7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
A ma Perlesvausként ismert szöveg valószínűleg az első, egyenesen prózában írott regény, mely a középkori Európában született. Az 1200-as évek elejéről való, így ha áttételesen is, de bepillantást enged egy különös civilizációba; részben annak "anyagi valóságát" is felidézi, de sokkal inkább mutatja be eszményeit és -- ideális -- értékrendjét.
A 13. század elejének világában az udvari kultúra és a hozzá kapcsolódó szerelmi eszmény, valamint a kereszténység egyszerre próbálta befolyásolni, egyfajta civilizatorikus hatásra is törekedve, az alakulóban lévő lovagság én-képét és eszményeit, melyek valójában -- és sokáig érezhető módon -- a germán-barbár nemzetségi-törzsi arisztokrácia ízlésvilágából és életszemléletéből eredtek. (Hadd utaljunk most e regényben a levágott emberfejek hurcolásában tobzódó, de udvarias és nemes kisasszonyok fel-felbukkanására utalni.)
A történet szereplői ismerősek Robert de Boron vagy Chrétien de Troyes műveiből, valamint ezek későbbi folytatásaiból, feldolgozásaiból; ők az udvari regény híres "személyiségei". Arthur közülük a legtekintélyesebb "itt a földön"; noha mai szemmel nézve nem tekinthető főhősnek, a keresztények világában mindenképpen példát mutat -- a lovagságnak, báróknak és fejedelmeknek. Ebből ered "üdvtervi" szerepe is: "jó nagyúri tetteivel" (értsd: adományaival és lakomáival) magatartási mintát ad az udvaroknak. Személye az aktív, "társadalom-szervező", mintaadó apa-figura megnyilvánulása. Perceval-Perlesvaus a Chrétien szerezte Grál-mese (Perceval) "naiv hőse" főhőse volt; a regény tulajdonképpen ezt a félbemaradt művet folytatja és fejezi be. Hosszú ideig nem látjuk, majd, mikor megjelenik a regényben, még sokáig keresik: ő ugyanis a keresztény lovag-eszmény eleven megvalósulása, maga is szinte egyfajta misztikum, aki családja eredete és saját vonásai (udvariasság, visszafogottság, de főleg: mély hit, szüzesség) miatt követendő, bár utolérhetetlen példa a lovagok számára. Gauvain és Lancelot "kontrasztként" szerepelnek mellette: ők is kitűnő hősök, de keresztény szempontból nem "tiszták", nem "tökéletesek". (Kivált Lancelot-t terheli híres szerelme Arthur felesége iránt -- ez a hős a regény egyik helyén az udvari szerelemnek megváltó misztikus erőként vagy bűnként való értelmezésén vitázik egy remetével). E két hős az, aki megpróbálja, de nem tudja elérni Perceval szintjét: sem a Grál-problémát nem tudják megoldani a történetben, sem "túlvilági" sorsukról nincsen tudomásunk.
A kezünk között lévő szöveg további szembetűnő vonása, hogy az elbeszélés alapanyaga a kelta mitológiából és folklórból eredő "breton" motívumkincs; ez sok helyütt a szemünk előtt alakul át keresztény legendává. A kétféle eredetű motívum-anyag a csodás események és jelenségek pillanataiban ötvöződik leginkább össze; bizonyos értelemben a kelta csodák, még akkor is, amikor nem alakulnak át kifejezetten keresztény misztikummá, részei az isteni "üdvtervet" megvalósító eseményeknek. Két világ harcol előttünk, óriások, törpék, lángoló lándzsás, kísérteties lovagok, illetve a "pozitív hősök" találkozásainak és küzdelmeinek formájában: az egyik világ rendezetlen, barbár, ijesztő, a másik harmonikus, de legalábbis a harmónia felé törekvő, mélységesen hívő keresztény világ. A szöveg -- és nyilván a korszak -- különös vonása, hogy a béke és harmónia létrejöttéhez borzalmas kalandok, és gyakran véres kegyetlenség vezet; a tökéletes és testében szűz "Jó Lovag" például így fojtja a Mocsarak Urát saját emberei vérébe. A kalandok részben az udvari eszmekörhöz kapcsolódnak -- így a szexuális kísértéseknek többször is kitett Gauvain és Lancelot némely esete, részben az "ördögi", a "Régi Törvény" (értsd: a pogányság) eszméi testesülnek meg rémületes formákban; mindkét esetben gyakori a népmesei íz, -- mint Lancelot kalandjában, melyet a Griffek Várában él át, vagy amikor Gauvain legyőzi a Gurgaran király fiát elrabló óriást; máskor, és meglehetősen gyakran, a szenvedélyes vagy hősi jeleneteket horrorisztikus jelenések, holtak-kísértetek képei váltogatják. Az amúgy is igen kemény lovagi életmódnak így viszonylag könnyen lesznek majdnem természetes velejárói a tudattan tájairól burjánzó gazdagságban felbukkanó, materiális testet öltő rémületes alakok, melyek -- mint láttuk -- a hősöket a keresztény és udvari értelemben vett tökéletesedés útján igyekeznek akadályozni. A Grál maga e regényben világosan keresztény elem, de a hozzá vezető utat gyakran meghökkentő "jelenések" szegélyezik.
Ami az evilági emberek szintjét illeti, A Grál Nemes Könyve -- hasonlóan annyi más korai fikcióhoz -- mint krónika, a történelem elbeszélése állítja be magát. Így biztosan hitelre, azaz meghallgatásra, odafigyelésre számíthat a közönségénél, annál is inkább, mert ez a történet alapvetően vallásos világképbe illeszkedik, amelyben a szakrális, vagy ilyennek feltűntetett elemek jelentősége létfontosságú. A történet-történelem tehát Arthur (Artur, Artus, Artu) király uralkodásához kapcsolódik. Más szövegektől, így Robert de Boron Merlinjétől eltérően nem Arthur és a királyság históriáját mondja el részletesen, hanem a király uralkodásának egy adott időszakát beszéli el, amikor ha nem is kizárólagos, de főszerepet játszanak a Grál körüli kalandok.
A mű szerzője anonim; önmagát semmilyen formában nem említi; saját személyét egy olyan narrátor mögé rejti, aki a tekintélyes "Josephe" (utalás Josephus Flaviusra?) névre hallgat, és aki maga isteni parancsra foglalta írásba a történetet. A szerző így próbálja meg elérni, hogy művét egyfajta pszeudo-szakrális szövegként, szinte második Szentírásként tekintse a közönsége. Ez a közönség nyilvánvalóan jórészt írástudatlan, viszont előkelő személyekből állhatott; a kéziratok arra mutatnak, hogy a szöveg az észak-francia -- flandriai területhez kötődött. A főúri udvarokban valószínűleg felolvasással adták tovább a történetet. Ebből a szöveg-megvalósulási sajátosságból fakadhat azután néhány olyan jellegzetesség, melyeket a fordításban figyelembe vettünk ugyan, de igyekeztük azokat a mai ízléshez legalábbis közelíteni. A dialógusok például jobbára tömbszerűen, szinte színpadi jelenetekbe "csoportosítva" váltják a tisztán elbeszélő részeket. Az utóbbiakban relatíve kevés leírás, -- a korabeli szerzőt és közönséget, úgy tűnik, nemigen érdekelte a középkori "couleur locale", viszont pontosan és részletesen (és talán szintén az orális elbeszélés-kultúra örökségeként) beszámol az egyes cselekményegységek, motívumok olyan apró elemeiről, amelyek a pontos elképzeléshez szükségesek: mindig világos, melyik lovag milyen színű jelvényeket visel, és milyen harci műfogással sújt le ellenfelére. A szöveg hitele mellett a narrátor maga is nemegyszer saját hangjával érvel: az orális előadottság szituációjában ez nyilván még fontosabb volt, mint egyébként. A mű "orális finalitása" ily módon igen valószínű. Jellemző továbbá a szövegre a cselekményszálak egymásba-fonása: mint az újkorig minden regényben, egy darabig itt is egy-egy hős pályafutását követjük, hogy aztán (esetleg több kitérő, más hőssel lezajló kaland után) visszatérjünk hozzá. A regény egyébként nem fejezetekre, hanem "branche"-okra oszlik; szó szerint "ágat", "elágazást" jelent, és természetesen a Grál-história komplexitására utal. Magyar fordítása esetleg "könyv" lehet, bár ez a megoldás sem kielégítő.
