. Az üres asztal is ott volt, csak éppen a szembenlévő falon lógott a kép, s Diana egy darabig el is időzött előtte, hogy kicsit jobban szemügyre vegye a hátterét, a tárva hagyott ajtót, ami mögül újabb helyiség sejlett elő, egy kandalló vagy egy másik ajtó részletével. Egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy a különböző szobák ugyanannak a háznak a részeit képezik, mintha egy önarckép valószínűtlenül felnagyított darabjai volnának, amiből azonban a festő elegánsan kivonta magát, hacsak nem ő az a sötét árnyalak (az egyik képen hosszú köpenyt viselt), aki megrögzötten elfordul a másik látogatótól, a betolakodótól, aki a maga részéről megfizette az árát, hogy beléphessen a házba, és bejárhassa kopár szobáit.

Visszament a második terembe, s már épp elindult a félig nyitott ajtó felé, amely a következő helyiségbe vezetett, amikor kedves, kissé félénk hang megállásra késztette. Az egyenruhás teremőr -- szegény, abban a melegben -- szólt utána, hogy a múzeum délben bezár, de fél négykor újra kinyitják.
-- Sok látnivaló van még? -- kérdezte Diana, akin egyszeriben erőtvett a múzeum-fáradtság, s úgy érezte, mintha a világ is forogna vele, mintha szeme megcsömörlött volna a sok kép befogadásától.
-- Nem, csak egy terem, kisasszony. És ott is csak egyetlen festmény. Állítólag a festő akarta, hogy csak az a kép legyen ott. Megnézi? Tudok várni még egy percet.

Ostobaság volt nem elfogadni az ajánlatot, Diana már akkor is tudta ezt, amikor nemet mondott, majd kölcsönösen megeresztettek pár tréfás szót az ebédről, amit bizony kár lenne kihűlni hagyni; "Nem kell újra jegyet vennie, ha visszajön", mondta az őr, "hiszen ismerem már". Az utcán, félig vakon még a hirtelen verőfénytől, feltette magának a kérdést, hogy mi az ördög lehet vele, hisz képtelenség, hogy hirtelen ennyire fölcsigázza érdeklődését a hiperrealizmus vagy micsoda, amit az a teljesen ismeretlen festő képviselt, és akkor otthagyja megnézetlenül az utolsó, talán legjobb képet. De talán mégse az a legjobb, mert ha a festő maga akarta azt a képet elkülöníteni a többitől, ez azt is jelentheti, hogy egészen más mint azok, más stílusú, vagy egy másik alkotói korszakból való, egyébként mi célja és értelme lenne, hogy ilymódon megszakítson egy folyamatot, ami már egésszé állt össze a sorozatban, külön átjárókat nem igénylő, egységes közeggé. Jobb is, hogy nem ment be az utolsó terembe, jobb, hogy nem engedett a lelkiismeretes turisták szánalmas mániájának: fölhabzsolni mindent egy múzeumban, elejétől a végéig.

Távolról megpillantotta a kávézót a téren, és átfutott a fején, hogy ideje lenne ennie valamit, étvágyat azonban nem érzett; régebben is mindig így volt, amikor Orlandóval utazgatott, Orlandónak a dél volt a nap sarkalatos pontja, az ebéd szertartása valamiféle szentséggel ruházta fel a reggel és a délután közötti átmenetet,

