7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Corisca: Jaj, meghalok!
Satiro: S én élek.
Corisca: Gyere vissza, kérlek
gyere vissza, Amarillisz, csapdában vagyok.Satiro: Amarillisz nem hall. Ó, ezúttal
kénytelen vagy itt maradni.Corisca: Jaj, a hajam!
Satiro: Olyan régen várok rád lesben,
hogy végül hálómba csak beleestél. Úgy ám,
s most nem köntösöd fogom, húgocskám, hanem hajad.Corisca: Énrám vártál, Satiro?
Satiro: Igen, rád. Nem te vagy tán
Corisca, a hazugság igazi,
híres mestere, ki hazug
szavacskát, álreményeket, meg hamis
pillantásokat ad el drágán? ki elárultál
annyi módon s megcsúfoltál folyton,
csalárd, legrosszabb Corisca?Corisca: Bizony Corisca vagyok; de már nem
az semmiképp sem, ki szemednek hajdan drága volt.
Satiróm, kedvesem.Satiro: Most kedves vagyok már,
igen, te gyalázatos; de nem voltam kedves
mikor Coridon miatt elhagytál.Corisca: Másért, téged?
Satiro: Most halljon csodát
s új dolgokat az ártatlan lélek!
S mikor rávettél, hogy Lilla íját, Cloris gyűrűjét,
Daphne saruját, Silviától a leplet,
lopjam el, azzal, hogy tolvajlásomért
majd az a szerelem lesz a zsold,
mit szád nekem ígért, s más kapott meg;
vagy mikor a legszebb virágfűzért
elhoztam neked, s te ajándékba Nisónak adtad;
s mikor az erdőn, forrásnál, a hegyen,
hagytál vacogni át hideg éjeken, hogy nevetség,
s gúny tárgya lettem, kedves voltam
akkor is, te gyalázatos? Most
megfizetek, hidd el, fizetek mindezért!Corisca: Jaj nekem, úgy vonszolsz,
mint egy áldozati borjat.Satiro: Helyesen mondtad.
Szabadulj ki, ha tudsz; nem félek,
hogy innen elfutsz: ahogy most megfogtalak
nem érnek majd fogásaid sokat. Máskor
elmenekültél, te komisz; de most, hacsak
fejed nem hagyod itt, hiába is próbálkozol
kisiklani kezem közül.Corisca: Jaj! legalább ne tagadj meg tőlem
annyi időt, míg elmondom
magyarázatomat megfelelően.Satiro: Beszélj hát.
Corisca: Hogy beszéljek, ha lefogsz?
Eressz el.Satiro: Hogy én eleresszelek?
Corisca: Esküszöm neked,
el nem futok.Satiro: Hitet teszel,
álnok hitszegő? Még mersz
hitről beszélni velem? A hegy
legrémisztőbb barlangjába
viszlek, amit nem ért még soha
napfény, sem emberi láb.
A többiről nem beszélek, majd megérzed.
Örömömre, s szégyenedre
úgy kínozlak meg, ahogyan érdemled,Corisca: Képes volnál, te kegyetlen, ezzel a hajjal,
mi megkötözte szíved, ezzel az arccal,
mi örömöd volt egykor, a valaha
életednél drágább Coriscával,
kinek esküdöztél, hogy édes érte halni,
képes volnál gyalázatot elkövetni? Ó egek! Ó sors!
Miben reménykedhetek most már? Kinek higgyek
én nyomorult, eztán?Satiro: Gyalázatos,
most is azon vagy, hogy rászedj! Még
csábítással, ármánnyal kísértesz?Corisca: Hajh, kedves Satiro, ne kínozd tovább
azt, ki imád. Jaj nekem! hisz nem vagy te vad,
szíved nem márvány, vagy szikla.
Íme, lábaidhoz estem. Ha megbántottalak,
szívem bálványa, bocsánatodért esdem.