Mint nem egy régi szöveg esetében, itt sem létezik olyan magyar irodalmi szöveg, amely mintaként, párhuzamként felhasználható lett volna. Ez a munka, a Perlesvaus magyarra-ültetésével egyben kísérlet egy, a mai olvasó számára is befogadható prózanyelv létrehozására, amely úgy próbál megőrizni valamit a szóbeli előadás-kultúra értékeiből, hogy kerülni igyekszik a monotóniát is. Néhány, mai szemmel nézve túl nehézkes részlet tartalmi összefoglalása egy teljes modern adaptáció keretében természetesen elképzelhető lesz.
Itt és most egy másik elágazása kezdődik el a szent Grálnak; és azt mondja a mese, hogy Artur király Cardoelben volt, meg vele a királyné, és alig egy-két lovag. Csakhogy, mivel Isten is úgy kívánta, a király kedve visszatért, és azt akarta, hogy újra bőkezű nagyúr legyen. Pecsétes írásokat küldött szét az országban, és bennük megüzente a báróknak és lovagoknak, hogy ismét udvart fog tartani Pennevoiseuse-ben, a Velszi tenger partjánál, mégpedig Szent János legközelebbi napján, ami Pünkösd után lesz. És azért éppen erre a napra hívatta össze őket, mert Pünkösd már túl közel volt, és addig nem tudott volna mindenki odaérni. A hír azután messze földön elterjedt, gyűltek is a lovagok hatalmas számban, mert annyira kiveszett az adományok jó szokása minden nemesi földről, hogy mindenki csak Artur királyt figyelte most már -- pedig ő semmit nem tett. A Kerek Asztal lovagjai, akik a földeken, az erdőkben mind szanaszét szóródtak, most meghallották az új hírt. Erősen megörültek, és nagy sebesen nyargaltak az udvarba. Csak Gavain úr és Lancelot nem jött el erre a napra, mindenki más igen.
Elérkezett hát Szent János ünnepnapja. A lovagok minden égtáj felől sereglettek, és csodálkoztak nagyon, hogy ezt a hatalmas udvart miért nem inkább Pünkösd napján tartja a király; de az okát nem tudták. Szép nap volt, ragyogó, a vár nagyterme széles; meg is telt már lovagokkal, és itt volt az ideje, hogy kezdődjék az udvar. Terítő került az asztalokra -- volt azokból is elegendő szerte a várteremben. Kezet mosott a király, meg a királyné, és mindketten helyet foglaltak az egyik asztal fejénél. Minden lovag leült. A mese úgy beszéli: vagy ötszázan voltak ott, vagy tán még annál is többen. Keu, az udvarnagy, meg Yvain úr, Urien király fia szolgált aznap az étkezésnél, és velük huszonöt más lovag; Lucan, a pohárnokmester szolgálta a királyt az arany boroskupával. Napfény áradt szét a teremben a sok üvegablakon át, a padlót meg illatos füvekkel, virággal, mentalevéllel szórták be, és balzsamos illat szállott a levegőben.
Az első fogás után, ahogy éppen a másodikat várták, lássátok csak, mi történt: egyszer csak három nemes leány érkezett a terembe. Hónál is fehérebb szőrű öszvéren ült az első. Arany volt azon a szerszám, a nyerge elefántcsont, kirakva nagy drágakövekkel; aranypettyekkel díszes, és vörös színű selyem a takarója. Ami magát a leányt illeti ott fenn az öszvér hátán, termetre igen csinos volt, viszont az arca nem volt szép. A ruhája pompás selyem volt, és a fejét egy szépséges kámzsa borította; az is telis-tele tiszta drágakövekkel; csak úgy ragyogott mind, akár a tűz lángja. Bizony nagy oka volt annak, hogy a fejét így eltakarta, merthogy teljesen kopasz volt; ráadásul a jobb keze is fel volt kötözve a nyakába egy arany stólával; a karját meg egy kis párnán pihentette, ez is gyönyörű szép volt, és még kis harangocskák is függtek rajta, aranyból; a leány másik kezében pediglen ott lógott egy királynak a feje, ezüsttel pecsételve, arannyal megkoronázva. Utána a második leány jött, lóháton, mint az első lovásza, a nyerge mögé kötözött málhával; egy vadászkutya ült a sok málha tetejében. A második leány nyakában egy pajzs lógott, ezüst -- és azúrkék sávos, a közepén vörös kereszttel -- arany volt azon a pajzsgomb, teli szép drágakövekkel. A harmadik leány gyalog járt, rövid apród-ruhában; a kezében szíjkorbács, azzal irányította a hátas jószágokat. Ez a két leány szebb volt, mint ama első, de ez a harmadik, gyalogjáró volt közülük a legszebb. Odaléptet az első leány a király meg a királyné elébe, már ahogy emezek ott ülnek az asztalnál.
-- Uram -- így kezdi --, a világ Megváltója adjon dicsőséget, boldogságot magának, szintúgy a királynénak, és mindazoknak, akik itt a teremben a hívására egybegyűltek. Zokon ne vegye, hogy nem szállok le a nyeregből, de én bizony le nem szállok ott, ahol egy lovag is van, de nem is szállhatok addig, míg csak el nem következik a Grál meghódítása.
-- Kisasszony -- így a király --, azt bizony én is nagyon kívánom!
-- Uram, jól tudom én azt. Most pedig hadd mondom el, miféle dologban járok.
-- Mondja hát el, kisasszony -- így amaz --, szóljon, ahogy csak tetszik!
-- Uram, a pajzs amott, az, amit a leány hordoz, József saját pajzsa volt, azé a jó katonáé, aki az Úrnak testét leemelte a keresztről. Én most átadom, egy feltétellel: egy bizonyos lovaggal együtt legyen a megőrzője. Emez majd eljön érte; addig csak akasztassa föl emide, az oszlopra, a terem közepébe, és őrizze meg neki. Senki le nem veheti onnan, hogy a nyakába akassza, csakis ő egyedül. Ez lesz majd az a pajzs, amivel a Grált visszahódítja; a helyébe másikat fog itt hagyni, vöröset, fehér szarvassal. A vadászkutya amott a leány mögött addig itt fog maradni, míg a lovag el nem jön. De a lovag megérkeztéig senkinek nem fogad majd szót az égvilágon.
-- Kisasszony -- így a király --, őrizni fogjuk a kutyát is, a pajzsot is tisztességgel. Hála legyen, hogy szíves volt elhozni őket!
-- Uram -- így a leány --, még nem mondtam el mindent, amit mondanom kellett. Üdvözletét küldi a világ legjobb királya, aki csak él a földön, a leghívebb barát, a legigazságosabb ember. Nem más ő, uram, mint a Halászkirály. Most igencsak méltó a szánalomra, mert fájdalmas betegségben szenved.
-- Kisasszony -- így a király --, ez bizony igen nagy kár. Bárcsak Isten megadna neki mindent, ami javára válik!
-- Uram -- így emez --, azt tudja-e vajon, hogy miért betegedett meg?
