PALIMPSZESZT
5-6. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

PAPP Tibor
Innovációról az avantgárd költészet felől


Hölderlinről írva fejti ki Heidegger[1], hogy a költészet hasonlít a játékra, de valójában nem az. A játékban az emberek összejönnek, azonban magukról megfelejtkezve mélyülnek el benne. A költészetben ellenkezőleg, az ember a jelenlétének, az ottlétének a lényegére összpontosít.

A heideggeri gondolatcsokorból kiindulva számolnunk kell azzal is, hogy a költői műben a jelenlét, amit az én a maga megismételhetetlen szuverénitásával világít be, a kifejezés egyediségének is a függvénye, annak, ami kilátszik az időből, annak, ami felerősödik a máshoz való viszonyításban, annak, ami tökéletlenségével is a véglegesség rugója. Az igazi jelenlét a más opusszal össze nem téveszthető költői mű megvalósulásában teljesedik ki. A kifejezés egyediségének kikerülhetetlen feltétele a költő elkötelezettsége az irodalom mellett, emennek viszont legfontosabb vetülete az, hogy az irodalom egészén belül akarja jelenlétét jelentéssé tenni. A jelentés ekkor az irodalom egészéből kihallható egyediség, amit mindenekelőtt az idő befolyásol, valamint a kor, a hely, a nyelv, az irodalom adott állapota, az irodalom társadalmi szerepe, a mű formája és a mű üzenete. A költő mindig az irodalom adott állapotából kiindulva támaszkodik az egyediséget befolyásoló tényezőkre: az időre, amikor valaminek a primátusát kívánja előtérbe helyezni, a korra, amikor az időszakaszon belüli jellemzőt véli egyedülálló élességgel kiemelni, a helyre, amikor a hic et nunc-ot tartja a legfontosabbnak, a nyelvre, amikor nyelvi normák, tabuk, formák megbolygatásában lát kiemelnivalót, az irodalom állapotára, amikor emennek fölforgatását nem várja senki, az irodalom társadalmi szerepére, amikor tagadásával vagy áthangolásával csihol erőt a szavakba, a mű formájára, amikor az ismétlésbe beleszürkült formák valamelyikét átépíti a maga képére vagy amikor új formát hoz, a mű üzenetére, amikor emennek hiánya vagy milyensége válik a költői többlet lényegévé. Az egyediséget befolyásoló erőket a teremtés pillanatában ösztönösen vagy tudatosan használja fel a költő, de mindig azzal a határozott céllal, hogy az irodalom egészében váljanak jelentéssé. Az egyediség végtelenítését fogalmazza meg Erdély Miklós, amikor elhíresült Marly-i téziseiben[2] azt írja:"Jelentős alkotónak azt tartom, aki hozzájárult ahhoz, hogy a különböző művészinek nevezett tevékenységekben ne legyen semmi közös." A jelentés szónak természetesen nem szemiotikai szerepe (a szó jelöltje vagy értelme) a mérvadó, hanem az irodalom egészén belül az egyediségből fakadó korrelátuma.

Az egyediséget befolyásoló tényezők szakadatlan változására a költő csak akkor tud reagálni, ha töretlen figyelemmel követi a mozgást. Valahányszor alkotni kezd, erre a mozgásra vagy valamelyik számára kiemelten fontos tényező elmozdulására, esetleg mozdulatlanságára is válaszol. Az avantgárd költő lankadatlanul és tudatosan néz szembe az egyediség összetevőivel, még akkor is, ha a problémákra csak ösztönösen tud válaszolni. Avantgárdsága alkotói magatartásában merül ki, nem pedig egy vagy több művét jellemző stíluseszményben.