Orlando tehát kereken megtagadta volna, hogy tovább nézelődjék a városkában, amikor a hely, ahol enni lehet, ott volt egy lépésre. Diana azonban nem volt éhes, és Orlando emléke is egyre kevésbé sajgott a lelkében; sem engedetlenségnek, sem rituálék elárulásának nem minősülhetett hát, hogy nekiindult nézelődni, a kávézóval ellentétes irányban. S bátran idézgethette tovább az emlékeit is, attól sem kellett tartania, hogy túlságosan rátelepszik az a sok dolog, rábízhatta magát a véletlenre, miközben halványan felderengett benne egy-egy régi, Orlandóval töltött nyaralás, a hegyekben vagy a tengerparton, s ez utóbbi is talán csak azért, hogy a hátát és nyakát éppen perzselő nap ördögét elűzze; Orlando, amint elnyúlik a só és szél verte parton, míg ő, Diana csak úgy, találomra nekivág a nevenincs, kihalt utcáknak, a szürke kőfalak tövében, kíváncsian be-bepillant egy-egy különös, nyitva hagyott kapun, amely mögül árnyas belső udvarok, hűsvizű kutak, glicíniabokrok, köveken sütkérező macskák sejlettek elő. És akkor ismét ugyanaz az érzés: nem is ő sétál a városkában, hanem mintegy a városka járja be őt, s a járda kockakövei is: mintha megbillennének a lába alatt, akár egy futószalag darabjai; az az ottlét, mialatt a dolgok mintha elfolynának mellette, és tovatűnnének a háta mögött, akár az élete, akár az az ismeretlen település. Most újabb terecske következett, két ösztövér paddal, majd másik, szűk utca, amely foghíjas léckerítésekkel épp csak elrekesztett kertek között vezetett a környező mezők felé; a teljes, délidei magány, a kegyetlen árnyékölő, időbénító. A némiképp elhagyatott kertben nem voltak fák, a tekintet akadálytalanul siklott az ódon ház tágas, nyitott ajtajáig. Mint aki nem hisz a szemének, de tagadni sem tagadja, amit lát, Diana homályosan látni vélte a verandát is, ugyanazt, mint a képen, a múzeumban, s olyan érzése támadt, mintha a képet nézné, csakhogy most a másik oldalról, a házon kívülről, csak most nincs belefoglalva, mint a benti helyiségek szemlélője. S ha volt valami különös abban a pillanatban, akkor az épp az volt, hogy egyáltalán nem találta különösnek, sőt, mintha éppenséggel ráismert volna valamire, s az otthonosságnak ez az érzése vezette habozás nélkül a kertbe, majd a ház ajtajáig, de hát miért is ne, hiszen megfizette a belépőt, és különben sincs ott senki, aki megtiltaná, hogy ő ott legyen, hogy átlépje a tágas ajtó küszöbét, s körbejárja a verandát, az üres szobát, ahol a sárgán őrjöngő fény akadálytalanul zuhant be az ablakon, hogy azután az üres asztalon s a mellette levő egyetlen széken megtörve szétlapuljon a szemközti oldalfalon.

Diana sem félelmet, sem meglepetést nem érzett, még a véletlenre hivatkozás lehetőségét is hagyta elsikkadni, nem kapott utána, mert ugyan miért ereszkedne le az ember holmi feltételezésekhez vagy magyarázatokhoz, amikor íme ott a másik, a balra nyíló ajtó, a szoba a magas kandallóval, s az elmaradhatatlan asztallal, amely hosszú, aprólékosan pontos rajzolatú árnyékban oszlott ketté. Diana pillantásra is alig méltatta az apró, fehér terítőt, a három poharat, s az ismétlődések, a fény homályszelő csapásai se nagyon érdekelték. Egyedül az ajtó különbözött a hátsó falon, csak rajta tapasztalt valamit, ami váratlanul érte az amúgy pontosan teljesülő körsétában: az ajtó zárva volt ugyanis, és nem félig kinyitva. Szinte meg sem állt, csak azt mondta magában, hogy az ajtó egyszerűen azért van zárva, mert ő nem ment be a múzeum utolsó termébe, s az, hogy megnézze, mi van mögötte, tulajdonképpen csak annyi, mintha visszatérne a képtárba, és befejezné a látogatást. Végsősoron túlságosan geometrikus minden, felfoghatatlan, de egyszersmind előre látható; a félelem vagy a csodálkozás érzése mégis éppoly kevéssé illett oda, mint az, hogy fütyörészni kezdjen vagy kiabálni, valaki után.