-- Kisasszony -- így a király --, nem én! De bizony nagyon szívesen megtudnám.
-- Akkor hát elmesélem -- így emez. -- Olyasvalaki miatt tört rá ez a betegség, akit egyszer vendégül látott. Annak az illetőnek megjelent a szent Grál; de mivel nem kérdezte meg, hogy kit szolgálnak vele, a földek mindenfelé háborúba merültek. Most nem találkozhat két lovag erdőn, se a mezőben, hogy fegyveres összetűzés ne támadna belőle, méghozzá minden ok nélkül! Uram, saját magán is jól észrevehette, hogy milyen régóta elhanyagolta már a nagyúrhoz méltó tetteket: nagy gyalázat is érte miatta, de még a bárókat is, akik magáról veszik a példát; mert itt, ezen a világon uram a tüköre a jó és rossz cselekvésnek. Még nekem is van mit, uram, a lovag szemére vetnem. Meg is mutatom rögtön, hogy micsodát!
Azzal leveszi a fejéről azt a gyönyörű kámzsát, és mutatja a királynak meg a királynénak, és a teremben ülő valamennyi lovagnak, hogy teljesen kopasz valóban, egy szál haj sincs a fején.
-- Uram -- így folytatja --, szép volt az én fejem, nagyon szép, a hajamban aranypánt volt, míg csak az a lovag a gazdag Halászkirály szállására nem tévedt. Azután kopasz lettem, mert nem tette fel a kérdést, és nem is lesz hajam, míg nem akad lovag, aki, mikor ott megszáll, nála jobban nem bánik a kérdéssel; vagy addig, míg a Grált valaki fegyverrel meg nem szerzi. S még nem is látott, uram, minden kárt, ami mindezek miatt történt. Kint a terem előtt áll egy kocsi, három fehér szarvas van elébe fogva. Kiküldhet bárkit megnézni, milyen díszes! Selyem az istrángja, arany a szegecselése, maga a kocsi ébenfa; fekete selyemszövet takarja, azon pedig végig arany kereszt. A kocsitakaró alatt pedig nincsen egyéb, mint százötven lovag feje. Azok közül az egyik rész arannyal, a másik ezüsttel, megint más ólommal van elpecsételve. Azt üzeni a gazdag Halászkirály, hogy ez a rengeteg kár mind a lovag miatt esett meg, aki nem kérdezte: kit is szolgálnak a Grállal! Uram, a pajzsos leány egy királyné fejét tartja a kezében, ólommal van elpecsételve, rézzel megkoronázva; és bizony azt kell mondanom, hogy a királyné miatt, akinek a fejét amott látja, történt árultatása ennek a királynak, akinek a fejét én tartom, de még a három fajta lovagnak is mind, akinek a feje amott van kint a szekéren. Küldjön ki, uram, embereket, hogy megnézzék a kocsi díszeit és rakományát!
Kiküldte a király Keu-t, az udvarnagyot. Emez alaposan megnézte kívül-belül, aztán jött vissza a királyhoz.
-- Uram -- így beszélt --, soha életemben nem láttam még ilyen pompás szekeret, és bizony, hogy ott van az a három fehér szarvas is, ami vontatja. Eleven ember nem látott még olyan szép nagyokat. Azért, ha énrám hallgat, az elülsőt vágatja le, mert az a legkövérebb! Abból lesz a jó szalonnás hús!
-- Ajaj -- így a király --, Keu, most valami igen alávalót mondott! Ugyan meg nem tenném még egy másik ilyen királyságért sem, mint Logres.
-- Uram -- így a leány --, akinek az a szokása, hogy csúfságokat beszéljen, abban sose fogja magát megtartóztatni; Szóljon csak Keu uram, szóljon, ahogyan tetszik, de tudom én azt, hogy nem hallgat a szavára. Uram, -- így a leány, -- adjon parancsot, hogy függesszék az oszlopra a pajzsot, a kutyát pedig vigyék a királyné szobájába, ahol a szüzei vannak! Mi pedig útra kelünk, mert itt már eleget voltunk.
S mert a király úgy parancsolta, Yvain úr fogta a pajzsot, levette a leány nyakából, és az oszlopra akasztotta, a terem közepébe. Egy szűz a királyné kíséretéből fogta a vadászkutyát, és magával vitte a királyné szobájába. A leány azzal búcsút vett a királytól, megfordította az öszvért. A király Isten kegyelmébe ajánlotta.
Mikor a teremben befejeződött a lakomázás, a király meg a királyné odament az ablakokhoz, a lovagok pedig utánuk, hogy megnézzék a három nemes leányt, meg a kocsit, amit a három szarvas húzott. A legtöbben úgy ítélték, hogy a harmadik lány a legszebb, aki a nyeregben ülő másik kettő után jár gyalogosan, de bizony neki a legrosszabb is hármuk közül. A kopasz nemes leány vonult elöl. Nem is tette föl a kámzsát, míg az erdőbe nem értek, és a lovagok már nem láthatták őt föntről, az ablakokból. Akkor aztán visszatette a fejére. A király és a lovagok pedig lejöttek az ablakokból, mikor már nem látták őket; a többség egyre csak azt beszélte, hogy eddig soha nem láttak még kopasz nemes leányt.
Most elhallgat a mese Artur királyról, és inkább a három szűzről, meg a három szarvas húzta kocsiról beszél tovább. Beértek az erdőbe, és sebesen, egyre vonultak. Mikor a vártól már hét velszi mérföld messzeségbe jutottak, hát észrevették, hogy egy lovag közeledik velük szembe az úton, amin haladtak. A lovag pedig egy sovány, nagy, ösztövér lovon ült, a páncélinge csupa rozsda, a pajzsa is tele lyukakkal, hétnél is több helyen, és úgy lekopott már róla minden festék, hogy nem is lehetett megismerni a színét. A kezében egy jó hosszú lándzsát tartott. Mikor odaért az első leány közelébe, köszöntötte nagy ceremóniával:
-- Legyen az útja jó, kisasszony, önnek és az egész társaságának!
-- Uram -- így amaz --, örömet, jó szerencsét adjon Isten!
-- Kisasszony -- így a lovag --, merről jönnek?
-- Uram, egy nagy és fényes udvarból, amit Artur király tart Pennevoiseuse-ben. Hát lovag uram, vajon oda igyekszik éppen? -- így a nemes leány.
-- Nem én -- így emez --, mert voltam már ott elégszer. De nagyon örülök neki, hogy Artur király visszatért a jó szokáshoz: hiszen annak előtte rendszerint így volt.
-- Milyen irányba vette akkor az útját? -- így a leány.
-- Kisasszony, a Halászkirály földjére, ha ugyan Isten megengedi nekem, hogy odajussak.
-- Uram -- így a leány --, mondja hát, mi a neve, és állítsa meg a lovát, itt mellettem!
A lovag meghúzza a kantárt, a lányok pedig a kocsit állítják meg.
-- Kisasszony -- így emez --, szívesen megmondom én a nevemet. Gavain-nak hívnak, én vagyok Artur király unokaöccse.
-- Ó, hát Gavain úr lenne az? Bizony, éppen ezt súgta nekem a szívem!
-- Igen, kisasszony, Gavain vagyok.
-- Hát akkor -- így a leány --, áldott legyen érte az Isten, mert egy ilyen jó lovag bizony el kell, hogy menjen a gazdag Halászkirályhoz. Most azonban arra szeretném kérni, éppen, mivel kiváló és nemes, hogy forduljon velem vissza, és kísérjen el az erdőben, egy várnak a közelében, ahol egy kis veszély van.
-- Kisasszony -- így Gavain úr --, ahogy kívánja.
