7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Ki mint vetett, úgy is arat,
ki jó termést vár, magvakat
nem bárhol hint, de oly talajba
mely kétszázszor is visszaadja;
mert elszárad és kárba vész
silány földben a jó vetés.
Itt Chrétien regéje magvát
veti el, ím megkezdi mindjárt,
s lelt magvának oly jó helyet,
hogy nem vall kárt haszon helyett,
hiszen Róma nagy Császársága
legnemesebb kezébe szánta:
Fülöp grófnak szép Flandriából;
ő kiválóbb, mint volt Nagy Sándor,
kit mindenki szerte dicsér.
Ám őhozzá az föl nem ér,
ily erényes nem volt soha,
s melytől a gróf ment, mindama
jellemi rossz, mind a gonosz
a királyban volt százszoros.
A gróf nem is hajlik a durva
tréfára, sem ostoba szóra,
s kín néki az acsarkodás,
melyet beszél akárki más.
A gróf előtt kedves igazság
hűség, Egyház, lelki magasság;
útálat a gazság neki,
bőkezű bár, nem hírleli,
nem színlelőn, nem álságossan,
úgy oszt, mint Evangéliumban
írva vagyon: balod ne tudja,
mit és miként mível a jobbja.
Az tudja csak, ki elfogad,
s Isten, ki látja titkokat,
s kiről-kiről tudja, ha rejtve
mit hordoz a szíve, a keble.
Mért mondja hát az Evangéliom:
"Mit tesz a bal, ne tudja jobbom"?
Merthogy a bal kezünk a lenti
hiú dicsőséget jelenti,
kinek hamis álság szülője.
S vajjon a jobb mit is jelölne?
Irgalom az, munkál kegyessen,
s nem kérkedik, titokba essen,
ne sejtse azt más senki se,
mint irgalmas nagy Istene.
Ki irgalmat, Istent tanul,
és könyörül, megigazul
-- láttam, Szent Pál miként beszél:
ő az Úrban, Úr benne él.
Hát igazat ím halljatok:
bőkezűség megadatott
adakozó jó gróf Fülöpnek,
ámde nem ejt ő szót se többet,
tán hű szivét ha béavatja,
amely a jó-tevésre hajtja.
Hát nem százszor is túltesz ő
Sándoron, ki könyörülő
nem volt, s nem fűlt a jóra se?
Kételynek itt hát nincs helye.
Bizony, nem is fárad hiába
Chrétien így, a gróf kivánta,
hogy a legjobb regét szerezze
néki, amúgy rímekbe szedve,
mely udvarokban hallatik:
a Grál regéje ez pedig,
s a gróf reá bízta e munkát,
lássuk, miképp is boldogul hát!
Történt, midőn a fák virúltak,
pagony, mező zöldbe borúltak,
minden reggel a madarak
szelíd szavú dala fakadt,
s nagy kedve gyúlt már mindeneknek,
hogy az özvegy egyfia felkelt
ama kihalt nagy messzi erdőn,
és nekiállt, buzgón, igyekvőn
felnyergelni hátaslovát,
három gerelyt a nyergen át
vetett, s kiszökött azután
az ősi vár nagykapuján;
megnézi, mond, amott-emitt
édesanyja jobbágyait,
kik zabot boronálnak távol,
tucat ökör, s hat boronával.
Ígyen a nagy erdőn elindul,
mellyében a szíve megindul,
látván, mi lágy most az idő
s madár dala fülébe jő,
mely madarak csakúgy örültek:
tetszett neki mind e nagy ünnep.
S mert az idő ily enyhe, lágy,
leakasztott hát zabolát,
friss, zöld füvön engedte hát
legelni jó hátaslovát;
s hajítani mert jól tudott
egy-egy gerelyt most megfogott,
mindenfelé gerelyt vetett
előre és hátra egyet,
égnek egyet, a földre mást,
jobb, s bal szerént térít dobást,
de hallja ám, jön öt vitéz
teljes díszben, vértjük nehéz,
s hogy egyre mind közelitének
fegyvereik nyomán zaj ébredt,
mert gyakorta gyertyánfa, tölgyek
ágainak nekiütődtek.
