5-6. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Idén januárban jelent meg az Osiris Kiadó gondozásában Mário de Sá-Carneiro, századeleji portugál költő és novellista műveiből egy kis antológia, mely prózai és verses részekre oszlik. Mint az utóbbi rész egyik, eredeti portugál szövegből dolgozó fordítója, szűk szakmai körökön kívül ritkán tárgyalt műfordítástechnikai nehézségekre és lehetőségekre szeretném felhívni az ilyen aspektusok iránt érdeklődő olvasók figyelmét kis cikkem által, amelyben nem szorítkozom csupán a "Titok"-ban megjelenő versekre, hanem a költő teljes életművét veszem alapul.
Mint majdnem minden költő esetében, Sá-Carneirónál is fontos, hogy életrajzának ismeretében nyúljunk verseihez, és lehetőleg ne csupán egy-két poéma alapján alkossunk képet költészetéről. Bár a szerző jellemének elsősorban a versírás felelt meg, novellái, látomásszerű, szaggatott prózai művei gondolkodásmódját, lelkivilágát részletesebben, kifejtettebben világítják meg, és szinte magyarázó jegyzeteknek számítanak a versek előtt/mellett, emiatt ezeknek hozzávetőleges tanulmányozása is hasznos lehet.
Igen fontos a műfordítás folyamatában megállapítani, hogy egy költő milyen pontos, mennyire szó szerinti "tükrözést" igényel (feltéve természetesen, ha a Magyarországon hagyományos forma- és tartalomhű, ún. szoros, szigorú műfordítási rendszer, szabálykomplexum koordinátáiban gondolkodunk). Az utóbbi években megjelent portugál fordításkötetek közül a legnagyobb pontosság Fernando Pessoa "Üzenet" c. kötete darabjainak magyarra ültetésekor volt alapvető jelentőségű. Pessoa erős gondolati jellegével szemben Sá-Carneiro érzelmesebb, hangulatokra, színekre és hangokra építő költő, így nagyobb szabadságot biztosít a műfordítónak. Fontos viszont, hogy a szimbolistákra, így Sá-Carneiróra is jellemző kulcsszavakat megállapítsuk, és lehetőség szerint mindig ugyanúgy fordítsuk. Ilyen kulcsszavak a költőnél: Além (=Túlnan), Ouro (=Arany), Tédio (=Unalom), stb.
Formai szempontból megfigyelhetjük, hogy Sá-Carneiro verseinek többsége igen kötött, hagyományos összeállítású alkotás, tiszta rímekkel és pontos szótagszámmal: színvonalas fordításukat ugyan ilyen szempontok szerint kívánatos elkészíteni. Sá-Carneiro verseit nemcsak ritmikus kötöttségek, de bizonyos dalszerűség, zenei természet is jellemzi, erre jó bizonyíték az a tény, hogy a Portugáliában igen népszerű TROVANTE együttes, amely igen színvonalas költői szövegekkel dolgozik általában, a magyar antológiában is kötetzáró "A vég" ("O Fim") c. költeményt megzenésítette, és így azt igen széles közönség számára mint dalszöveget tette hozzáférhetővé.
Gyakorlatilag minden ritmikus, zenei alapokon álló költészetnek fontos eleme az ismétlés. Ezeket természetesen magyarul is ismétlésekkel tanácsos visszaadni, azonos tőből képzett vagy hangzás szerint egymásra utaló szavak helybeli fordításának lehetetlensége esetén pedig törekedhetünk arra, hogy a nyelvi játékokat a magyar szókincs lehetőségeit leleményesen használva a szövegben valahol másutt pótoljuk.
Vannak bizonyos portugál szerkezetek, amelyek nyelvtani sajátosságuk miatt nehezen ültethetőek át magyarra. Vegyük pl. az haver létige szerepét (csak harmadik személyekben létezik), amelyet a német es gibt és az angol there is szerkezetekhez hasonlíthatunk. Ennek az igének magyar megfelelője nincs, esetleg egy erősítő helyhatározó használatával nyomatékosíthatjuk a szövegben egzisztenciális jelentésárnyalatát.
A némethez hasonlóan a portugálban is azonos alakúak a főnévi igenevek és az azokból képzett főnevek (attól eltekintve, hogy a portugálban még nagybetű-kisbetű különbség sincs), ez könnyebb szójáték- ill. rímlehetőségeket biztosít a portugál költőnek, mint az -ás, -és képzők gyakran nem szép hangzást eredményező valósága a magyar fordítónak.
Sá-Carneiro, mint én-központú, alanyi költő nagyon sokat vonatkoztat önmagára, emiatt gyakran használja a személyes ill. visszaható névmásokat, amelyek egyes szám első személyben mindkét nyelven azonos alakúak. Míg azonban a me a portugálban hangsúlytalan, egyszótagú, ráadásul szinte alig ejtett hangcsoport (pl. a következő mondatrész: "Golfa-me os seios nús" kiejtése: [golfa-m'os seios nús], addig a magyarban az engem és nekem szavak nem nyelhetőek el, ezért a fordítónak ezeket vagy figyelmen kívül kell hagynia, vagy másképp kell kifejeznie -- szerencsére a magyar tárgyas ragozás helyettesíti a tárgyesetek kitételét.