Az egyedüli különbség sem szolgált azonban meglepetéssel; a kilincs engedett kezének, és íme ismét ott volt előtte, ami addig: a falhoz csapódó sárga fényzuhatag, az asztal, amely csupaszabbnak látszott minden addiginál, s az a torzan elnyúló kivetülése: mintha valaki dühösen lesöpört volna róla egy fekete dossziét, s ugyan miért is látná másnak azt az asztalt, mint valami négykézláb-pózba merevedett testnek, amelyről épp letépték a ruhát, s ledobálták mellé, abba a feketéllő kupacba. Elegendő volt körülpillantania a falakon, az ablakon, hogy lássa, ugyanabban az üres színházban van, ezúttal azonban nem talált ajtót, amely újabb helyiségek felé hosszabbította volna meg a házat. S noha látta a széket is az asztal mellett, első pillantása mintegy átsiklott fölötte, most azonban kiegészítette vele azt, amit már betéve tudott: szobák asztalokkal, székekkel vagy székek nélkül; hat pár egy tucat. Némi kiábrándulással lépett oda az asztalhoz, leült, rágyújtott, s játszani kezdett a füsttel, amely indaként kapaszkodott fölfelé a vízszintes fénnyalábban, mintha rajzával szembeszegülne a minden szobából, minden képből áradó akarattal, az üresség akarásával, akárcsak az a halk nevetés, amely valahol Diana háta mögött törte meg a csöndet, de lehet, hogy csak egy madár hívta társát valahol odakinn, vagy a korhadó fapadló űzött csúfot belőle; s persze semmi értelme nem volt immár újra megnézni az előző szobát, ahol a három pohár vetegette bátortalan árnyékát a falra, amiképp haszontalanok voltak a sietősre fogott lépések és a menekülés is, vissza se nézve.

A sikátorban egy fiúcska megkérdezte tőle, hány óra, s Diana rádöbbent, hogy sietnie kellene, ha még ebédelni akar, de a pincér mintha csak várta volna már, ott a platánok alatt, s üdvözlésre emelt kezével mindjárt mutatta is neki a leghűvösebb helyet. Nem látta értelmét, hogy egyen, de Diana világában szinte mindig is ilyen volt minden étkezés: vagy azért vett magához eledelt, mert Orlando azt mondta, ideje enni valamit, vagy mert nem akadt egyéb dolga két elfoglaltság között. Rendelt valami komolyabb fogást s hozzá fehér bort, majd várakozott egy sort, talán többet is a kelleténél, tekintve, hogy szinte üres volt az a hely; s mielőtt még a kávét megitta s fizetett volna, már tudta, visszamegy a múzeumba, még ha rosszabbik énje kényszeríti is, hogy vizsgálja meg még egyszer azt, amit pedig jobb lett volna egyszerűen, különösebb boncolgatás és kíváncsiskodás nélkül tudomásul venni, s tudta azt is, hogy ha nem teszi meg, a végén megbánja, a végén, vagyis, ha véget ér ez a szakasza az életének, amikor minden visszazökken majd a rendes kerékvágásba, és nem lesz több múzeum, szálloda, nem lesz több számvetés a múlttal. Még akkor is ha semmi fontos sem tisztázódnék, csak az értelme nyújtózna el benne, mint elégedett szuka, épp csak tudomásul véve a dolgok tökéletes szimmetriáját, azt hogy a múzeum utolsó termében kiállított kép, engedelmesen, a ház utolsó szobáját ábrázolja, s akkor talán apránként a többi dolog is a helyére kerül, ha beszél a teremőrrel, és kitölti a hézagokat, végtére is annyi festő volt már, aki pontosan lemásolta modelljét, a világnak annyi asztala kötött ki a Louvre-ban vagy a Metropolitanban, imígyen kettőzve meg porrá lett, vagy feledésbe merült valóságos dolgokat.

