7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Erasmus üdvözletét küldi Rhenanusnak!
Hallgasd meg, Beatusom, utazásom tragikomikus történetét elejétől a végéig. Erőtlenül és elcsüggedve hagytam el Baselt, mint tudod, mint aki még nem békült ki teljesen a napvilággal, hisz oly sokáig rejtőzködtem a négy fal között, és ráadásul majd megszakadtam a szüntelen munkában. A hajóút nem volt kellemetlen, kivéve, hogy dél felé a nap forrósága kezdett kissé nyomasztó lenni. Breisachban reggeliztünk, de úgy, hogy még soha rosszabbul. A párás levegő szinte fojtogatott, hozzá még ott voltak a páránál is bosszantóbb legyek. Mi több, fél órát ücsöröghettünk az asztalnál, mintha más dolgunk se lenne, míg az ottaniak végre megterítettek ahhoz a lakomához. Mégse szolgáltak fel semmi ehetőt: igénytelen darakása, tésztagombócok, nem először újramelegített sózott halak, tiszta csömör. Henleinhoz be se mentem. Az illető, aki hírül hozta nekem, hogy Henlein épp kissé belázasodva fekszik, egy szép kis esetről is beszámolt: az a minorita teológus, akivel nagy vitám volt a jelenvalóságokról, önhatalmúlag zálogba adta a templomi kelyheket. Ó, micsoda Scotushoz méltó kifinomultság! Az éjszaka kezdetére egy hűvös faluba vetődtünk, amelyiknek a nevét tudni se szerettem volna, s ha tudnám se árulnám el. Majdnem ott vesztem. Egy nem túl nagy padlófűtéses helyiségben, azt hiszem, több mint hatvanan vacsoráztunk együtt, közönséges gyülevész népség, és ráadásul majdnem este tíz óráig: micsoda bűz, micsoda ordibálás, különösen mikor már felhevültek a bortól. De mégis az ő órájukhoz kellett igazodnunk, míg ott csücsültünk.
Reggel, de inkább még éjszaka, hajósok kiáltozása riasztott fel minket ágyunkból. Én reggeli nélkül és kialvatlanul szálltam a hajóra. Strasbourgba kilenc óra körül érkeztünk meg, még reggeli előtt, de ott kellemesebb volt a fogadtatás, kiváltképp, hogy Schurer borral is ellátott minket. Ott volt a Társaság egy része, majd mindnyájan eljöttek üdvözlésünkre; mindenkinél szolgálatkészebbnek mutatkozott Gerbel. Gebuiler és Rudalphing elintézték, hogy ne kelljen vámot fizetnem, de ez tőlük már nem újdonság. Onnan lovakkal igyekeztünk tovább egészen Speyerig, katonaságnak pedig nyomát se láttuk, jóllehet súlyos dolgokról szólt a fáma. Az angol ló, alighogy Speyerbe értünk, teljesen kidőlt, az a gyalázatos kovács úgy bánt el vele, hogy mindkét fülét tüzes vassal égette meg. Speyerban titokban megléptem a fogadóból, és a szomszédságba, Maternushoz vettem be magam. Szerencsénkre itt találtuk éppen Hermann Buscht is.
Onnét kocsival utaztam Wormsba, majd innen tovább Mainzba. Véletlenül épp erre a kocsira szállt egy császári titkár is, név szerint Ulrich Farnbul, ami nagyjából harasztdombot jelent. Ő el nem hihető törődéssel figyelt rám végig az út közben is, és Mainzban se engedte, hogy fogadóba térjek, hanem elrángatott valami kanonok házához, végül induláskor egészen a hajóig kísért. A hajókázás nem volt kényelmetlen az időjárás kellemessége folytán, leszámítva, hogy a hajósok szándékosan hosszabbra nyújtották az utat. Ezen kívül még a lovak által árasztott szag is zavart. Tisztelete jeléül elkísért az első napon Johann Langenfeld, aki egykor Louvainben adott elő, és az ő barátja, egy jogtanácsos. Velünk volt még egy bizonyos János atya is Wesztfáliából, a Mainz melletti Szent Viktor-templom kanonoka, rendkívüli társasági ember és jókedélyű illető.