Rezegtek az érc sodrony-ingek,
lándzsák, s a pajzs összeverődtek,
zengett a fa, zengett a vas,
zizgett az ing, kongott a pajzs.
Az ifju nem láthatta, nem,
ki közelít ily sebesen,
s csodálkozott: "Lelkemre, lám csak,
igaza volt asszonyanyámnak,
mikor mondta, az ördögök
világon legrusnyább dögök,
s mondta, hogy a keresztvetés
ördög elől menekedés.
Ugyan én nem menekedek,
keresztet biz sosem vetek,
bátrabb leszek, meglengetem
hű fegyverem, a gerelyem,
s hogyha felém egy közelít,
megismeri annak hegyit!"
Magában így töprenkedik,
nem is látta őket pedig.
Ám amikor látta, hogyan
tűnnek elő sorban, sokan,
és csillogó vas-ingjüket,
s hogy a sisak szikrát vetett,
s látott lándzsát és pajzsokat,
melyen sugárt tükröz a nap,
ezüst, arany, azúr szinét,
és szépségét és kellemét,
mond: "Kegyelem, Úr-Istenem,
angyalokat lát két szemem.
Vétkeztem, el nem tagadom,
tudom, balul szóltam nagyon,
mert hittem én, hogy jő az ördög.
Hej, jóanyám mesét nem költött,
mikor mondá, hogy föld kerekjén
az angyal a legszebb teremtmény,
szebb egy akad, Isten maga.
De ő is itt van, Szűzanya!,
s kivált csodás, délceg, kevély:
a többi mind, Isten segélj,
szépségének csak egy tizedje.
Anyám pedig azt mondja egyre:
Istent te mindenek felett
imádd, dicsérd, megsüvegeld,
buzgón, nosza, imádom őt,
s mind az összes véle levőt."
És ím, magát a földre vetve
minden imát sorolni kezde
minden fohászt, miket tudott,
mit anyja néki tanitott.
S ím a legrangosabb lovag
meglátta, szólt: "Állj, lovakat
vissza, hisz a földre zuhant
féltében itt ez a suhanc.
Ha hirtelen mind körbevennénk,
én azt hiszem, menten talán még
belehal, oly rémült, ijedt,
s akkor nem ád feleletet,
kérdezhetek tőle akármit."
Megállnak, ő tovább iramlik,
sebesen a fiút beéri
üdvözli és ezt mondja néki
szép szeliden: "Fiam, ne félj!
-- Nem félek én, szól a legény,
Krisztusra, hisz én őt hiszem.
Isten vagy-é? -- Hitemre, nem.
-- Ki vagy tehát? -- Lovag vagyok.
-- Nem láttam én még lovagot,
mond a fiú, nem ismerek,
nem hallottam ilyen nevet,
de nálatok Isten se szebb.
Lennék magam tivéletek
egyszabású, ily ragyogó!"
Jött közelebb lovag, a szó
szót követett, kérdezte tőle:
"E csaliton átment-e erre
ma öt lovag, s három leányzó?"
Az mást kutat, más a hibádzó
kérdés neki, másra ügyel.
Egyik lándzsát emelte fel,
latolta, szólt: "Szép jó uram,
lovag nevű, monddsza, ugyan
mi ez, miféle fegyvered?
-- Megjártam én is teveled,
szólt a lovag, azt látom ám.
Még azt hivém, szép jó komám,
arra felelsz, mit kérdezek,
s engem faggatsz te ehelyett.
Megfelelek: ez itt a lándzsám.
-- S hajítod-é, miként dobálnám
gerelyemet, ha cél akad?
-- Ajhaj, fiú, mily bamba vagy!
Evvel ütni és szúrni jó.
-- Akkor bizony többre való
pár gerelyem bármelyike,
madarat és vadat vele,
ha látok én, megölhetek,
akármilyen messze lehet,
miként a nyíl, úgy általjárja.
-- Fiú, bizony fütyülök rája,
inkább felelj, a lovagok
hol vannak, mondd meg, ha tudod,
s a szűzeket hogy láttad-e?"
