PALIMPSZESZT
5-6. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

RUBINT István
Duarte Lopes - Filippo Pigafetta: A Kongó Királyság és a szomszédos területek leírása
(II. Könyv)

II. Könyv

I. Fejezet
Kongó fővárosának fekvéséről

Bár a főváros Pemba tartomány területén van, a város irányítása, és annak húszmérföldes körzete mégis a király közvetlen fennhatósága alá tartozik.

A város neve Sao Salvador. Korábban Mbanzának hívták, ami a helyiek nyelvén azt jelenti, "az udvar, ahol a király, avagy a kormányzó tartózkodik". A város százötven mérföld távolságra a tengertől, egy magas, kövekkel borított hegy tetején fekszik, az itt épült házak ezekből a kövekből készültek. A hegy tetején található az a fákkal beültetett, házakkal körülvett megművelt fennsík, aminek a területe mintegy tíz négyzetmérföld. Ezen a fennsíkon lakik több mint százezer ember. A levegő friss, egészséges és tiszta, a talaj termékeny. A fennsíkon elegendő forrás található, a vizük iható, és semmilyen betegséget nem okoz.

A város, ami egy földhalmon található, elkülönül a többi magaslattól, ezért a portugálok Outeironak, vagyis erődítménynek nevezik. Ez a domb olyan magas, hogy róla az egész környéket be lehet látni. De az az igazság, hogy a domb keleti oldala és folyó felöli része meredek és szakadékos.

A királyság első urai két okból választották ezt a dombot a főváros helyéül. A magaslat épp az ország középpontjában található, veszély esetén innen könnyen lehet a királyság bármelyik pontjára segítséget küldeni. És mivel magaslaton fekszik, a város levegője egészséges és friss, a települést nem kell (fallal, cölöpökkel) körbekeríteni. A tengerpartra vezető királyi út széles, százötven mérföld hosszú, (menetelésre, utazásra) kiválóan alkalmas. Mivel szerpentinszerűen körbefogja a magaslatot, ezért öt mérföldnyi gyaloglás választja el a várost a domb aljától.

Keleten, a hegy lábainál egy folyót találunk. Az asszonyoknak egy mérföldes utat kell megtenniük, hogy kimossák szőtteseiket. (A város körül) vannak gondosan ápolt, megművelt völgyek is, de nem hagytak teret a földművelésre, mert a királyi udvar saját céljaira használja a földet.

A hegycsúcs déli oldalának egyik szegletében levő várost Afonso, az első keresztény király [74] fallal vette körül, és adott a portugáloknak is egy külön területet, amit azok külön fallal erősítettek meg. A két fal között nagy területet hagytak, ezen a téren vetették meg a királyság legfőbb templomának alapjait. A környező épületek ajtói a templomra néznek. A tér elejét néhány udvari előkelő lakja, a tér a templom mögött pedig egy szűk kis utcácskában végződik. Ezen egy kis kapu van, amin át a domb keleti oldalának egyik házsorához jutunk.

A falakon túl -- ezek a falak magukba foglalják a királyi palotát és a portugálok városrészét is -- már a helybeli előlelők házait találjuk. Mindegyik előkelő mindenféle tervezés vagy rend nélkül a neki tetsző helyen telepedett le, ezért nem lehet a két falgyűrűnél meghatározni a város határát, mert a magaslatot elfoglaló város tele van földbirtokokkal, és minden irányban szétszórt palotákkal. Az előkelők akár el is keríthetik birtokaikat mint valamilyen városnegyedet.

A portugálok településének kerülete egy mérföld, és ennyi a király palotájának kerülete is. A városfalak vastagok, éjszakára nyitva hagyják a kapukat, még csak nem is őrzik őket.

A város nem szenved hiányt ivóvízben, sőt az egész fennsík bővelkedik (forrásokban). Az udvar és a portugálok abból a mindig folyamatosan csörgedező forrásból isznak, ami a domb északi oldalán ered. A rabszolgák fából, agyagból vagy tökből készült edényeikben egy puskalövésnyi távolságról hordják a vállukon a vizet a házakig.

A várost körülvevő, termékeny és megművelt fennsíkon füves réteket, örökzöld fákat találunk. Ezek különféle magvakat teremnek, a legjobb fajtát "lucónak" [75] nevezik. Ez a mustármaghoz hasonló, de annál nagyobb mag, megőrölve fehér lisztet kapunk. Ebből igen jóízű és egészséges fehérkenyeret sütnek, a kongóiak ezt fogyasztják búzakenyér helyett. Ez a mag, ami most már bőségesen terem az egész Kongó királyságban, nemrég került ide a Nílus vidékéről, pontosabban arról a vidékről, ahol a Nílus a második nagy tóba ömlik.

Megterem ezen a vidéken a "massa de Congo", vagyis a kongói magnak nevezett köles is. A helybeliek a disznóikat ennek a hitványabb terméséből etetik. Hasonlóképpen megterem itt a rizs is. Ára alacsony. Massa Mamputo-nak (Mamputo mag), vagy portugál magnak nevezik. Ugyanis ők Portugáliát Mamputo-nak nevezik. A nép nagyobb része pedig gyümölcsökkel táplálkozik: almával, citrommal, és naranccsal -- az itt termő narancs bár se nem édes, se nem savanyú, rendkívül jóízű, a fogyasztása nem okoz semmilyen betegséget. Duarte úr érzékeltetni akarván a föld termékenységet, elmondta, hogy látta, amint egy gyümölcs egyetlen magja négy nap alatt kicsírázott.

Megterem a banánnak nevezett gyümölcs is, amiről úgy hisszük, nemcsak Kongóban honos, hanem megtalálható Szíriában és Egyiptomban is. De ezeken a helyeken a banán nagy fákon nő, és ezt minden évben metszik, úgyhogy jobb termést is hoz. A banán nagyon jóízű gyümölcs, egyben kitűnő táplálék.

Különböző pálmafajták is megteremnek a város körüli fennsíkon. Egyik fajta a datolyapálma, a másik a "noz de India" [76], amit azért neveznek indiai diónak, mert belsejének rajzolata majomarchoz hasonlít. Spanyolországban "cocának" nevezik. Egy másik -- ehhez hasonló pálmafajtából -- nyerik a kongóiak a bort, olajat, ecetet, gyümölcsöt, de még kenyeret is. Olajat, aminek színe és állaga a vajhoz hasonló, a gyümölcs húsából készítik. Evvel az olajjal kenik be a testüket, de felhasználják még étkezéseikhez is. Hasonlóan a olivához, sajtolással nyerik, főzéssel tartósítják. Kenyeret a gyümölcs "csutkájából " készítenek, ez a mandulához hasonló, de annál keményebb bensejében található a mag, amit étkezésre használnak. Ezt az egészséges, tápláló gyümölcsöt --amely kívül-belül zöld színű -- nyersen és sütve egyaránt fogyasztják.

Pálmabort úgy készítenek, hogy a fa törzsét egy helyen bemetszik, és ebből a résből tejhez hasonló folyadék csordogál. [77] Ez az ital először még édes, utána megsavanyodik, egy kis idő elteltével pedig megecetesedik. Ezt saláták készítéséhez használják. A kongóiak a bort frissiben isszák, ami így olyan jól hajtja a vizeletet, hogy

nem is lehet ezen a környéken olyan embert találni, akinek a hólyagjában kő vagy homok lenne. Aki túl sokat találna ebből az egyébként oly tápláló italból inni, az könnyen részeggé válik.

Fákon terem a colának nevezett gyümölcs is. Toboznyi méretű, belül -- mint a gesztenye -- egy másik gyümölcsöt rejt. A termés négy vörös vagy hússzínű, egymástól elkülönülő részből áll. A helybeliek megrágják és megeszik, így csillapítják vele éhségüket, és ízesítik a vizet. Kíméli a gyomrot, és ez a legfőbb orvosság a májbetegségekre. Azt tartják, hogyha levével megöntözik a tyúk vagy másmilyen szárnyas máját, az friss és jóízű lesz. Mivel nagy mennyiségben és sokféleképp (még ennivalóként is) fogyasztják, jól lehet vele kereskedni.

Más pálmafajták vadon teremnek, termésük ehető, de mind különbözik egymástól. A levelükből szőnyeget fonnak, befedik vele a házaikat, tárolóedényt, kosarat vagy más hasznos tárgyat készítenek belőlük.

Egy munguenge-nek nevezett fa, [78] kitűnő és ízletes, sárga szilvához hasonló gyümölcsöt terem. Erről a fáról levagdossák az ágakat, és olyan sűrűn ültetik egymás mellé, hogy szinte összeérnek. Kifejlődve, vagy megnőve a házak körül paliszádot alkotnak. Letakarják szőttesekkel, így a növény a ház körül szinte zárt udvart képez. Mivel árnyékot ad és véd a naptól, úgy használják a kongóiak mint mi a kertekben a fából készült kerítéseket.

Ennek az udvarnak a közepén építik fel fából a házaikat, amelyeket különböző növényekkel fednek be. Maga a ház földszintes, kényelmes helyiségekből áll, soha nem építenek rá emeleteket. Földjét nagyon szép és finom, egymástól csodálatosképp teljesen különböző (mintájú) szőttesek borítják.

Meg kell említenünk, hogy Kongóban, építőanyag híján nem építenek durva anyagból épületeket. Sok helyen fordulnak elő megmunkálásra alkalmas kövek, ezekből készítenek oszlopokat, boltíveket, talapzatokat és az építtető kívánsága szerint, több más nagy faragványt. Duarte úr megjegyezte, hogy vannak itt olyan nagy sziklák is, amikből egymagában ki lehetne faragni egy egész templomot. Ezek olyan kövek mint az Auguglia, [79] ami a Populo bejárata előtt emelkedik. De találunk Kongóban olyan hegyeket is, amik mélyükben porfírt, diaspro-t, fehér, vagy más színű márványt rejtenek. Ezeket itt Rómában numidiai, afrikai vagy etióp (kőnek) nevezik. Néhány --ilyen kőből készült oszlop -- található Rómában a Szent Gergely kápolnában is.

A gránátkő egyik csodálatos tulajdonsága, hogy jácintot foglal magában, így a gránit egyben drágakő is. Ezek mint a növények erezete a levélen, szétterülnek az anyakőben. A részei, mint a gránátalma, elkülönülnek, és szét lehet szedni őket: ezek kis magokra, darabokra oszlanak a drágakőben. Ha valaki a gránátkövet meg akarná munkálni, a belőle készült oszlopok, obeliszkek vagy más építmények drágakövekként ragyognának.

Vannak más kövek, ezek fémet tartalmaznak. Olyan különös színük van mint a réznek, egyszínűek, fémesek, zöldek.

Ezekből lehetne szobrokat faragni, vagy akár más különösen szép tárgyakat csinálni. Ez az anyag nem is drága, bőviben vannak belőle a hegyek az ország már említett, de más részein is. Kongó a világ bármelyik tájánál inkább bővelkedik ebben a kőben.

Találhatunk ebben az országban gerendákhoz való fát, meszet állatokat a teherhordásra, minden szükséges szerszámot az építkezésekhez. De nincsenek építészek, kőfaragók, kőművesek, hivatásos ácsok és más mesteremberek. Mikor Kongóban felépítették a templomokat, kőfalakat, és a többi építményt, Portugáliából hozták a mesterembereket.

Kongóban megterem a tamarindo és a cassia. [80] A Kongó folyó mentén olyan sok cédrust találunk, hogy ezekből számtalan hajót felépíthetnénk. A cédrust házépítéshez használják, a többi más vastagtörzsű fával együtt. A kertekben mindenfajta zöldséget és gyümölcsöt termesztenek, görögdinnyét, sárgadinnyét, tököt, kelkáposztát és olyan zöldségeket is, amik nem teremnek meg a mi Európánkban.

II. fejezet
A kereszténység eredetéről és kezdeteiről a Kongó Királyságban. Hogyan sikerült kereskedni az ittlakókkal?

II. János portugál király fel akarta fedezni a Keleti Indiákat. Hajókat küldött Afrika partjai mentén, hogy felderítsék az útvonalat. Miután felfedezték a Zöld-fok és Sao Tomé szigeteit, a hajók (ahogy már említettük) eljutottak a Zaire folyóhoz. [81] Itt igen jó kapcsolatot építettek ki az itt élő bennszülöttekkel. A portugálokat kedvesnek, udvariasnak találták az itt élő népek.

Azután II. János elküldte vazallusait, derítsék fel, hogy milyen kereskedelmi lehetőségek várnak a portugálokra Kongóban.

Ők úgy látták, hogy a kereskedelem nagy szabadságot élvez, sok előnnyel kecsegtet, az ittlakók pedig igen barátságosak. Ezért néhány portugált -- köztük egy papot is -- itthagytak, hogy tanulja meg a nyelvet és kereskedjen a kongóiakkal. A portugálok kapcsolatba kerültek Soio tartomány urával, aki élemedett korú volt, és jóideje már a Zaire torkolatánál található Praca nevű kikötőben élt. Ő nagyon megbecsülte a portugálokat, úgy tisztelte őket mint földi isteneket, akik az égből szálltak alá.

De a portugálok elmondták magukról, hogy ugyanolyan emberek mint a többiek és mindannyian a keresztény vallást követik. Mikor látták, hogy az itt élők milyen megbecsülésben és tiszteletben részesítik őket, a pap és még mások is meséltek a hercegnek a keresztény vallásról, és fokról-fokra megismertették vele a mi hitünket. Szerencsére a hercegnek megtetszett, amit a portugálok meséltek, és hamarosan áttért.

Soio hercege, telve bizalommal és jóindulattal, elment az udvarba, hogy megismertesse a királlyal a portugál keresztények igaz tudományát, és azért, hogy buzdítsa a királyt, hogy vegye fel a keresztény vallást, ami igen világos és üdvös. A király így hát udvarába hívta az atyát, hogy megértse azt, amit Soio hercege mondott.

Ekkor tértek vissza Portugáliába azok a hajók, amelyek már egyszer megjárták Kongót. Így az itteni király üzent általuk II. Jánosnak, Portugália királyának, hogy küldjön kegytárgyakat és papokat, hogy jó keresztény lehessen. Az atya, egyetértésben a király akaratával, kimerítően írt a misszióról, és tájékoztatást adott a portugál királynak az eddigi eseményekről. Így hát II. János küldött papokat, templomi díszeket, kereszteket, képeket, mindazt, amire szüksége lehet az atyának ehhez a térítéshez.

Eközben nem telt el egyetlen nap vagy éjszaka, hogy Soio hercege ne beszélt volna az atyával. Saját házában tartotta, vele együtt étkezett, maga okulására, és hogy felkészüljön a nép tanítására, tanulmányozta a keresztény törvényeket -- minden erejét a kereszténység terjesztésének szentelve.

Így hát az országnak ezeken a területein kivirágzott és gyökeret eresztett a keresztény hit. Az egész nép és vele az uralkodó is, kitartott azon kívánsága mellett, hogy kiűzzenek az országból minden utálatos babonát, és várták a hajókat Portugáliából, hogy megérkezzenek a keresztelkedéshez szükséges tárgyak és más, a hitélethez fontos dolgok.

A várt rakományt az Úr 1491. évében hozták meg a portugál hajók, horgonyt vetve a Zaire folyó torkolatánál. Soio hercege előkelőivel körülvéve őszinte örömmel ment a portugálokat üdvözölni. Boldogan fogadta mindegyiket, és elvezette őket a szállásaikra. A következő napon pedig az ottartózkodó atya tanácsára fatörzsekből és ágakból templomot emeltek. Soio hercege nagy odaadásában személyesen ment az erdőbe fát vágni szolgáival együtt. Ágakkal beborítottak egy helyet, ami így templomhoz lett hasonlatossá. Három oltárt emeltek a Szentháromság tiszteletére. Kicsiny fiával együtt itt keresztelkedett meg: ő Megváltónk nevében a Manuel nevet kapta, fia pedig az Antonio nevet, mert ez Lisszabon városának védőszentje. [82]

Ha valaki megkérdezné az ittlakóktól, hogy milyen nevet viseltek a kereszténység felvétele előtt, mindenki hitetlenkedne a válaszukon. Merthogy férfiaknak és nőknek itt nem volt saját, ésszerű, megkülönböztethető nevük, hanem csak közös, a növényekhez, kövekhez vagy a madarakhoz hasonló elnevezésük. Az urak az általuk kormányzott területek nevét viselték, ezért hívták Soio urának, Mani Soio-nak azt az előkelőt, aki először keresztény hitre tért. Ő a keresztségben a Manuel nevet kapta, és ő is mint a többiek a portugálok által megismertetett keresztény neveket viselik.

Mikor elkészült a templom, rögtön énekes misét celebráltak, majd egy Portugáliából jött pap felállt a "szószékre", és rövid beszédet mondott portugálul. Ebben elmagyarázta a kongóiak által felvett új vallás és az Evangélium lényegét. A beszédnek a tartalmát az atya, aki már régóta a kongóiakkal élt, és elsajátította a nyelvüket, terjedelmesen ismertette a megjelent helyi előkelőknek.