Amikor Boppardban kikötöttünk, és a parton sétálgattunk, a hajó átvizsgálása alatt valaki felismert engem és beárult a vámosnak. A vámszedőt, ha nem tévedek, Hamuföldi Kristófnak, vagy népnyelvi szóval Eschenfeldernek hívták. Senki se hiszi el, ha elmondom, mennyire ujjongott örömében ez az ember. Elcibált a saját házába. Az íróasztalán a vámösszeírások között ott sorakoztak Erasmus könyvecskéi. Azt kiáltozta, hogy mennyire boldog, odahívta a gyerekeit, odahívta a feleségét, odahívta az összes barátját. A közben már háborgó hajósoknak küldetett két kancsó bort, majd mikor újból zajongani kezdtek, újabb kettőt, és megígérte, hogy amint visszatérnek, visszaadja nekik a gabonavámot, amiért ilyen férfit hoztak el hozzá. Innen tiszteletadásképp elkísért minket Koblenzbe Johann Flamming, az ottani apácák prefektusa, angyali romlatlanságú férfiú, tiszta és józan ítéletű, ráadásul nem hétköznapi műveltséggel van megáldva. Koblenzben Mátyás atya, a püspök gazdatisztje hurcolt el minket a házába, még fiatalember, de rendezett erkölcsű, a latin beszédben alapos a jártassága, jogban pedig a legtanácsosabb. Ott derűs hangulatban megvacsoráztunk.
Bonnban otthagyott minket a kanonok, mivel kikerülte Köln városát, amit én is szívesen elkerültem volna, de szolgám egészen odáig elment a lovakkal, és a hajón nem volt egyetlen megbízható ember se, akire rábízhattam volna a szolgám visszahívásának feladatát: a hajósokkal szemben bizalmatlan voltam. így hát vasárnap reggel hat előtt partra szálltunk Agrippa városában, már akkor döglesztő volt a levegő. Egy fogadóba betérve szóltam a vendéglős szolgáinak, hogy béreljenek kocsit, és ételt is rendeltem tízre. Misét hallgatok, a reggeli egyre késik. A kocsival nem boldogulnak, lóbérléssel próbálkozunk, az enyéim ugyanis kidőltek. Semmi se sikerült. Beláttam, milyen helyzetbe kerültem. Az forgott kockán, hogy ott kell maradjak. Én inkább felnyergeltettem a saját lovaimat, az egyik általvetőt felrakattam, a másikat a vendéglősre bíztam, és az én sánta lovammal vágtattam Neuenahr grófhoz: ez nem kevesebb, mint ötórámyi út. Ő épp Bedburgban tartózkodott.
Nála öt napot időztem gondoktól menten olyan csendben és nyugalomban, hogy a szövegvizsgálat jó részét nála végeztem el, ugyanis az újtestamentumnak ezt a részét magammal vittem. Bárcsak ismerhetnéd ezt az embert, Beatusom. Fiatal, de ritka és nagyobb bölcsességgel bír, mint egy öregember, nem szószátyár, mégis -- amit Homérosz is mond Meneláoszról -- világosan fogalmaz, sőt szívből jövően, tanultsága nem magamutogató, és nem csak egyetlen tudományágra terjed ki, teljesen nyíltszivű és barátjához igaz barát. Épp rendbe jöttem már és jobb erőre kaptam, kezdtem magammal jóban lenni, és reméltem, hogy egészségesen látogathatom meg a liege-i püspököt és szélsebesen visszakerülhetek belga barátaim közé. Micsoda lakomákat, micsoda köszöntőket, micsoda beszélgetéseket tervezgettem magamban. Elhatároztam, ha kitavaszodik az őszből, Angliába megyek, és elfogadom, amit a király már annyiszor kínált. De mily hiúak is a halandók reményei! Mily hirtelen és váratlanul váltakozhat az emberi sors! A legboldogabb álmodozások közül a pusztulás mélyére zuhantam.