Pajzsba fogódzkodik bele
az, s hirtelen már kérdezi:
"S ez mire jó, e valami?
-- Rászedsz, fiú, szól, azt hiszem,
nemhogy segítenél nekem.
Hogy faggatózz, nem kértem én!
Krisztus segélj, azt kérdeném,
mit tudsz, elő vele, ne engem
kérdj, mit tudok, s kelljen felelnem,
elmondanom a tudományom!
No jó, fülelj, mondom, nem bánom,
csak mert képed tetszik nekem.
A neve pajzs, ezt viselem.
-- A neve pajzs? -- Lásd, szólt amaz,
nem hasztalan hordom, ravasz
dolog, segél derekasan,
lándzsa, s a nyíl hozzám ugyan
nem fér, ez óv és béfedez,
nem nemtelen szolgálat ez!"
Ekkor akik hátul maradtak,
jöttek elő nyomán uruknak,
ügetve mind, de szaporán,
s kérdik, hogy az ügy hányadán
áll: "Ez a gall mit mond, Uram?
-- Faragatlan, modortalan,
szólt a lovag, mellébeszél,
Isten tanúm, mindig kitér,
válasza nincs jóravaló,
kérdezgeti, mire való
ez vagy amaz, s hogy nevezem.
-- Uram, a gall nép rendesen
természettől már oly idétlen,
mint a bitang marha a réten.
Olyan ez is, mint bamba jószág.
Szólni vele ugyan bolondság,
időt reá nem veszteget,
aki locsogni nem szeret.
-- Ám meglehet, Isten a gazdám!
szól, ámde nem tágítok, aztán,
ha esztelen kérdéseit
megfeleltem, hagyom csak itt."
Újfent amazt megkérleli:
"Fiú, ne légy, így szól neki,
most haragos, öt lovagot
s három szüzet láttál-e, mondd,
beszéld csak el, meghallgatom."
Ing-sodronyát fogja nagyon
már a fiú, s annál cibálja:
"Hej, szép Uram, minő ruhája
van nektek, ez mily öltözet?
-- Fiú, hát ezt sem ösmered?
-- Nem én. -- Ez oly nehéz, amint,
nehéz a vas, ez sodronying.
-- Vasból van-é? -- Látod hiszen.
-- Nem ismerem, de meghiszem,
szép ez nagyon, Isten segélj!
De mire jó, s haszna van-é?
-- Könnyen, Fiú, megmondom én:
akár gerelyt hajíts felém,
avagy nyilad reám eresszed
nékem nem árt, meg nem sebezhet.
-- Lovag uram, ég óvna meg
ez ingtől szarvast, őzeket,
ki nem múlnának úgy sehogysem
s nyomuk akárha bottal üssem."
Kérdi Lovag tőle megént
" Ha féled az Isten nevét,
bizonyosat tudsz-é ezekről,
lovagokról és a szüzekről?"
De az, együgyű egy gyerek,
kérdi: "Ti így születtetek?
-- Dehogy, fiú, az lehetetlen,
hogy valaki is így szülessen.
-- Akkor e díszt ki adta rád?
-- Fiú, fülelj, mondom tehát.
-- Mondd csak. -- Mondom is szívesen.
Nincsen ma még öt napja sem,
hogy lovaggá Artúr király
ütött, s ehhez a vért kijár.
Most azután mondd el, ne kertelj,
mint volt ama három szüzekkel,
kiket a lovagok vezettek.
Poroszkáltak, avagy siettek?"
Szól az: " Uram, nézd fenn, amott
a legmagasabb, szebb vadont,
mely a hegyet öleli körbe.
Hágó van ott, névre Valdone.
-- Jó, szép öcsém, s mit ér ez, lám csak?
-- Jobbágyai vannak anyámnak
arra, földjét ők boronálják.
Megmondják majd, már hogyha látták,
elmentek-é ottan ezek."
Szólnak azok: hogyha vezet,
mennek vele, utánanéznek
zab-boronáló szolganépnek. (...)