Alig fértek a templomban, mert rengetegen jöttek, hogy lássák a herceg megtérését. Ezért a herceg kilépett a templomból, és elismételte a prédikációt a népeinek. Nagy kegyesen felhívta és buzdította őket, hogy ők is kövessék a kereszténység igaz tanítását. Befejeződvén a mise, a portugálok a királyi udvar felé vették útjukat, hogy megkereszteljék a királyt is, aki már nagy buzgósággal várt erre.

Soio kormányzója elküldött néhány embert a sajátjaiból hogy, énekükkel és zenével fejezzék ki örömüket. És adott még más szolgákat, hogy emezek holmiját vigyék. Megparancsolta a népnek, hogy élelmiszert is vigyenek az útra magukkal. Nagy tömeg jött el, hogy megnézze őket, az egész mezőt ellepték, miközben kimutatták a keresztény portugálok iránt érzett szeretetüket. Énekeltek, kürtöket fújtak, dobokat vertek, megszólaltatták a náluk szokásos zeneszerszámokat.

Be kell számolnunk arról a csodálatos dologról, hogy a százötven mérföldes utat a tengerparttól Salvadorig, már előzőleg leseperték, az út épp ezért milyen csodálatosan tiszta volt, és milyen bőséggel voltak a portugálok kényelméhez szükséges dolgok. Mikor a király és az előkelők járnak arra, akkor is rendbehozzák az utakat. De most ennél is nyomósabb okuk volt. A portugálok királyuknak vitték a hit malasztját, a lélek megváltását, és mindnyájuknak Isten fényét és az örök megváltást -- így hát hősként tisztelték őket.

Az indulás utáni harmadik napon találkoztak a király udvaroncaival, akiket uruk, a kongói uralkodó küldött a portugálok elé. Frissítőket hoztak, és kifejezték a portugálok iránt érzett mély tiszteletüket. Ahogy haladtak előre a portugálok mindegyik faluban találkoztak a tiszteletükre küldött előkelőkkel, akik nagy-nagy örömmel fogadták a keresztényeket.

A főváros előtt három mérföldnyire kivonult a portugálok elé az egész királyi udvar, és a legnagyobb pompával, zenével, tánccal fogadta a küldöttséget. Ilyen ünneplést Kongóban csak a legnagyobb események alkalmából rendeznek. A tömeg megszállta az utakat, nem volt olyan domb vagy fa, amit ne leptek volna el az emberek, akik csak azért gyűltek össze ennyien, hogy a saját szemükkel lássák az idegeneket, akik az Üdvözítő hitével érkeztek. Az uralkodó egy fából ácsolt emelvényen, a nyilvánosság előtt, palotája kapujában fogadta a keresztényeket. Így tettek ősei is, a korábbi uralkodók, amikor országába követek érkeztek, vagy be kellett fizetniük az adót vagy valamilyen királyi ceremónia zajlott.

A követ először bemutatta a portugál uralkodó követségét, annak a portugál atyának a segítségével (tolmácsolásával), akiről már elmondtuk, hogy milyen nagy érdemeket szerzett a kongóiak megtérésének előmozdításában.

Mikor a követség bemutatkozott, a kongói király felemelkedett székéről, és mind arca, mind szavai a portugálok megérkezése fölötti nagy-nagy örömét fejezték ki. Mihelyt leült, a nép nagy zajongással, zenével, énekkel mutatta ki a király szavai nyomán érzett boldogságát. Hogy bebizonyítsák engedelmességüket, háromszor borultak a földre, és háromszor emelkedtek fel, ebben a királyságban így szokás helyeselni és dicsőíteni az uralkodó tettét.

Nagy várakozással fogadták az Úr Evangéliumát, melyet a szerzetesek hoztak magukkal. Rögtön darabról-darabra megvizsgálták a portugál király küldte ajándékokat: a papok miseruháit, az oltárdíszeket, a kereszteket, a szentek képével díszített vásznakat, a zászlókat és a lobogókat valamint a többi kegytárgyat.

Odaadó figyelemmel hallgatták az atyákat, mikor elmagyarázták minden tárgy jelentését.

Miután a király visszavonult, a követet elszállásolták egy, az ő számára épített palotába. A többi portugált az előkelők házaiba kísérték, és ott látták el őket minden elképzelhető kényelemmel. Másnap a király személyesen kérette magához az összes portugált, hogy megbeszéljék miképpen kereszteljék meg a királyt és térítsék keresztény hitre az egész népet. Miután elhangzott egynéhány ünnepi beszéd, megállapodtak, hogy először egy templomot építenek, ez lesz méltó helye az ünnepi keresztelőnek és a többi ceremóniának.

Míg felépül a templom, addig a portugálok taníthatják a királyt és az udvar előkelőit, megismertethetik velük a keresztény vallás alapjait.

A király elrendelte, hogy szerezzék be az építkezéshez szükséges összes anyagot, fát, követ, meszet, téglát, mindazt, amire a Portugáliából, ehhez a munkához érkezett mestereknek szükségük lehet.

De az ördög mindig megpróbálja keresztezni a szent és jó ügyek megvalósulását. Így a sátán most is ellentétet, összeesküvést, akadályt támasztott a kereszténység megdicsőülésének útjában, és ezek pusztulással fenyegették a hit befolyását, az Evangélium tiszteletét, és nehezítették hogy a keresztség egészséges fáját Kongó földjén elültessék.

Anzicana és Anzicos népei felkelést robbantottak ki. A Zaire folyó két partján élnek, a már említett vízesés fölött a tóval szemben. Ők mindnyájan a kongói király alattvalói.

A Zaire hatalmas folyó, a vízesés miatt vize megduzzad, kiszélesedik, a folyómedre mélyül. A folyónak ezen a szakaszán sok kisebb-nagyobb sziget található, egyik-másik szigeten harmincezer ember is él. Az itt és a szomszédos partokon lévő népek lázadtak fel a kongói király fennhatósága ellen, és megölték az általa kinevezett kormányzót. A felkelés az egész kereszténységet fenyegette, ami csak most eresztett a királyságban gyökeret. Hogy védelmére kelljen az új vallásnak, az uralkodó elküldte elsőszülött fiát, akit Manisundénak neveztek, és ezentúl ő kormányozta a vidéket. De a felfordulás olyan nagy volt, hogy az uralkodónak személyesen kellett odautaznia. De ő azt akarta, hogy indulása előtt megkereszteljék. Ezért abbahagyták a kőtemplom építését, gyorsan nekikezdtek fából építeni egyet. A király a portugálokkal együtt személyesen részt vett az építkezés irányításában. Ebben a fatemplomban keresztelték meg. Ő maga a János, felesége a Leonora nevet kapta, mert így hívták akkor a portugál uralkodót és a hitvesét. A templom a Salvador nevet viselte.

Ezen a tájon tört ki tehát a fent említett népek felkelése, és nem azoké a népeké, akik a nagy tó szigetein élnek, ahogy tévesen beszámol erről a latinul is kiadott, az Indiák történetéről szóló könyv első kötete. [83] Merthogy ez a tó kétszáz mérföldre van Kongó határaitól.

Itt jegyezzük meg, hogy a felkelőket egy hibáktól hemzsegő írás miatt mundequeteknek nevezik, míg a portugálok anziqueteknek hívják őket.

Ezen az ünnepi napon néhány előkelő is követte a király példáját, megkeresztelkedett és ismereteket szerzett a keresztény tudományokból. Ezután felkerekedett az uralkodó, hogy személyesen büntesse meg ellenségeit féktelenségükért.

Már elküldte ellenük Bata kormányzóját, és a fiát, a kongói herceget egy harcrakész hadsereggel. Mikor a király megérkezett, ellenségei megadták magukat, és elismerték fennhatóságát. Így aztán a herceg győztesen tért vissza Kongó városába, ahol apja akaratának megfelelően gyorsan felvette a keresztséget, amiben Portugália első hercegének nevét kapta. Alfonso-nak hívták ezentúl. A királlyal és a herceggel tért vissza sok előkelő és nemes, valamint a király más tartományokba tartozó szolgái.

Lám a keresztény hit ellensége ilyen szégyenletes módon munkálkodott azon, hogy megakadályozza a nép kereszténnyé válását. Elérte, hogy az uralkodó második fia ne fogadja el az új vallást, amit már felvett az apja, anyja, testvére, s annyi más előkelő is. A szívében és más, őt követő előkelőkében elültette a szenvedélyt, így inkább hajlott a test bűnös csábításai mint az erény felé. Szembekerült a herceg az Evangéliummal, aminek szava most kezdett beteljesedni, és amely elrendelte, hogy csak egyetlen felesége lehet egy férfinak. Ezt a kongóiak nehezebben fogadták el, mint akármelyik más parancsolatot, mert eddig annyi feleségük lehetett, ahányat csak akartak.

Így a két testvér között viszály támadt, mindkettő a maga igazát védte. Az idősebb herceg, Alfonso a kereszténységet védelmezte, elégetvén az összes bálványt tartományában, a másik hadakozott a kereszténység ellen, mégpedig oly sikeresen, hogy a főnökök nagyobb része Pango pártjára állt.

Így nevezték a lázadót, mivel Pango tartományt kormányozta. A hozzá átpártolt főnökök közül sokat korábban már megkereszteltek. Azok az asszonyok, akiket elválasztottak uruktól a keresztény vallás erkölcsei miatt, ezt jogtalanságnak és szégyennek érezték és átkozták az új vallást. Összeszövetkeztek, hogy bevádolják Alfonsót. Úgy gondolták, ha őt megölnék akkor véget vethetnének az új hitnek. Ezért hírül adták Pango tudtával az uralkodónak, hogy Alfonso herceg azért támogatja a kereszténységet, mert felkelést akar szítani majd a lázadás sikere után bitorolná apja hatalmát. Az uralkodót sikerült meggyőzniük, így visszavette fiától a kormányzói tisztséget. De az isteni gondviselés, mely a fiút nagyobb cél elérésére szemelte ki, megvédte őt. Néhányan ugyanis azt tanácsolták apjának, hogy előbb vizsgálja meg a herceg ügyeit. Közülük a legfontosabb a Manisoio volt, ki először lett kereszténnyé. Most Manuelnek hívták és éppen az udvarban tartózkodott. Mindezek mellett jó kapcsolatokkal rendelkezett és egyben agyafúrt ember volt. (Őt mint a legidősebb udvaroncot a király és a nép is szerette.) Lebeszélte az uralkodót az Alfonso ellen hozott ítélet végrehajtásáról, sőt megvilágította neki Alfonso szándékát. Bebizonyította, hogy hamisak és rosszindulatúak a fia ellen felhozott vádak. Helyreállította a herceg hatalmát, de egyben kérte őt, hogy ne lépjen fel olyan szigorral a pogányokkal szemben a keresztény vallás dicsőítésének érdekében. Ő azonban telve kegyességgel és istenfélő lélekkel, sosem szűnt meg dicsőíteni az evangéliumi hitet és teljesíteni Isten rendeléseit.

Ezért ellenségei -- kik sosem nyugodtak a királyi udvarban -- állandóan a királyhoz jártak, vádaskodtak és rossz hírét keltették. Így rombolták mindazt, amit ez a kegyes herceg tett. Elsősorban azért tehették ezt, mert a Manisoio ebben az időben saját tartományába ment. Ily módon nem maradt senki, aki védelmezte volna a kereszténységet így az háttérbe szorult. Az uralkodó udvarába hívatta fiát, hogy számoljon el az általa irányított provincia adójával. Szándékában állt -- az elszámolás után -- leváltani Alfonsot a kormányzóság éléről. Ő azonban -- az angyalok által vezérelve -- felfedezte Isten ellenségeinek csapdáját ezért elhalasztotta visszatérését. Eközben idős apja természetes halállal a másvilágra távozott. [84] Felesége, ki mindig hű volt a katolikus hithez, nagyon szerette elsőszülött fiát. Ezért titokban tartotta három napon keresztül az uralkodó halálát. Ebben segítségére voltak hű emberei, kik elhíresztelték, hogy a király akarata szerint most senki ne lépjen be hozzá. Közben a futárok készen álltak az egymástól jókora távolságban lévő állomásokon, hogy elvigyék a király parancsait a királyság egész területén. Révükön a királyné titokban értesítette fiát apja haláláról. Kérte, hogy Alfonso a lehető leggyorsabban jöjjön a fővárosba, mert anyja addig titokban tartja az uralkodó halálát. Ő így is tett, vazallusaitól kísérve -- ez az ország szokása -- éjjel-nappal futva, egy nap és két éjszaka alatt megtett 200 mérföldet és váratlanul a fővárosban termett.

III. Fejezet
Az első keresztény király, Joao halála. Fia, Alfonso trónralépése. Háború testvére ellen. Csodák. A nép megtérése.

A király halálakor közhírré tették, hogy a koronát Afonso örökölte. Az udvar előkelői és a portugálok támogatásával Afonso oly pompával temette el atyját, amit errefelé a nép még sohasem látott. A nagy királynak keresztényi módon adták meg az őt megillető végtisztességet. De az új király ellenségei nem érezték többé magukat biztonságban az udvarban. Csatlakoztak Pangóhoz, aki saját tartományában háborút viselt a mozombók és más lázadók ellen, amit még atyja életében kezdett el.

Mikor értesült apja haláláról, és arról, hogy a testvére már megszerezte a hatalmat, Pango összefogott annak ellenségeivel, és egy hatalmas hadsereget szervezett. Felfegyverezte az egész kormányzására bízott tartományt, mintegy kétszázezer embert, és megindult a testvére ellen.

Kevés hívével együtt Alfonso király a fővárosban tartózkodott. Támogatásáról biztosította Manisoio is, egyike azoknak, aki erősen kötődött a kereszténységhez, és aki alávetette magát a keresztény hit parancsainak. Ő is összegyűjtötte a támogatóit, akik készek voltak fegyvert fogni és szembeszállni a sokszoros túlerőben lévő ellenséggel -- de róluk kiderült, hogy még ezer főnél sincsenek többen. Közöttük volt száz helybeli keresztény és néhány portugál. Ez a hadsereg nem volt nagyszámú, és nem is érezte magát biztonságban -- rettegett Pango seregének nagyságától. Mindazonáltal a király bízott a hit legyőzhetetlenségében, bízott az égi segítségben, erre biztatta a híveit is.

A Manisoio nem győzte csapatait éjjel-nappal tettekkel és szavakkal lelkesíteni, buzdította őket, hogy férfias lélekkel várják az ellenséget, és hogy ne csüggedjenek bízva abban, hogy Isten a segítségükre siet.

Így várták az ellenség rohamát. Pango előrenyomult a fővárosig, s csapatával oly nagy ricsajt, lármát csapott, hogy a nagy fenyegetéstől a védők, a keresztények és a többiek is elveszítették a bátorságukat. Megjelentek a védők a király előtt, és elmondták, nincs erejük ellenállni a hatalmas ellenségnek, és ezért jobbnak tartanák, ha most már békét kötnének, és helyreállítanák a korábbi vallást, hiszen ellenkező esetben kiszolgáltatják magukat az ellenség dühének.

De a király, szíve telve vallási buzgósággal, felrótta nekik félénkségüket és gyávaságukat, lázadóknak nevezve őket azt mondta: nem emberi erőben, hanem Isten jóindulatában bízik, s így majd le fogja győzni a megszámlálhatatlannak tartott ellenséget. Kérte őket a király, maradjanak mindannyian vele, és ne tegyék kockára életüket. De ők már döntöttek. Elhatározták, hogy elhagyják a királyt, és még a városból is elmenekülnek. Ekkor a város alatt megjelent Manisoio, aki felderítette már néhány emberével az ellenség táborát, és meghozta a szükséges óvintézkedéseket. A menekülni akarók neki is ugyanazt mondták, amit korábban a királynak. Mert nekik őrültségnek tűnik, hogy egy túlerőben lévő ellenséggel szemben veszélybe sodorják az életüket -- ennél kétség kívül biztosabbnak tűnik kiegyezni és menteni magukat. Így hát ez a kegyes életű és felettébb erényes keresztény (Manisoio) azt mondta, ne veszítsék ilyen korán el a reményt. Ahogy a király is megmondta: ne dobják el a félelem miatt a szent hitet, amit kevéssel azelőtt oly nagy buzgósággal még magukénak vallottak. De hozzátette, hogy nem idegenek vagy szomszédos népek ellen kell fegyvert fogniuk, hanem rokonok, jóbarátok ellen, így lesznek olyanok, akik úgy érzik, majd eljő az alkalom, hogy megadjuk magunkat és barátságosan megegyezzünk velük. " Nos hát -- szólt az öregember -- én már lassan száz éves leszek, mégis fegyvert fogok a hit védelmére, olyan nagy buzgósággal, ami törvényes királyom iránti tiszteletemből és megbecsülésemből fakad. De ti, kik éltetek virágjában vagytok -- folytatta a Manisoio -- micsoda hitványságot és félelmet mutattok, és mennyire nem vagytok hűségesek a természet által fölétek rendelt királyotokhoz. De ha nem akartok harcolni, legalább vazallusaitok lelkét erősítsétek meg, és ne a gyávákét! Mi pedig várjuk meg az első találkozást az ellenséggel, utána lesz még időnk a megadás módját latolgatni, és a menekülésre gondolni. "

Eme buzdítás után az emberek visszanyerték a már-már elveszettnek hitt bátorságukat és mindnyájan elhatározták hogy elmennek Manisoio-val együtt a királyhoz, aki most is a templomban imádkozott, és térden állva fohászkodott Isten segítségéért. Megvárták, míg a király kijön, aztán térdre vetették magukat mindannyian. Kérlelték, hogy bocsásson meg nekik, ne nehezteljen rájuk azért, mert gyávának mutatkoztak, és mert a legnagyobb veszély közepette el akarták hagyni törvényes királyukat. És most már megígérték, hogy minden megingás nélkül, bátran fognak harcolni, vallásukat meg fogják védeni és a királyuk mellett halálukig kitartanak.