Másnapra sikerült bérelni egy kétlovas szekeret. A gróf, minthogy nem akart tőlem az éjszaka előtt búcsút venni, azt ígérte, hogy reggel az indulás előtt még benéz hozzám. Azon az éjjelen valami rettenetes szélvihar kerekedett, ami egész másnapig folytatódott. Én, mintha mi sem történt volna, felkeltem az éjszaka második felében, hogy feljegyezzek néhány dolgot a gróf számára, és mikor már hét óra is elmúlt, mégse jött a gróf, szóltam, hogy keltsék fel. Azonnal jött is, és amilyen tisztességes illemmel van megáldva, megkérdezte, hogy ilyen rossz időjárásban is szándékomban áll-e útnak indulni; ő félt engem. Akkor, Beatusom, valamiféle Jupiter vagy rossz szellem nem csak félig vette el az eszemet, ahogy Hésziodosz mondaná, hanem teljesen; hiszen félig már akkor elvette, mikor Köln városára mertem bízni magam. Bárcsak keményebben figyelmeztette volna barátját, vagy én lettem volna engedékenyebb a tisztelettudó, de mélyen baráti intésekkel szemben. Hiába, a végzet hatalma sodor engem, hiszen mi mást mondhatnék erre? Felszállok a nyitott szekérre, süvölt a szél, ahogy magas hegyek felől lejő s kitép ős tölgyeket.
Déli szél volt, és csak puszta dögvészt árasztott magából. Azt hittem, hogy jól be vagyok bugyolálva ruháimba, de az erőszakos szél mindenen áthatolt. Eső kezdett el szemerkélni estefelé, ártalmasabb volt még a szélnél is, ami hozta. Kissé elkókadva érkeztem Aachenba a szekér rázkódása miatt, mert az annyira elviselhetetlen volt a kővel szórt úton, hogy inkább akármilyen sánta lovon ültem volna. Aachenban egy kanonok, akihez a gróf ajánlott be, elcipelt a fogadóból a kántor házába. Ott épp a szokásos iddogálásba merült egy kanonoktársaság. Nekem az igencsak sovány reggeli kiéheztette a gyomrom, de nem volt nekik semmi másuk, csak ponty, és az is csak hidegen. Abból laktam hát jól. Mikor már az adomázgatás miatt jócskán az éjszakába nyúlt a vacsora (ugyanis később feküdtek le), én engedelmet kérve elmentem lefeküdni, minthogy múlt éjjel alig aludtam.
Másnap elvittek az alprépost házába, ugyanis aznap újra rá került a sor. Mivel ott se volt az angolnán kívül más hal, (persze a rossz időjárás volt a ludas, hisz a prépost maga kiváló ínyenc) szabadban szárított hallal laktam jól, amit a nyársról, amivel átdöfik, a németek stockfischnek hívnak; máskülönben eléggé szeretem ezt az ételt, de észre kellett vennem, hogy ennek egy része még nyersen maradt. A reggeli mellől a fogadóba húzódtam vissza, ugyanis gyötrelmes volt az időjárás. Szólok, hogy gyújtsanak be a kályhába. Majd másfél órát társalgott velem ez a kanonok, igen művelt és emberséges férfiú. Nekem közben erősen émelyegni kezdett a gyomrom, és mikor ez nem hagyott alább, elküldtem a kanonokot és kimentem a latrinára, kiengedtem beleim tartalmát. Mikor még így se könnyebbült meg a gyomrom, ledugtam az ujjam a számba egyszer, majd még egyszer: feljött a tegnapi nyers hal, de azon kívül semmit nem adtam ki magamból. A hányás után ledőlve inkább csak pihentem, mint aludtam, de se a fejemben se a testemben nem éreztem fájdalmat: majd amint elrendeztem a kocsissal az iszákjaink dolgát, újra asztalhoz szólítottak. Mentegetőzöm, nem megyek. Tudtam, hogy a gyomrom könnyű leveseken kívül mást nem viselne el. Ugyanez történt ugyanis Baselban is egy éjjel, mikor a köhögési roham miatt már nem bírtam elviselni a gyomorgörcsöket, és hasonló módon könnyítettem rajta: egy hónapba telt, amíg a gyomrom más ételekkel is megbékélt. Most már pompásan elő volt készítve minden, de számomra hiába. Hogy egy kis leveskével nyugtassam gyomromat, hazatértem (a kántornál aludtam ugyanis). Amint kiléptem, az éjszakai levegőtől rémisztően elgémberedett éhenmaradt testem. Nehéz volt az éjszaka.
