PALIMPSZESZT
5-6. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

KERESZTÚRSZKI Ida
Az örök áfium -- megalkotható-e Csáth Géza Ópium című novellájának új olvasata?

"A rothadás, az újjászületés, a tehetetlenség egyaránt fiziológiai jelenségek. A halál maga is az. Ámde ezzel senkit se lehet megvigasztalni, aki - inkább - csak élni akar."
(Csáth Géza)

Csáth Géza Ópium című novellája kultikus szöveggé, de mindenképpen a Csáth-életmű kulcsnovellájává vált. Főként azért, mert a szakirodalom - előbb nem tudva, majd elfeledkezve arról a tényről, hogy a novella csaknem egy évvel korábban jelent meg, mint ahogy Csáth morfiumhoz nyúlt volna - kevés kivételtől eltekintve a szerző morfinizmusának tükrében olvassa szöveget. Igaz, a korabeli kritika Csáth orvosi tanulmányait, az újabb kutatás pedig az európai drog-irodalom szövegeit helyezi a novella hátterébe az életrajzi alapú értelmezéssel szemben, a szöveg mégis kimozdíthatatlannak látszik a kanonikus olvasatok keretéből. Első kérdésünk tehát: megengedi-e ez a kánon, hogy személyes tapasztalat illetve beteljesült életrajzi jóslat helyett orvosi szakszövegről vagy irodalmi divatjelenségről beszélnünk? Vagy valami egészen másról van szó?

Életmű = élet + mű?

Az eddigi értelmezői gyakorlatban általában Csáth életrajzát tekintették a novellák olvasatához eljuttató biztos útnak. Ehhez mérten Tolnai Ottó az 1987-es Hídban joggal hiányolja Csáth teljes naplóját a novellaértelmezések mögül. [1] Mit ad hozzá az Ópium lehetséges olvasataihoz az eddig megjelent Napló? Első látszatra nem sokat, hiszen a novella először 1909. február 16-án látott napvilágot, a Napló pedig az 1912-13-as év krónikája, ráadásul részben visszatekintés. Ennél a naplórészletnél számunkra fontosabb a szintén retrospektív Morfinizmusom története című írás. Ebben kábítószer-szenvedélye kezdetéről így vall a szerző: "1910. április 9-én történt [...] 12 órakor vettem be az első brómadagot, kettőkor a másodikat, ötkor a harmadikat, és reggel fél hatkor a gyönyörű, tavaszi nap sugaraiban fecskendeztem be az asztalomon levő fecskendővel az ugyan ott pihenő oldatból az első adagot, 0,02 M-et. (Akkor a női osztályon egy tabeses morfinista asszonyt kezeltünk.)[2] Az itt leírtakkal, azaz a szöveg keletkezése és a vallomásban közölt dátum majd egy éves eltérésével szemben az eddigi értelmezésekben novellát mégis főként az életrajzi adatok alapján olvasták: vagy Csáth kábítószer-szenvedélyének próféciáját, vagy személyes tapasztaltainak leírását látták bele a szövegbe. Kövessük végig ennek a mára kanonikussá vált olvasatnak a fejlődési útját.

Csáth saját korában

Csáth a novellát a Délutáni álom című 1911-es kötetébe válogatta be. A kötet korabeli ismertetői, amennyiben szólnak az Ópiumról, Csáth foglalkozását helyezik a novella hátterébe. Így tette ezt Schöpflin Aladár [3] és a hódmezővásárhelyi dr. g. j. is. [4] Mindkét kritikus az orvos Csáth tollának tulajdonítja a novellát, emellett dr. g. j. rámutat a szöveg fikció voltára is.