Izmos, emberfeletti térdeidre,
melyeket ölelek, előttük leborultan;
a szerelemre, melyet egykor irántam
mutattál; az édességre,
mit szemeimtől kaptál; csillagaidnak mondtad
mi két forrás most;
e keserű könnyekre kérlek,
könyörülj rajtam s engedjél el.Satiro: (Meghatott az álnok; ha csak az
érzéseimnek hinnék, bizony szavára állok.)
De végül is, nem hiszek neked. Túl komisz
vagy, s ki jobban hisz, jobban rászeded.
Az alázat, a könyörgés mögött
Corisca rejtőzik; nem tudsz
más lenni magadnál. Még mindig erőlködsz?Corisca: Jaj, szegény fejem! Ó, kegyetlen, csak
egy kicsit várj még, kérlek; s még egyetlen
kegyet tőlem meg ne tagadj.Satiro: S miféle kegy lenne az?
Corisca: Hogy engem még egy kicsit hallgass.
Satiro: Talán
azt hiszed, hogy hamis szavacskák,
hazug könnyek megindítanak?Corisca: Jaj! nyájas Satiro, akkor már
mindenképp megkínzol engemet?Satiro: Bebizonyítom. Gyere hát.
Corisca: S nincs könyörület?
Satiro: Nincs könyörület.
Corisca: S ez teljesen biztos?
Satiro: Ez teljesen biztos. Befejezed
végre a csábbeszédet?Corisca: Ó, te idétlen, bárdolatlan bugris,
félember, félkecske, de teljesen állat,
legrohadtabb dög, a természet
gyalázatos hibája; ha azt hiszed,
Corisca nem szeret, hát jól hiszed.
Mit akarsz, mit szeressek rajtad? Azt a szép pofádat?
A szutykos szakállad? A kecskefüled?
S azt a rothadó, nyálas
fogatlan odút?Satiro: Ó te gyalázatos!
Nekem mondod ezt?Corisca: Neked bizony.
Satiro: Nekem, te gaz?
Corisca: Neked, te kecske.
Satiro: S a puszta kezemmel
nem tépem ki azt a pimasz
szuka nyelved?Corisca: Ha hozzám nyúlnál,
ha oly bátor volnál...Satiro: Ilyen helyzetben van
az alávaló némber, a markomban,
s nem remeg? Még lenéz? Gyaláz?
Olyat teszek mindjárt....Corisca: Milyet, te bunkó?
Satiro: Élve megeszlek.
Corisca: Ugyan mivel,
ha nincs fogad?Satiro: Egek, ezt hogy tűrhetitek?
Ha nem bosszulom meg rajtad... Gyere már arrébb!Corisca: Nincs semmi kedvem.
Satiro: Nem jössz, komisz?
Corisca: Nem, bárhogy akarod is; nem.
Satiro: Pedig odajössz velem,
mert elhiheted, karjaim
el sem veszítheted.Corisca: Nem én, mert elhiheted:
nem veszíthetem el a fejem.Satiro: No gyerünk, lássuk hát akkor,
kinek mije erősebb, s kitartóbb,
a te nyakad, vagy az én karom.
Nagyon belémakaszkodik kezed,
de még így sem tudsz
megakadályozni semmit, te eltévelyedett.Corisca: Meglátjuk majd.
Satiro: Meglehet.
Corisca: Húzd meg jól! Satiro, ég veled;
hogy törne ki a nyakad.Satiro: Jaj, micsoda fájdalom! Ó, én nyomorult!
Jaj, fejem! Jaj, a gerincem! Jaj, karom!
milyen vad esés ez! Mozdulni,
feltápászkodni alig tudok. Hát lehetséges,
hogy elfut, s ittmarad letépett feje?
Ó, sosem látott csoda! Nimfák, pásztorok
hada, gyertek ide, ámuljatok:
varázslat döbbentő műve bizton,
hogy ez itt elmenekül,
s él, fej nélkül. Milyen könnyű!