Sietség nélkül haladt át az első két termen, (a másodikban egy párocskába botlott, akik suttogóra fogott hangon beszéltek, noha addig a pillanatig ők voltak az egyedüli látogatók). Diana megállt két-három kép előtt, s először akkor találta képtelennek a fény beesési szögét, amit az üres házban nem akart felismerni. Látta, hogy a párocska lassan a kijárat felé halad, megvárta, míg egyedül maradt, s csak akkor indult el az utolsó terem ajtaja felé. A kép a baloldali falon volt, egészen a terem közepéig kellett mennie, hogy jól láthassa rajta az asztalt és a széket, és a széken ülő nőt. Feketében volt, akárcsak a háttal álló figura a többi képen, de az ő arca negyedrészt a néző felé fordult, gesztenyebarna haja pedig a vállára omlott arca kitakart oldalán. Semmi olyan nem volt rajta, ami különösebben kiszakította volna az előzményekből, beleillett a festménybe, mint a többi vásznon az a lézengő férfialak, ugyanannak az eseménysornak a részét képezte ő is, egyazon esztétikai akarat valamely másik alakzataként. És mégis, volt ott valami, ami talán magyarázatot adott arra is, hogy miért került a kép külön, az utolsó terembe; az előtűnő hasonlóságok most újabb sejtelmet ébresztettek Dianában, azt az egyre erősödő meggyőződést, hogy az a nő nemcsak nemében különbözött a másik szereplőtől, hanem a módban is, ahogy tartotta magát, ahogyan a bal karja lecsüngött a teste mellett, ahogyan a törzse megdőlt kissé azáltal, hogy testsúlyának egy részét nem látható könyökére helyezte, amellyel az asztalra támaszkodott, mindez másról beszélt Dianának, valami elhagyatottságról, ami több volt, mint magábaroskadtság, vagy ólmos bágyadtság.

Az a nő halott volt. A leomló haja, a lecsüngő karja, a mozdulatlansága, ami mégis megmagyarázhatatlanul többet mondott, mint a dolgok és a többi emberi lény rögzítettsége a többi képen: a halál jelent meg benne, a csend valamiféle betetőzéseképp, mint a ház és a házat benépesítő lények, az asztalok, az árnyékok és verandák magányának a kiteljesülése.