A novella majd csak Csáth halála után, nekrológjai [5] alapján kap új értelmet és hangsúlyozott figyelmet, hiszen ezek a megemlékezések hozzák nyilvánosságra Csáth kábítószer-szenvedélyét. Karinthy ugyan, aki 1911-es kritikájában még életrajz és szöveg különválasztását hangsúlyozza [6] és az 1919-es nekrológban is hasonlóan ír, [7] épp az ellenkező hatást igyekszik elérni, azonban ezzel a tudatos, életet és írást hangsúlyozottan elválasztani akaró megközelítéssel óhatatlanul is abba az irányba fordítja a Csáth-szövegekről való gondolkodás menetét, mintha a két pólusnak, életrajznak és műnek mégis köze kellene, hogy legyen egymáshoz. Erre a Karinthy által szinte felkínált, életrajzot és művet összekapcsoló értelmezési ösvényre lép majd rá Kosztolányi, aki nekrológjában először fordított arányosságot állít fel Csáth morfinizmusa és álomlátó képessége között. [8] Kérdés, hogy vajon Kosztolányi az "álomlátó novellák" közé sorolja-e az Ópiumot? A Morfinizmusom történetéből ismert dátum szerint ezek közé tartozik, és tematikailag is nehezen férne bele a "földre tekintő" Csáth-írások közé. Az eddigiek alapján tehát, Kosztolányi fordított értelmezésében az Ópium még a kábítószertől mentesen írt novellák közé tartozik. Ugyanebben a cikkben azonban, néhány sorral lejjebb Kosztolányi a novella szövegét használja fel Csáth életrajzának, kábítószeres múltjának bemutatására. [9] Kosztolányi tehát azzal, hogy egymás mellé citálja az életrajz és a mű párhuzamba állítható elemeit, kétségbe vonja saját, korábban ismertetett fordított arányosságát. Zavaró az is, hogy felváltva beszél ópiumról és morfiumról, ezzel is tovább bonyolítva szöveg és életrajz ekkortól már kibonthatatlanul egymásba fonódó szálait. Írásával így sajnos gyors és igenlő választ adott a Karinthy által feltett kérdésre: van-e köze egymáshoz Csáth novellájának és morfinizmusának. Kosztolányi a nekrológban tovább folytatja az életrajzból és életműből párhuzamosan táplálkozó legenda szövését, [10] olyan irányba, mintha Csáth öntörvényű, minden hatástól független vátesz, poeta natus, saját sorsának megjóslója lenne.

Láthatjuk tehát, hogy Csáth első kritikusai még nem hozták, nem is hozhatták kapcsolatba a novellát Csáth kábítószer-szenvedélyével. Ehelyett a szerző foglalkozását jelölik meg a szöveg forrásaként. Majd csak a nekrológokból felszínre kerülő tragédia hozta létre Csáth, a morfinista alkotó mítoszát, amelyből az Ópium kötelezően életrajzi alapú olvasata megszületett. Az Ópium népszerű szöveg volt, Csáth életében a köteten kívül háromszor jelent meg folyóiratban, először a Nyugatban, utoljára az Érdekes Újságban, ez utóbbiban csupán három évvel Csáth halála előtt, nem meglepő tehát, hogy a nekrológok szerzői, magyarázatot keresve Csáth tragédiájára, ehhez a novellához nyúltak vissza. Szinte kizárólagosan Kosztolányi nekrológjának szavai öröklődnek tovább a 30-as évek első generációs értelmezőinek állásfoglalásában.

Az első generációs értelmezők (30-as évek)