De az ifjú király, mikor látta az Isten küldötte segítséget, szívében legelőször is az Úrnak mondott köszönetet -- ennyire el volt szánva a hit megőrzésére. Később így szólt nagy örömében: "Hiszem Uram, hogy nagyságod végtelen, hogy mindenható vagy, és mikor úgy tetszik neked, kevésből sokat és sokból keveset teremthetsz. Nem kételkedem benne, hogy legyőzhetetlen erőddel segítségemre sietsz, a Te támogatásoddal az én gyenge és kicsi seregemmel is győzni fogok. Nemcsak emberi erővel, hadseregemmel, hanem legyőzhetetlen égi segítséggel. És én mindemellett megígérem neked Istenem, ahogy már megfogadtam, hogy egész életemet a Te igaz hitednek, szent nevednek és hasznos tudományodnak szentelem." Tanúságképp és vallomásának örök emlékére az ifjú király elrendelte, hogy a téren állítsanak fel egy keresztet, épp olyat, amilyet az az atya ki először keresztelt Kongóban.

Ennek a keresztnek -- lévén középgerendája nyolcvan arasz hosszú -- még mérete is igen tiszteletreméltó volt. A Mindenható, aki ily módon megismerte alattvalója hitét, égi jelet küldött vigasztalásul. Hirtelen rendkívüli világosság öntötte el az eget. Mikor a király megpillantotta, némán térdre hullott, kezét és tekintetét könnyek közt emelve az égre.

Míg sírással küszködött, hangja zokogásba fúlt, egész lelkén elragadtatottság vett erőt. De nem mondta el, hogy mit látott, és később sem akarta elmondani senkinek. Akik vele voltak, hozzá hasonlóan cselekedtek, a csodálatos fénytől elveszítették a látásukat, kis ideig mindannyian magukon kívül voltak. Mikor szemüket az égre emelték, láttak öt fényes kardot, és ezek a kör alakban elhelyezkedő kardok egy óráig maradtak láthatók az égbolton. A látomás értelmére semmilyen magyarázatot nem tudtak találni. Mégis a király úgy tekintette a kardokat mint fegyvereket, és ezek láthatók ma is a királyi címeren. (Ezt a címert használják a mostani uralkodók is.) A fenti csoda tiszteletére fogadalomból emelt kereszt pedig ugyanazon a helyen, a templom előtt található ma is, és a templom most is ugyanúgy a szent kereszt nevét viseli. Ezt a keresztet még az azóta elhunyt Alfonso király idején helyreállították, mert a régi idő előtt szúette és roskatag lett. Az új kereszt hasonló nagyságú volt, mint az első, amit még a csoda tiszteletére emeltek.

Ez a látomás, ez a csoda lelkileg megerősítette a városlakókat, hisz a híre azokhoz is eljutott, akik ingadoztak vagy féltek a támadás előestéjén. Pedig Pango a király és a király híveinek tudomására hozta, hogyha nem adják meg magukat, és nem adják fel a várost, hogyha nem ismerik el őt, Pangót királyként, és nem esküsznek fel rá, és ezen kívül nem adják fel a keresztény vallást, akkor mindegyiküket irgalmatlanul kardélre hányja. De ha mégis fejet hajtanak előtte, akkor talán hajlandónak mutatkozik megbocsátani. De az alattvalók azt mondták: mindnyájan készek meghalni a hercegért és Krisztus törvényeiért.

Ezért a király visszaüzent, hogy nem fél a fenyegetésektől, hanem épp ellenkezőleg ezek a szavak csak erősítik a bátorságát, hisz látja, hogy testvére a sötétben bolyong, és eltávolodott az igaz fény útjától. Mert a koronához ő nem csalás útján jutott hanem törvényesen birtokolja. A törvény pedig mindenekfölött áll, hisz Istentől való, attól az Istentől, aki védelmezi őt és megoltalmazza. Kérlelte Pangót, hagyja el az ördög sugalmazta hamis hitet, mert ha így tesz, akkor Isten gyermeke lehet és kiérdemelheti az égi dicsőséget. Majd ezt követően meghagyta, hogy keressék elő ékszereit és többi értéktárgyait, mindezt nagylelkűen szétosztotta a hívei között. Az alattvalók szívét nagy megelégedettség töltötte el, ez arra kötelezte őket, hogy elszánt lélekkel kövessék az királyuk harci jelvényeit.

De ezen az éjszakán a hadsereg fele mégiscsak fellázadt és félelmében átszökött Pango táborába, ott elhíresztelték, hogy a király és hívei már fogytán vannak a bátorságuknak. Már mindegyik alattvaló arra gondol, megszökik és a folyó völgyén át fog menekülni. Ezt a folyót, mindössze egyetlen mérföld választja el a várostól, a folyó és a hegy közt -- mint ahogy már említettük -- egy kis két láb mély mocsaras rét terül el. Ezt a területet pedig jobbról és balról olyan hegyek veszik körül, amit hadseregével Pango ellenőriz. A várost csak ezen a puskalövésnyi hosszú és széles mocsáron át lehet elhagyni.

Pango elhitte, amit a menekülők mondtak, és elrendelte, hogy a mocsárba állítsanak föl kihegyezett karókat, de olyan mélyen, hogy a karók hegyét ellepje a víz. Ezek a karók majd megállítják és felnyársaják, a mit sem sejtő sötétben menekülő ellenséget. Így hát Pango és a serege boldog remények közepette töltötte az éjszakát. Várták a hajnalt és felkészültek a támadásra. A másik oldalon Alfonso pedig gyónt és áldozott híveivel, várták a hajnalt és vele az ellenséget, aki már biztos volt a győzelmében. Pango már jó előre odaígérte serege vezéreinek a főváros kincseit, a királyság vazallus államait és különféle tartományait.

Reggel korán elszánt dühvel a város északi oldalánál kezdték a támadást. A városnak ez a hegyektől körülvett bejárata olyan szoros mint az üveg nyaka, ami mögött a város sugárszerűen kitágul. Ez a bejárat puskalövésnyi széles, a kerülete két mérföld, és úgy szokták használni mint a városkaput. Már említettük, hogy ezen a területen voltak az előkelők házai és a királyi udvar. Itt várta kevés hívével Afonso a támadást. De mielőtt összecsapott volna a két ellenség egymással, a pogányok sorai összekuszálódtak, Pango hadserege még az összecsapás előtt szétszéledt és megfutamodott.

Így hát legyőzetett és tönkreveretett a támadó sereg, Pango elképedt, nem is tudta, merjen-e hinni a szemének. Úgy tűnt neki, hogy nem Afonso hadserege hanem földöntúli, titokzatos erők csaptak össze az ő csapataival. De a következő nap újra próbálkozott, mígnem a vereség után újra látnia kellett, hogy a csata sorsát nem ellenséges erő, hanem földöntúli hatalmak döntötték el.

A városvédők kigúnyolták Pango bálványait, kiáltoztak és ordibáltak, nagy erőt merítve győzelmükből, és elfelejtve, hogy nem is olyan rég még menekülni akartak a király táborából. De a legyőzött ellenség azt mondta erre, nem a király csapatai győztek, hanem egy fehér ruhás hölgy, aki csodálatos fényével elvakította őket, míg egy fehér lovon ülő lovag, mellén vörös kereszttel összecsapott velük, és aztán visszavonult.

Mihelyt meghallotta ezt a király, azt üzente a testvérének, hogy az a fehérruhás hölgy a Szűzanya, kinek hitét felvették, és akinek az oltalmában állnak, a csodálatos lovag pedig nem más mint Szent Jakab. Az Úr küldte őket, hogy a keresztények segítségére legyenek. Ha igaz hiten lennének, nem fordult volna el tőlük a szerencse. De Pango nem hitte el. Sőt újabb rohamra készült, hogy bevegye végre a fővárost.

Következő éjszaka két oldalról támadt. Egyik csapata a szorosban maradt, míg ő a többiekkel a folyóvölgyből indult felfelé, számítva arra, hogy a városnak ezen a pontján a védők nem állítottak őrséget. Az első csapat kezdett támadni, de visszaverték őket. Pango remélte, hogy amíg a védők el vannak foglalva a hegyszoros védelmével, ő az ellenség hátába kerülhet. De a király csapatai villámgyorsan megállították a hegyszorosban támadókat, és így időben meghallották Pango csapatainak zaját, kik a másik oldalon, a hátuk mögött próbálták őket megközelíteni. A király és emberei odarohantak, olyan veszett dühvel támadva rájuk, hogy a félelem és a rettenet megállásra kényszerítette a támadókat.

Pango és megriadt serege azokra a csapdákra zuhant, amit orvul ők készítettek elő a keresztényeknek. Tébolyult életüket rettenetes kínok közt végezvén be, a karók felnyársalták őket. Ugyanis mindegyik karó mérgezett volt, a hegyük olyan gyorsan ölő méreggel volt átitatva, amelyből elég volt egyetlen csepp is, hogy azonnali halált okozzon.

A testvére halálával már biztonságban érezhette magát a király, és a győzelem után nem kellett többé az ellenségtől rettegnie. De jól tudta, hogy a nép ingatag és bizonytalan, fél megjelenni előtte a bűnei miatt. Ezért mint jó királyhoz illik, elrendelte, hogy hirdessék ki a következőt: mindenkinek meg akar bocsátani és visszafogadni népét az ő kegyeibe. Az egész nép eljött, hogy bocsásson meg nekik, de volt egy kivétel is, a főkapitány, akit Manibundának hívtak. Az ő kegyetlensége és bűne oly hatalmas volt, hogy rettegett attól, hogy nyíltan megjelenjék a király színe előtt. Így ő vezeklésként a templom építésében vett részt, és olyan alázatos, jámbor keresztény lett, hogy nem akarta, hogy a király felmentse a munka alól, míg a templom teljes egészében el nem készül.

Miután a viszály elsimult, az ország megbékélt, Afonso elrendelte, hogy emeljenek templomot, amelynek a Santa Cruz (Szent Kereszt) nevet kell viselnie. Ez a templom a már említett kereszttől, és arról a napról kapta a nevét, amikor lerakták az első alapkövet. A király akart az első teherhordó lenni, ezért az alapozáshoz a saját vállán vitt egy kosár követ, a királynő pedig egy kosár homokot -- így mutatván példát az udvar előkelő urainak és hölgyeinek, tegyenek ők is ugyanígy, példájukkal lelkesítsék a népet a szent munka elvégzésére.

Így a sok önként jelentkező és iparos segítségével rövid idő alatt elkészültek a templom felépítésével. Ebben a templomban celebrálták nagy ünnepélyesen a miséket és a különböző szertartásokat, és itt vette fel a nép és sok előkelő a kereszténységet. Épp ezért a papok száma lassan már kevésnek bizonyult.

Így hát Afonso király elküldött Portugáliába egy férfiút, ki a lázadás alatt ittragadt az udvarban és egy másikat, Rodrigo nevezetűt, és velük néhány saját rokonát is, hogy Portugáliában elsajátítsák a nyelvet, a kereszténység tanításait, és mint követek tájékoztatást adjanak a fenti eseményekről a portugál királynak. Összehívta a tartomány előkelőit és nyilvánosan kihirdette, hogy aki bálványokat tart vagy a kereszténységgel szemben álló hitnek hódol, az a bálványait adja át a küldötteinek -- aki pedig szembe fog szállni a parancsaival, azt elevenen megégetik. Így hát elkezdődött a bálványok felkutatatása, és nem telt el egy hónap, a nép beszolgáltatta a varázseszközöket az udvarnak, azokat, amelyeket eddig istenként tisztelt és nagy hódolattal övezett.

Bizonyára számtalan tárgyat szolgáltattak be mivel mindenki hódolt valamilyen bálványnak. A démonok közt sok ijesztőt és különös formájút találtak. Ilyenek voltak a szárnyas sárkányok, amiket az emberek a saját házukban tartottak, a legfinomabb húsokkal tápláltak. Voltak emberek, akik ijesztő, alakú kígyókat imádtak, mások párducokat, kecskéket vagy más egyaránt félelmetes külsejű állatokat tiszteltek. Általában minél különösebbek vagy minél torzabbak voltak ezek a bálványok, annál jobban imádták őket. Néhányan például baglyokat, uhukat, denevéreket és más tisztátatlan éjszakai madarakat csodáltak. Sőt istenként tiszteltek kobrákat, kígyókat, férgeket, szárnyasokat, különböző alakú fadarabokat, egyes köveket, de még a fenti állatokhoz hasonló formájú, fából, kőből vagy valami másféle anyagból való, festett tárgyakat is. Az élő állatokon kívül tisztelték ezeknek kitömött bőrét is. [85]

Rítusaik különfélék voltak, mindegyik szertartás nagy alázatot követelt. A hívő térdre borul, hasra veti magát, homokot szór az arcára, közben bálványaihoz fohászkodik.

És ezek még a jobb rítusok közül valók. Voltak varázslóik is, akik úgy csapták be a népet, hogy elhitették velük, hogy a bálványok beszélni tudnak.

Ha valaki a varázslókhoz fordult a betegségével és meggyógyult, akkor azt mondták neki, hogy a bálványok rendelték így. Ha pedig nem gyógyult meg, akkor a varázslók azt terjesztették, hogy a beteget a bálványok haragja üldözi.

Ilyen volt tehát a moxicongok vallása, mielőtt megismerkedtek volna a keresztség életadó vízével.

Mikor a király összegyűjtette a bálványokat, megparancsolta, hogy épp azon a helyen, ahol összecsapott testvérével és győzelmet aratott, mindenki hordjon össze elegendő tűzifát. Amikor megnövekedett a farakás, odahordatta a bálványokat, maszkokat és kegytárgyakat, amiket a nép korábban istenként tisztelt és tűzre vettette mindet.

Ezután a népnek szétosztotta a szentek képeit és a kereszteket, amiket a portugálok hoztak. Megparancsolta a kormányzóknak, hogy -- ahogyan ő erre már példát mutatott --, mindegyikük építsen a tartományában templomot. Majd azt is közölte a népével, hogy követeket küldött Portugáliába, papokért, kik megismertetik velük a keresztény vallást, kiszolgáltatják a szentségeket és képeket hoznak a Szűzanyáról és a szentekről, hogy alaposan felkészítsék a népet a keresztény hit befogadására. Így az alattvalók lelke is megtisztul és a hit szilárdabb lesz a szívükben. S úgy szívükbe zárják majd ezt az új hitet, hogy még az emlékezetükből is kitörlik együgyű, régi vallásukat és hamis, megtévesztő bálványaikat.

Az uralkodó azt is elrendelte, hogy építsenek három új templomot, az egyiket szentelve az Üdvözítőnek, részint hálából a győzelmekért, részint pedig azért, hogy méltó nyughelyet találjanak a kongói uralkodóknak. Innen kapta nevét a főváros is, ami, ahogy már említettük a Sao Salvador nevet viseli. A második templomot pedig a Szűzanyának szentelték, akit az itteniek, a háborúban nyújtott segítsége miatt Segítő Miasszonyunknak hívnak. A harmadik templom Szent Jakab nevét viseli, tiszteletére annak a csodának amikor a szent megsegítette a csatában a keresztényeket.

Ezalatt megérkeztek a hajók is Portugáliából, fedélzetükön sok, teológiában jártas mesterrel, Szent Ferenc, Szent Domonkos és Szent Antal rendjének szerzeteseivel, kik buzgón és kegyesen terjesztették a hitet, hogy a királyság egész népe áttért az új vallásra. Olyannyira szentként tisztelte őket a nép, hogyha találkoztak velük, letérdeltek előttük, és megcsókolták a kezüket. A papok, mikor a provinciákba értek néhányat maguk mellé vettek a buzgók közül, hogy megismertessék a szent tanokat velük, és ők majdan az anyanyelvükön is tudjanak prédikálni a népnek.

Így lassan a katolikus hit gyökeret eresztett és olyannyira megszilárdult, hogy ezen a földön mind a mai napig szilárdan fennmaradt bár sok veszteséget is el kellett szenvednie -- ahogyan ezt majd el fogjuk beszélni a megfelelő helyen.