Azzal visszaindul a lánnyal, keresztül a magas, az emberek alig járta, sűrűlombú erdőn. A leány közben elmeséli a kocsin szállított fejek dolgát, úgy, ahogyan megtette a király udvarában, és épp úgy a pajzsot és vadászkutyát is, amiket otthagyott. De Gavain urat közben igen zavarja, hogy az egyik leány gyalog szalad utánuk.
-- Ejnye, kisasszony -- így Gavain úr --, ugyan miért ne ülhetne fel a szekérre ez a gyalogos leány?
-- Uram -- így a leány --, olyat ő nem cselekszik. Nem jöhet ő másképpen, csakis gyalogosan. Viszont, ha ön igazán annyira jó lovag, ahogy hírlik, az ő vezeklése is véget ér nem sokára.
-- Mi módon? -- így Gavain úr.
-- Elmesélem magának -- így a leány. -- Ha Isten a Halászkirály szállására vezeti, és a szeme előtt megjelenik a szent Grál, és akkor megkérdi, kinek szolgálnak vele, véget ér akkor a lány penitenciája, de elmúlik még az én kopaszságom is. Ha viszont nem így tenne, szenvedni fogunk mindaddig, amíg a Jó Lovag a Grált fegyverrel meg nem hódítja. Mert bizony amiatt, aki elsőként járt ott, és nem tette föl a kérdést, most vészben és háborúban állnak mind a vidékek, és betegséget szenved a jó Halászkirály!
-- Kisasszony -- így Gavain úr --, bárcsak adna nekem Isten erőt és bátorságot, hogy megtegyem, ami Őneki tetszik, és ami az én nagy dicsőségem lenne itt a világban!
Gavain úr és a leány nagy sebesen halad. Áthatolnak a magas, a zöldlombú erdőn, ahol szól a madárdal, és beérnek a legborzasztóbb, a legrémületesebb erdőbe, amit ember valaha látott. Mintha soha nem is lett volna abban semmi zöld, csak száraz ágak, csupaszok, a fák meg mind feketék, mint amit tűz égetett meg. Alattuk még a föld is egészen fekete, föl van perzselve, nincs azon zöld sehol semmi, és teli van nagy hasadékokkal.
-- Kisasszony -- így Gavain úr --, igen csúf és ijesztő ez az erdő. Sokáig ilyen lesz még?
-- Uram, ilyen ez még vagy jó tíz velszi mérföld hosszan, de nem kell az egészet bejárnia.
Hátra-hátranéz közben Gavain úr a gyalog járó leányra. Sajnálja nagyon, hogy nem tud segíteni rajta. Így lovagolnak tovább, míg egy nagy völgység közelébe nem érnek. Gavain úr eltekint akkor egy hatalmas szurdok bejárata felé, és látja, hogy ott egy fekete vár tűnik föl. Falak gyűrűje veszi körül, az egész igen csúf és nyomasztó. Minél közelebb érnek a várhoz, annál ijesztőbbnek találja. Látja, ahogy sorban föltűnnek a nagy termek, igen csúf építmények, látja köröskörül az erdőt, éppen olyan az is, mint addig, látja, hogy szaladó víz ömlik alá egy csúf, fekete hegyoromról, és keresztül folyik a váron, de olyan borzasztó nagy robajjal, mintha egyre a menny dörögne villámcsapás után. Látja Gavain úr a vár kapubejáratát is. Csúf az, akár a pokol tornáca, és hall bentről nagy kiáltozást, nagy sírás-rívást, ahogy így beszélnek a népek odabent:
-- Úristen! Mi történhetett vajon a Jó Lovaggal? Mikor jön végre el?
-- Kisasszony -- így Gavain úr --, miféle vár ez itt, hogy ilyen csúf és ijesztő, ahol ilyen kínszenvedés van, és csak egy jó lovag jöttéért sóvárognak?
-- Uram, ez itt a Fekete Remete vára. Nagyon kérem, nehogy beavatkozzon, bármit is tegyenek velem az itteniek, mert csak halálát lelné, és velük amúgy se bírhat.
Két nyíllövésnyire érnek a vár közelébe, mikor látják, hogy fegyveres lovagok jönnek ki a kapun, fekete lovaik hátán; fekete azokon még a fegyverzet is, a számuk pedig száz és még ötvenkettő. Igen csúf látvány valamennyi. Nagy sebesen a leányok és a kocsi felé nyargalnak, fogják a százötvenkét fejet, mindegyik egyet-egyet, lándzsa hegyére szúrják, és nagy örvendezéssel nyargalnak vissza a várba. Gavain úr látta jól ezt a gazságot, amit a lovagok műveltek, és szégyelli magát erősen, hogy nem avatkozott közbe.
-- Gavain úr -- így a leány --, megbizonyosodhatott felőle, hogy nem ért volna semmit most az ereje.
-- Kisasszony -- így emez --, ugyan gonosz egy vár ez, ahol így kirabolják az embert!
-- Uram, ezt a kártételt addig nem teszik jóvá, a sértést meg nem torolja senki, le sem verik az itteni gonosztevőket, de még az odabent sírókat, jajgatókat sem szabadíthatják ki a fogságból, míg a Jó Lovag el nem jön, akit hallotta, mennyire várnak!
-- Kisasszony -- így Gavain úr --, nagyon boldog lehet a lovag, aki ezt a gonosz népséget tönkre fogja tenni a maga bátorságával és vitézi erejével!
-- Uram, de hiszen éppen ő a világ legjobb lovagja! Pedig egészen fiatal még. De bizony, keserves a kedvem most, hogy nem tudok igaz híreket róla. Szívesebben látnám őt bárki emberfiánál!
-- Kisasszony, én is éppúgy vagyok vele -- így Gavain úr --, Most akár vissza is fordulhatok, utamra enged?
-- Még nem, uram, csak majd ha elhagytuk ezt a várat. Meg fogom mutatni az utat, amerre menjen.
Azzal együtt nekiindulnak. Ahogy éppen elhaladtak volna a várfalak mellett, lássátok: egyszer csak egy lovag jön ki egy oldalsó ajtón, egy jó nagy darab ló hátán ül teljes fegyverzetében, a markában a lándzsája, a nyakában pedig vörös pajzs, rajta egy aranyszínű sas.
-- Lovag uram -- így mondja Gavain úrnak --, arra kérem, álljon meg!
-- Mit kíván, jó uram? -- így Gavain úr.
-- Meg kell, hogy küzdjön velem -- így amaz --, ezért a vörös pajzsért, hogy eldőljön, melyikünké lesz! Nevezetes, szép pajzs ez, kemény harcba kerül majd, ha meg akarja szerezni, hiszen a saját hitének a legjobb és legerősebb lovagjáé volt, egyben a legbölcsebbé is.
-- Kié volt hát? -- így Gavain úr.
-- Ez bizony a Júdás Makkabeusé volt; azé, aki először tanított be madarakat vadászni.
-- Jól mondja -- így Gavain úr --, valóban jó lovag volt!
-- Nos hát, uram, örülhet -- így emez --, hogy megkaphatja a pajzsát; amaz amúgy is olyan nyomorult, lyukas már, hogy lovagi kézben ilyet még nem is láttam. Hiszen a színe is alig ismerszik meg!
-- Úgyhogy ebből láthatja -- így a Kocsi Úrnője --, hogy nem henyélt sem a lovag, sem a pajzsa! De még a lova, amin ül, sem olyan kipihent, mint a magáé.
-- Kisasszony -- így a lovag --, a vitának semmi értelme. Meg kell vívnia velem mindenképpen, mert párbajra hívom!
Erre így szól Gavain úr:
-- Jól hallom, amit mondott!
