7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Amikor értelmünk nem elegendő, hogy megmutassa, és semmilyen egyéb úton-módon fel nem érhetjük, milyen kedves dolog is a béke, az égboltnak ama csodálatos látványa, mely most szemünk előtt felfedi magát, és a harmónia melyet ragyogásának fénye rejt, elegendő tanúságot tesznek róla. Mert mi más, ha nem a béke -- pontosabban a tökéletes békesség képe -- az, amit az égboltozaton láthatunk, és amely, szemünk elé tárulva, oly nagy gyönyörűséget ébreszt bennünk? Ha a béke, amint Szent Ágoston tömören és helyesen következtette, nyugodt rendet jelent, vagyis megnyugvást és megerősödést abban, amit a jó rend tőlünk megkövetel, akkor ez maga az, ami ezt a képet most előttünk feltárja. Ahol a csillagok serege -- mintha felsőbb rendelkezés alapján sorokba rendeződne, és mintha egységét soraiból merítené -- csodálatos szépséggel ragyog, és ahol minden egyes csillag sérthetetlenül őrzi a maga állását, ahol nem bitorolja egyik sem a szomszédja helyét, és nem is zavarja őt szolgálatában, sőt, soha nem szegi meg -- a maga feladatáról megfeledkezve -- a szent és örök törvényt, melyet a gondviselés számára rendelt; inkább -- lévén, hogy valamennyien testvériségben élnek, a legnagyobbak a legkisebbekkel egymást szemlélve és egymással megosztva fényüket -- tanúságot tesznek szeretetükről, valamiképpen tisztelettel viseltetnek egymás iránt és esetenként mindnyájan összehangolják sugaraikat és erényeiket, az erény békés egységévé simítva őket, amely egységet különböző részek és összetevők alkotnak, és amely egység egyetemes és hatalmas mindenek felett.
És, ha lehet így mondani, nemcsak a békesség kristálytiszta és mélységesen szép mintaképévé lesznek, hanem magasztaló hangos szóval dicsérik és hirdetik számunkra, hogy milyen tökéletes az a boldogság, amit a békesség rejt magában, és amit a békesség mindenben létrehoz. Ez a kinyilatkoztatás csendesen hatol a lelkünkbe, és abból, amit beléivódva lelkünkben végbevisz, jól látható és érzékelhető hatásossága és meggyőző erejének nagysága. Mert ezután, megbizonyosodva arról, mennyire szép és hasznos számára a béke, ő maga is elcsendesül, megbékél és elkezdi rendbe tenni minden egyes részletét. Hiszen, ha figyelemmel kísérjük a bennünk lejátszódó titkot, megvilágosodik előttünk, hogy a csillagok eme rendjének és harmóniájának szemlélése által béke árad a lelkünkbe, meglátjuk, hogy mindössze azáltal, hogy szemünket figyelemmel reá szegezzük -- anélkül, hogy éreznénk, mi módon --, vágyaink, kavargó érzelmeink, melyek napközben összezavarodva keltettek zajt szívünkben, fokról-fokra lecsendesülnek, mintha álomba merülnének; elpihennek megtalálva ki-ki a maga helyét, és visszavonulva oda; elcsitulnak anélkül, hogy visszaszorítva vagy elnyomva éreznék magukat. És meglátjuk, hogy amint ők megalázkodnak és elnémulnak, ugyanígy ami elsődleges és uralkodó a lélekben -- az értelem -- felülkerekedik, újra érvényre jut és erőre kap, és -- mivel buzdítja őt ez a szépséges és mennyei látvány -- magasztos és méltó gondolatok fogannak meg benne önnönmagáról, így valamiképpen visszaemlékezik valódi eredetére, és végezetül letesz mindent, ami hitvány és méltatlan benne, és földbetiporja mindazt. Ily módon az értelem császárnőként foglalja el trónját, a lélek többi része pedig visszakerül a neki rendelt helyre, ezáltal az egész ember kiegyensúlyozottá és békéssé válik.