IV. fejezet
Beszámoló Afonso király haláláról, utódjáról, Pedroról. Sao Tomé sziget benépesítéséről. Beszámoló az odaküldött püspökről és a vallással összefüggő más eseményekről. Két királyjelölt haláláról, kiket a kongóiak és a portugálok összeesküvése fosztott meg életüktől, arról, hogy szakadt meg az eddigi királyi család uralkodása. Kiűzik Kongóból a portugálokat.

Míg az atyák a fentieket végezték Isten szolgálatában, és míg a kereszténység ezen a földön gyors virágzásnak indult, az Úr jónak látta Alfonso királyt magához szólítani. Alfonso még halálakor is bizonyságot tett felmagasztosult életéről, szívében hittel halt meg, és ennek jelét adta élete utolsó óráján is. Mély hittel és nagy kegyességgel beszélt a keresztény hitről, és ezzel megmutatta, hogy szíve mélyén a kereszténység és Jézus Krisztus, az Üdvözítő igaz hite lakozik. Fiára, Pedrora, [86] mint szellemi örökösére hagyta a kereszténység tanait. ő pedig követte atyja példáját, hittel őrizte és oltalmazta azt.

Pedro uralkodása idején nagyszámban érkeztek portugál hajók ebbe a térségbe. A király rendelete értelmében ekkor népesült be a portugálok birtokolta Sao Tome szigete. Ugyanis a sziget belseje még lakatlan volt, a szomszédos területek hajósainak kisebb csoportjai csak a part mentén vertek tanyát. Az idő múlásával a király engedélyével érkezett portugálok és más népek is letelepedtek. Mivel a sziget kereskedelme jelentősen megnövekedett, a portugál uralkodó elhatározta, hogy egy püspököt küld, aki majd gondjaiba veszi a szigeten lakó valamint a Kongóban élő keresztényeket. A püspök megérkezett a szigetre, majd ezután elindult Kongóba, hogy ott is betöltse szent hivatását. Szinte alig lehet elhinni, micsoda tisztelettel fogadta a püspököt mind az ottani nép, mind az uralkodó: a király elrendelte, hogy tisztítsák ki és javítsák meg azt a százötven mérföldnyi útszakaszt, ami a fővárost a tengerparttól elválasztja, sőt, hogy borítsák be az egész utat gyékényszőnyegekkel, hogy a püspök úrnak az utazás alatt még a lábaival se kelljen megérinteni a puszta földet. Még csodálatraméltóbb volt látni, ahogy a környéket, de mindenekelőtt a fákat és a különböző emelkedőket ellepi az ottani nép, férfiak és nők, hogy saját szemével lássa a püspök érkezését, akit szent embernek és Isten küldöttének tartottak mindannyian. Felajánlották számára bárányaikat, gödölyéiket, kappanjaikat, vadászzsákmányaikat, fogolymadaraikat és más élelmiszereket, mindezt olyan mennyiségben, hogy a püspök nem tudta, mit kezdjen velük, és hogyan vigye magával. De ebből megismerhette jól az új keresztények buzgóságát és odaadását. Érdemes megemlíteni azt is, mikor a püspök elindult a fővárosba, az úton számtalan ember sietett eléje, férfiak és nők, lányok és fiúk, nyolcvanévesek vagy még idősebbek. Átvágtak az úton, és kérték a püspöktől, az igaz hit jeleként, a szent keresztség vizét. Nem engedték továbbmenni, amíg ezt meg nem kapták, és így, örömteli kötelességei miatt, a püspök sokáig késlekedett az úton. A keresztelés céljára edényekben hozott magával vizet, sót és más szükséges kelléket.

De ne meséljünk tovább a barátságos fogadtatásról, amiben részesült, az őszinte örömről, amivel elárasztotta a nép, együtt és külön-külön, amivel kifejezték a püspök érkezése fölött érzett örömüket. A püspök és kísérete nagy késlekedéssel, de végre valahára megérkezett Sao Salvador városába. Itt a papok, a király és a királyi udvar fogadta nagy tisztességgel. Diadalmenetben lépett be a püspök a templomba, és miután hálaadást mondott Istennek, a király által kijelölt szállására tért. A következő napokban szabályozta a templom működését, ellenőrizte az itt élő atyákat és szerzeteseket. És felszentelte a Szent Kereszt katedrálist, amelyhez ekkor legalább huszonnyolc kanonok és káplánjuk, a főnökeik, énekesek, orgona, harang, és az istenszolgálathoz szükséges mindenféle tárgyi felszerelés tartozott. A püspök az Úr eljövetelét hirdette ebben a katedrálisban és Sao Tome szigetén is ahová húsz napos hajóút után tért vissza. Valahányszor elhagyta Kongót mindig hagyott hátra helyettest. Végül, mikor meghalt, Sao Tome szigetén temették el.

Ezt a főpapot egy királyi családból származó fekete követte a püspöki székben. Alfonso király őt először Portugáliába, majd Rómába küldte, hogy elsajátíthassa a latin nyelvet és vele együtt a kereszténység tanait. [87] Ez a püspök, mikor visszatért Kongóba, partraszállás után püspöksége, Salvador felé indult. És ezen az úton érte a halál. Így maradt a királyság néhány évig pásztor nélkül. A törvényes uralkodó, Afonso király [88] épp ily hirtelenséggel, sőt törvényes fiúutód hátrahagyása nélkül halt meg. A trónon testvére követte, kit Francisconak neveztek, de a trónon ő is csak rövid ideig uralkodhatott.

Az ötödik uralkodó Diogo [89] lett, ő volt a legközelebbi rokon a királyi családban. Emelkedett lelkületű, ügyes, találékony és éles eszű férfiú volt, tanácsai bölcsek, aki mindenekfölött a keresztény hit védelmezését tartotta fő kötelességének. Olyan harcias természet volt, hogy rövid idő alatt jónéhány szomszédos területet hódított meg. Nagyon kedvelte a portugálokat, elhagyta a hagyományos ruházatot, és európai módra öltözködött. Ami az öltözködést, és a palota díszítését illeti, rendkívül kedvelte a fényűzést. Nagyvonalú és udvarias ember hírében állt, így hát bőkezűen juttatott az övéinek és a portugáloknak egyaránt.

Nagyon drágán vásárolta meg a neki tetsző ékszereket, és úgy vélte, ilyen ritka holmikat csak a király birtokolhat. Egy öltözéket csak két-három alkalommal viselt, ezután rögtön odaajándékozta a ruhát a kíséretének. Mikor látták a portugálok, hogy a király milyen nagyra értékeli az aranyszőtteseket és a drága edényeket, ilyeneket hoztak neki Portugáliából. Ekkor indult meg itt az aranyszőttes, a selyem és a más drága, fényűző holmik iránti kereslet...

Uralkodása idején nevezték ki Portugáliából Sao Tome és Kongó harmadik püspökét. [90] Az itteni népek őt is a szokott ünnepélyességgel fogadták az úton és a salvadori udvarban.

De a keresztény hit ellensége, az ördög mégiscsak megneheztelt a katolikus hit terjedése miatt, és ellentéteket támasztott a szerzetesek, a papok és a püspök között. Ez lett a gyümölcse annak a hosszú szabadságnak, ami abból fakadt, hogy annyi évig pásztor nélkül maradt az itteni gyülekezet. Az előbbiek, a papok és a szerzetesek úgy vélték, nemcsak egyenlőek, hanem tekintélyesebbek is mint a püspök. Nem akartak engedelmeskedni elöljárójuknak, ebből pedig komoly ellentét, sokféle hátrány és sok rossz, bűnös példa fakadt. Azonban a király mint jó katolikus mindig a püspökök pártján állt, és szándékában állt mihamarabb véget vetni ennek az áldatlan viszálynak. Néhány papot Portugáliába, néhány papot pedig Sao Toméra száműzött, de ezek magukkal vitték saját kegytárgyaikat is. Emiatt visszafejlődött a hitélet és csökkent a papok befolyása. De még így sem ért véget a viszály, mert az uralkodó és az alattvalók között is különféle ellenségeskedések támadtak.

Mikor meghalt a király, egyazon időben, egyszerre három herceget is uralkodóvá avattak. Az első az elhunyt király fia volt, de őt csak kevesen támogatták, és mivel nagyon hamar meghalt [91], hívei is máshoz fordultak. A másik két jelölt is a királyi családból származott, az egyik a nép nagyobb része, a másik jelölt pedig csak néhány helybeli előkelő és a portugálok támogatását élvezte.

A fent említett előkelők és a portugálok a templomhoz vonultak, hogy végezzenek a másik jelölttel, a már törvényesen megválasztott egyik uralkodóval, mert abban bíztak, hogy a gyilkosság után egyedül az ő jelöltjük számít majd törvényesnek. De az ellenpárt is hasonlóan gondolkodott, és épp ebben az időben tervezett a portugálok támogatásával megválasztott király ellen gyilkosságot. Így történt, hogy egyazon órában, két különböző helyen a két ellenpárt mind a két jelöltet megölte. Az összeesküvések és gyilkosságok láttán a nép rádöbbent, hogy a trónon nincs törvényes uralkodó, a belviszályért a portugálokat okolta, és lemészárolta azokat, akik a zavargások idején is Kongóban maradtak. De nem bántották a papokat, és nem üldözték azokat a portugálokat, akik más helyen laktak. [92]

Mivel senki nem volt a királyi családban, akit uralkodóvá emelhettek volna, ezért Henriquet, az elhunyt Diogo király egyik testvérét választották királynak [93]. Míg ő az anzicusok ellen vonult háborúba, addig kormányzóként, királyi titulussal, egy Alvaro nevű, huszonöt esztendős fiatalembert hagyott hátra, aki Henrique feleségének egy másik férfitől való gyermeke volt. Henrique kevéssel később elesett a háborúban, és a többség egyetértésével Alvarot választották meg Kongó királyának [94], s neki mindenki engedelmességet fogadott. Így Henrique személyével ért véget a kongói királyok ezen dinasztiája.

Alvaro jó bíró és irányító volt, békét hozott egész népének. Rögtön megszüntette a királyságban uralkodó zűrzavart. Elrendelte, hogy hívják egybe a portugálokat, mind az egyháziakat, mind a laikusokat, akik a harcok miatt szétszóródtak a különböző provinciákban, bocsánatot kért tőlük, kinyilvánította, hogy az ellenségeskedésért nem okolja őket, és felszólította, folytassák tovább a korábbi munkájukat.

Ezek után a király úgy határozott, hogy bőséges beszámolót készít az országában történt eseményekről Sao Tome püspökének és a portugál királynak. Megíratta és elküldte ezeket a leveleket, így jutott Sao Tome püspöke hírekhez. A püspök úr korábban a felkelés miatt még kockázatosnak tartotta, hogy Kongóba utazzon, de most azonnal odahajózott, és minden tekintélyét latba vetette, hogy elsimítsa az ellentéteket. Megszervezte azt is, hogy szállítsanak Kongóba az istentisztelethez és más papi feladatok ellátásához szükséges eszközöket. De mikor visszatért Sao Toméra, hamarosan elhalálozott, így ez a térség harmadszor is püspök nélkül maradt.

A püspökök hiánya miatt csökkent a kereszténység iránti odaadás mind az uralkodó, mind az előkelők, mind pedig a nép körében. Engedett a test csábításának még a király is, akit erre ösztönöztek hasonló korú, vele bizalmas viszonyban lévő társai is. Különösen Francisco Bulamatare [95] -- ki rokona volt -- járt élen a kicsapongásban. mivel előkelő ember volt, nyíltan hirdette, hogy hiábavaló csak egy asszonyt tartani inkább térjenek vissza a régi szokásokhoz. Kaput nyitott evvel a Gonosznak, hogy az ő segítségével rombolja le a kereszténység templomát, amit eddig oly nagy fáradtsággal sikerült megalapozni. Francisco olyannyira letévedt az igaz ösvényről, hogy bűnt bűn után követett el, és csaknem teljesen elhagyta az igaz hitet. Mikor meghalt ez a Francisco, mint előkelőt, a Szent Kereszt Katedrálisban temették el. Ám mivel nem fért ahhoz kétség, hogy bemocskolta magát a hamis hittel, csodás események következtek, melyek megerősítették a jámbor istenfélő embereket. Így történhetett, hogy a rossz szellemek éjszaka megbontották a Katedrális tetejét, pontosan afölött a hely fölött, ahol felravatalozták a tetemét, és mindezt oly nagy robaj kísérte, hogy az egész városban hallani lehetett. Ezek után a rossz szellemek kiragadták Franciscot a sírjából és magukkal vitték.

Reggelre kelve a templom kapuját zárva találták, és láthatta mindenki, hogy a tető beszakadt, a sírból pedig a holttest hiányzik. Ezek a jelek a királyt és alattvalóit a bűneikre figyelmeztették -- ámbátor nem volt püspöke az országnak, a király pedig csak egy magányos ifjú volt, aki bár ragaszkodott a hitéhez, de mégsem tudott ellenállni a test csábításának. Egészen addig, míg Isten szigorúan meg nem büntette őt.

V. fejezet
Zsaga betörés a Kongó királyságba, a jagák és fegyvereik bemutatása. A főváros elfoglalásának története.

Eközben néhány nép, melyek úgy éltek mint az arabok és más régi nomádok, idejött, hogy feldúlja a Kongó királyságot. A támadókat jagáknak nevezték, és a Nílus első tavának környékén, a Moenhemuge tartományban éltek eleinte. Vad és kiváló harcosokkal büszkélkedett ez a kegyetlen és gyilkos nép: mindegyikük emberhúst eszik, az arcuk ijesztő. Meztelenül járnak, szokásaik olyanok mint más vad népeké. Nincs királyuk, életüket erdei kunyhókban tengetik, akár a pásztorok. Fegyvereik: pajzs, dárda, tőr. Ahol megjelennek, kifosztják és tűzzel-vassal pusztítják azt a földet, ahova lábukat beteszik.

Bata tartományon keresztül hatoltak a Kongó királyságba. Azokat a csapatokat, amelyek elsőként szálltak velük szembe leverték, majd a főváros felé vették az útjukat. A fővárosban tartózkodó király egészen elcsüggedt a vereség hírére, hisz az ellenség már elfoglalta egész Bata tartományt. Csapataival elindult, hogy találkozzon az ellenséggel, épp azon a fennsíkon várta őket, ahol Pango csatázott Afonso királlyal. Itt folyt le most is a csata, de a királyi csapatok vereséget szenvedtek. Az uralkodó félig holtan tért vissza a fővárosba, de már ott se érezte biztonságban magát. Bűnei miatt vesztette el az isteni kegyelmet, nem bízott Benne annyira, mint korábban Alfonso király.

Az uralkodó elhagyta a fővárost, és a Zaire folyó egyik szigetére, Cavalo-ra menekült. Vele tartottak a portugál papok és az udvar előkelői. Így a jagák kezébe került az egész királyság, és még a főváros is. A helybeliek szerteszaladtak, a hegyekben és más embernemlakta helyeken kerestek menedéket maguknak. Mert a jagák felégették a fővárost, senkinek sem kegyelmeztek, és mindent elpusztítottak, csapatokra oszolva leigázták az egész fővárost. Evvel az üldöztetéssel bűnhődött a Kongó Királyság mindegyik lakosa, a király, az előkelők, a portugálok, az egyházi személyek, a nép -- ki-ki vétkei szerint. Az ország népe kóborolt, mindenben hiányt szenvedett, és sokan voltak, akik elpusztultak éhségükben.

A király és övéi megmenekültek, a már említett Cavalo szigetére húzódtak vissza. De a sziget kicsi volt, a nép pedig igen nagyszámú. Rettenetes hiány mutatkozott az élelmiszerekben. A bujdosók nagyobb része meghalt az éhségtől vagy belehalt a pestisbe. Az árak felszöktek, egy kevés élelem annyiba került, mint egy tíz escudót érő rabszolga. Így a szükség által kényszerítve az apa eladta a fiát, a testvér a testvérét, így próbálva végig a lét hitványságának minden fokozatát.

A rabszolgaként eladott személyeket pedig portugál kereskedők vásárolták meg, akik élelmiszerekkel megrakott hajókkal érkeztek Sao Toméból. Aki eladta valamely rokonát vagy ismerősét azt állította, hogy az rabszolga, mert meg akart menekülni az éhségtől az így kapott pénzen. Ekképpen jutott Sao Toméra és Portugáliába sok rabszolga, mert a szükségtől kényszerítve eladták magukat Kongó lakói. A rabszolgák között voltak előkelők és a királyi családból származók is.

Mindebből felismerte az uralkodó, hogy ezek a szerencsétlenségek az ő bűnei miatt sújtottak le a népére. És ha mint királyt nem is sújtotta az éhség, de nem menekült meg a kegyetlen betegségtől, a vízkórtól. Erősen megdagadtak a lábai, amit a levegő, a rossz táplálkozás és a sziget nedvessége okozott. Ez a betegség később a halálához vezetett, de előtte megtért, feloldozást és bocsánatot kért a bűneire.

