7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
1.
Mintha a provanszi tájak
lélegzetét hozná e szél,
mi csak tőle jön, kincset ér,
s lelkembe víg öröm árad,
hogyha hallom dicséretét, --
ó, százennyi szó kéne még
hírét zengni csodájának.
2.
Senki szebbet sosem láthat,
mint a Rhone, s Vence közti vidék,
mit tenger, s Durance kerít még --
kertje ez örömnek, vágynak,
lakói nyíltak, őszinték,
itt hagytam szívem, őrizzék,
óvja Ő, kit fél a bánat.
3.
Napja ez a boldogságnak,
mert ma Őrá emlékszem én,
kiben vígság él és erény,
s kire a dalok szavának
bármily jelzője is szerény, --
szebbet, jobbat e földtekén,
tudom, senki nem találhat.
4.
Neki jár és senki másnak,
hála, köszönet mindenért,
az ihletért, poézisért,
s hogy dalaim oly vidámak.
Tőle kaptam én a reményt,
s szintúgy minden szívem szerént
születő szép ideámat.
1.
Nem ölt meg engem kór sem szerelem,
mégsem eleven, inkább holt vagyok,
ha látom őt, akiért lángolok,
mert csak bánatot, s bajt okoz nekem.
Fáj a szenvedés, de még jobban fáj
az irigy vénség, mely nyomunkban jár:
s mert így futnak el ifjú éveink,
tűrök miattam, s százszor érte kínt.
2.
Szép hölgy, megölni, ki hűségesen
szolgálta mindig, nem nehéz dolog,
de tette így majd közszájon forog:
megróják, kiben nincsen kegyelem.
Nem enyém lelkem, önt szolgálja már,
de ha gonosz, a gazdát éri kár:
elhagyják, s nem művelik földjeit --
miként azt Dáriusról hírdetik.
3.
Szeretem őt, -- bár tudnám, mért teszem --
ki nem néz rám, s kihez nem szólhatok,
s mert tőle már elválni nem tudok,
és nem segít szánalom, azt teszem,
mit a makacs koldus, ha körbejár:
kérek folyvást -- hisz még a jégvirág
fagyott szirmain is tűz születik --
szenvedőnek kaput türelme nyit.
4.
Senki így még nem bánt el énvelem,
bármit teszek, mondok vagy gondolok,
kedvét keresve bárhogy hódolok,
neki az hitvány, könnyű, fénytelen,
s a jótett jutalmat hiába vár;
jaj nincs benne könyörület, -- akár
csupán egy cseppnyi is -- ellenem itt,
tanúm rá az ég, ekként vétkezik.
5.
Ezért, hogy minden mindegy már nekem,
s mint gyáva -- ki elfutni nem tudott,
hátranézni nem mer, s vad gyilkosok
üldözik egyre -- élem életem,
s csak oly írt kapok, amely görcsbe ránt
beteget és gyógyítót egyaránt;
úgy vagyok, mint ki elvakulva vív,
s így erőt, virtust, mindent elveszít.
Barátaim, ím egy remek költemény,
nem bölcs szózat, a bolondság köldökén
termett ifjú szerelmes örömből kevertem én.
"Tanyasi tuskó", nevezzétek nevén,
ki nem köpi egyből rímét, ütemét;
nem kér mást, ki itta már a szerelem friss vizét.
Van két lovam, mind a kettő kincset ér,
pompás kancák, csupán az bánt, meg nem fér
egymással e két tüzes, harcban ügyes telivér.
Bár volnának kezesek a kedvemért,
mert, hitemre, egy lovag sem tette még
ennél puhább s feszesebb nyeregbe hős fegyverét.
Otthona egyiknek havas hegyvidék,
rázza dús sörényét, nincs betörve még,
rakoncátlan, rúg, harap, és nem tűri a kefét.
Szülték másikát kék Cofolen mentén,
nem leled párját széles föld kerekén,
nem adnám, vennék habár dús Dárius ezüstjén.
Mint csikót kiadtam, -- gazdája kezén
nőjön fel, de egy feltételem kemény:
egy évig legyen övé, és százannyiszor enyém.
Nemes cimborák, mondjátok meg, e két
hölgy közül vajon melyikkel lehetnék
boldogabb: Arsent hajtsam, vagy hevüljek Ágnesért?
Bírom Gimel várát, s vele a megyét,
Niol uraként elönt a büszkeség,
mindkettő erős hittel adta hűségesküjét.