Másnap reggel egy kevés meleg sört kortyoltam néhány falat kenyérrel, majd egy mérges és sánta lóra ültem fel, ettől még kényelmetlenebb volt a lovaglás. Már annyira rosszul lettem, hogy inkább kijárt volna nekem az ágyban fekvés, mint a lóra szállás. Azonban ennek a vidéknek alaposan kijutott a falusiasságból, a kényelemből és az eleganciából viszont egyáltalán nem, olyan lusta ez a népség [és ott még az se lett volna elég jó nekem, ha jó erőben vagyok, nem még hogy beteg: annál is inkább menekülni akartam]. Az útonállóveszélyt, (ez ugyanis ott óriási), vagy inkább a tőlük való félelmet a betegség miatti szenvedés feledtette.
Már mikor Baselban voltam, a szokásos módon dörzsölgettem az altestemet, hogy segítsem az ürítést, és az erős kaparás közben a körmömmel ledörzsöltem a bőrem felszínét a bal csípőmnél. Ez történt az ágyékom jobb felével is, de ott nem kezdett el fájni és el se gennyesedett. A bal csípőmön levő seb viszont a kétnapos lovaglás közben, míg Strasbourgból Speyerbe értünk, kicsit kigennyesedett, de csak annyira, hogy nem is lehetett érezni, ha nem túl hevesen ültem rá. Az utóbbi lovaglás (épp e részen nyomott ugyanis a ló) ezen a bajomon annyit rontott, hogy az egész sebhely begyulladt. Ezenkívül az is megduzzadt kissé, ami a bal ágyékomnál volt, de a bőrrel együtt még mozgatni lehetett a duzzanatot, és nem is szenvedtem tőle. Ráadásképp a bal ágyékomon támadt mellé egy lassan növekvő kemény daganat is, de nem fájt és nem is gennyesedett el. Márpedig nem éppen szélvédett helyeken lovagoltunk arrafelé.
Az út során négy mérföld után érkeztünk a Maas révéhez. Ott, miután egy kevés levessel langyosítottam fel gyomrom, újra lóra szállva Tongres-ba megyek. Ez a város további három mérföldnyire van. A lovaglásnak ez az utolsó szakasza volt számomra a legnehezebb. A ló szerencsétlen járása különösen kínozta a veséimet. Elviselhetőbb lett volna gyalog járnom, de féltem, hogy kiizzadok, és hogy az éjszaka a mezőn ér minket. így hát hihetetlen testi gyötrelmek, kiváltképp vese- és májfájdalmak közepette értem Tongres-ba. Az éhezés, és az éhezéshez hozzájáruló szenvedések miatt az összes ideg felmondta a szolgálatot a testemben, úgyhogy már se állni se járni nem tudtam biztos lábon. A nyelvemmel -- hisz már csak ebben maradt erő -- titkoltam betegségem súlyosságát. Itt sörös levesfélével nyugtatva gyomrom aludni tértem.
Reggel fedett szekeret béreltetek. Magam jobbnak láttam a sziklák miatt lóra ülni, míg földútra nem érünk. A magasabb lóra szállok, gondolván az könnyebben és biztosabb lábbal kel át a köveken. Alighogy felültem, megcsapott a hideg levegő, éreztem, hogy elsötétül a tekintetem, köpenyt kértem. Ezután nem sokkal pedig ájulás tört rám. Akár arra is magamhoz tértem volna, ha a kezemhez érnek. Ehelyett az én Jánosom a többi ácsorgóval együtt kivárta, hogy a lovon ülve magamtól ébredjek fel. Mikor kitisztult a fejem, a kocsira szálltam át. Már közel voltunk St. Trond városához. Ismét a lóra szállok, nehogy betegnek nézzenek, hogy kocsin utazom. Az esti időjárástól újra elkapott az émelygés, de az ájulást megúsztam. Dupla fizetséget ígérek inkább a kocsisnak, hogy másnap egészen Tirlemontig vigyen el: ez a város Tongres-tól hat mérföldre van. El is fogadta a feltételeket. Itt egy arrajáró ismerősöm elmesélte, hogy a liege-i püspök mennyire neheztelt, mivel anélkül indultam el Baselba, hogy őt köszöntöttem volna. A gyomromat kevés levessel megmelengetve aludni tértem. Az éjszaka nyomasztó volt, kiváltképp amiatt a fekély miatt, ami a bal csípőmön támadt; különösen gyötört a sebnél elfertőződött és összealvadt vér. Itt éppen elértem egy Louvainbe induló négyesfogatot, sietve fel is szálltam rá. Hihetetlen és szinte elviselhetetlen kellemetlenségek közepette utaztam, de végre azon a napon hét órára Louvainbe értünk.