De mit is beszélek magunkról, hogy miénk az igazság? Emez, mi alig érzékelhető, és amaz, mi nyilvánvalóan van jelen a világban, az elemek, a levegő, az állatok, mindannyian elrendeződnek és lecsendesülnek miután a nap lenyugszik, ama ragyogó sereg jeleníti meg őket. Hát nem látjátok azt a csendes nyugalmat, amely most mindenekben jelen van, és ezek -- mintegy önmagukat szemlélve ebben a csodaszép tükörben -- összehangolódnak, és békét teremtenek egymás között visszatérve helyükre és feladatukhoz, mely számukra rendeltetett, és benne megelégednek?
Kétségkívül minden dolognak értékét a benne rejlő béke adja, így ott szeretik, ahol megmutatja jelenlétét. És nemcsak maga a béke, hanem a béke látványa az, ami szerelemre lobbantja őket és felszítja bennük a vágyat, hogy hozzá hasonlatossá legyenek, mert minden könnyedén és szívesen hajlik a maga javára. Ha megvalljuk az igazat, és ezt helyesen is tesszük, nemcsakhogy általában minden és mindenki szereti a békét, hanem csakis a béke az, amit mindenki szeret, és amire mindenki törekszik. Mert amennyit munkálkodunk ebben az életben, és amennyire vágyakozunk és sóvárgunk, az mind a béke eme boldogságának elérését szolgálja; ez az a cél, amelyre minden szándék irányul, és amely jó birtoklására áhítozik minden. Mert ha a kereskedő hajóra száll és átszeli a tengereket, ezt azért teszi, hogy beteljesítse a vágyat mely őt űzi-hajtja. A munkás arca verejtékével és feltörve a földet a békét keresi, távol tartva magától, amennyire csak lehet, a szegénység zord ellenségét. Ugyanígy, mindaz, aki hajszolja az élvezeteket, aki megbecsülésre áhítozik, aki bosszút liheg, és végül mindenki és minden a békét keresi igényei betöltésében, mert vagy olyasminek eléréséért fáradozik, amiben hiányt szenved, vagy megpróbál elmenekülni valamilyen csapás elől, amely őt sújtja.
És mivel így a jó, amit keresünk, vagy a rossz, amitől szenvedünk, vagy amitől félünk -- egyik a vágyával, másik a rettegésével, vagy fájdalmával --, felkavarja lelkünk nyugalmát, olyan, mint az ellenség, aki hadat üzen, ezért egyértelműen mutatja, hogy minden tettünk hadakozás elől való menekülés és békesség keresés. Továbbá, ha a békesség olyan nagy és egyedüli jó, ki más lehet az ő fejedelme, vagyis alkotója és elsődleges forrása, mint az, aki számunkra kezdete és alkotója minden jónak, Jézus Krisztus, a mi Urunk és Istenünk? Mert ha a béke a gyötrő rossznak és a kínzó vágyaknak hiánya és a tökéletes nyugalom élvezete, csakis ő az, aki megszabadítja a lelkeket a rettegéstől, és olyan túlcsorduló gazdagsággal árasztja el őket, hogy nem marad semmi egyéb, amire vágyhatnának. De ahhoz, hogy teljesebben és tökéletesebben érthető legyen mindez, el kell mondanunk annak rendje és módja szerint, miben is áll a béke lényege, a béke különböző módozatait, és hogy Krisztus fejedelme és alkotója-e bennünk a békének annak minden részlete és módozata szerint, illetve azt, hogy mi módon alkotója és fejedelme ennek a békének.
Nekem úgy tűnik, Marcello -- mondta ekkor Sabino --, hogy a felvetéseid közül az elsőt már tisztáztad azáltal, amit eddig elmondtál, amikor mindezt bizonyítottad Szent Ágoston tekintélyével és tanúságával.
Igaz, hogy azt mondtam -- felelte ezután Marcello --, hogy a béke, amint Szent Ágoston mondja, nem más mint nyugodt rend, és rendezett nyugalom. És, bár most nem kívánom más módon meghatározni, mert Szent Ágoston meghatározása tökéletesen megfelel nekem, szeretnék mégis kiemelni valamit éppen azzal kapcsolatban, amit Szent Ágoston mond, hogy még világosabb legyen számunkra. Mert amint látod, Sabino, eme bölcsesség szerint, két különböző dologból tevődik össze a béke, tudni illik a nyugalomból és a rendből. És mindez oly módon áll össze, hogy nem lesz békesség, ha az egyikük hiányzik, bármelyik legyen is az. Mert, először is, a békének feltétele a rend, jobban mondva, ő maga nem jelent mást, minthogy minden dolog tartsa meg és őrizze meg a maga rendjét: a magasabb rendű a maga helyén, az alacsonyabb rendű úgyszintén a magáén; mindegyik engedelmeskedjen a szolgálata és a feljebbvalója által megkívántaknak, és szolgálják őt is és engedelmeskedjenek neki; mindegyik végezze a maga feladatát, és adja meg mindegyik a másiknak a neki kijáró tiszteletet.