Hátrál a lovával, lendületet vesz, a másik lovag éppúgy, és vágtatnak egymás felé, ahogy csak a ló bírja, előre szegzett lándzsával. A lovag Gavain urat a pajzs közepén találja, ahol a pajzs a leggyengébb, jó könyöknyire át is szakítja, de azzal szét is zúzódik a lándzsa; Gavain úr pedig emezt a melle közepén találja el a maga lándzsájával, letaszítja a földre a lova farán keresztül, hogy a lándzsa vasa jó tenyérnyire bent marad a testében. Visszahúzza a lándzsát, és ahogy a lovag már nem érzi a vasat, talpra áll, a lovához lép, s a lábát már éppen a kengyelbe akasztaná, mikor a Kocsi Úrnője fölkiált:
-- Gavain úr, állítsa meg, mert igen nehéz lesz újra legyőzni, ha egyszer visszaül a nyergébe!
Hallja a lovag, hogy emezt Gavain úrnak nevezték, s nyomban hátrál:
-- Hogyan -- így mondja --, a jó Gavain lenne az, Artur király unokaöccse?
-- Igen -- így a leány --, ő az, senki egyéb!
-- Uram -- így a lovag --, hisz éppen önt kerestem!
-- Nos, igen -- így emez --, Gavain vagyok. Mi tetszik?
-- Uram, úgy tekintem, hogy legyőzött, és sajnálom nagyon, hogy nem tudtam már előbb, a viadal előtt!
A pajzsot leveszi a nyakából, és átadja.
-- Uram -- így mondja --, fogja, itt van a pajzs, ami a Jó Lovagé volt. Nem ismerek senkit sem, akinél jobb helyen lenne, mint éppen az ön kezében! A fogoly lovagok is mind e pajzs miatt kerültek be a várba.
Fogja Gavain úr a pajzsot, gyönyörű szép az, díszes.
-- Uram -- így a lovag --, adja hát nekem a régit: két pajzsot úgyse viselhet!
-- Igaz, amit mond -- így Gavain úr. Már akasztja is le a nyakából a pajzstartó szíjat, és már éppen átadná, mikor a gyalog járó leány fölkiált:
-- Ajaj, Gavain úr, mi a csudát is művel? Ha ez itt elviszi a pajzsát, a várban mindenki azt hiszi majd, hogy maga vesztett, kijönnek majd, erővel behurcolják a várba, és nehéz rabságra vetik! Csakis a legyőzött lovagok pajzsát szokás elvenni!
-- Lovag uram -- így Gavain úr --, nem javamat akarja, már aszerint, amit a nemes leány mond!
-- Uram -- így a lovag --, kegyelmezzen nekem! Még egyszer kijelentem, hogy legyőzött; de bizony nagyon boldog lennék, ha magammal vihetném a pajzsát, mert a várba ilyen kitűnő lovag pajzsa soha többé nem fog kerülni. Örülök ám nagyon a jöttének, mert ha meg is sebesített, a legnagyobb gyötrelemtől szabadított meg, amiben lovagnak valaha része volt.
-- Miféle kín legyen az? -- így Gavain úr.
-- Uram -- így emez --, elmondom én magának. Itt a vár előtt gyakran vezetett már el sokfajta lovag útja. Volt köztük bátor, meg gyáva, de nekem mindegyikkel harcba kellett szállnom, felajánlva, hogy vívjanak meg velem a pajzsért, ahogy az ma is történt. A legtöbb azért bátor volt, kemény harcos, és sok sebet is kaptam, de eddig egy se vetett ki a nyeregből, nem taszított le olyan erővel, mint most ön. De minthogy el fogja vinni a pajzsot, engem pedig legyőztek, a vár előtt elvonuló lovagoknak soha többé nem kell tartani se tőlem, se más várbeli lovagtól.
-- Fejemre mondom -- így Gavain úr --, most még jobban örülök a győzelmemnek, mint eddig!
-- Uram -- így a lovag --, megyek hát, ha utamra enged. A várban nem tudom a szégyenemet elrejteni. Mindenkinek meg kell majd, hogy mutassam.
-- Isten legyen magával -- így Gavain úr. A Kocsi Úrnője akkor azt mondja Gavain úrnak, hogy adja csak inkább neki a régi pajzsát, amit a lovag akart elvinni.
-- Kisasszony -- így ez --, örömmel!
A gyalog járó leány fogja, és fölteszi a szekérre; a legyőzött lovag pedig fölül a lóra, és indul vissza a várba. Mikor pedig már bent volt, hatalmas zaj és kiáltás támadt, de akkora, hogy zengett belé az erdő, meg a környező völgyek.
-- Gavain úr -- így a Kocsi Úrnője --, a lovag most újra megszégyenült, és nehéz rabságra vetették. Hamar, Gavain úr, induljunk, mehetünk most már!
Azzal mind útra keltek, és jó velszi mérföldnyit távolodtak a vártól.
-- Kisasszony -- így Gavain úr --, ha megengedi, most elköszönök maguktól.
-- Uram -- így a leány --, Isten óvja. Hálás köszönetem, hogy eddig kísért!
-- Kisasszony -- így amaz --, minden időben kész vagyok önt szolgálni.
-- Uram, köszönöm nagyon -- így a leány. -- Nézze csak: arra vezet az útja, amott az erdő szélén levő nagy kereszt mellett. Azon túl a legeslegszebb erdőt fogja találni, ami csak létezik, mihelyt kiér ebből a rettentő csúf erdőből.
Gavain úr nyomban megindul, de akkor fölkiált a gyalog járó leány:
-- Uram, uram, hát mégsem olyan meggondolt, körültekintő, mint amilyennek hittem!
Gavain úr nagy ijedten fordítja arra a lovát.
-- Miért mondja ezt, kisasszony?
-- Azért -- így a leány --, mert a Kocsi Úrnőjét, az én úrnőmet bizony nem kérdezte meg, hogy a karját miért hordja arany stólával fölkötve a nyakába, s miért pihenteti azon a gyönyörű párnán. Ugyan, éppen csak ilyen meggondolt lesz majd, ha ott lesz a gazdag Halászkirály udvarában!
-- Ej hát, drága barátném -- így a nemes leány --, ne csak Gavain úr szemére hányja mindezt! Rója fel előbb Artur királynak, és az udvarában lévő minden lovagnak, mert egyikük se gondolt rá, hogy megkérdezze tőlem. Gavain úr, most már csak induljon útnak! -- így mondta. -- Hiába kérdené most már, mert úgyse mondanám meg! Nem is fogja megtudni, hacsak a világ leggyávább lovagjától nem, aki hű emberem, és egyre csak engem keres, de nem tudja, merre járok.
-- Kisasszony -- így Gavain úr --, nem merem hát erőltetni.
Azzal útnak indul a nemes leány is, Gavain úr pedig nekivág a maga ösvényének, amit a lány mutatott.
A Grál újabb elágazása kezdődik itt; erről tanúskodik nekünk József, és azt beszéli, hogy Gavain úr egyre vonul, egyre csak lovagol addig, míg ki nem ér az erdőből. Ott aztán egy igen szép, gyönyörű, gazdag vidéket pillant meg, nagy fallal körülötte, ami azt az országot és a földjét bekerítette. Ugyan jó hosszú egy fal volt! Arrafelé indul a lovával, de nem talál azon a falon más bejáratot, csak egyetlen kapunyílást. Azon beléptet, és akkor a leges-legszebb ország tárul elébe, amit emberfia valaha látott. Dúskált, bővelkedett az a vidék minden létező földi jóban, és mindenfelé tele volt szórva a sok szép gyümölcsöskerttel. De nem volt az az ország szélesebb három velszi mérföldnél! A kellős közepében pedig, egy szikla ormán ott állt egy magas torony, annak a tetejében egy darumadár fészkelt, és onnan kiáltott, valahányszor csak valaki idegen érkezett az országnak a földjére. Hát csak nekivág Gavain úr, lovagol keresztül a vidéken. Akkor a daru egyszercsak fölkiáltott, de akkora nagy hanggal, hogy meghallotta azt maga a Figyelő Király is, aki azon a földön uralkodott. Hát lássátok csak: két lovag nyargal oda sebesen Gavain úr mellé, és megszólítják őt, mondván:
-- Lovag urunk, megálljon! Jöjjön velünk, és szóljon az ország királyával! Olyan idegen nincsen, aki csak egyszerűen átvonulhatna a földjén, és a színe elé ne állna.