Irodalmi berkeinkben - nem mindegyikben (akinek nem inge, ne vegye magára) - úgy kezelik az avantgárdot, mintha szégyelnivaló lenne, megvetik, mint az utcai kurválkodást. Nem beszélnek róla, nem engedik be a házba, sőt, maguk győzködésére ki-kijelentik: lehet hogy volt, de tegnap vagy tegnapelőtt óta már nem létezik. Amint a legrégibb mesterség művelői a legváratlanabb helyen (a szomszédban?, otthon?, a legyszűkebb családban?) és a legváratlanabb pillanatban bukkannak fel, ugyanúgy az avantgárd is. Van akit forrónadrágja elriaszt, van, aki behúnyja a szemét, de ettől még vidáman randalírozik az irigyelt ledérség. Hagyományos kritikusok féltve intik a jobb sorsra érdemes érzékeny tehetséget, fiatalt, öreget, óvakodjon a kísértéstől (mintha belga barátom édesapjának, a németalföldi polgárcsaládok auráját felülmúló wallon klán piramisának a csúcsán trónoló úr okítását hallanám a külföldre utazó kamaszfiúk tudatlanságát pallérozandó: Pas de promiscuité avec les autochtones (szabad fordításban:alja bennszülött egyénekkel kerüljétek a keveredést). Kétségtelen, hogy a tudatos, a mozgásra mindig kész, a robbanékonyságot pártoló alkotói magatartás akarva vagy akaratlan, de borzolja a hagyományos kedélyeket. Hosszú lenne felsorolni ki-mindenkinek elfogadhatatlan az a költői magatartás, amelyik az irodalom egészéből kihallható egyediség megteremtése érdekében éppen azt a befolyásoló tényezőt erősíti fel, melynek reumája már nem titok senki előtt, ugyanis ízületei jócskán elmeszesedtek, vagy éppen azt, amelyik ismeretlensége révén válik robbanékonyá az asztalon. Ez az a pont, ahol az innováció összefut az avangárddal. A megújítás az avantgárd magatartással.

Avantgárd költőnek az a természetes, hogy vérfrissítőnek új műfajt olt be az irodalmi közegbe, például a magyar irodalomba. Nem elégszik meg azzal, hogy a meglévő formákat variálja, akkor sem riad vissza az újtól, ha idegensége miatt eltolja magától a befogadó a beoltott műfajt, azaz bizonyos ideig nem hajlandó róla tudomást venni - ugyanis a befogadók (olvasók, műélvezők) zöme elveti az újat, elveti az ismeretlent, nem fogadja el az idegen testet, mert úgy véli: kultúráját - és egyben "a kultúrát" - védi azzal, ha csak azt ismeri el, például versnek, ami megfelel saját verseszményének (azaz annak, amit a környezetében mozdulatlanná klasszicizálódott kultúrából összeszedve épített fel magának). A "bizonyos idő" pedig addig tart, amíg az új műfaj elterjed, elfogadottá válik, klasszicizálódik. Ebben a vonulatban, mai avantgárd szemmel nézve a messzi múltba, amikor még nem is volt avantgárd, említésre méltó például Kazinczi Ferenc poétikiai munkásságában a szonett magyarországi meghonosítása. (A történelmi beágyazást máskorra hagyva most elégedjünk meg annyival, hogy az öntudatos avantgárdot a huszadik század elejétől véljük jelenlévőnek a magyar irodalomban.) Száz évvel később Kassák Lajos a szabadverset és a vizuális költeményt tette élő irodalmi formává, ugyanakkor nyelvi normákat és tabukat kezdett ki szóhasználatával és mondatszerkezetével. Vizuális költeményeket a tizenhatodik századtól a tizenkilencedik század közepéig találhatunk a magyar irodalomban s köztük igen értékeseket is (amiről, ha minden jól megy, részletesen tájékoztatni fogja az olvasóközönséget az 1998-ban megjelenő, a műfaj hazai történetét és jelenét felölelő, a Magyar Műhely gárdájának szerkesztésében megjelenő antológia), azonban századunk elejére létük, szépségük, formai komplexitásuk elpárolgott az irodalmi tudatból. Még az egyetemi tananyagból is kimaradtak. Kassák nem a régi szálat vette fel, hanem újat indított: a dadaista képverset. A szabadverset vagy a prózaverset is művelték már korábban magyar költők, például Vajda Péter a 19. század közepén, azonban a kassáki változat sajátos robbanékonyságával gyorsan kinőtt környezetéből. A két háború közötti időszak nem kedvezett az avantgárd költőknek. Mindössze Tamkó Sirató Károly dinamikus képversei jelzik, hogy nem halt ki az irodalmi kreativitás. Az 1945 utáni hódoltsági évek ólomkoporsóba zárták a magyar irodalmat. Még az a szerencse, hogy értékei átmentődtek az utókorra. A tetszhalott ébredése a hatvanas évek végére tehető, amikortól napjainkig több új irodalmi műfajt hoztak be irodalmunkba az avantgárd költők, mint elődeik az elmúlt száz év alatt.