Németh László kifejezetten az "ópiumosságot" választja átfogó tulajdonságnak, mellyel Csáth teljes életművét jellemzi. [11] Maga is bevallja ugyan, hogy talán túl erősen hangsúlyozza Csáth munkásságának "ópiumosságát". Indokai szerint azonban ez elengedhetetlen ahhoz, hogy bemutathassa Csáth írásainak formai kiválóságát, bár számunkra kérdéses, hogy mi köze az ópiumosságnak a formához. A novellákra jellemző ópiumos színeket a századelejiség gerjesztőjének, azaz mesterséges korhangulat-keltő elemnek tartja. Ismertetése nem foglal állást a novella és Csáth szenvedélye közötti kapcsolatról, viszont az egész életművet egy nehezen megragadható és bevallottan eltúlzott ópiumos lepellel vonja be, folytatva ezzel Kosztolányi hamis mítoszteremtő tevékenységét. ugyanezt a mítoszteremtést folytatja Illés Endre, aki 1936-os Apollóbeli cikkében egyértelműen rokonítja a művet az életrajzzal, mivel a morfiumot - ami valóban ópiumszármazék - azonosnak tekinti az ópiummal. Szabadon idéz a novellából, eközben az ópiumszívó alakját következetlenül felcseréli a morfinistáéval. [12] Illés tehát ekkor még szintén nem ismerte, valószínűleg nem is ismerhette Csáth Morfinista naplóját, ennek hiányában megpróbálja maga meghatározni Csáth morfinizmusának kezdődátumát, és ez a dátum véletlenül éppen egyezik az Ópium megjelenésével. Csáth többi novellájára vonatkozóan átveszi Kosztolányi már idézett "fordított arányosságát", [13] így vele együtt a Kosztolányinál már bemutatott ellentmondást is. Herceg János előbb rámutat Csáth orvos voltára, mint lehetséges inspiráló forrásra, utána viszont ő is egybemossa a narrátort és az alkotót, [14] szerző és hőse gyönyör utáni vágyát jelöli meg közös tulajdonságukként. [15] A kissé homályos megfogalmazás miatt csak feltételes következtetéseket vonhatunk le, de valószínű, hogy ez az utóbbi idézet is az Ópiumra vonatkozik. Különlegessége, hogy nem a novellát tekinti a kábítószer-használat eredményének, hanem a logikai sorrendet megfordítva, a kábítószer-szenvedélyt tartja szándékoltnak, kimondottan az irodalmi tevékenységet és a megismerést elősegítő tevékenységnek. Bóka László doktori értekezésének bevezetőjében az életrajzi elemek mértéktartó használatára inti az elemzőket. [16] A disszertáció Csáth életrajzával foglalkozó részében az író morfinizmusának ismertetésekor, a fentieknek megfelelően nem is említi az Ópium című novellát, azonban a fejezetet a Varázsló halálából vett idézettel zárja, [17] így mégiscsak összekapcsolja a két kábítószert, az ópiumot és a morfiumot, és ezzel a műveket és a szerző személyét. [18] Ismét Csáth orvos voltát jelöli meg a narkotikumokkal való összekötő kapocsként, azonban nem mint intellektuális ismeretek forrását, hanem mint a személyes tapasztalatszerzés megkönnyítőjét.

A 30-as évek értelmezői tehát vagy egyértelműen, vagy önmagukkal egy művön belül is polemizálva, de mindenképpen Csáth morfinizmusát tartják a novella ihletőjének, forrásának és semmilyen hajlandóságot sem mutatnak arra, hogy az életrajz és a szöveg elemeire külön-külön referáljanak. A Kosztolányi- és Karinthy- nekrológban megfogalmazottak tehát sajnálatosan termékeny talajra hullottak, a novellában leírtak kitörölhetetlenül beleépültek a szerzői életrajz mítoszában, az életrajzi elemek pedig a szöveg olvasatába.

A napló előtt

A 60-70-es években, Illés Endre A varázsló halála valamint Apa és fiú című válogatáskötete után Csáth újra érdekessé vált az irodalomtörténet számára. Az értelmezőknek e harmadik csoportja szinte kizárólag az életrajz és a novellában olvasottak genetikus kapcsolatáról beszél, annak ellenére, hogy Illés Endre 1964-ben, a kötet bevezető tanulmányában pontosan idézi Csáth Morfinista naplójának általam már ismertetett részét, [19] amelyből megtudhatjuk Csáth szenvedélyének kezdődátumát. Dér Zoltán 1969-ben hivatkozik is erre a naplórészletre, [20] a szöveget körülvevő morfinista mítoszt, azaz a novella értelmezésének életrajzi irányultságát azonban már ezzel sem lehetett megváltoztatni.

Illés Endre az 1964-es A varázsló halála kötet előszavában véletlen egybeesésként, de inkább a novella jóslatának beteljesüléseként kapcsolja az életrajzot a műhöz. [21] Illés tehát Csáth naplójegyzetének, vagyis morfinizmusa kezdődátumának ismeretében próféciát, de legalábbis sorsszerű ismétlődést lát a szöveg és az életrajz párhuzamában. Gerelyes Endre, Herceg Jánoshoz hasonló módon megfordítja Csáth motivációjának logikai irányát. [22] Az ok-okozati viszony irányváltoztatása után azonban kötelező az életrajz és a szöveg rokonítása. Gerelyes cikkében azonban a tuberkulózis és az említett dátum a legérdekesebbek, ebből láthatjuk, hogy a naplórészlet ekkor már, Illés közlése nyomán, ismert volt, Gerelyes ezért a novellában az életrajzi események előképét látja. Diószegi András ugyan megpróbálja elválasztani az alkotót és a művet, [23] de nem sikerül neki, nem tud szabadulni az kábítószeres értelmezés démonától. [24] Dér Zoltán 1969-ben Az árny zarándokában Karinthy nekrológjának már idézett részére utal, [25] amelyben Karinthy azt állítja, hogy Csáth életének tragédiája nem kulcsa munkásságának és viszont. 1977-ben azonban Dér mégis az egyezésekre rámutatva kapcsolja össze őket. [26] Dér tehát itt nem is a novellát elemzi az életrajzi tények ismeretében, hanem a novella narrátorának és Csáth morfinizmusának okát veti össze, az életrajzot támasztja alá a novellában leírtakkal. Az árny zarándokában is az Ópiumból vett idézetek segítségével ismerteti a Csáth-életrajzot. [27] Dr. Szentgyörgyvölgyi Gábor Dér egy korábbi idézetére hivatkozva [28] Csáth beteljesült haláljóslatát tekinti - hibásan - saját elmélete bizonyítékának.