A portugálok tanácsára segítségért fordult a portugál királyhoz, követei beszámoltak a királyságot ért minden csapásról. Ebben az időben Sebestyén király ült a portugál trónon. Ő gyorsan és szívesen sietett a kongói uralkodó segítségére.

Egy kipróbált kapitányát küldte el, Francisco Gouveiát [96], aki részt vett az indiai és afrikai háborúkban is. Gouveiával elküldött hatszáz katonát, és csatlakozott még hozzá sok kalandvágyó nemes is.

VI. fejezet
Portugália királya követet és segítséget küld Kongó királyának, és azt kéri, hogy tájékoztassa az országában bőségben lévő fémbányákról. Ugyanekkor a kongói király, hogy papokat kérjen, Spanyolországba küldi követeit. Mi történt velük, és hogyan küldött a különböző fémekből mintákat? Hogyan zajlott Duarte Lopes küldetése.

Gouveia azt a parancsot hozta magával, miszerint Sao Tomé szigetének kell őt ellátnia hajókkal és élelmiszerrel, és minden, a vállalkozásához szükséges holmival. Így felszerelkezve érkezett meg Cavalo szigetére, ahol ezidőben a király tartózkodott. A portugálok és a fegyverforgató férfiak a legnagyobb sietséggel indultak meg a betolakodók ellen. Több csatát megvívtak, és így másfél év után sikerült visszaállítani a király hatalmát, leginkább a puskák dörgésével és nem az erejükkel ijesztve meg az ellenséget. Mert a jagák ettől jobban féltek mint a megmaradt királyi csapatoktól. Így hát kiűzték őket Kongóból, és közülük csak kevés láthatta viszont az övéit.

A portugál kapitány négy évet töltött itt, és teljesen visszaállította a király hatalmát. Mikor elindult Portugáliába, magával vitte a király levelét, amiben kérte, hogy a keresztény vallás ápolására küldjenek minél több papot. A Gouveiával jött portugálok közül sokan Kongóban maradtak, mára már meggazdagodtak, és most dúskálnak javaikban.

Helyreállítva a királyság hatalmát és visszaszerezve méltóságát, az uralkodó jó kereszténnyé lett, házasságot kötött Catarinával, aki még jelenleg is él. Catarinától négy lánya született, rabnőitől pedig két fiú és egy leány. Kongóban a lányok nem örökölhetik a királyságot, így a hatalmat a nagyobbik fiú kapta. Őt is Alvarónak hívják, és ma is uralkodik. [97]

Abban az időben, mikor Gouveia kapitány még Kongóban volt, Sebestyén király tudomására jutott, hogy itt aranyat, ezüstöt és más fémeket is bányásznak. Két, ebben jártas mestert küldött Kongóba, akik Keleten korábban már a spanyolok szolgálatában álltak, segítettek felkutatni a bányákat és kinyerni a hasznot belőlük. De Kongó királyát egy portugál, bizonyos Francisco Barbudo meggyőzte, hogy titkolja el a bányákat, elhitette vele, hogy így királysága fokról-fokra elveszti önállóságát. Azt javasolta, hogy vezessék a mestereket hamis nyomra, olyan utakra, ahol tudvalevő, hogy nincsenek fémbányák. Így hát Kongó királya nem engedte meg, hogy ezek a szakemberek itt gyakorolják mesterségüket, felderítsék és kibányásszák a fémeket. Pedig ezek a fémek akkortájt igen keresettek voltak Európában, de a fentiek miatt szertefoszlott annak lehetősége, hogy Kongó bekapcsolódjon a nagykereskedelembe.

A portugál kereskedők nem voltak érdekeltek abban, hogy idehajózzanak, és itt letelepedjenek, így hát egyházi személyek se szívesen jönnek. De Alvaro király a Mi Urunk által rámért büntetések hatására -- melyeket a keresztény vallás ellen elkövetett bűnökért kellett elszenvednie -- mára már megtért és mostanra jó keresztény lett. Mindenkor szívesen fogadta a portugálokat, kiváltságokat adott nekik és a gyermekeinek nevezte őket, ezenfelül követeket menesztett Portugáliába, és papokat, valamint a Szentírásban jártas tudósokat kért, azért, hogy megőrizhesse a katolikus vallást királyságában. Hiszen azóta a kereszténység csaknem feledésbe merült, de csak azért mert nem voltak papok, akik tanították volna a népet és kiszolgáltatták volna a szentségeket -- és nem azért mert ne lettek volna fogékonyak az itteni népek a keresztény hitre, hiszen szinte hihetetlen, hogy mennyire hajlottak mindannyian a keresztény hit elfogadására.

Gouveia kapitány, mikor visszatért Portugáliába, előadta a kongói király kéréseit, de válasz gyanánt csak ígéreteket kapott. Sebestyén király még fiatal volt, s megígérte ugyan, hogy teljesíti, amit a kongói király kér, mégsem küldött szerzeteseket vagy papokat. Erre Sebastiao Alvares személyében, aki rokona volt, egy hercegi követet menesztett a portugál királyhoz a kongói uralkodó, és vele küldött egy portugált is, hogy kérjenek papokat, és váltsák ki azokat a rabszolgákat, akik itt születtek Kongóban. Őket, mint már mondtuk, csak az éhínség miatt adtak el Portugáliába és Sao Toméra. Közülük néhányan önként vállalták a szolgaságot.

Közülük sokakat, köztük nemeseket és előkelőket is, a kongói király követei visszahoztak hazájukba, a király az ő segítségükkel próbálta meg a keresztény vallás tekintélyét visszaállítani. Néhányan, mivel hosszúra nyúlt rabságuk alatt járatosak lettek a világ dolgaiban, miniszterként és tanácsadóként szolgáltak királyuknak.

A követeknek kedvesen válaszolt a portugál uralkodó, mondván, szeretne mielőbb segítségükre lenni. De a követek mégis egyháziak nélkül fordultak vissza. Három év múltán Sebestyén király mégiscsak elküldött egy püspököt. Antonio de Ulhoa [98] kasztíliai származású volt, püspöki megbízása elsősorban Sao Toméra szólt, de utasításában az is szerepelt, hogy látogassa meg a Kongó Királyságot is. Amikor azonban a püspök megérkezett Sao Toméra, összetűzésbe került a sziget kapitányával. Sao Toméról rögtön Kongóba indult, de elhíresztelték róla a kapitány emberei, hogy önfejű, makacs, fennhéjázó, így keltve rosszhírét az egész kongói udvar előtt.

A vádak hatására az uralkodó elrendelte, hogy a püspök nem léphet a királyság földjére, de később mégis megenyhült, eléje küldte fiát, hogy kísérje a fővárosba, ő pedig mégiscsak nagy tisztelettel fogadta a püspököt. A főpap nyolc hónapot töltött itt, és mikor a portugálok királya elindult harcolni Afrikába, [99] ő is elhagyta Kongót, ahol hátrahagyott négy atyát és két szerzetest.

Akkor történt, mikor a püspök visszaindult, hogy a portugál Sebestyén király elesett Afrikában és a trónra Henrique bíboros került [100]. Kongó királya egyháziakat és prédikátorokat kérve neki is küldött egy sürgető levelet. De mivel a bíboros csak pár hónapig élt, rajta keresztül sem érhetett el semmit. Henrique bíborost Fülöp Kasztilia királya követte a portugál trónon, aki levélben üzente meg Sao Tomé kapitányának, hogy ő lett Portugália uralkodója [101]. Sebastiao Costát küldte, hogy vigyen el egy hasonló tartalmú levelet a kongóiak királyának. Costa átadta a küldeményeket, és megkötötte a szükséges kereskedelmi egyezményeket.

Kongó királya visszaküldte őt az udvarba, hogy adja át üzenetét Fülöpnek. Levelében megírta, miszerint hajlandó megmutatni az elődei által eltitkolt bányákat, sőt a követtel még mintákat is küldött. Mindehhez hozzáfűzte régebbi kéréseit is, vagyis hogy küldjenek minél több papot, ecsetelte népe nyomorúságos állapotát, amit a kereszténység megismerése óta bekövetkezett zűrzavar okozott. De Costa meghalt útközben, mert a hajó Portugália partjainál darabokra tört, és utasai mind egy szálig vízbe fúltak.

A rossz hírekről és a megbízásról azok a levelek számolhattak csak be, amelyeket egy hullámok által partra vetett dobozban találtak a tengerparton. Így értesültek a portugálok Kongó királyának kitartásáról, amely még a levélben található kegyes kérésben is kifejezésre jutott, és abban, hogy nem hagyja veszni a kereszténységet a saját királyságában. Mindezek után Fülöp felkérte udvarának előkelőit, hogy vállalják el a megtisztelő tisztséget, az ő követének szerepét az afrikai királyságban. De senkinek sem volt meg ehhez a bátorsága. A király ezután bízta meg a portugál Duarte Lopest, aki most ezt a jelentést diktálja Pigafettának.

Duarte úr eltöltött egy bizonyos időt a Kongó Királyságban, jól megismerte azt, és bejáratos lett az udvarba. A király kegyéből azt a megbízatást kapta, hogy utazzon Európába, nyújtsa át Spanyolországban a Katolikus Felségnek és Rómában Őszentségének a kongói uralkodó kegyességgel és tisztelettel teli leveleit, amelyek mindkét fél számára előnyös előterjesztéseket tartalmaztak.

Megbízatása abból állt, hogy adja át a kongói uralkodó levelét Fülöp királynak, részletesen számoljon be a Kongó Királyság helyzetéről, arról, hogy az elmúlt háborúk és a papok hiánya miatt a vallás milyen áldatlan állapotba került. És gyóntatópapokat, tisztségükre alkalmas prédikátorokat kérjen Őfelségétől, hogy megőrizzék az Evangélium tanításait ezeken a távoli területeken. Valamint hogy ezt az országot újra keresztény hitre térítsék. Másik megbízatása abból állt, hogy különféle fémekből és anyagokból mintákat mutasson be, és a kongói király nevében ajánlja fel -- az előző királyok által megtagadott -- szabad kereskedelmüket.

Duarte Lopest megbízta, hogy útja során a Pápát is keresse fel, csókolja meg nevében a lábát, adjon át neki is a leveleket, ecsetelje a Kongó Királyság nyomorúságos állapotát, azokat a károkat, amiket a nép azért szenvedett el, mert tisztelte a keresztény vallást. Ajánlja Őszentsége figyelmébe ezeket a lelkeket, és ő, Duarte Lopes könyörögjön a nevében Neki, hogy Ő, mint az egyetemes kereszténység atyja, viselje szívén ezen hívők sorsát, mivel Kongóban nincsenek papok, kik a szent hitre oktatnák őket, és az egyház üdvözítő szentségeit kiszolgáltatnák. Így lassan-lassan mindannyian elkárhoznak.

Nyolc hónap elteltével, a királynak tett szolgálatok után, Duarte Lopes megkapta a megbízatást, elhagyta az udvart januárban -- ami Kongóban nyár -- és útnak indult egy Lisszabonba tartó száztonnás hajón. Mikor a Zöldfoki szigetekre értek, a hajónak, amely már öreg és rozoga volt, az orrán rés keletkezett, és egyre több víz került a hajó belsejébe.

Erős északi szél fújt, ezért se a Zöldfoki szigeteknél, se Afrika partjainál nem tudtak kikötni, de az útjukat se tudták tovább folytatni, mert a hajón egyre több rés tátongott, és félig-meddig már megtelt vízzel. A kalauz jobbnak látta, ha irányt változtatnak és a hátszél segítségével kikötnek Új-Spanyolország szigetein. Így rettenetes viharoktól, a vízbefúlás és az éhség rémétől gyötörten --hiszen élelmük kevés volt -- érték el nagy nehezen Cubagua szigetét. [102] Ez a sziget avval a Margarita-szigettel fekszik szemben, ahol a lakosok gyöngyhalászatból élnek. Miután sikerült rendbehozniuk a hajót, egy ismert útvonalon Cumana kikötőjébe indultak.( Ennek közismertebb neve a Granada Új Királyság a Nyugat-Indiákon.)

Mikor ez a rozzant hajó a biztonságosnak tartott kikötőhöz ért, azon nyomban elsüllyedt, de az utasokat sikerült kimenteni. Ők, Duarte Lopes úr és az útitársai az átélt élmények miatt súlyos betegen -- hiszen az utazás alatt hiányos táplálkozás, halálfélelem, éhezés gyötörte őket -- végre valahára partot értek. A kongói követ pihent, hogy visszanyerje egészségét. Ám közben a hajóhad, amely minden évben egyszer bont vitorlát, hogy Kasztíliába hajózzon, már útnak indult. Az ilyen hajóhadat flottának nevezik. Így Duarte Lopes arra kényszerült, hogy több mint egy évig várjon hajóhadra, s ott maradjon azon a szigeten, ahol az égvilágon semmi dolga nem akadt.

Eközben Kongó királya, aki semmilyen hírt nem kapott Duarte Lopes felől, halottnak hitte őt, hisz nem tudta, hogy a követét a viharok veszteglésre kényszerítették Nyugat-Indiában. Az uralkodó, aki eltökélte, hogy mindent megtesz azért, hogy a kereszténység megszilárduljon országában, egy másik követet küldött, akire hasonló üzenetet bízott. Ezt a követet Pedro Antonionak hívták, és rangban a királyság második embere volt. Pedro Antonioval tartott egy előkelő portugál, Gaspar Dias, ki a térség egyik legrégebbi és leggazdagabb lakója volt. Csatlakozása biztosíték volt arra, hogy az úton semmit sem fognak nélkülözni, és remélhették, hogy a követség eléri célját a spanyol királynál. Parancsot kaptak, hogy ha találkoznak Duarte úrral, akkor együtt hajtsák végre a küldetésüket.

De Pedro szomorú véget ért, útközben elfogták az angolok és hajójukat Angliába akarták vontatni. Ám szerencsétlenségükre az angol partoknál elsüllyedt a hajó, és odaveszett Pedro valamint a fia is. Csak kevesen menekültek meg a katasztrófából, köztük volt Pedro kísérője, a portugál is. Ő akkor érkezett Spanyolországba mikor Duarte Lopes úr a spanyol királyi udvarba ment, hogy teljesítse a kongói király által rábízott küldetését. Gaspar Dias, ez a portugál később azt írta Duarténak, hogy vissza akar térni Kongóba, nem akar az udvarba menni. Talán azért tett így mert meghalt Henrique bíboros, vagy volt valami ki nem mondott indoka, mindenesetre úgy tett, ahogy mondta.

Amíg a mi Duarténk a Nyugat-Indiákon vesztegelt, megfigyelte, hogy a környék éghajlata, levegőjének hőmérséklete ugyanolyan mint Kongóé, de az emberek bőrszíne mégis különböző. Míg Kongóban az emberek bőre fekete, itt csaknem fehér vagy valamilyen átmenet a fehér és a fekete között. A spanyolok az ilyen bőrszínt mulattnak nevezik. De a fentiek világosan megmutatják, hogy nem a nap okozza a bőrszín különbségeit, hanem ahogy már korábban is említettük, a természet. Így hát nem igaz, amit a régi de az új szerzők is a bőrszínről állítanak.

Miután Duarte úr visszanyerte az egészségét, elhajózott a Hispaniola szigetén lévő Santo Domingóba, hogy felszálljon akármelyik Kasztíliába tartó hajóra. Ráakadt egy portugál vaso-ra [103], ami a szárazföldről jövő és Kasztíliába tartó flottához csatlakozott, hiszen a csoportos utazás biztonságosabb.

Jó széllel utaztak az Azori-szigetekre, Terceirára, majd továbbhajóztak a Guadalquivir folyó kikötőjébe, Sanlucar de Barramedaba, azután pedig megérkeztek Sevillába. Duarte innen Portugáliába ment, hogy viszontlássa övéit, és ellássa magát mindenféle szükséges holmival. Végül aztán a Madridban székelő királyi udvarba lovagolt. Ő Katolikus Felsége [104] nyájasan fogadta, de mikor előadta kérését, olyan nagyszabású események történtek és olyan nehézségek merültek fel, melyek lehetetlenné tették küldetése teljesítését. Megérkezett Duarte úr megbízójának, Kongó királyának halálhíre, ezenkívül Fülöp királyt lefoglalta az Anglia elleni támadás terve. [105]

Így aztán háttérbe szorult, hogy megoldást találjanak a követ ügyében, és Duarte úr nem látott reményt arra, hogy céljait elérje, kijelentették előtte, hogy ebben a helyzetben nem tudnak segíteni. Ennyi balszerencsétől sújtva Duarte úr emlékezetébe idézte, hosszú és rettenetes útja halálos rémségeit. Emiatt levert és elkeseredett lett, ráébredt arra, hogy ezen a világon csakis Istenben találhatja meg a nyugalmat. Félt, hogy sehogy se tud segíteni a szükséget szenvedő kongói népen. Világosan látta, hogy ezek halálos veszélyben forognak, és a Pokol sötétsége lesz majd osztályrészük.