A béke második előfeltétele a nyugalom. Mert bár a köztársaságban sokan, avagy az emberi testnek és léleknek több része megtartja a kellő belső rendet, és mindegyikük megmarad a maga helyén, mégis ha mindezek romlást hozva forrongnak, azon erőlködnek, hogy rendjükből kilendüljenek, még mielőtt elérnék céljukat és rendjük felborulna, már maga az a nyüzsgés és mozgás száműzi belőlük a békét, és a zűrzavar felé haladás, vagy pusztán a szilárd rend hiánya, már önmagában kétségkívül a háború egy fajtája. Oly módon, hogy a rend önmagában a nyugodtság nélkül nem vezet békéhez, sem fordítva a nyugalom és a csend sem elegendő a rend nélkül. Mert a nyugodt zűrzavar -- ha egyáltalán lehetséges a nyugalom a zűrzavarban -- de ha valóban létezik, mint ahogy úgy tűnik megvan azokban, akikben a gonoszság a szokástól megerősítve óriási méreteket ölt, elhallgattatva a jóérzést; így a megnyugvás a zűrzavarban és a gonoszságban nem a béke nyugalma, hanem az ellenségeskedés megerősítése, és olyan, mint a test idült betegségeinél a küszködés, a harc és az orvosolhatatlan gyötrelem.
A békesség tehát nyugalom és összhang. És mert így a nyugalom, mint ahogy a harmónia is tiszteletet adnak egy harmadiknak, éppen ezért a békességnek alapja a sokaság (értsd: változatosság) [1], mert amiben mindez egy és módfelett egyszerű, -- amennyiben nem másra vonatkoztatjuk és tekintetbe vesszük azt, akire vonatkozik --, abban valójában nem kristályosodik ki a béke. Így, ami ezt a felvetést illeti, három dologhoz hasonlíthatjuk és viszonyíthatjuk az embert: elsőször is Istenhez; másodszor az adott emberhez magához, figyelembe véve különböző részeit, és összehasonlítva ezeket egymással; harmadszor a többi emberhez, akikkel együtt él, és akikkel érintkezik. Eszerint a három hasonlítási pont szerint érthetjük meg ezután, hogy mit is jelenthet a béke háromféle módon az emberben: elsőször, ha egységben él Istennel; másodszor, ha bensejében önmagával is összhangban van; és harmadszor, ha nem keveredik vitába és nem kerül ellentétbe másokkal.
Az első abban áll, hogy a lélek alárendeltje Istennek, alávetettje az ő akaratának, tökéletesen engedelmeskedve törvényeinek, továbbá abban, hogy Isten, mint erre alkalmas személy, kedvvel és szeretettel tekintve rá, kiárasztja ajándékainak és javainak kegyelmét. A második lényege, hogy az értelem irányít, az érzelmek és a cselekedetek pedig engedelmeskednek parancsainak, és nemcsakhogy engedelmeskednek, hanem ezt szívesen és készséggel is teszik, oly módon, hogy nem támad zavargás, sem lázongás köztük, és erre egyiknek sincs miért törekednie, hanem örömmel vannak mindnyájan egységben, tetszésükre van az egység úgy, hogy sem nem próbálnak kitörni belőle, sem nem fáradoznak azért, hogy belőle kikerüljenek. A harmadik azt jelenti, hogy mindannyian az őket megillető tisztelettel viseltetnek mindenki iránt, és az őket magukat megillető tiszteletet kapják meg mindenkitől mindenféle vita és civakodás nélkül. E három féle béke mindegyike rendkívül előnyös és hasznos az ember számára, és mindezek együtt alkotják és alakítják az ő jólétét és boldogságát.