A novella hibásan feltételezett életrajzi ihletettsége annyira erősen gyökeret vert az irodalmi köztudatban, hogy egyes értelmezők inkább kétségbe vonták Csáth naplófeljegyzésének hitelességét, minthogy a már meglévő olvasatnak ellentmondjanak. Dobos István helyesen summázza az azóta sokakban megérett kritikát: a Csáth-értelmezőket sokszor jobban érdekli a szerző morfinizmusa, mint az éppen elemzett szöveg. [29]

A napló után

1988-ban a Híd című folyóirat, a következő évben a szekszárdi Babits Kiadó, 1995-ben pedig a Windsor Kiadó megjelentette Csáth naplótöredékét, vele együtt a Morfinizmusom története című, már többször idézett önvallomást is. A naplóközlések hatására csökkent az Ópium körül a misztika - ezzel együtt az érdeklődés is.

Brassai Zoltán 1980-ban írott, de csak 1994-ben publikált tanulmánya az első, amelyik egyenesen kimondja, hogy az Ópium értelmezését nem a szerzői életrajz felől kell kezdenünk. Elemzését ennek megfelelően magyar- és világirodalmi példákkal támasztja alá. [30] Szajbély Mihály kismonográfiájában jogosan bírálja azokat az életrajzírókat, akik az Ópiumból vezették le Csáth morfinizmusát, igaz, nem szól azokról az értelmezőkről, akik a szenvedély alapján elemezték a novellát. [31] A napló megjelenésével tiszta víz került tehát a pohárba - gondolhatnánk, azonban nem így van. Az életrajzi alapú olvasat annyira meggyökeresedett az irodalmi köztudatban, hogy a legújabb szakirodalom is vissza-visszanyúl hozzá, ahogyan azt Szepesi Attila tette. Előbb ugyan megpróbálja leválasztani a Csáth-életműről a szerző kábítószer-szenvedélyét, végül azonban mégis önsorsának magyarázatát és próféciáját látja a novellában.[32]

A Csáth halála óta a felsorolt értelmezők jó része a szerző morfiumfüggőségének tükrében olvasta a novellát. Ez az olvasat tehát létezik, hitelessége azonban legalábbis megkérdőjelezendő, az az állítás pedig, hogy az Ópium Csáth kábítószeres tapasztalatainak terméke, a jelenleg birtokunkban lévő életrajzi dokumentumok tanúsága szerint hibás. Az első csapda, amelybe az értelmezők beleeshettek, a novella címe, a legelső elem, amely az olvasó szövegről alkotott képét befolyásolja. Ópium, azaz valamiféle kábítószer és egy szenvedélybeteg szerző - a szöveg és az alkotó ilyen módon szinte automatikusan kapcsolatba hozható egymással. A második megtévesztő tényező az egyes szám első személyű elbeszélés - szintén könnyű mögéképzelni a hús-vér szerzőt. Csáth ugyan novellája alcímével "Egy idegorvos levelesládájából" megpróbált védekezni ez ellen, [33] úgy tűnik azonban, hogy nem elég hatékonyan. Az alcím alapján a szöveg mögé kell helyeznünk az orvost, aki a levelet kapta és olvassa és a beteget is, aki írta. Az életrajzi alapú értelmezők őket kettőjüket gyúrták egybe Csáth Gézával, a szerzővel és Brenner József orvossal. Az olvasatok legfőbb hiányossága azonban az, hogy a novella szövegét nem választották el egyértelműen az életrajzi és kritikai szövegektől, hanem az ezekből kiépült Csáth, a morfinista alkotó mítosz textusával egyenrangúként, egyneműként kezelték. A novella életrajzi alapú olvasata, az eddigi elemzések tanúsága alapján létezik, bár a szöveg geneziséhez nincs sok köze. A novella kínál egyéb olvasatokat is, kérdés, hogy az eddig bemutatott, már meglévő, elterjedt és egységesnek tűnő olvasat mellett, vagy esetleg annak ellenére milyen új irányba folytatódott és milyen újabb irányba folytatható a kutatás.