Fogalma sem volt, hogyan került újra az utcára, a térre, hogyan ült be az autójába s hajtott ki az izzó országútra. Tövig nyomta a gázt, de fokozatosan visszavett a sebességből, föleszmélni azonban csak akkor eszmélt föl, amikor cigarettája megperzselte a száját, képtelenség volt, hogy gondolkodott, hiszen betehetett volna egy kazettát, és hallgathatta volna, mint máskor, Orlando ottfelejtett zenéit, vállalva, hogy a zenével felkavarodnak az emlékek is; még mindig jobb emlékezni, mint egyedül lenni, mint az üres ülést látni ott maga mellett. A város egy óra járásra volt, amiképp, úgy érezte, minden órákra vagy évszázadokra van tőle, mint a felejtés, vagy a kiadós forró fürdő, amit a szállodában vesz majd, azután a whisky a bárban, az esti kiadású újság. És ismét a szimmetria mindenben, az új időszak, ami következik, ami hajszálra megegyezik az előzővel, a szálloda, amely valahanyadikként párosan csatlakozik az addigiakhoz, vagy páratlanul megnyit egy új sorozatot, amelyet az új szakasz teljesít ki, amint történik majd az ágyakkal, a benzinkutakkal, a katedrálisokkal, az egymásra következő hetekkel is. S valami hasonló eshetett meg a múzeumban is, ahol mintegy rögeszme, úgy mutatkozott meg az ismétlődés, egyik dologról a másikra, asztalról asztalra, egészen addig az elviselhetetlen töréspontig, a kivételig, ami egy pillanat alatt szétzilálta valami megegyezését valamivel, ami már semminek se felelt meg, sem az értelemnek, sem az őrületnek. Mert ez volt a legrosszabb az egészben, hogy valami értelmet csikarjon ki abból, ami kezdettől fogva maga volt a téboly, a hülye replikáival, és mégis, hányingerszerűen támadt rá az érzés, hogy csakis annak a valaminek a következetes végigvitele ajándékozhatja meg ismét az ésszerűség nyugalmával, az az őrület akkor kerülhet csak át életének jobbik oldalára, a többi szimmetria, a többi szakasz sorába. De erre, akkor, nem kerülhetett sor, valami hiányzott hozzá, és Diana azt is lehetetlennek érezte, hogy annyiban hagyja a dolgot, és folytassa útját, egész teste hátrafeszült, mintegy ellene szegülve a tovahaladásnak, mert tennie kellett valamit, mégpedig azt, hogy megforduljon, és visszamenjen, és minden érvét összeszedve megállapítsa, hogy ostobaság az egész, az a ház nincsen is, vagy ha mégis ott van, a múzeumban nem látható egyéb, csak egy közönséges absztrakt vagy figurális képsorozat, ami arra is alig érdemes, hogy megnézzék. A megfutamodás, úgy érezte, valami tisztátalan módja az elfogadhatatlan elfogadásának, az egyedül lehetséges élet túlságosan késői felrúgásának, olyan, mint valami tétova beleegyezés abba, hogy újra és újra felkeljen a nap, a rádió únos úntalan ismételje híradásait. Üres leállóhelyet pillantott meg a jobboldalon, nagy ívben visszakanyarodott, majd újra ráhajtott az országútra, s teljes sebességgel száguldott mindaddig, amíg fel nem tünedeztek a városkát körülvevő tanyák. Maga mögött hagyta a teret, s emlékezett rá, hogy, ha balra tart, eljut egy utca végéig, ahol leteheti a kocsit; onnan gyalog indult tovább, az első, üres utcán, tücsökcirpelés ütötte meg a fülét egy platánfa magasából; s íme ott volt az elhagyatott kert, s a nagy, szárnyas ajtó tárva-nyitva állt.

Ugyan miért is időzne az első két szobában, melyekben a vízszintesen bevágó fény mit sem veszített még erejéből, annak sem látta értelmét, hogy meggyőződjön róla, ott vannak-e még az asztalok, s azzal sem igen törődött, hogy a harmadik szoba ajtaját bezárva találta, talán maga csukta be, amikor elment. Tudta, csak taszítania kell egyet rajta, hogy bejusson, és tisztán lássa az asztalt és a széket. Elég csak leülnie, rágyújtania egy cigarettára, (az előző hamuja még ott volt az asztal egyik sarkán, a csikket bizonyára az utcán dobta el), elég ha kissé féloldalt dől, hogy az ablakon bezúduló fény ne vágjon egyenest a szemébe. Megkereste az öngyújtóját a táskájában, s már látta is a füst első csigavonalát, amely szinte belecsavarodott a fénybe. Ha a halk nevetés az előbb egy madár éneke volt, most bizonyosan nem dalolt odakinn egyetlen madár sem. Maradt viszont sok cigarettája, amit elszívhatott, rákönyökölhetett az asztalra, és hosszan elnézhette a vele szemközt sötétlő falat. Akkor megy el, természetesen, amikor csak akar, s ha nem akar, ott is maradhat; talán örömét is leli benne, ha figyeli, vajon feljebb kúszik-e a nap fénye, mindjobban megnyújtva az árnyakat, a teste, az asztal és a szék árnyékát a falon, vagy úgy marad-e a fény is, mint minden, mint ő és mint a füst, mozdulatlanul.




[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]