A béke ez utóbbi fajtájának hasznosságát, mely minket szorosan egybeköt és békességben tart az emberekkel, nap mint nap megtapasztaljuk, és a küzdelmekből, különbözőségekből és ellenségeskedésekből születő siralmas rossz még inkább érezteti és megismerteti velünk ezt a hasznosságot.
A másodiknak jósága -- tudniillik, hogy önmagunkkal kiegyensúlyozottan és békében éljünk, anélkül, hogy a félelem megingatna, vagy a szenvedély lángra lobbantana minket, vagy nyugalmunkból kilendítene a hiú öröm vagy a bánat, vagy még inkább, hogy elgyöngítene és földre sújtana a fájdalom -- elsősorban nem a megtapasztalásból ismert jó, mert, nagy szerencsétlenségünkre, nagyon kevesek tapasztalják ezt meg, de világosan meggyőz erről az értelem és a tekintély. Mert milyen élet lehet azé, akinek kívánságai és szenvedélyei, tekintet nélkül bármiféle törvényre vagy jó parancsolatra, mindenfajta szeszélynek engedelmeskedve változnak; aki időnként éppen ellentétes érzelmei befolyása alatt áll, és nemcsakhogy ezek által vezérelve cselekszik, hanem sokszor olyan dolgokat kíván, és olyan dolgokra vágyik, amelyek semmiképpen sem egyeztethetők össze egymással: egyszer boldog, máskor szomorú, egyszer önhitt, máskor gyáva, egyszer becstelen, máskor dölyfös? Vagy, milyen lehet annak az élete, akinek lelke mindenre hajlik, ami csak elé tárul; amit csak érzékei kínálnak neki, azt mind megkívánja; aki minden erejét arra fordítja, hogy mindent megkaparintson, és akit, ha mindez nem sikerül, szétvet a méreg és a düh; aki ha megszerez valamit ma, azt holnap már megveti, anélkül, hogy a következetlenségen kívül bármi másban kitartana? Mennyire lehet jó a jó ekkora kiegyensúlyozatlanság közepette? Vagy hogyan lehet, hogy ilyen felborult ízlésnek ne legyen ínyére semmilyen jólét vagy boldogság? Vagyis jobban mondva, hogy is nem döbben rá és fordul el attól, ami benne kellemetlen vagy rossz szájízű, visszatérve mindahhoz, ami jó benne ébredhet? Nagyon is jól mondja ezt a ti költőtök, Sabino:
Többre ne törj, ha nyugodt élethez elég vagyonod van.
Sem ház, sem birtok, se rakás ércpénz, se aranykincs
meg nem könnyebbít, ha a tested lázak emésztik,
s lelked félelmek. Csak egészséged ne veszítsd el,
hogy jól gazdálkodj örökölt s szerzett javaiddal.
Kincs-vágyó s féltő úgy élvezi csak vagyonát, nagy
házát, mint vak a festményt, mint köszvényes a táncot,
vagy szépen szóló citerát, aki megsüketült már.
Megsavanyul minden, ha nem öntöd tiszta edénybe. [2]
Továbbá még ennél is sokkal jobban, és tömörebben, így szól a próféta: De az istentelenek olyanok, mint a háborgó tenger, amely nem bír megnyugodni [3] Mert nincs olyan viharos tenger, amelyen a szelek vadabbul töltenék ki dühüket, amely hasonlatos lenne ahhoz a viharhoz, melynek ide-oda verdeső hullámai a vágyakat és szenvedélyeket irányítják az ember zaklatott szívében. Amelyek némelykor elsötétítik nappalát és félelmetessé teszik éjjeleit, meglopják álmától, keménnyé teszik fekhelyét, keserűvé és ínségessé asztalát, és végképpen nem hagynak számára egyetlen valóban nyugodt és örömteli órát sem az életben. És ekképpen szólva fejezi be: "Nincs békéje az istenteleneknek" -- ezt mondja az én Istenem [4]. És ha valóban ily káros ez a rendszertelenség, akkor ennek hiánya, és a béke, mely ellentmond neki és rendet teremt az egész emberben, kétségkívül nagyon nagy jó. Hasonló módon tapasztalható meg, milyen kedves és mennyire fontos dolog jó kapcsolatban lenni Istennel és őrizni barátságát, amely az általunk említett béke harmadik fajtája, de amely a három közül az elsődleges.