Mint már fentebb említettem, bizonyos magánhangzók a portugálban hangsúlytalanok, verstani szabály pedig, akárcsak a latinban: ("Odi et amo" = "Od'et amo"), hogy a szóvégi és szóeleji magánhangzók találkozásakor a szóvégi eltűnik, a versmértékbe nem is számít bele, ami néha azt eredményezi, hogy kevés szótagszámú sorba egész sok szót rakhat a portugál költő: "Eu năo sou eu nem sou o outro". Mivel a magyarban nem léteznek hasonló törvények, a fordító esetenként igen nagy nehézségekbe ütközik, főleg olyan verseknél, ahol az enjambament nem megengedhető.
Igen kedvelt eszköz a portugál nyelvben a befejezett melléknévi igenevek használata -- ezeket a magyar nyelv nehezen viseli el, elsősorban, ha nem mint jelzők, hanem mint állapothatározók állnak szenvedő szerkezetben igék mellett, ill. hiányos szerkezetben: "As cortinas corridas" -- itt egy felsorolásban, ragozott igék nélkül -- magyarul nyers fordításban: "A függönyök behúzva", ill. "A függönyöket behúzták"...
Az estar a + infinitivus-szerkezet fordítása sem egyszerű: ez ugyanis állandóan folyó vagy ismétlődő, nem pontuális cselekvést/ történést jelöl, amelyet magyarul csupán segédszavak bevonásával, vagy gyakorító igealakokkal lehet visszaadni, bizonyos esetekben: "Que está sempre a balouçar" = "Ami mindig hintázik/hintázgat".
Szófaji-mondattani nehézség egy-egy versben a főnevek hiánya, helyettük igéből képzett főnevek, melléknévi igenevek állapothatározóként (vagy ha úgy tetszik, állítmánykiegészítőként) való használata: "Em vez de Pajem bobo presunços" = "Apród helyett beképzelt bohóc".
A melléknevek mondatbeli elhelyezése is különböző a két nyelvben: a magyarnak a jelző jelzett szó előtti pozíciója a természetes, míg a portugálban a jelző ritkán a főnév előtt, legtöbbször utána áll, ez utóbbi esetben a meglepetésnek nagyobb teret adva: hiszen egy-egy különleges melléknév módosíthat a hangulaton, és a szerkezet nyitott marad: "-E sol - dia brutal, provinciano e democrático" = "- És nap - brutális, provinciális, demokratikus nappal". Ezen a példán a kétjelenésű nap szó fordításbeli szerepének kellemetlenségei is látszanak.
A stílust illetően fontos a nyelvi közeg ismerete, ahonnan egy-egy szó, kifejezés származik. Sá-Carneiro némely versében alkalmazza az ún. calăo (=slang) tipikus hangvételét: "Nada a fazer, minha rica." = "Nincs mit tenni, aranyom.". Hasonló esetekben fontos, hogy a fordító ne stilizáljon, ne szépítsen semmit "irodalmivá". A portugál familiáris nyelv, csakúgy, mint az orosz, kedveli a kicsinyítőképzőket: "E depois estar maluquinho em Paris fica bem" = "Aztán meg: bolondocskának lenni Párizsban... jól hangzik/jól áll bárkinek". A kicsinyítőképző hangulatát visszaadni nem mindig egyszerű -- ráadásul a Dosztojevszkij-fordítások után a hasonló kicsinyítőképzős, magyarul spontán módon soha nem használt szavak az orosz irodalomra, nyelvi környezetre emlékeztetnek.
A familiáris nyelv csakúgy, mint a calăo, egy-egy nyelvi réteget jelölnek, amelyek beható ismerete nem hiányozhat a műfordító ill. nyersfordító tudásából. Nemcsak a beszélt nyelv jellemzőit fontos megismerni, hanem a költő életterét is, Sá-Carneiro esetében Lisszabon és Párizs korabeli hangulatát, az előbbire jó példa a következő sor: "Văo ŕs mulheres, gostam do vinho tinto" = "Nyilvánosházba járnak, szeretik a vörösbort".
Szintén érdekes fordítástani probléma merül föl a szonettek esetében. Sá-Carneiro a többi portugál szonettíróhoz hasonlóan az első nyolc sorban összesen két rímet használ, ami meglehetősen bonyolulttá teszi a fordítást, hiszen a magyar ragrendszer az indoeurópai előljárós rendszerrel ellentétben nem tesz könnyű rímképlet-alkotásokat lehetővé. Ráadásul a portugál ragrímek stilisztikailag elfogadhatóbbak (lásd "Último Soneto", mint magyar rokonaik.
Rövid eszmefuttatásom végén megállapíthatom, hogy Mário de Sá-Carneiro költészete nem tartozik sem a legnehezebben fordíthatók, sem az értelmileg igazán nemzetfüggők közé, ezért a kötetben megjelent magyar interpretációk (hiszen minden műfordítás verselemzés-értelmezés valahol) a portugálul nem tudó, és a portugál kultúrával éppen csak ismerkedő olvasóknak is tartalmas műélvezetet nyújthatnak.