Anyagi helyzete válságosra fordult, nem volt semmi remény, hogy magát és családját a királyi udvarban továbbra is el tudja látni, ezenkívül arra sem volt reménye, hogy teljesíteni tudja a Kongó királya által rábízott missziót. Lelkének megfelelő és üdvözítő megoldást választott. Szívét angyal érintette meg, letette férfias lélekkel a kardot, hogy keresztet ragadhasson, elfordult a világtól és lemondott annak csodálatos pompájáról. Madridban barátcsuhát öltött, és elindult Rómába, hogy V. Sixtusnál [106] előadja a kongói király kérését. Nem akarta feladni küldetését, noha az őt ezzel megbízó uralkodó már nem volt az élők között.

Őszentsége kegyesen fogadta, Lopes pedig beszámolt arról. milyen sajnálatos helyzetbe kerültek Kongó keresztény lakói, azzal, hogy nélkülözik az istentisztelet és a papi szolgálatot. Elmondta Őszentségének, hogy kevés a pap, ki az Evangélium tanaira oktatná a népet és ellátná az egyház feladatait, mert Kongó lakossága igen népes, ám az év minden napjában készek arra, hogy megkereszteljék, tanítsák, gyóntassák, megáldoztassák őket -- de ez a reményük hiábavaló. Az is Lopes megbízatásához tartozott, hogy a Kongó Királyság engedélyt kapjon egyetem létrehozására. Szerettek volna megalapítani egy iskolát, ahol magisztereket és papokat készítenének fel Isten szolgálatára valamint, hogy az ország fiataljait különböző nyelvekre, szabad művészetekre, az Evangélium tanaira és a misztériumokra oktassák.

Ezek a szent iskolák Isten törvényeiben jártas, tanult férfiakat képeznének ki, s ezek a bennszülöttek anyanyelvén virágoztatnák fel és terjesztenék az országukban már csaknem feledésbe merült keresztény hitet. Egy ilyen iskola áldást hozna az egész országra, a lelkek megerősödnének hitükben.

És kellene alapítani még egy kórházat is, amely nyitva lenne Isten szegényei előtt, ahol az utazók és a hajósok megpihenhetnek, meggyógyulhatnak ahol minden szükségessel ellátnák őket.

Ezekkel a kérésekkel érkezett Lopes úr Rómába, és kérte Őkegyelmességét, adjon engedélyt a kórház és a szeminárium alapítására. Ugyanis feltételezte, hogy ez a keresztény és üdvözítő munka megfelel a kereszténységet korábbról ismerő népek érdekeinek is.

Lopes úr megjelent a pápa előtt, átadta levelét, felvilágosította küldetésének körülményeiről. Őszentsége kegyesen végighallgatta, de később tudomására hozta, hogy mivel a Kongó Királyság a spanyolok fennhatósága alá tartozik, ebben az ügyben a spanyol királynak kell intézkedni.

VII. fejezet
A kongói király udvaráról, a nép öltözetéről a kereszténység felvétele előtt és után. A király étkezéséről és az udvar szokásairól.

Eddig beszámoltunk, miként eresztett gyökeret a kereszténység, és milyen események követték Kongóban a keresztény vallás felvételét. Itt az idő, hogy szót ejtsünk most az udvari szokásokról és a királyság más jellemzőiről.

Régebben a király és az udvaroncai pálmaszőttest viseltek -- ahogy már mondtuk -- deréktól lefelé. Ezt a szőttest egy hasonló anyagból készült, szép kidolgozású övvel kötik meg. Az övről pedig gondosan kikészített bőrök lógnak le, az egész valamilyen kötényhez hasonlít. Nemcsak a leopárd, cibet, coboly, nyuszt, hanem más állatok bőrét is felhasználják.

Meghagyják az állatok fejbőrét, ami a viseletet még díszesebbé teszi.

Vállukon az itt incuto-nak nevezett kerek ruhadarabot viselik, ez térd alatt végződik, pálmaszövetből készítik, oly módon mint a hálót. Erről a ruhadarabról kifejtett szálak, mint bojtok csüngnek alá, ami egészében igen bájos látványt nyújt. Ezeket a roqueteket jobb vállon vetik át, hogy a kezük szabadon maradjon. Fejükön kicsi, felül négyszögletes, élénkpiros vagy sárga színű sapkát viselnek, ami inkább szolgálja a pompát, mint védelmet a nap hevétől, vagy szél erejétől.

A szegények és a köznép deréktól lefelé az előkelőkhöz hasonló ruhadarabot visel, de durvább szövetből. Testük más része fedetlen. Az asszonyok alsóruházata háromféle lehet. Az egyik a sarkukig ér, a másik kurtább, a harmadik pedig egészen rövid. Ezek a ruhák rojtosak, oldalt hosszúak, elöl pedig nyitottak. Felül pálmaszövetből készült, derékig érő ruhadarabot viselnek. Erre pedig pálmaszövetből varrt köpenyt terítenek. Arcukat elfödik, ha pedig úton vannak, a férfiakhoz hasonló fejfedőt viselnek.

A köznép asszonyai is hasonlóan öltöznek, de ruhájuk durvább anyagú. A rabszolgák és a legszegényebbek csak a derekukra csavarnak valamilyen ruhadarabot, deréktól felfelé teljesen meztelenek.

A kereszténység felvétele után a kongói előkelők a portugálok öltözködését kezdték utánozni, lehetőségeiknek megfelelően igyekeztek beszerezni fátylakat, skarlátból, vászonból vagy selyemből varrt köpenyeket. Fejükön kalapot vagy sapkát viseltek, lábukra velúr, bőrcipő került, de divatba jött náluk a portugálok kedvelte magasszárú cipő is. A szegények, akik nem tudnak portugál módra öltözködni, régi viseletüket hordják.

A nők is a portugál divatot követik, de nem hordanak leplet csak fátylat, és drágakövekkel díszített fekete bársonykalapot, nyakukban aranyláncot. De ez csak az udvarhölgyekre igaz, a nép asszonyai a hagyományos viseletet kedvelik.

Ahogy a király áttért a keresztény hitre, átalakította az udvarát, ebben is a portugál udvart tekintve mintának. Mindenekelőtt megváltoztatta az asztali szokásokat: most, nyilvános étkezéseikor, az ételt egy háromlépcsős, pazar, indiai szőnyeggel borított emelvényen fogyasztja el. Elébe tesznek egy asztalt, ő pedig egy karmazsinbőrrel bevont, arannyal díszített széken ülve fogyasztja el az ételt. Senki sem ülhet a király asztalához, amelyet egyébként fiatal hercegek állnak körbe. A király aranyból és ezüstből készült evőeszközöket használ.

Testőrsége anzicusokból áll, de helyet kapnak köztük más népek fiai is. A királlyal laknak a palotában, fegyvereikről pedig már beszéltünk. Mikor a király úgy határoz, hogy kilép a palotából, megverik a dobokat, ezeknek a hangja öt-hat mérföld távolságra is elhallatszik, így adják tudtára mindenkinek, hogy mit cselekszik a király. Ha elhagyja a palotáját -- ami csak ritkán történik -- elkísérik az előkelők és a portugálok, akik a király különleges bizalmát élvezik. Hetente kétszer tart nyilvános audienciát, de ezeken csak az előkelők szólalnak meg. Mivel senki sem mondhatja magáénak a javait vagy a hatalmát -- mert minden jog ebben az országban a koronát illeti -- ezért a vitákat igen röviden intézik el.

A kongóiak nem használják írásban a saját nyelvüket.

A bűnügyekkel is gyorsan végeznek, halálbüntetésre csak nagyon ritkán ítélnek valakit. Ha egy moxicongo -- így nevezik magukat Kongó lakói -- követ el bűncselekményt egy portugállal szemben, akkor őt a portugál törvények szerint büntetik. Ha pedig valaki a saját fajtájabelivel szemben vétkezik, akkor a király egy lakatlan szigetre száműzi. A száműzetést az azonnali fejvesztésnél is nagyobb büntetésnek tartják. A száműzött tíz vagy tizenkét évet tölt az otthonától távol, ekkor az uralkodó rendszerint megkegyelmez neki, ő pedig mint megszelídült és fájdalmakhoz szokott ember büntetése letöltése után az államot szolgálja tovább.

Ha egy moxicongo és egy portugál között támad viszály, akkor a következőképpen járnak el: ha a portugál kezdi a pereskedést, akkor a moxicongók bírájához mennek, ha egy moxicongo vádol egy portugált, akkor a portugálok bírája elé járulnak mindketten. Ez a bíró portugál, de az itteni király hozzájárulásával gyakorolja a hatalmát. A két nép közötti szerződéseket nem foglalják írásba, de érvényességüket tanukhoz és szóbeli megállapodáshoz kötik.

Nem őrzik meg emlékezetükben a korábbi századok eseményeit, régebbi uralkodóikról szóló történeteket.

Írásuk nincs, az időt a hold járása alapján számítják és nem ismerik az éjszaka és a nappal órákra osztását. Ha valamiről beszélnek, azt szokták mondani Fuao [107] idejében történt az az eset. A távolságot nem mérföldekben vagy valami hasonló mértékben adják meg, hanem az alapján, hogy egy gyors, vagy egy teherrel megrakott ember hány nap alatt teszi meg. Ha házasság alkalmából ünnepséget tartanak, akkor szerelmi dalokat énekelnek, és egy különös formájú lantot pengetnek. Ennek nyaka és homorú oldala hasonlít a miénkhez, de a másik oldalán, ahol rózsa alakú nyílás van, bőrrel vonják be, ami olyan finom mint a hólyag, ezt használják fel fa helyett. A húrok egy része erős és csillogó elefántfarok-szőrből készül, a többi fajta pedig pálmarostból. A húrok, miket ezüst és vas lemezekkel pengetnek, a nyaktól a lanttestig tartanak. A lemezek nagysága a hangszeréhez igazodik, így ezek a pengetés során különböző hangokat adnak.

A húrokat a zenészek méretre igazítják, ujjaikkal olyan mesteri módon pengetik, mintha nem is lant, hanem hárfa lenne. És az is csodálatos, hogy a hangszerek méreteitől és a dallamtól függően ki tudják fejezni érzéseiket, oly világosan mintha a szavakat a zenészek ujjai helyettesítenék. A lábukat a zene ütemére mozgatják, és pálmaágat ütögetve követik a zene ritmusát. A lantok mellett használnak még a királyi udvarban nagy művészettel megszólaltatott fuvolákat, sípokat, és oly bonyolult táncokat járnak ezek dallamára, ami minket a mórok táncaira emlékeztet. A nép az udvari hangszereknél egyszerűbb hangzású zeneszerszámokat használ, kis dobokat, változatos formájú sípokat, és másféle hangszereket is.

Ha megbetegszenek, akkor természetes gyógyszerekkel gyógyítják magukat, felhasználják a vizet, a köveket, a füveket, a fákat, ezek olaját, kérgét, mindazt amit a Anyatermészet nyújt számukra. A királyságban a legközönségesebb betegség a láz. Ez legsűrűbben télen támadja meg az embert, mert ebben az időszakban esik a legtöbb eső, ilyenkor a legnagyobb a nedvesség és a forróság. Előfordul itt a helybeliek által quitangasnak nevezett francia betegség is, de ez nem veszélyes, és nem olyan nehéz az embert ebből kigyógyítani, mint a mi országainkban.

A lázat vörös szantálfából vagy citrinoból [108], egy bizonyos tüskés fából készült porral gyógyítják. A port pálmaolajjal keverik, és ezzel a beteget két-három alkalommal bekenik tetőtől-talpig. Ha fejük fáj, akkor eret vágnak, egy hegyes tárggyal sebet ejtenek a bőrön, piócát tesznek rá, ami addig szívja a vért, amíg egészen el nem telik vele. De eret vágatnak akkor is, ha akármelyik tagjukban fájdalmat éreznek.

Szantálfából készült kenőccsel, "vermelha taculával" vagy "citrino Qicongoval" gyógyítják a quitangasnak nevezett betegséget is [109]. A két kenőcs közül az utóbbit tartják értékesebbnek, ebből egy kevéske is egy rabszolga árával ér fel.

A hasukat némely fa kérgéből készült porral purgálják, amit valamely italukba kevernek, és így szabadulnak meg a szelektől. A sebeket növényi nedvekkel vagy magukkal a növényekkel fertőtlenítik. Említést tett Duarte úr egy rabszolgáról, akit hét nyílvessző sebzett meg, de rögtön jobban lett, mikor a testét bizonyos általa jól ismert növények nedvével kenegették.

Ezek a népek csak növényi anyagokkal gyógyítják magukat, nem élnek gyógyszerrel, flastrommal, beöntéssel, kanalas orvossággal, nem járnak orvoshoz és nem járatosok a kirurgiában vagy a fizikában. De nincs is szükségük minderre, hiszen mérsékelt éghajlaton élnek, nem tömik magukat olyan ételekkel, amik tovább gerjesztik az étvágyat, nem fogyasztanak mértételen mennyiségű bort, így nem szenved egyikük sem a táplálkozás vagy a nehéz italok okozta betegségektől.

VIII. fejezet
A Kongó királyságon túl a Jóreménység-fok és a Nílus felé eső területek.

Beszámolva a Kongó Királyság földi viszonyairól, lakosairól, és a körülötte élő népekről, ideje beszélnünk Afrikának a Jóreménység-fokon túl elterülő vidékeiről, és arról az óceánról, amelyen India és a Vörös-tenger felé hajózunk. Beszámolunk nemcsak a szárazföld belsejéről és a Nílusról, hanem János pap országáról is, és amennyire témánk engedi megbízhatóan beszámolunk más, kevéssé ismert területekről is. [110]

A Kongó Királyságtól délre a már említett Angola Királyság fekszik, ettől délre, a Jóreménység-fok felé pedig egy Matambának nevezett király uralkodik. Cimbelasnak hívják az általa irányított provinciákat. Ez a királyság, ami a Bavagul folyónál határos Angolával, a már említett első tónál kezdődik, a Bavagul folyó köti össze az első tóból eredő Manhica folyóval. A Bavagul folyó a Hold-hegységnél ered. A Baktérítő és a Jóreménység-fok között félúton találjuk ezt az elődök által annyit magasztalt Hold-hegységet, amit sokáig a Nílus eredetének tartottak. De ez a Nílus eredetére vonatkozó nézet tévedés.

Ezen a tájon uralkodó a hideg és a barátságtalan éghajlat, a kietlenül magas hegyek csak keveseknek adnak otthont. Mindannyian az arabok módjára élnek, a mezőkön felállított kunyhóikban laknak, és állatbőröket viselnek. Vad, nyers, a hit által alig befolyásolt nép lakik errefelé. Íjat és nyilat használnak, a föld gyümölcseiből, és állataik húsából táplálkoznak.

A Hold-hegység szirtjei között egy Galé-nak nevezett kis tó található, ennek nyugati partjairól egy folyó ered, amit az itteniek Cumissanak, a portugálok pedig Docénak (Édesnek) hívnak. Ez a folyó a Jóreménység-fok táján torkollik a tengerbe, a mellette lévő hegyet a portugálok Tévedés-foknak nevezték el. Ugyanis az Indiába tartó hajók először ezt a hegyfokot, az Agualhast pillantották meg, és nem tudták, hogy e mögött rejtőzik még egy hegy: Afrika legdélibb csücske. A két hegyfok között száz mérföld a távolság, már ez is mutatja a híres hegyfok kiterjedését.

A két hegyfok, akár a szarvak egy öblöt fog körül, a portugálok a Doce folyóból néha itt egészítik ki vízkészletüket. A partvidék lakosai, bár az Egyenlítőtől 35 fok távolságra élnek, éppenúgy mint a hideg Hold-hegység lakói különös mód fekete bőrűek -- mindez intő jel a természet kutatóinak és a filozófusoknak, akik úgy gondolják, hogy a bőrszín a nap hevével van összefüggésben vagy valami más homályos dologgal. De ennek a kérdését most függőben hagyom.

Mivel a világon ez a legnagyobb tengerbe nyúló hegyfok, ezért nagyobb veszélyt jelent a rajta átjutni kívánó hajósoknak mint általában a hegyfokok. Itt rettenetes a tenger, mert a szárazföld felől fújó szelek felkorbácsolják az óceánt. A portugálok itt sok mélymerülésű hajót vesztettek el, azt a fajtát, amit a tengeri utazásokon használtak, mert régi történetírók nem ismerték ezt a helyet, hanem a portugál hajósok fedezték fel.

Hasznos lehet, ha a világos ismeretek kedvéért itt adunk számot a különféle távolságokról, ez segít hozzá ahhoz, hogy megértsük a Portugália és India közötti hajóút nagyságát.

A Jóreménység-fok megkerülése 6000 mérföldes út. A Fernao de Po folyót 22OO mérföld választja el a már említett Agualhas-foktól. Afrika másik oldalán az Agualhas-fokot 33OO mérföldes partszakasz köti össze a Szokotra szigetével szemben lévő Guardafuival. Így Lisszabonból Afrika megkerülésével 15OOO mérföldnél hosszabb út vezet a Goa királyságig. Innen még olyan irdatlan messzeségben van Malakka és Kína, hogy ilyen hosszú útra sem kisebb sem nagyobb hajóval senki sem vállalkozott még a portugálok előtt.