-- Urak, -- emígy Gavain úr, -- nem tudtam, mi a szokás. Megyek én, megyek örömmel!
Oda is érnek a várhoz és a teremhez, ahol a király székelt, és leszállnak a nyeregből. Gavain úr a kőfeljárónak támasztva hagyja a pajzsát, lándzsáját, és megy föl a terembe. A király nagy örömmel fogadja, és megkérdi, merrefelé tart.
-- Uram, -- így Gavain úr, -- én biz' egy olyan ország felé igyekszem, ahol még sohase jártam.
-- Hogy melyik ország az, tudom én jól, -- így a király, -- minthogy az én földemen keresztül vonul feléje. A Gurgaran király országába igyekszik, mégpedig nyilván azért a kardért, amivel Szent Jánost lefejezték!
-- Úgy igaz, ahogyan mondja. Bárcsak adná az Isten, hogy meg is szerezhessem!
-- No, az pedig nem egyhamar lesz, -- így a király, -- mert innen, az én országomból el nem mehet előbb, mint éppen egy esztendő múlva.
Erre csak ennyit tud mondani Gavain úr:
-- Uram, könyörüljön meg, Isten nevében kérem!
-- Márpedig nem lesz másképpen, -- emígy szól a király.
Hamar le is véteti a fegyverzetet Gavain úrról. Díszes ruhát is hozat neki, hogy azt öltse magára, és közben mindenféleképpen megtiszteli erősen; emez azonban csöppet sincs jó kedvében, csak azt mondja:
-- Aztán, uram, miért akar engem itt tartani olyan sok ideig?
-- Én bizony csak azért, uram, mert bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja szerezni a kardot, és vissza már nem erre jön majd vele!
-- Uram, -- így Gavain úr, -- megígérem hát, hogy ha Isten úgy akarja, és a kardot megszerzem, visszafelé is az országán keresztül fogok vonulni.
-- No, ha ez így van, akkor most hagyom, hadd menjen, amerre kedve tartja, -- így a király; -- mert nincsen semmi egyéb, amit jobban szeretnék látni, mint éppen azt a kardot.
Az éjjel azért még ott hált; másnap pedig útnak indulva, nagy boldogan, vidáman kilovagolt az országból, és vonult egyre csak arra, amerre a Gurgaran király földjét gondolta. Akkor beért a világ lehető legnehezebben járható erdejébe; dél körül pedig egy forrásra talált benne. De az a forrás tiszta márvánnyal volt kikövezve. A márvány födél olyan árnyékot vetett rá, akárcsak a fák lombja körös-körül gyönyörű szép oszlopok körítették, aranyos volt a szegélyük, kirakva drágakövekkel, a fő tartó-oszlopról pedig egy aranyedény csüngött alá, ezüst láncon. Egy szobor is állt ott a medence közepében, de az is olyan szépen volt kifaragva, mintha csak élne. Ahogy Gavain úr odaért a forráshoz, a szobor abban a pillanatban lesüllyedt a víz alá, és eltűnt a szem elől. Gavain úr erre leszáll a lova hátáról, és már éppen a kezébe fogná az aranyedényt, mikor egy hang rákiált, mondván:
-- Nem maga a jó lovag, akit ezzel szolgálnak és gyógyítanak!
Félrehúzódik Gavain úr, hátrál, és egy fiatal papi személyt vesz észre, ahogy a forráshoz közeledik; fehér vászon ruha van rajta, a karján stóla, és egy szögletes forma aranyedényt tart a kezében. Odamegy a másik, a márványoszlopról csüngő aranyedényhez, belétekint, aztán kiöblíti az aranyedényt, amit hozott, és amit amabban talált, átrakja ebbe. Azután lássátok csak: három nemes leány jön, de gyönyörű szép mind a három, fehér ruhában vannak, a fejük is fehér lepellel eltakarva. Az egyik kenyeret hoz aranyedényben, a másik bort rézedényben, a harmadik húst ezüstben. Mind odajön az oszlopon függő arany edényhez, és amit hoztak, mind belerakják. Kicsit letelepszenek ott, az oszlop tövében, végezetül pedig mind elvonulnak. De most már úgy rémlik Gavain úrnak, mintha onnan elmenni már csak egyetlen leány menne. Álmélkodik erősen Gavain úr ezen a nagy csudán. Odafordul azért ahhoz a papi személyhez, aki a másik aranyedényt hozta, és neki mondja,
-- Kedves, jó uram, kérem, beszédem lenne magával.
-- Mit óhajt? -- így a férfiú.
-- Mondja, hová viszi amazt az aranyedényt, és mi van benne?
-- A remetékhez viszem, -- így amaz, -- akik itt, az erdőben laknak, meg annak a jó lovagnak, aki a Remetekirály-nagybátyjánál fekszik betegen.
-- Messze van-e ide?
-- Uram, -- így a férfiú, -- magának bizony messze. Én hamarabb odaérek, mintsem maga tehetné.
-- Hitemre, -- így Gavain úr, -- szeretnék ott lenni a lovag mellett, ha láthatnám és beszélhetnék véle!
-- El is hiszem, -- így a másik, -- csakhogy most nem lehet.
Gavain úr azzal búcsút vesz, útnak indul, aztán lovagol egyre, amíg egy remetelakra nem talál. Látja, hogy kint áll előtte a remete, öreg, ősz hajú, derék életű ember.
-- Uram, -- így beszél Gavain úrhoz, -- merrefelé tart?
-- Uram, én a Gurgaran király földjére. Erre vezet az út?
-- Igen, erre, -- így a remete. -- De bizony, épp kellő számban vonultak már el itt a lovagok, és még egy se jött vissza!
-- Messze van-e az ország? -- így Gavain úr.
-- Uram, -- így a remete, -- az ország földje itt van már a közelben, de messze van még a vár, ahol a kardot őrzik.
Az éjszaka még ott hál Gavain úr. Másnap, miután a misét meghallgatta, útnak indul, és addig lovagol, míg csak oda nem ér a Gurgaran király földjére; ott azután hallja, hogy az országot lakó népek nagy erősen gyászolnak. Akkor találkozik egy lovaggal, aki éppen egy vár felé nyargal nagy sebesen.
-- Uram, -- emígy Gavain úr, -- ugyan, mit gyászolnak ebben az országban a népek olyan erősen? Más se hallatszik sehol, csak hogy zokognak, meg a bűneiket jajgatják!
-- Uram, -- így emez, -- elmesélem magának. A mi Gurgaran királyunknak nem volt, csak egy szem fia, és egy óriás azt az egyet is elrabolta! De ezen kívül is rengeteg bajt okozott már, az ország nagyobbik részét is felprédálta. A király azért kihirdette szerte az egész földjén, hogy aki a fiát visszaszerezné, és hozzá az óriást is el tudná veszejteni, jutalmul megkapja érte a legnagyszerűbb kardot, ami létezik a világon, mert azt a király őrzi; sőt, még a kincstárából is magával vihet mindent, amit csak kedve tartja. De bizony nem talált még egyetlen lovagot sem, akiben elég bátorság lenne, hogy odamerészkedjen! Szidja és átkozza is már a király a saját hitét erősen, sokkal inkább, mint a keresztényekét, és egyre fogadkozik, hogy ha csak egy szál keresztény lovag is jönne az országába, azt bizony azon nyomban a várába hívatná.