Nem állt szándékomban a szobámba térni, vagy mert tudtam, hogy odabent minden jéghideg, vagy mivel nem akartam abba a hibába esni, hogy a kollégium kárára legyek valamilyen módon, ha pestises híremet keltenék. Teodórhoz, a nyomdászhoz tértem be, aki annyira igaz barátom, hogy akár egyedül vele is boldogulnék, ha a valóság a vágyainknak megfelelően alakulna. Azon az éjjelen az egyik fekélyem úgy fakadt fel, hogy észre se vettem, és már a fájdalom is enyhült. Másnap sebészt hivattam. Gyógyszereket rendel. Már a harmadik fekély jelenik meg a hátamon, amit a szolgám idézett elő Tongres-ban, mikor a vesefájásom miatt rózsaolajjal kent be, és a kérges ujja túl erősen dörzsölte egy bordámat. Ez később felfakadt. A jobb mellbimbóm alatt is támadt egy mozgatható duzzanat, de az szép lassan elmúlt magától, még mielőtt felfakadt volna. A sebész távozóban titokban azt mondta Teodórnak és a szolgának, hogy ez pestis: majd el fogja küldeni az orvosságokat, de személyesen inkább nem jön hozzám többet. Vizeletmintát küldtem az orvosoknak: tagadták, hogy bármilyen betegségem lenne, majd megint másokat kérdeztem, ugyanezt mondták. Hivatom Hebraeust, a zsidót: ő a vizeletteszt alapján azt mondta, hogy magának is olyan egészséget kívánna, mint nekem van. Mikor nem jött vissza se másnap, se harmadnap a sebész, megkérdezem Teodórt, mi ennek az oka. ő valami kifogást talál ki. De én gyanítva a dolgot megkérdezem: "Csak nem azt hitte, hogy pestis?". "Váltig bizonygatja, hogy három karbunkulusod van." Jót nevettem, a pestisnek még csak a gondolatát se engedtem meggyökerezni magamban.
Néhány nap múlva eljön a sebész apja, megvizsgál, ugyanaz a véleménye, és szemtől szembe is ragaszkodik hozzá, hogy ez hamisítatlan pestis. De még így se tudtak erről meggyőzni engem. Titokban hivatok egy másik nagynevű sebészt. Megvizsgált, viszont ő -- kissé faragatlan illető lévén -- azt mondta: "Akár egy ágyban is aludnék veled, sőt, ha asszony lennél, még azt is csinálnám veled." Ez volt Hebraeus véleménye is. Elhívatom az orvost, akinek a legnagyobb a tekintélye Louvainben (ugyanis meglehetősen kevés itt a jó orvos). Kérdem, hogy sejtet-e valami rosszat a vizeletem; azt mondja, hogy nem. Beszélek a fekélyeimről megtoldva az érveimmel, amelyekből arra jutottam, hogy ez nem pestis: a fekélyek nem frissek és nem is maguktól keletkeztek. A duzzanatokat eleinte el lehetett mozdítani, azt amelyik az ágyékom bal oldalán volt, még most is. Nincs lázam, nincs súlyosabb fejfájásom, kivéve a rázkódás miatt, nem nyom el folyton az álom, a szájpadlásom végig makkegészséges: a hányás nem magától támadt, hanem én idéztem elő, és nem is jött fel más, csak hal. Attól megszabadulva megnyugodott a gyomrom; meglepő, hogy utána nem kívánta az ételt? A vizeletben a pestisnek leghalványabb nyoma sem volt. Mindezt férfiasan végighallgatta, de láttam, hogy amint a fekélyek kerültek szóba, megijedt az emberünk. Adtam az orvosnak egy koronás aranyat, erre megígérte, hogy reggeli után visszajön hozzám. De megrettenve szavaimtól maga helyett szolgáját küldte el. Azt elzavartam, és feldühödve az orvosokra Krisztus orvoslására bíztam magam.