A Jóreménység-fok onnan kapta a nevét, hogy a hajósok Indiába menet vagy Indiából jövet leginkább ezen akarnak túljutni, a fokot megkerülve, mert úgy vélik, hogy evvel hátuk mögött hagyták a legnagyobb veszélyt. Az elnevezés, a Jóreménység-fok a hajósok vágyait fejezi ki.

De visszatérve témánkhoz, Afrika partjaira, meg kell említenünk a tenger alkotta sok kiszögellést és kikötőhelyet, (az Agualhas-fokon túl), amit az öbölben található sok kis sziget hoz létre. Ha elhagyjuk az öblöt, a Sao Cristovao folyóhoz jutunk, ennek torkolatában három szigetet is találunk. A tengerpart ezután a portugálul Terra de Natalnak nevezett földön halad tovább. Ez onnan kapta a nevét, hogy a portugálok karácsony napján érkeztek ide. Ez a vidék a Pescaria folyónál ér véget. Itt terül el a Bútva Királyság. Ennek határai a Hold-hegység lábainál és a Manhica folyónál húzódnak, a tengernél a Manhica, nyugaton pedig a Bavagul folyó határolja. Északi szomszédja a Monomotapa királyság. A Butva királyság gazdag aranybányákban, lakosai, pedig mint ezt majd látni fogjuk, hasonlítanak a Monomotapa királyságban élőkhöz.

Végighajózva az óceán partjain így jutunk el a Manhica folyóig, ahol pedig a Sofala királyság és a Monomotapa birodalom határai kezdődnek.

IX. fejezet
A Sofala királyságról

A Sofala királyságot az a Manhica folyó határolja, amely a Nílussal együtt az "első nagy tóból" ered, és annak az öbölnek a közepén torkollik a tengerbe, amit a déli szélesség 23,5 fokánál a Pescaria és Corrente hegyfokok fognak közre.

A Manhicával együtt három más híres folyó is a tengerbe ömlik, az elsőt a portugálok Sao Cristovao-nak nevezik -- mert Szent Kristóf napján pillantották meg először -- az ottaniak pedig Alagoá-nak hívják. A másodikat az első folyó felfedezőjéről Lorenco Marques-nek nevezik. Ez a két folyó a Hold-hegységből ered, amit a helyiek Toroa-nak hívnak, a régiek erről a hegyről azt hitték, hogy ez a Nílus bölcsője. De tévedtek, mivel az "első nagy tó" nem ezekből a hegyekből ered, közte és a Hold-hegység között egy lapos síkság helyezkedik el.

Ezek a fent említett nagy folyók kelet felé hömpölyögve egy harmadik nagy folyóval egyesülnek, mindeközben nem érintik se a Nílust, se az "első nagy tavat." A harmadik folyót Arroé-nak hívják, és a Monomotapa birodalom aranybányákban gazdag hegyei között ered. A folyó bizonyos szakaszain aranyszemcséket és aranyport is találhatunk.

Ez a fenti három nagy folyó a Manhicával egyesül a tengerparttól nem messze, és ezek egyetlen széles medrű, nagy folyamot alkotva zúdulnak az óceánba. Ez a torkolat és a Cumama folyó határolja a Sofala királyság tengerpart sávját. Ez a folyó egy pogányok és mohamedánok birtokolta városról és erődítményről kapta a nevét. A portugálok Bocas de Cumamá-nak [Cumama torkolatainak] nevezték ezt a helyet, mert a tengernél a folyó hét ágra oszlik. Öt nagy szigetet találunk a több kisebb mellett, ezeket öleli körül a tengerbe ömlő folyó, ami ugyanabból a tóból ered, amiből a Nílus is.

A Sofala királyság, amiről az egész vidék a nevét kapta, mohamedán vallású. A király is mohamedán vallású, de a Portugál Koronának engedelmeskedik, azért hogy kivonja magát a Monomotapa birodalom fennhatósága alól. A portugálok egy erődöt birtokolnak a Cumama torkolatánál, és sok rabszolgát, valamint az ezen a parton található aranyat, elefántcsontot és ámbrát cserélnek selyemért és gyapotért, amibe az itteniek öltöznek. A selymet Cambaiából [111] hozzák. Az ittlakó mohamedánok nem őslakosai a földnek. De már a portugálok előtt kis bárkáikon kikötöttek itt, maguk mögött hagyva szülőföldjüket, Boldog Arábiát [112]. Miután a portugálok ellenőrzésük alá vonták ezt a területet ők itt maradtak.

A Manhica és a Cumama közti partszakaszt elhagyva az aranybányákban gazdag Monomotapa birodalom következik. Innen viszik az aranyat Sofalába és Afrika más részeibe is. Néhányan azt beszélik, hogy Salamon is innen szerzett aranyat a Jeruzsálemi Szentély építéséhez, ezt nem tarthatjuk tejesen valószínűtlennek, hisz a Monomotapa birodalom területén is sok fából, kőből vagy mészből épült, sok munkával készített, nagyméretű építményt találunk. Ilyen nagyméretű építkezések nyomát a szomszédos területeken nem látni.

A Monomotapa birodalomnak nagyon sok lakosa van, mind pogányok, feketebőrűek, középtermetűek, gyorsak, a harcban igen lelkesek. Az uralkodónak számos vazallusa van, de ezek gyakorta fellázadnak, és harcba bocsátkoznak vele. A birodalom ura hatalmas hadsereget tart fenn, amit tartományonként a régi rómaiak mintájára légiókba szervez. Mint nagyúrnak, folyamatosan harcolnia kell, hogy birodalma fennmaradását biztosítsa.

Katonái közül a legjobbak a női légiók, a király nagyra tartja őket, ezek alkotják hadserege gerincét. [113] A női harcosok a régi amazonok mintájára leégetik a bal mellüket, hogy a nyilazásban ne zavarja őket. A történetírók legalábbis így mutatták be őket. Fegyverként íjat és nyilakat használnak, ügyesek, gyorsak, erősek és bátrak, mesterek a nyilazásban. A harcban felettébb megbízhatók és elszántak. A csatákban egy nevezetes hadicselt alkalmaznak. Azt színlelik, hogy meghátrálnak, és mikor látják, hogy az ellenség felbátorodott ezen és felbontotta a hadrendjét, akkor visszavágnak, kilövik nyilaikat, és nagy vakmerően lemészárolják ellenségeiket. Gyorsaságuk, cselvetéseik, csapdáik miatt rettegnek tőlük az egész vidéken. A királytól jutalmul bizonyos területeket kaptak, ahol egész életükben magányosan élnek. Időnként utódokat nemzenek az általuk kiválasztott férfiakkal. Ha fiú születik, akkor elküldik a férfiakhoz, ha lány, akkor maguknál tartják, és felnevelik, hogy jó harcos legyen.

A Monomotapa birodalmat a tengerpart, a Manhica folyó, az a tó, ahonnan a Manhica ered és a Cumama folyó határolja. Déli szomszédaikról, a Jóreménység-fok előkelőiről már beszéltünk. A Monomotapa birodalom északi szomszédja a Moenhemuge birodalom, amire a következőkben még visszatérünk.

A tengerparton, a Cumama folyón túl, egy Angoxe-nak nevezett kis királyságot találunk, ami nevét egy itt található kis szigetről kapta. Mint Sofalában, itt is mohamedánok és pogányok laknak. Kereskedők, akik kis hajókon szállítják áruikat a part mentén. Az áruik hasonlóak ahhoz, mint amiket Sofalában találni.

A part mentén, a déli félteke 14,5 fokánál ezután a Mocambique királyság következik. Nevét a Mogincale folyó torkolatánál levő három szigetről kapta, a folyó kikötője olyan biztonságos és olyan nagy, hogy bármilyen típusú hajó horgonyt vethet benne. A királyság, amelyet útba ejt minden Portugáliából jövő hajó, kicsi ugyan, de élelmiszerekben annál gazdagabb. Szigetei közül legfontosabb a Mocambique-nak nevezett, ez uralja az egész vidéket, a kikötőt és a másik két szigetet is. Mocambique szigetén erőd épült, ahol most portugál helyőrség állomásozik. Ettől az erődtől függ a többi portugál erőd biztonsága is.

Azok a hajóhadak, melyek Portugáliából Indiába tartanak, de valamilyen okból késlekedniük kellett, szintén Mocambique szigetén telelnek ki. Az Indiából Portugáliába tartó hajók is kikötnek itt, hogy ellássák magukat élelmiszerrel.

Mikor a portugálok először indultak Indiába, itt szerezték be Indiáról és nyelvéről az első információikat, és itt vették fel a kalauzokat, akik az megmutatták nekik az utat egészen Indiáig. [114]

A helybéliek faragatlanok, pogányok és mind feketebőrűek. Meztelenül járnak, és mindannyian kitűnő íjászok. Halászattal foglalkoznak, ehhez birtokában vannak minden szükséges fegyvernek és szerszámnak.

A part mentén folytatva utunkat Kilva szigetére érkezünk. Ez a sziget ugyan nem különösebben hatalmas, de kitűnő adottságokkal bír: hűvös éghajlatú, és egészen beborítják a fák zöld koronái. Mindenfajta élelem megterem itt. A sziget a Coavo folyó torkolatánál fekszik, ez a folyó ugyanabból a tóból ered, amiből a Nílus. A tengerhez érve a Coavo hatvan mérföldnyire kiszélesedik, a vízhozama pedig bőséges. Torkolatánál egy, mohamedánok és bálványimádók lakta sziget fekszik. Ennek nyugati oldaláról lehet látni Kilva szigetét.

Kilvában mohamedánok laknak, akik szinte csaknem világos bőrűek, és pamutból, selyemből varrt szép öltözéket viselnek. A nők arannyal ékesítik magukat, kezükön és nyakukon drágaköveket hordanak, és sok ezüstből készült ékszerük is van. Tagjaik formásak, és kevésbé barnabőrűek mint a férfiak. Az itt lakók házai kőből, mészből, faragott fából készülnek, mindegyik harmonikus beosztású, kert, konyhakert, különböző gyümölcsfák veszik körül. Erről a szigetről kapta nevét a királyság is, mely a parton a Delgado-foktól kezdődik.

Ez a határvonal Mocambique és Kilva között a déli szélesség 9. fokánál. Innen kezdődik a Kilva királyság területe és tart a már fönt említett Coavo folyóig.

Korábban a Kilva királyság volt a környező partmenti államok feje. Ezért, mikor a portugálok ideértek, az itteni uralkodó bízott abban, hogy saját fegyveres erejével nemcsak államai önállóságát tudja megvédeni, de ki is űzheti a portugálokat az általuk már elfoglalt területekről. Mindennek mégis az ellenkezője történt: a portugálok legyőzték és tönkreverték csapatait, Kilva urának menekülnie kellett. A portugálok elfoglalták a szigetet, gazdag hadizsákmányra téve szert. Hamarosan erődöt emeltek. Ezt a portugál király rendeletére később lerombolták, mert nem volt rá szükség: más erődök is voltak ezen a partvidéken.

Itt kell említést tennünk Sao Lourenco szigetéről. [115] A nevét arról a mártírról kapta, akinek napján megpillantották a portugálok. A sziget ezer mérföld hosszú, és a fent leírt partszakasszal szemben fekszik. A Manhica folyó torkolatánál kezdődik a déli szélesség 26. fokánál. Északon a Kilva királyságban lévő Coavo folyó torkolatával egy magasságban végződik. Ez a sziget az afrikai partvidékkel egy csatornát alkot, ami a bejáratánál 34O mérföld széles, közepén (Mocambique szigetével szemben, ahol összeszűkül) 17O mérföld, aztán India felé a csatorna tovább szélesedik, és ezen a szakaszán még sok más sziget is található.

A Spanyolországból Indiába menő vagy onnan hazafelé tartó hajók ezt a csatornát használják kikötőnek, mert a Sao Lourenco sziget számos előnnyel rendelkezik. Népei barátságosak, fekvése kitűnő, sok biztos kikötővel szolgál a hajósoknak. Számos bővizű folyó öntözi, teszi a sziget talaját termékennyé. Terem itt zöldség, rizs, különböző szemesnövények, narancs, citrom, különféle fajtájú alma. Számos állat él itt: a tyúkon kívül vadállatok, mint a szarvas, a vaddisznó és más hasonlók. A sziget talaja termékeny, halai jóízűek.

A szigetlakók pogányok, közülük néhányan Mohamed hitét követik. Bőrük mulatt, vagyis se nem fehér, se nem fekete, hanem a kettő közötti szín. Nagyon harciasak. Fegyvereik íj, nyíl, vékony dárda, amit vassal erősítenek meg, s ezt horogszerűen erősítik a nyélhez, ezért szigonyhoz hasonlóvá teszi azt. Mesterien hajítják. Háborúkban használnak pajzsot, páncélt, ez utóbbit állatbőrből készítik, és a csatákban egész testüket befedi. A sziget fölötti hatalmat egyszerre több főnök is birtokolja, ezek ellenséges viszonyban vannak, s örökösen háborúkba bocsátkoznak egymással.

A szigeten találhatunk aranyat, ezüstöt, rezet, vasat és más fémeket is. Az itt élő népek vadak, hajóikkal nem távolodnak el a sziget partjaitól, a part vonalát követve merészkednek csak hajóval egyik helyről a másikra. Csónakjaikat egyetlen fatörzsből készítik. Az itt lakók nagy része nem szívesen érintkezik az idegenekkel, mindenféle kapcsolatot kerül velük, és helyteleníti, hogy azok a földjükre léphetnek. Így hát a portugálok csak néhány kikötőbe mernek kereskedni velük, és nem mennek a szárazföld belsejébe. Ámbrát, viaszt, ezüstöt, rizst és másféle árukat cserélnek a bennszülöttekkel.

Ebben a csatornában még több, mohamedánok lakta kis sziget is van. A legfontosabb ezek közül a Sao Cristovao sziget, de itt van még a Molale, Comoro, Anjoane, Maioto is. Visszatérve a tengerpartra, említenünk kell a Kilva királyság után következő Mombaca királyságot. Ez a déli félteke 3,5 fokánál kezdődik. Nevét egy mohamedánok lakta szigetről kapta. Mombacában még egy szép várost is találhatunk, ebben többemeletes, szobrokkal, festményekkel ékesített palotákat találunk. A király mohamedán vallású, és megpróbált fegyverrel ellenállni a portugáloknak. Ugyanúgy végezte mint Kilva királya: városát feldúlták és kifosztották, a hódítók pedig sok aranyat, gyöngyöt, ezüstöt, pamut-, selyem- és aranyszőttest zsákmányoltak.

A Mombaca királyság Kilva és Melinde között fekszik. Pogányok és mohamedánok lakják, a Moenhemuge birodalom fennhatósága alá tartoznak. Mombaca után következik a szintén igen kis területű Melinde királyság, határai a déli szélesség 2,5 fokánál a Quilmance folyónál érnek véget. A folyón túl egy 100 mérföldes vadon terül el. A tengerpart és a folyópart között egy csaknem fehér bőrszínű mohamedánok és pogányok lakta térség található. Házaik a mieinkhez hasonlók. Érdekes, hogy a juhaik kétszer olyan nagyok mint a mieink. Ezeket öt részre vágják, az egyik rész, a farok rendszerint 25-3O font súlyú.

A nők fehér bőrűek, és arab módra selymekbe öltözve pompáznak. Nyakukon, karjukon és a lábukon arany és ezüstláncokat hordanak. Kilépve a házból, áttetsző, finom szövettel takarják el arcukat és testüket, úgy, hogy ha nem akarják, nem is lehet őket felismerni. Ebben az országban egy kitűnő kikötő is található, amit minden erre járó hajó felkeres. Az itt lakók általában barátságosak, őszinték, szívesen szóbaállnak idegenekkel. Jószívvel fogadják a portugálokat, sohasem okoznak nekik kárt semmiben.

Három sziget is található a tengerparton Mombaca és Melinde között. Monfia, Zanzibár, és Pemba. Mindegyiket fehérbőrű mohamedánok lakják. Mint ahogyan a többi szigeten, a talaj itt is termékeny. Az itteni népek elsősorban földműveléssel foglalkoznak, és kevéssé harciasak. Sok cukrot állítanak elő, amit az itt termett gyümölcsökkel együtt kis hajókon szállítanak eladni a szárazföldre.