Mert haragjának kimeneteléből ítélve, melyet azokon ismerhetünk fel, akikkel harcban áll, saját szemünkkel láthatjuk milyen hasznos és fontos dolog a béke. Jeremiás Jeruzsálem nevében, zokogva hangoztatja a pusztítást, melyet Isten haragja benne végbevitt, és a nyomorúságot, mely sújtotta őt Isten elleni lázadásáért. Izzó haragjában összezúzta -- mondja -- Izrael egész hatalmát. Jobbjának védelmét visszavonta, amikor betört az ellenség. És lángba borította Jákobot, hadd emésszen meg a tűz körös-körül mindent. Kifeszítette íját, mint valami ellenség, feltartotta jobbját. Ellenségként elpusztított mindent, ami szép és tetsző a szemnek. Sion leányának sátorára rázúdította izzó haragját. Olyan lett az Úr, mint az ellenség, elpusztította Izraelt. Lerombolta minden palotáját, romba döntötte erődeit. És Juda leányának megsokasította a siralmat és a jajt. [5] És ekképpen folytatja tovább hosszasan. De Jób könyvében is szemléletes leírást találhatunk arról a szánalmas pusztulásról, amelyet Isten okoz azoknak szívében, akikkel szemben haragra gerjed. Ijesztő hangokat hallanak fülei, pusztulás támadhat rá még békében is. Sötétségből nem mer fénybe menekülni, hisz ki van szemelve, kard fogja megölni. Sorsa, hogy keselyűk falják fel testét, jól tudja, hogy pusztulás fenyegeti. A sötétség napja félelmet kelt benne és erőt vesz rajta nyomorúság, ínség [6]. Továbbá, amint szenvedéseire utal Jób, akkor festi le a maga nemében leginkább egyedülálló módon Isten haragjának pusztítását. Ezt közös barátunk spanyol nyelvű sorai által tolmácsolom. Így szól:
Láthatom, hogy Isten utamat elállá,
utamra bocsátá sötétjét az éjnek,
ösvényem vonalát előlem elzárá.
Amellyel indulék feléje az égnek,
fejemről megvoná a szépség koronáját,
mindentől megfosztó kezei elérnek.
Kettétört, elvetett, mint fának koronáját,
Kit földredönt vihara, kegyetlenül tépve
s belőlem kiirtva reményem csíráját.
Hatalmas haraggal ellenem fellépve
szította parazsát égető dühének
s haragjában engem ellenségnek vélve.
Ellenem seregi erővel jövének,
váramnak falait dühödten támadván
elszántan, rohammal éltemre törének. [7]
Tehát ha az Isten ellen fordulás és a vele való ellenkezés eredményeként keletkeznek ezek a károk, világosan megmutatkozik, hogy megmenekül tőlük az, aki megmarad az ő békéjében és barátságában, és nemcsak, hogy megmenekül ettől a pusztítástól, de a már említett előnyöket is élvezni fogja. Mert, amint Isten haragvó ellenségként rettenetes, ugyanígy békességgel és barátként bőkezű és kedves, mint ahogy abból látszik, amit Izajás az ő nevében mond arról, hogy mit tesz barátainak és az igazaknak szent közösségével. Örülj Jeruzsálem, -- mondja -- s ujjongjatok ti mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta! Hogy tejével táplálkozzatok és jóllakjatok vigasztalása ölén és elteljetek gyönyörrel dicsőségének emlőjén. Mert ezt mondja az Úr: íme kiárasztom rá a békét, mint folyamot; és mint kiáradt patakot a nemzetek dicsőségét. Ölükben hordozzák csecsemőiket, és a térdükön becézik őket. Mint fiút, akit anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket; Jeruzsálemben nyertek vigasztalást. [8]
Így e három béke mindegyike rendkívül nagy fontossággal bír. Bár különbözőnek tűnnek, van köztük bizonyos fajta egyezés, egyfajta rend, ily módon egyikükből származik a többi. Hiszen a belső összhangból és rendezettségből, az önmagunkkal való belső békéből -- melyben nem kap helyt semmi fajta lázadás, mely az értelemnek ellentmondana --, születik, mint forrásból elsősorban az Istennel való egység, másodsorban az emberekkel való baráti kapcsolat.