A gyomrom alig három nap alatt rendbe jött a darált csibehústól és a pohárka beaune-i bortól. Ekkor tüstént visszatértem tudományos fáradozásaimhoz, és befejeztem, ami még az újtestamentumból hátravolt. Tizenhét nap múlva a fekélyekből elfeketedett és élettelen hús jött ki, ahogy a sebészek előtte meg is jósolták. Az a duzzanat viszont, ami a bal ágyékomban volt, már megdagadt, nem fájt ugyan, de aggódtam miatta. A lelkemet az a nevetséges feltételezés kezdte ki, hogy ezt a bajomat a lovamtól kaptam el. Ugyanis egyszer-másszor csupasz kézzel hajtottam el a fekélyre leselkedő legyeket, utána pedig erősen megdörzsöltem testemnek ezeket a részeit, vagy akkor, mikor vizeltem, vagy pedig mikor betürtem az ingemet. Azonban ez az orvos állhatatosan bíztatott, hogy tartsak ki szilárd lélekkel. Most már puhult a daganat és kisebb is lett valamivel, de még nem lehetett elmozdítani.
Miután már négy héten át Theodórnál lábadoztam, visszaköltöztem lakószobámba. Épp csak egyszer a legközelebbi templomba is átmentem, hogy áldozzak, de még nem voltam elég jó erőben. Ha pestis volt, akkor a pestist munkával, nehéz körülményekkel és a lelkierőmmel űztem el: hiszen számtalanszor a betegséget jó részben az okozza, hogy az ember beképzeli magának a kórt. Megérkezésemkor rögtön parancsba adtam, hogy senki ne látogasson, csak név szerint bejelentve, hogy én se ijesszek meg másokat, és más se legyen terhemre szolgálatkészségével. : Dorpius mégis mindenki mást megelőzve tört rám, majd Briart is. Marcus Laurinus és Paschasius Radbertus, akik nap mint nap eljöttek, méznél is édesebb társaságukkal javarészben segítettek betegségemet elmulasztani.
Beatusom, ki hinné, hogy ez a jelentéktelen test, amely érzékeny és koránál fogva már erőtlen is annyi úti gyötrelem után, annyi izzasztó kutatás után még egy ekkora betegségnek képes ellenállni. Hisz tudod, hogy nem sokkal ezelőtt milyen súlyosan megbetegedtem Baselban, s nem is egyszer. Jópárszor az a gyanú fogott el, hogy ez az év lesz számomra a végső: mindig csak egyik baj a másik után, és egyre súlyosabbak. Én azonban akkor is, mikor a betegség leginkább ostromolt, olyan állapotban voltam, hogy az élni akarás vágya sem kínzott, és a halálfélelemtől sem remegtem. Egyedül Krisztusban volt mindem reménységem, akitől semmi mást nem kértem, csak, hogy azt adja, ami szerinte számomra a legüdvösebb. Régen, fiatalkoromban, emlékszem, a halál szó hallatára is megrettentem. Életkorom előrehaladtával ebben bizonyosan fejlődtem, a haláltól csak kicsit félek, és az ember boldogságát nem éveinek számával mérem. Átléptem az ötvenedik évemen, és mivel ehhez annyi ember közül oly kevesen érnek el, nem panaszkodhatnék igazából, hogy nem éltem elég sokat. Ezenkívül, ha ez egyáltalán idetartozik, már most készen áll az emlékművem, mely majd tanúskodik az utókornak, hogy éltem. És a halotti máglya után talán, ahogy a költők mondják, ahogy elhallgat az irigység, úgy ragyog fel majd a dicsőség, bár nem illő, hogy keresztényi keblet emberi dicsőség indítson meg; bárcsak abban a dicsőségben lenne részünk, hogy Krisztus találjon minket igaznak. Élj boldogan, kedves Beatus. A többit megtudod a Capitonak írt levelemből.