A szárazföld belsejében, a három, már ismert királyságtól (Kilva, Melinde, Mombaca) nyugatra terül el a hatalmas Moenhemuge birodalom. Délen a Coavo folyóig a Mocambique és a Monomotapa királyság a szomszédja, a két tó között nyugaton a Nílus, északon pedig János pap országa határolja. Hajón rengeteg vászon, selyem és más igen keresett áru érkezik a Moenhemuge birodalomba, mivel a birodalom békében él a tenger felöli szomszédaival és a tengeri kereskedelmet velük kötött szerződések is biztosítják. Különösen keresettek azok az apró kövecskék, amiket a Cambaia királyságban állítanak elő borostyánból. Ezeket az üveghez hasonló, vörös színű kis köveket -- mivel az aranyat nem értékelik errefelé -- pénzként is használják vagy ékszerként mint a csipkegallért, a nyakukba akasztják. Deréktól lefelé selyembe öltöznek. Mindezért cserébe arannyal, rézzel, elefántcsonttal, ezüsttel fizetnek.

Az országnak a Monomotapa birodalommal határos vidékein állandó a háborúskodás. Ez a viszálykodás olyan véres, hogy az áldozatok nagy száma miatt azt sem lehet eldönteni, hogy melyik nép a győztes. Két harcias törzs vív itt véres élethalálharcot: Momomotapa részről a már említett amazonok, a Moenhemuge oldalon pedig a jagák. őket a moxicongók nevezik zsagáknak, saját magukat agao-nak hívják. [116] Fekete bőrűek, az arcuk ijesztő, és nem kevésbé harciasak mint az amazonok. Felsőajkuk fölött tűzzel és vassal hegeket ejtenek magukon, felhúzzák a szemhéjukat, és hegektől sebes, fekete arcukból csak a szemük fehérje villog. Látványuk ijesztő, ördögi, nagyon különös.

Mindannyian nagytermetűek, alakjuk aránytalan, emberhússal táplálkoznak, úgy élnek mint a vadállatok. A csatában rendkívül bátrak, hogy megfélemlítsék ellenfeleiket, rettenetes kiáltásokat hallatnak. Fegyverük a dárda és a nagy bőrpáncél, ami egész testüket takarja. Táborozáskor ezeket beássák a földbe, s így a pajzsok palánkot alkotnak. A páncélt csatákban védekezően maguk elé tartják, míg az ellenségre dárdákat hajítanak. Harci taktikájuk a következő: rátámadnak az ellenségre, mert biztosak abban, hogy azok dárdái és nyilai nem árthatnak a pajzsaiknak, és ezután bátran újra az ellenségre rohannak, és gyorsan meghátrálásra kényszerítik vagy megölik őket. Így veszik fel a harcot ellenségeikkel köztük az amazonokkal is. De az amazonok nagyon leleményesek, és mint már beszámoltunk róla, másféle hadicselt is ismernek. Gyorsaságuk, kegyetlenségük, jártasságuk a harcban onnan fakad, hogy tudják, ha fogságba esnek, akkor az ellenség megeszi őket. Ezért mindkét oldalon kettőzött erővel folyik a harc, mert el akarják kerülni ezt a kegyetlen és rút véget. Így harcolnak fegyvereikkel mindhalálig.

Az agaok a Nílus eredeténél, a tó északi partján élnek, fennhatóságuk a Nílus nyugati partján a második tóig, János pap országának határáig tart.

Miután beszámoltunk az agaokról, említenünk kell azokat az előkelőket, akik fehérbőrű, a környékbeliekhez képest eléggé magas termetű népeikkel a Moenhemuge birodalom és János pap országa között élnek, így vagy az egyiknek vagy a másiknak tartoznak engedelmességgel.

X. fejezet
A partvidék Vörös-tengerig tartó szakaszáról. János pap birodalmáról és országának határairól. A híres Nílus folyóról és eredetéről.

Visszatérve a tengerpart leírásához, említenünk kell, hogy a Melinde királyság és a Guardafui-fok között fehérbőrű mohamedánok lakják a partvidéket. Számos jó kikötő található errefelé, ahol sok különböző országokból jövő hajó kereskedik a már említett árukkal. Az első híres kikötő Pate, utána következik Brava, Magadaxo és Assum. A partszakasz végén a híres Guardafui-fok emelkedik, ez a nagy földnyelv messze benyúlik a tengerbe, az Indiából, Hormuzból vagy Boldog Arábiából jövő hajók messziről felismerik. Ezt a vidéket és kikötőt a portugálok őrzik, hajóhadukkal feltartóztatják azokat a mohamedán hajókat, melyek engedély nélkül, értékes cikkekkel megrakodva erre próbálnak hajózni. Ugyanis a portugálok felügyelik a fűszerek és az Indiából jövő áruk kereskedelmét, és így mint a Sao Vicente-foknál az angolok és a franciák, minden évben busás haszonra tesznek szert.

A Guardafui-foktól a Vörös-tenger felé más, mohamedánok lakta vidékeket és kikötőket is találunk. Az első ilyen kikötő Mete, Utána jön Barbora -- itt végződik a fehér bőrszín, és kezdődik a fekete. Barbora után Ceilaot Dolaccát, Malaccát és Carachint találjuk. A partvidéket a helyiek nyelvén Baragiao-nak nevezik. Itt már feketék laknak, akik kitűnnek a harcban, és deréktól lefelé pamutszövetből készült öltözéket hordanak. Az előkelők csuklyás köpenyt terítenek a vállukra, mint "sagos romanos" -- ezt burnusznak nevezik. Az egész partvidék bővelkedik aranyban, elefántcsontban, fémekben, különböző élelmiszerekben.

Itt található a mindenki előtt ismert Vörös-tenger vagy öböl két torkolata is. Ezek egy Babelmandebnek nevezett szigetet fognak körül. A nyugati torkolat tizenöt mérföld széles, a medre hajózásra igen alkalmas, ezen az úton közlekednek a nagyobb hajók. A másik kisebb, a szélessége öt mérföld, de medre tele van sekély részekkel, homokpadokkal, sziklákkal. A torkolat szélessége pedig harminc mérföld, az Afrika felé néző részt Rasbel-foknak, az Arabia Felix felé forduló részt pedig Aranak nevezik. Innen a part Szuezig tart. Ez az utolsó szárazföld északi irányban, a torkolattól 1200 mérföldnyire. Mivel az öböl tele van kisebb szigetekkel, szirtekkel, így csak középen lehet behajózni rajta. Ez azért is így van, mert az öböl vize mindig azonnal követi az óceán mozgását, így a csatorna közepe tiszta, jól hajózható marad, míg a homokot a víz kihordja a partra.

Itt kell beszámolnunk János pap országáról, [117] aki a legnagyobb és leggazdagabb herceg egész Afrikában. Először is el kell mondanunk, országának területe a Vörös-tenger torkolatától Siene szigetéig nyúlik -- ez a sziget a Ráktérítő alatt fekszik --, kivéve a tengerparti régiót, mert azt már ötven éve elfoglalták a törökök. Országának határa északon és északkeleten többnyire a Vörös-tenger, északon Egyiptom és a Núbiai sivatag, tőle délre pedig a Moenhemuge birodalom található. A fővárost, mely egyben a királyi udvar helye is, Babelmaleque-nek nevezik [118]. Az ország területe hozzávetőlegesen 4000 négyzetmérföld.

János pap sok provincia felett uralkodik, melyek őt mindannyian királyukként tisztelik. Országa gazdag, bővelkedik aranyban, ezüstben, drágakövekben és mindenféle fémben. Az itt lakók csinosak, jó alakúak bőrszínük fehér, fekete vagy kevert. Az udvari előkelők arannyal, drágakövekkel áttört selymet viselnek. Létezik egy olyan törvény is, ami megszabja, hogy a különböző helyzetű emberek hogyan öltözködhetnek.

Vannak olyan csoportok, melyeknek csak cserzett bőrből készült ruhát engedélyeznek.

Keresztények, de megülik a zsidó vallás néhány ünnepét is. Augusztusban, Miasszonyunk ünnepére összegyűlnek a városban a királyok és az előkelők, hogy ünnepeljenek és magukkal hozzák az uralkodónak járó adót. Ez az egész ceremónia rendkívül ünnepélyes. A templomból kihozzák a Szűzanya embernagyságú, aranyból készült mását -- a két szemet két pompás, nagy rubin helyettesíti, a Szűz ruháját pedig teljesen elborítják a drágakövek -- a szobrot egy csodálatosan megmunkált, aranyból készített emelvényen hordják körbe. Ekkor lép a nyilvánosság elé János pap, aki arannyal átszőtt ruhát visel, melyet elborítanak a drágakövek. Oly nagy tömeg gyűlik össze, hogy pillantást vethessen a szoborra, hogy sokan a nagy tolongásban életüket vesztik.

A királyt -- pontatlanul -- csak János papnak hívják, a teljes neve Belul Giao. Belul azt jelenti, legfőbb, mindennél tökéletesebb, a Giao jelentése herceg, úr. Ez az utóbbi az egész föld feletti uralomra és az ítélkezés jogára utal. Az uralkodó neve tehát azt jelenti, hogy "legfőbb úr", és ezt a nevet csak királyok viselhetik. De ő használja még ezenkívül mint uralkodóhoz illik, a Dávid és a Cézár megszólítást is.

Beszélnünk kell a Nílusról is [119], ami Belul Giao földjén ered, nem pedig a Hold-hegységben, és nem, ahogy Ptolemaiosz írta, abból a két tóból, amikről úgy hitte, kelet-nyugat irányban, egymástól 450 mérföldre fekszenek. (Azon a szélességi fokon, ahova Ptolemaiosz a két tavat helyezi, Angola és a Kongó királyság található, a másik, kelet felé eső oldalon pedig a Monomotapa birodalom és a Sofala királyság terül el. Tengertől-tengerig a távolság mindössze 1200 mérföld.)

Duarte úr elmondta, hogy úgy hiszi, a Nílus egyetlen tóból ered, mégpedig abból a tóból, amely Angola és a Monomotapa birodalom határán fekszik. Átmérője 195 mérföld. Nyugati partjáról az angolaiak, keleti feléről a Monomotapa birodalom lakói számoltak be. Erről az egy tóról alapos bizonyítékokkal rendelkezünk -- viszont az itt lakók nem ismernek semmiféle más tavat. Tehát biztosak lehetünk abban, hogy ezen a szélességi fokon másik tó nincs.

Igaz, hogy két tó van, de ezek elhelyezkedése másféle mint amiről Ptolemaiosz beszámol. ő egymástól kelet-nyugat irányban fekvő tavakról beszél, de ez a két tó, ami valóságosan is létezik, egymástól észak-dél irányban követi egymást egy csaknem egyenes vonal mentén. A két tó között lévő távolság csaknem 400 mérföld.

Vannak, akik úgy vélik, hogy a Nílus, miután kilép az első tóból, eltűnik a föld alá, és csak a második tónál bukkan újra föl. Mások ezt a véleményt tagadják.

Duarte úr azon a véleményen van, hogy a Nílus valószínűleg mindvégig a föld felszínén marad, de nincs állandó medre, rettenetes szakadékokon és lakatlan területeken tör utat magának előre. Mivel ezek a pusztaságok lakatlanok, ezért hiszik azt az emberek, hogy a Nílus eltűnik a föld alatt.

Valójában a déli félteke 12. fokánál az első tóból ered. Ezt a tavat, mint a kagylóhéj, magas hegyek veszik körbe. A nagyobbik, a Cafates a keleti oldalon, másik irányban pedig a Salitre és Prata nevű hegységek veszik a tavat körbe.

A Nílus 400 mérföldet tesz meg észak felé, s beleömlik a másik tóba. A bennszülöttek ezt a tavat -- ami jóval nagyobb mint az első tó, átmérője 220 mérföld -- tengernek nevezik. Ez a tó is a déli féltekén, az Egyenlítő alatt fekszik.

Az anzicusok, a kongóiak szomszédai erről a második tóról már tudnak felvilágosítást adni. ők, akik ezen a tájon kereskednek, azt állítják, hogy egy másik nép él errefelé, és bárkákkal hajóznak a tavon. Ezek az emberek tudnak írni és számolni, ismerik a mértékeket és a súlyokat, ami azért is különös, mert Kongó más részein ismeretlenek ezek a tudományok. Az itt lakók szokásai hasonlók a portugálokéhoz, házaikat kőből és mészből építik. Mindebből arra következtethetünk, hogy János pap országa nem lehet innen messze.

Elhagyva a második tavat, a Nílus egy 700 mérföldes út után Meroe szigetéhez érkezik. Itt beleömlenek más folyók is, ezek közül legfontosabb a Coloé. Ez a folyó arról a Melindében található tóról kapta a nevét, ahonnét ered. A Nílus Meroéhez érve, egy fennsíkot közrefogva két ágra szakad -- tulajdonképpen ezt a fennsíkot hívják Meroének. Ettől jobbra, a fennsíktól keleti irányban az Abanhi folyó ömlik a Nílusba, ez a folyó pedig egy Barcena nevű tóból ered. Az Abanhi folyó köti össze János pap országát az említett szigettel. A nyugati oldalon több folyó ömlik a Nílusba, közéjük tartozik például a Saraboé.

Miután körülölelte a szigetet, és vizét a beleömlő folyók erősen felduzzasztották, a Nílus egyetlen áradattá egyesülve folytatja útját. Az Etiópiának is nevezett Felső-Egyiptomban zuhatagokon vág keresztül. Ezeket a zuhatagokat hatalmas és magas sziklák alkotják, a Nílus itt egy kis mederben összeszűkül, és vize a Siene-szigetnél hatalmas robajjal zúdul lefelé. Miután megtermékenyítette Egyiptom földjét, Ciprus szigetével szemben torkollik a tengerbe. A torkolatánál két fő ágra szakad, ezeket Damiatának és Raxixenek nevezik.

Miután követtük a Nílus folyását, illő, hogy az áradásairól is beszéljünk. Az áradást legelsősorban a hatalmas csapadékmennyiséggel magyarázhatjuk. Ezen a tájon akkor van tél, a nagy esőzések ideje mikor nálunk tavasz van, ahogy ezt már említettük, április elején. Az itteni eső, ami nem hasonlít az európaihoz, olyan bőségben hull a tájra, mintha dézsából öntenék. Nem cseppekben, hanem vastag sugárban esik az eső errefelé, olyan hevesen és olyan mennyiségben, hogy a víz felduzzasztja a folyókat, amik áradássá változnak. Ezek a folyók bővizűbbek mint a világ akármelyik folyója. A tavak is olyan hatalmasak ezen a tájon, hogy az utazó elcsodálkozik, mikor megpillantja őket a Jóreménység-foknál, a Kongó királyságban vagy az ezzel szomszédos területeken. Itt a folyók olyan nagyok, hogy a helybeliek tengernek nevezik őket.

Így a Nílus hatalmas sebességgel folyik észak felé, hogy vízével elárassza Egyiptomot. Nyugaton a Zaire és a Niger, keleten pedig más hatalmas folyók ömlenek belé, s ezeknek az áradása időben éppoly szabályosan ismétlődik mint a Nílusé. Saját szememmel láttam, ahogy Kairóban, de akár egész Egyiptomban június végén emelkedni kezd a víz szintje, és ez szeptember huszadikáig tart.

De az emberek mind a mai napig nem látták tisztán az áradás okait, pedig a probléma már az antik szerzőket is foglalkoztatta. Közülük is először Homéroszt, aki úgy vélte, hogy a Nílus az áradáskor az esők miatt növekedik, de ezt nem világította meg olyan pontosan, mint ahogyan tette Duarte úr. Mások feltételezték, hogy az áradások a Hold-hegységbeli esőzésekkel függnek össze. Mások a hegyekben található hóval indokolták a Nílus áradását. De nem igazolódtak be mindezek a feltevések. A Nílus, bár közel van ugyan a Hold-hegységhez, de ez attól délre található. A téli évszak pedig előbb érkezik, mintsem hogy addig a hó elolvadhatna. Mikor írásba foglaltam az előző fejezeteket, a felmerülő kérdések kapcsán buzgón kérdezgettem Duarte urat minderről, és ő míg felelt, más kérdéseket is kifejtett, mint az olyan ember, aki ezekben a dolgokban rendkívüli mód tájékozott. Kérdéseimre kimerítő válaszokat adott, ezek a feleletek ebben a munkában szerepelnek is. De biztos vagyok abban, hogy ezek nem lehetnek minden szempontból kielégítőek, és nem tudnak a világ minden dolgára magyarázattal szolgálni a tanult embereknek.A geográfus, az orvos, a bányamester, a történetíró, a kereskedő, a tengerész, a hittérítő, és ki tudja még, hányan vannak, akik mind többet akarnak tudni a mesterségükkel összefüggő dolgokról.

De Duarte úr ígéretet tett, hogy amilyen gyorsan csak lehet, visszatér Rómába [120] Kongóból, ahová elhajózott miután ezt a munkát lediktálta. (Mindez 1589 májusában történt.)

De mindazonáltal az az ismeret sem csekély, amit ezeken a lapokon lelhetünk. Ha valaki talál benne hasznos vagy gyönyörködtető, a tétlenség óráiban szórakoztató dolgot, az a nagyhírű és főtiszteletű Antonio Migliorénak, San Marcos püspökének, a Santo Espirito comendadorának tartozik mindezért hálával. [121] Kinek a lapok szerzője nyilvánosan is köszönetet mond.




[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]