Gavain úr erősen megörül ennek a hírnek, búcsút vesz a lovagtól, és addig lovagol, amíg csak el nem ér a Gurgaran király várához. Eljut a hír a királyhoz, hogy egy keresztény lovag tart a várba. Megörül neki erősen a király, maga elé is vezetteti azon nyomban, és kérdi tőle, mi legyen a neve, és miféle az a föld, ahová ő való.
-- Az én nevem Gavain, -- emígy ez, -- és Artur király országából jövök.
-- Akkor hát, -- így amaz, -- a jó lovagok földjéről érkezik. Bezzeg az én országomban egy sincs, aki most a nagy bajomban mellettem állna! De ha lenne olyan jó, és megsegítene engem, azt ugyancsak meghálálnám. Egy óriás elhurcolta a fiamat, akit nagyon szeretek. Ha csatába szállna a fiamért, cserébe odaadnám a legcsodálatosabb kardot, amit valaha kovácsoltak! Ez az a kard, amivel Szent Jánost is lefejezték. Minden áldott nap, délben elkezd vérezni, mert a derék nemesúr fejét is éppen abban az órában vágták le vele.
Behozatja a király a kardot, és megmutatja előbb a hüvelyében: csupa drágakövekkel volt az kirakva, selyem a kötője, arany a koptatója, a markolata ugyancsak arany; egy szentséges drágakőből volt rá a gomb megcsinálva, amit még Evaus, a rómaiak egyik igen nemes császára rakatott rá. Akkor a király kihúzta a hüvelyéből -- hát a kard csupa vér volt, mert éppen akkor délre járt az idő. Ott tarttatta Gavain úr előtt, míg az óra be nem telt. Akkor a kard fényes lett, akár a tiszta smaragdkő, de még színre is épp olyan zöld volt. Gavain úr hatalmas csodálattal nézi, és csak még jobban óhajtja a kardot, mint annak előtte. Ráadásul még azt is jól látja, hogy ez a kard épp olyan hosszú, mint bármely egyéb kard; de ahogy hüvelybe dugják, a hüvely meg a kard együtt nem lesz hosszabb két arasznál.
-- Lovag uram, -- így a király, -- hát ezt a kardot adom magának, de megteszek bármi egyebet is, amit csak kíván.
-- Uram, -- így Gavain úr, -- én pedig bevégzem hát a dolgát, ha Isten, meg az Ő édes Anyja is úgy akarja!
Akkor a király apróra elmagyarázza neki az utat, amerre az óriás elment, meg a helyet, ahol tanyázik. Gavain úr arra indul, és magát Isten kegyelmébe ajánlja. A várbeli népek is mind imádkoznak érte a maguk vallása szerint, hogy épségben, egészségben, vidáman térne vissza, mert most valami nagyon nagy veszélybe indul. Addig lovagol, míg egy hatalmas nagy, magas hegyhez nem ér, egy olyan vidék szomszédságában, amit az óriás teljesen elpusztított; a hegylánc jó három velszi mérföld hosszú volt. Ott fenn tanyázott az óriás, dehát akkora nagy volt, olyan kegyetlen és borzasztó, hogy ugyan nem tartott ő senkitől a világon! De nem is háborgatta lovag ott a hegyben jó régóta, mert egy se merészelt szállást tartani a közelében, a hegybe vezető szoros pedig, már az, amelyik az óriás szállása felé vezetett volna, olyan keskeny volt, hogy nem létezett olyan ló, ami el tudott volna menni rajta, úgyhogy Gavain úr is kénytelen volt leszállni, ott kellett hagynia a harci paripát, a pajzsot meg a lándzsát, és csak nagy nehezen vergődött föl a hegyre, mert még az ösvény is úgy volt a hegybe vágva az éles kövek között. Fölért végül a fennsíkra; akkor egy kisebbfajta erődítmény előtt, ami az óriás birtoka volt, .i. sziklán, körülnéz, és meglátja, hogy az óriás ott ül a síkon: egy fa tövében, és éppen sakkot játszik a fiatal királyfival. Gavain úr azért páncélingben volt, és föl volt kötve a kardja. Arrafelé indul. Látja az óriás, ahogy jön, fölpattan, kézbe fog egy nagy bárdot, ami ott volt a keze ügyében, és megindul ő is Gavain úr ellen, a bárdot nagyban suhogtatva, és két marokra fogva már a fejébe is akarja vágni! Gavain úr félreugrik, aztán karddal rohan rá, és akkorát sújt felé, hogy a bárddal együtt levágja nyomban a karját; az óriás erre hátrál, hogy a nagy sebet érzi; fogja a király fiát a megmaradt másik kezével, csak szorít egyet rajta, a nyakánál, azzal egycsapásra végez vele, meg is fojtja. Aztán megint csak Gavain úr ellen fordul, átkarolja, és szorítja nagy erővel az oldalát; fölemeli a földről .iii. láb magasságba, hogy elhurcolná magával az erődjébe, föl a szikla tetejére. Ahogy éppen ezen igyekszik, egyszercsak a földre bukik Gavain úrral együtt, és ő kerül alulra; föl akarna még állni, de Gavain úr a szíve kellős közepébe szúrja a kardot; a fejét is nyomban levágja, azután amarra tekint, ahol a királyfi feküdt holtan. Igen elszomorodik rajta; fölveszi a nyakába, az óriás fejét is kézbe fogja, s azzal megy vissza arra a helyre, ahol a lovát hagyta, meg a pajzsot és lándzsát; visszaszáll a nyeregbe, és indul visszafelé, a királyfi holttestét, meg az óriás fejét maga előtt hordozva. A király, meg a vár összes népe nagy örvendezéssel jön elébe; de mikor meglátják a fiatal urukat holtan, fájdalomra válik az erős nagy örvendezésük. Gavain úr leszáll a lóról, és átadja a királynak a fia testét, meg az óriás fejét is.
-- Bizony úgy van, uram, -- így mondja, -- hogy igen örültem volna, ha elevenen hozhatom vissza!
-- Tudom én azt, -- így a király; -- de amit tett, már azért is nagyon hálás vagyok magának; meg is fogja érte kapni az illő jutalmát!
De azért nagy, erős gyászban van a fiáért, és vele a vár egész népe. .i. nagy tüzet rakat a város közepében, a fia testét egy vízzel teli rézüstbe téteti, és csak főzeti azon a tűzön, forraltatja; az óriás fejét meg közben fölakasztatja a vár kapujára. Mikor pedig a fia húsa jól megfőtt, felhasíttatja azt olyan kis darabokra, amilyenre csak lehetséges, összehívatja a földjéről minden hű emberét, és amíg csak tart a húsból, mindenkinek ad belőle. Azután hozatja a kardot, és adatja Gavain úrnak. Emez köszöni neki erősen.
-- A maga kedvéért még valami egyebet is megteszek, -- így a király. Minden emberét összehívatja az országnak a földjéről a várterembe meg a várba.
-- Uram, -- így mondja, -- meg akarok keresztelkedni.
A keresztségben az Archier nevet kapta. Gavain úr pedig megparancsolta, hogy mindazoknak, akik nem akarnak hinni Istenben, a fejüket mind vágják le.