Klasszikus oldalon ki-ki a maga módszerével kereste a kifejezés egyediségét: csiszolta, finomította a meglévő irodalmi adottságokat, szóhasználatot, formát stb., egyiknek-másiknak mintegy a betetőzését előidézve. Ilyen szempontból sikeresnek mondhatók például Bertók László 3 x 4 + 2-es tagolású, a Vajda Jánosnak oly kedves, mindig négy teljes jambust tartalmazó verssorokból épített szonettjei, melyeknek rímképlete három strófán át ugyanaz (a,b,b,a) s a negyedik fél strófában sem változik (a,b) ezáltal mintegy visszafordítva a szonett farkát, azt sugallja a szerkezet, hogy az utolsó előtti versszak utolsó két sorának - ha csak átmenetiletg is - a felette lévő fél strófa mellett a helye, és így tovább fölfelé, mígnem az első versszak első két sora marad magára, s ekkor visszafordul a kombináció.

A magyar avantgárd házatáján az elmúlt harminc évben a hangvers szinte a semmiből lopakodott elő. Megjelenése innováció volt a javából. Európában a francia, a svéd, a német, az olasz stb. kultúrában a hatvanas évek végére rövid multú ugyan, de már hagyományal rendelkező műfajként tartották számon. A Hollandiában kiadott, magnetofonszalagra rögzített Hangár című folyóirat volt az egyetlen magyar propagátora. Nem sokáig, mert négy szám után megszűnt. A Magyar Műhely triásza mellett Ladik Katalin, Szkárosi Endre, Tóth Gábor, Petőcz András, Szombathy Bálint és még sokan mások művelték s művelik mind a mai napig.[3] A magyar hangversek nemzetközi kortárs-antológiákban rendszeresen jelen vannak.

A vizuális költészet fölerősödése úgyszintén az avantgárd költők innovatív munkálkodásának tudható be, akik az irodalom adott állapotából kiindulva a vizualitást, s ennek révén a lineáris folyamatok megtörését állították a mű középpontjába. A metafizikának oly kedves kezdet és vég megcsorbítását, a műbe való be- és kilépés merev egyszerűségének megtörését stb. A közhiedelemmel ellentétben nem a Kassáki dadaista képverset élesztették fel, hanem újabb és újabb, formailag jól meghatározható vizuális műfajokat teremtettek vagy honosítottak meg. A magyar irodalomnak nagy szüksége volt erre a nyitásra, többek között azért, hogy egy évszázados hagyománnyal rendelkező kreatív területet újra birtokába vehessen, s másodlagosan bár, de azért is, hogy ezáltal az elmúlt fél évszázadban nyugaton született költői formák egy részét valamihez viszonyítani tudja. A vizuális költészet megerősödése a nyelvről való elmélkedésre is visszahatott s a költészettanban a formák meghatározását célzó kutatásokat is fellendítette[4]. Legjelentősebb művelői között jelzésképpen említsük meg Tandori Dezsőt, Géczi Jánost, Zalán Tibort, Csányi Attilát.