Irodalmi források?

Kosztolányi nekrológja alapján Csáthot gyakran sorolták a keveset olvasó írók közé. Bóka László is ezt a véleményt osztja, szerinte Csáth a zene, a festészet és az irodalom között kellett, hogy figyelmét megossza. "De nemcsak igényei hiányoztak az irodalmi érdeklődéshez, hanem eszközei is...[34] és itt Bóka Kosztolányi Csáth nyelvtudására vonatkozó mondatait idézi. Később azonban mégis megemlít néhány olyan szerzőt, akik hatással lehettek Csáthra: Maupassant-t, Molnár Ferencet, Freudot, Hoffmannt, Arany Jánost, Andersent, Bródy Sándort. [35] A Csáthot ért irodalmi hatásokról összességében azonban mégis tagadólag ír. [36] Vajda Gábor is ezt az előbbi, önálló alkotó képét örökíti tovább. [37] Ha azonban végigolvassuk Csáth azóta egybegyűjtve is megjelent publicisztikai írásait, nem hihetünk a Kosztolányi alkotta második Csáth, az öntörvényű alkotó mítosznak sem, hiszen Csáth már a szabadkai elszigeteltségben is Csehovról, a francia dekadensekről, Bródy Sándorról, később Mikszáthról, Szomoryról, Jókairól ír, Stendhalt, Taine-t, Balzacot, Montesquieu-t, Strindberget (Az emberismeret és a társadalmi fejlődés), Kopernikuszt, Darwint, Freudot (Az emberi megismerés útja) Tolsztojt, Wilde-ot (Glosszák), Aiszkhüloszt, Szophoklészt, Adyt, Anatole France-ot, Molnár Ferencet (A mai emberek szerelmi életéről), Dosztojevszkijt (A művészi alkotások élvezése) említi. Az itt felsorolt lista természetesen nem teljes, annak illusztrálására azonban elég, hogy a Brassai Zoltán [38] által elkezdett forráskutató munkát folytatva az Ópium előzményeit olvasott és nem tapasztalt élmények között keressük.

Illés Endre 1936-os, az Apollóban megjelent cikke nyomán a szakirodalom gyakran idézte Baudelaire nevét Csáthé mellé. Illés Endre előbb a művek, [39] majd az alkotói munkamódszer rokonságára mutatott rá. [40] Bori Imre 1977-ben ismét Baudelaire hatásáról beszél, [41] Illés Endre pedig a A varázsló halála válogatáskötet előszavában Baudelaire Mesterséges mennyországok című írását idézi. "Élete Rimbaud-t, életműve sokszor Baudelaire-t juttatja eszembe. Legelőszöris Baudelaire félelmetes mondatát a Paradis artificiels-ből: "Aki egy méreghez fordul, hogy segítségével gondolkodhassék, az hamarosan egyetlen gondolatra sem lesz képes a méreg segítsége nélkül.[42]

K. Deák László Csáthot a drogirodalom De Quinceytől Baudelaire-ig húzódó vonulatában helyezi el. [43] Ő az első, aki az Ópiumot irodalmi hagyományba helyezi, de majd csak Brassai teszi fel elsőként a kérdést, hogy vajon mi lehetett Csáth novellájának forrása 1909-ben, amikor maga még nem használt kábítószert. Brassai is megemlíti Csáth orvosi tanulmányait, az irodalmi források közül pedig Rimbaud Látnok-leveleit, Ady Magyar Pimodánját és Ópium c. cikkét valamint Thomas De Quincey - Egy angol ópiumevő vallomásai című művét nevezi meg lehetséges forrásként. [44]

Az örök áfium

Thomas De Quincey, Baudelaire, Rimbaud és Ady, de miért csak ők? Vagy miért éppen ők? Saját bevallása szerint már a drogirodalom klasszikusa, De Quincey is egy jól kiépült, bár ellentmondásoktól nem mentes irodalmi hagyományba építi be művét: "...amit eddig az ópiumról leírtak (...), mindezzel szemben én azt az egyszerű és rövid kritikai megjegyzést állíthatom csupán: "Hazugság! Hazugság! Hazugság!" (Thomas De Quincey - Egy angol ópiumevő vallomásai ford.: Tandori Dezső).