Így keresztelkedett meg ez a király, Albania ura, Isten csodájának és Gavain úr vitézségének köszönhetően, aki ezek után nagy örvendezéssel indul útnak a várból. Vonul egyre visszafelé, és addig lovagol, amíg csak el nem ér a Figyelő Király országához; akkor arra gondol, hogy odamenne, és teljesítené, amit ígért. A várterem előtt leszáll a nyeregből. A király, amint meglátja, örvendezik erősen, Gavain úr pedig mondja:
-- Állom a szavamat, uram, nézze csak ezt a kardot!
Kezébe veszi a király, nézegeti nagy kedvteléssel, azután nagy örvendezve beviteti a kincstárába.
-- Uram, -- így szól Gavain úr, -- hát becsapott volna engem?
-- Nem én, -- így a király, -- fejemre mondom; annak a nemzetsége vagyok én is, aki Szent Jánost lefejezte, úgyhogy több jogom van a kardra, mint magának.
-- Urunk, -- így a király lovagjai, -- Gavain úr udvari ember, becsületes lovag; adja hát neki vissza, amit harcban szerzett meg, mert ha nem, saját magát hozza szégyenbe azzal, hogy neki árt!
-- Nos, szíves-örömest, -- így a király, -- feltéve, ha beleegyezik ebbe: hogy amit egy nemes leány először fog kérni tőle, bármi legyen is az, vissza nem utasíthatja!
Gavain úr ezt szívesen meg is ígéri, pedig ez az ígéret később szégyent és bajt hoz majd rá, sok lovag veti majd meg miatta. A király pedig visszaadatja neki a kardot. Az éjszaka még ott szállt meg, és reggel, amilyen korán csak lehetett, útnak indult; egyre csak lovagolt, egész addig, amíg ahhoz a városhoz nem ért, ahol a polgáremberrel lovat cseréltek. Jól emlékezett arra, hogy miben állapodtak meg, tehát jó darab ideig várt ott, a lovával együtt megállva, a lándzsája nyelére támaszkodván, míg a polgárember meg nem jött. Köszöntik egymást nagy örvendezve. Gavain úr mutatja a kardot, a polgár pedig kézbe fogja, aztán sarkantyúba kapja a lovát, és nagy sebesen elvágtat egyenest a város irányába. Gavain úr meg utána, egyre csak azt kiáltozva nagy hangosan, hogy micsoda aljasságot is követ el az a másik!
-- A városba pedig nehogy utánam jöjjön, -- felel a polgár, -- mert ez itten kommuna!
Beér a polgárember a városba, emez pedig utána, keresztül a kapun, mert kint nem bírta elérni; a falakon belül aztán szembetalálkozik .i. nagy körmenettel, papokkal, klerikusokkal, ahogy mind kereszteket meg füstölőket hordoznak. Gavain úr a körmenet miatt leszáll a lóról, és látja ám, hogy a polgár bement egyenest a templomba, a processzió meg ment utána.
-- Urak, -- így Gavain úr a papokhoz, -- adassák vissza nekem, amit ez a polgár itt elrabolt tőlem! Amott van, bent a maguk templomában.
-- Urunk, -- így a papok, -- tudjuk mi jól, hogy ez a kard az, amivel Szent Jánost lefejezték! Azért hozta a polgár, hogy helyezzük el a többi ereklyénk közt. Azt állítja róla, hogy úgy kapta, tisztességképpen.
-- Nem úgy; én éppen csak megmutattam neki, hogy a szavamat álljam, ő meg erre aljasul elragadta!
Azután elmeséli nekik rendre, mi hogyan történt, a papok meg visszaadatják a kardot; ő pedig nagy örvendezve visszaül a nyeregbe. A fegyvert megragadva útnak indul, és kilovagol a városból. Még nem is ér messzire onnét, mikor szembejön vele .i. lovag, marokra fogott lándzsával, teljes fegyverzetben, nyargalva, ahogy csak a ló bírja.
-- Uram, -- így mondja Gavain úrnak, -- jövök, hogy segítsek magának. Megtudtuk, hogy valami gazságot követtek el a városban maga ellen. Én abból a várból vagyok, mely segítséget nyújt az idegen lovagoknak, akik itt vonulnak el, valahányszor csak szükségük van rá.
-- Uram, -- így emez, -- áldott legyen a vár. Ami engem illet, nem panaszkodom erre az úti kalandra, mert végül igazságot szolgáltattak nekem. Viszont mondja csak, mi a neve a várnak? -- így Gavain úr.
-- Uram, ez a Labda Vára. Vissza is fordulok, mivel nincs rám szüksége. Ma éjjel ott fog megszállni, az én uramnál, aki derék, idős nemesember.
Kettesben vonulnak a várhoz; igen szép, jó fekvésű hely volt az. A lovag előresiet. Ahogy mind a ketten beértek, a várúr ott ült .i. márvány kőlépcsőn úgy, hogy egy arany labdával ott játszott előtte a .ii. szépséges leánya, ő pedig nézte őket nagy gyönyörűséggel. Látja ám, hogy Gavain úr leszáll a lóról. Elébe siet, és köszönti nagy örömmel, aztán a .ii. lányával fölvezetteti a terembe. Miután lefegyverezték, .i. szépséges ruhát hoznak, hogy azt öltse magára, az evés végeztével meg odaül melléje a .ii. leány, és így múlatnak nagy vígan. Ekkor lássátok csak: egy törpe kerül elő hirtelen az egyik szobából, a kezében .i. szíjkorbács, azzal jön, és kezdi verni a leányokat arcul, a fejükön, mindenütt, ahol csak éri.
-- Fölkelni, -- így a törpe, -- tudatlan népség! Azzal múlattok itt, akit gyűlölnötök kell. Nem más ez, mint Gavain, az Artur király unokaöccse: miatta pusztult el a nénétek!
Föl is állnak azonnal nagy szégyenkezve, és átmennek a szobába. Gavain úr ott marad, egészen elképedve. De az apjuk azért csak vigasztalja, így beszélve:
-- Uram, zokon ne vegye, amit mond! Merthogy ez a törpe a tanítómester minálunk, aki a lányaimat neveli, fenyítgeti, és most erős haragban van a bátyjáért, akit maga ölt meg, még amikor Marin a feleségét ölte meg maga miatt. Erősen gyászoljuk mi ezt az esetet itt, a várban.
-- Én éppúgy gyászolom, -- emígy Gavain úr; -- úgy halt meg, hogy nem vétett, se velem, se önmagától.
Az éjszaka még ott a várban szállt meg Gavain úr, másnap pedig útnak indult, és addig lovagolt egyre a maga útján, amíg csak oda nem ért a várhoz, a Halászkirály országának a szélén. Látja ám, hogy azok a réz pórkatonák már nem nyilaznak, az oroszlán sincsen már ott a kapu előtt. És látja a papok meg a várbeli népek hatalmas körmenetét, ahogy mindannyian vonulnak kifelé, őelébe. Leszáll a lova hátáról; egy apród is volt ott készen, aki átvette a fegyvereit és fogta a lova kantárját. Ő maga most fölmutatja nekik a kardot, mindazoknak, akik kivonultak elébe. És mindez épp déli órán. Kihúzza a hüvelyéből a kardot, és látja, hogy az merő vér. Mind mélyen meghajolnak, imádják, és éneklik a Te Deum laudamust. Ilyen nagy örömmel fogadták Gavain urat a várban! Ő pedig visszarakta a kardot a hüvelyébe, és attól fogva vigyázta nagy erősen, egyáltalán nem mutatta meg minden szálláshelyen. A papok meg a lovagok boldogan körülvették, és mind kivált arra kérték, hogy ha Isten a Halászkirály várába vezérelné, és a Grál is megjelenne előtte, nehogy olyan feledékeny legyen, mint volt a másik lovag. Csak annyit mondott erre, hogy ő úgy tesz, ahogy Isten akarja.