Költői innováció eredményezte műfaj az irodalmi performansz is, melynek mivolta a költő jelenlétével megpecsételt, teljességében soha meg nem ismételhető előadásban merül ki. A sokak számára ismeretlen műfaj elméleti megközelítéséről Bujdosó Alpár "Vetített irodalom" és Nagy Pál "Az irodalom új műfajai" című könyvében találhatunk alapvető tudnivalókat[5]. Legismertebb magyar művelői: Ladik Katalin, Székely Ákos, Tóth Gábor, Molnár Katalin, Juhász R. József, a Magyar Műhely triásza stb.

Mielőtt az újonnan behozott műfajok ürügyén a videóval alkotott irodalmi műről vagy a számítógéptől elválaszthatatlan irodalomról ejtenék néhány szót, beszélnem kell azokról a nem irodalmi innovációkról, melyek az irodalmat közvetetten érintik, s ennek folytán félreértésre adhatnak okot. A nyomda feltalálása óta az elektronika századvégi fellendüléséig az irodalmat semmilyen technikai innováció nem rendítette meg alapjaiban. A gépszedés, az írógép feltalálása vagy a mélynyomás csak a felületet, az irodalom bőrének legkülsőbb hámrétegét érintette. Kezdeti korszakában az elektronika fölhasználása sem okozott nagyobb felfordulást. Ezt mondhatjuk el a jelenleg kezdeti fázisában lévő Internetről is.

A nagy horderejű technikai újítások első megértői és felhasználói mindig arra törekednek, hogy bebizonyítsák, tudnak úgy, olyat, annyit és olyan minőségűt alkotni, mint az újítást megelőző kor mesterei - azaz, más szavakkal: központi problémájuk az utánzás. Tudjuk Gutenbergről, hogy híres bibliájában, a 42 sorosban, a kézzel írott könyvek tökéletes mását igyekezett megteremteni, olyannyira, hogy leutánozta a kézi írás tökéletlen sorvégeit is, amit az általa feltalált technika révén könnyedén kiküszöbölhetett volna.

Az elektronikus gépek századunk első harmadában környékezték meg először az irodalmat. A hangfelvétel, az irodalmi szövegek hangos rögzítése már a háború előtt elérte a tökéletest megközelítő utánzás szintjét - ennek köszönhetjük, hogy Babits Mihály, Móricz Zsigmond és mások hangja megmaradt az utókor számára. A hangrögzítés lehetőségéből akkor született irodalmi innováció, amikor 1945-ben egy antverpeni rádióstúdióban Paul de Vree holland költő megalkotta az elektronikától immáron elválaszthatatlan Ogenblick c. hangversét. Az elektronika és az írás, azaz az elektronika és a nyomtatás, az ötvenes évek végén találkozott össze, szintén az utánzás jegyében. A kezdetleges számítógépekkel vezérelt nyomdai szedőgépek az ólommal nyomott betűképet igyekeztek minél hűebben utánozni. Ma már könnyű megállapítani, hogy az utánzást elég gyorsan tökélyre vitték. A tipográfiát meglovagoló számítógépek rohamos elterjedésének az lett az eredménye, hogy a nyomtatványok (könyvek, brossúrák, szórólapok stb.) száma, a pesszimista várakozással ellentétben, hihetetlenül megemelkedett. Az utánzás termékei, maiak, tegnapiak, tökéletesen illeszkednek papírhoz kötődő évszázados irodalmi kulturánk meglévő darabjaihoz. A tisztánlátás érdekében azonban nem szabad szem elől vesztenünk, hogy megformálásukban a számítógép csak segédeszközként vesz részt. (A számítógép segítségével papírra nyomtatott, színes vagy fekete vizuális költemények megalkotásában a számítógépnek semmivel nincs nagyobb szerepe, mint a költő ceruzájának.)

A nyomtatott irodalomban akkor vált az elektronika az innováció igazi forrásává, amikor A. Baudot kanadai költő 1964-ben számítógépen generálva alkotta meg La machine š écrire (Az író gép) című könyvét.[6]

A vizuális irodalom első számítógépen kreált (csak számítógépen megtekinthető) dinamikus képverse 1985-ben született meg Les tres riches heures de l'ordinateur n 1 [7] címmel, ugyanebben az évben került bemutatásra az első magyar dinamikus képvers:a Vendégszövegek számítógépen 1 [8].