Alig van benne agy, s nem is spriccol
belőle a vér! De mit bámulok én?
én ostoba! Én eszement! Ő fej nélkül?
Inkább te vagy anélkül. Ki látott valaha
rászedettebbet? Most láthatod,
bizony, elfutott, épp mikor azt hitted,
hogy legjobban fogod. Álnok bűbájos!
Nem volt elég neked, hogy hazudott szíved,
arcod, szavad, mosolyod, pillantásaid,
hát még hajad is? Íme, költők,
itt a természetadta arany, itt a tiszta ámbra,
mit magasztaltok ostobamódra. Piruljatok
hát, vakok, s most úgy énekeljétek meg
újra tárgyatok, mint tisztátalan, komisz
csalónő mesterkedéseit, ahogy sírokat fosztogat:
rothadó koponyákról lopdos hajat,
hogy sajátjába fonja; s oly jól beledugta,
hogy azt dicsértethette véletek,
mitől borzadni jobban kellett volna,
mint Megeira undok vipera-hajától.
Szeretők, ez hát köteléketek?
Lássátok, s szégyelljétek, nyomorultak.
Ha, amint mondjátok, szívetek
ebbe van belegabalyodva, már mindegyikőtök
sírás és sóhajok nélkül
megszabadíthatja magáét. Ám késik
mind közzétenni a szégyent! Biztos,
hogy soha nem volt olyan híres, sem oly világos
haj, mint az égi fürt ott, a sok csillaggal,
de ezt a fürtöt is ilyenné teszem, s még inkább,
ki hordta; híre legyen örökre becstelen.Kórus: Ó, súlyosan vétett,
ki Ámor legszentebb törvényén
hűtlenségével átlépett,
ez okozta romlásunkat,
halhatatlan istenekben
halandó harag ezért gyulladt,
mely annyi ártatlan lélek
könnye, vére hulltán sem lankad.
Hiszen a hűség, az erény kezdete
a jólszületett lélek egyetlen dísze
ott fenn nagy becsben áll!
Hiszen, hogy a szerelem eltöltse,
mitől boldogra válik természete,
erre az örök szerető vigyáz!
Vak halandók, kik a birtoklást úgy szomjazzátok,
miközben egy hullát, szeretett
arany urnát néztek, mint a meztelen árnyék,
mi sírja körül bolyong sután
miféle vágyakozás, szerelem torlaszolja el
szívetek, holt szépségek után?
Kincseitek, gazdagságtok
mind eszement szerelmek. Igaz, élő
szerelme léleknek csak a lélek:
más tárgy semmi
nincs, mi szerelemre méltó,
hisz nem képes szeretni.
Szerelemre, szeretőre méltó
csupán a lélek, mi viszontszeretni képes.
Bár mi az orca piros,
fényes rózsáján esik,
az a csók is édes,
ám, ki az igazat megérti,
amint szerencsés szeretők, ti,
kik tapasztalhatjátok;
azt mondja, holt az a csók,
mit a szép csókolt nem viszonoz.
De ha két szerelmes ajak csattan,
ha két száj egymást megsebezni indul,
ha egyetlen pontban
Ámor édes bosszúval kilőtt
nyila átüti mindkettőt;
ezek a csókok igaziak, mikor a pontos akarat
épp annyit ad, amennyit kap.
Csókoljatok hát, kíváncsi, ügyes szájak,
keblet, homlokot, kezet:
nem találni a szép nőn megcsókolt helyet,
mi csókolóvá válna
csupán a száj az, hova a lélek
is fut, s ő is csókol,
s eleven bolyongó szellemek
adnak életet a csókoló rubinok
szép kincsének;
ekkor kis csattanások
nagy dolgokat beszélnek,
édes titkokat,
mit ők megtudtak, s nem tudnak mások.
A szerető, lélekkel egyesült lelket
ily öröm éri, ilyen élet,
s mint szerelemben elcsókolt csókok
szeretett szeretők, olyanok találkozásaitok.