Az első magyar szöveggenerátor[9], a Disztichon Alfa nem a disztichon formát újította meg, hanem a vers "működését" s emennek visszahatását a szavak jelentésére. Erénnyé változtatta az adott költői mondatszerkezetben szereplő szavak felcserélhetőségét s mindemellett irodalmi szakemberek és fogyasztók költészetről alkotott szemléletét mozdította ki krónikus merevségéből. Ezen felül innováció a műben az a filozófiai többlet is, amit a szokatlanul nagy számú variáns valós és virtuális léte sugall[10].

A videó szövegközpontú használatában az újítás a tartóra rögzített íráskép megmozgatása, dinamikussá tétele. A dinamikus szöveg Nagy Pál szerint egyszerre kép és egyszerre írás, olyannyira, hogy a két fogalmat már nem lehet elválasztani egymástól, s az így kialakuló önálló jelrendszert nevezi el képnyelvnek, konkrét megjelenési formáját pedig képszövegnek[11]. Irodalmilag minősíthető szövegközpontú művek 1980 óta vannak jelen magyar világunkban. Legismertebb szerzőik Nagy Pál, Székely Ákos, Molnár Katalin.

A madártávlatból gyorsan átpásztázott irodalmi innovációk mindegyikében az avantgárd költő az irodalom egészén belül akarja műbeni jelenlétét jelentéssé tenni. Nem a képzőművészetben, nem a zenében, hanem az irodalomban. Ezért hangsúlyozza ki, hogy az új műfaj irodalmi műfaj, hogy az új mű, amit létrehozott, része az irodalomnak. Nyilvánvaló számára, hogy az új formák meghonosodása, klasszicizálódása a harmadik évezred első évtizedeire hárul, ami után viszont - az új műfajokban is - az utolsó szó a hagyománytisztelő költőké lesz.

Párizs, 1997 július.

Jegyzetek

[1] Hölderlin und das Wesen der Dichtung, in Erlauterungen zu Hölderlins Dichtung. 1951. Frankfurt.
[2] Erdély Miklós: "Tézisek az 1980-as Marly-i Konferenciához" in Idő-Mőbiusz, Második kötet, 83. o.
[3] A hangversről az első hosszabb tanulmány magyarul az Életünk 1989. júliusi "Különszámában" jelent meg:Papp Tibor, Hangvers. 106-119. oldal.
[4] Például Petőfi S. János A jelentés értelmezéséről és vizsgálatáról c. könyvében. Magyar Műhely Kk., Budapest, 1994., 152. o.
[5] Bujdosó Alpár: Vetített irodalom. Magyar Műhely Kk., Budapest, 1994., 152. o. Nagy Pál: Az irodalom új műfajai. Magyar Műhely Kk., Budapest, 1995., 447. o.
[6] A. Baudot: La machine š écrire. Les éditions du jour. Montréal. 1964. 95 o.
[7] Papp Tibor: Les tres riches heures de l'ordinateur, n 1. ősbemutató: Centre Georges Pompidou, Párizs, 1985. 9 perc.
[8] Papp Tibor: Vendégszövegek számítógépen 1. ősbemutató: Magyar Műhely Találkozó, Kalocsa, 1985. 7 perc.
[9] Papp Tibor: Disztichon Alfa. Magyar Műhely Kk., Budapest, 1994., 79. o. Könyv + mágneses lemez az automatikus versgenerátor programmal.
[10] Lásd a téma bővebb tárgyalását in Papp Tibor: Múzsával vagy múzsa nélkül. Balassi Kiadó., Budapest, 1992. 207 o.
[11] Nagy Pál: "Képszövegek" in Életünk, Szombathely, 1989. július. Különszám. 90-101 o.



[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]