A XIX. századra a kábítószer irodalmi közhellyé vált, [45] Quincey 1821-ben publikált szövegét átdolgozások és fordítások sora követte, [46] a tematikus vagy utalásszerű átvételek sora pedig szinte követhetetlen láncolatot alkot Poe, Baudelaire, Théophile Gautier, Dumas, Balzac, a Bront-nővérek és szellemi örököseiknek műveiben. Mivel a teljes drogirodalom hatástörténeti vizsgálata jóval túllépi e dolgozat kereteit, most csak néhány, az Ópium szövegével közeli rokonságot mutató párhuzamot szeretnék megemlíteni, tulajdonképpen azért, hogy bemutassam, a mindenkori filológusnak a drog-irodalom százkarú szörnyével kellene megküzdenie, ha a novella tényleges forrását keresné.

A Csáth-novella narrátorán a beteges érzékenység és az üldözési mánia tüneteit ismerhetjük fel, a hős saját világát két ellentétes pólusra osztotta, és ugyanazzal a patikai pontossággal adta meg saját gyógyszerének receptjét, mint amilyen éles érzékkel detektálta a külvilág számára frusztráló tényezőit. "A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje, meg a színes függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő ritmusos lármájával áthatol mindenen és követelően hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye s amit ők élnek, az maga az élés." [47] A hyperaesthesia, mint arra Alethea Hayter is rámutat, Poe ópiumfogyasztó hőseinek visszatérő betegsége volt, így Csáth Ópiumának fények és zajok elől menekülő névtelen hősét akár Roderick Usher rokonának is tarthatnánk: "Sokat szenvedett érzékeinek valami beteges élességétől; csak a legsemlegesebb ízű ételt tudta megenni; csak bizonyos szövésű ruhát tűrt meg a testén; a legcsekélyebb virágillat számára nyomasztó volt; szemét még a gyönge fény is gyötörte, és csak kevés hang volt, bizonyos húros hangszerek hangja, ami nem okozott borzadást lelkének." (Poe - Az Usher-ház vége, ford.: Babits Mihály) Tulajdonképpen ugyanerről az érzékenységről beszél Baudelaire is A bor és a hasis című összehasonlító művében, amikor a bort az átlagemberek lelki fájdalomcsillapítójának, a hasist pedig a kiválasztottak drogjának tartja.

Az Ópium narrátorának különös irtózása a fájdalmakat okozó hideg víztől felidézi Quincey életrajzának azt a részét, ahol első találkozását írja le az ópiummal. Egy nap heves fogfájásra ébredt, s mivel a fájdalomnak nem látta egyéb okát. minthogy elfeledkezett szokásos reggeli hidegvizes mosdásáról, fejét azonnal egy vízzel telt tálba dugta és visszafeküdt aludni. A radikális kúra eredménye olyan kínzó reumatikus fájdalom lett, hogy ópiumhoz kellett fordulnia csillapításért.

A hétköznapi életnek az ilyen és ehhez hasonló romboló hatásai mellett azonban az Ópium narrátora ismeri az élet másik pólusát is, melyet a lét esszenciájának nevez. Baudelaire prózaversében, a Kettős szobában ugyanezt a fensőbb élet fogalma jelöli: "Milyen jóságos szellemnek vagyok adósa, hogy így környez titok, csönd, béke és illat? Óh, micsoda üdvösség! annak, amit általában életnek nevezünk, még legboldogabb kitárulkozásában sincs semmi köze a fensőbb élethez; amellyel most megismerkedtem és amelynek percről percre, pillanatról pillanatra ízlelem a gyönyörét!" (Baudelaire - A kettős szoba ford.: Szabó Lőrinc). A csáthi esszenciális lét az érzékelés különös élességével ruházza fel az ópiumszívót: "Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét és világosak lesznek előttünk a homályok és sötétségek. (...) A színek és vonalak új ősi tiszta természetükben rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És most, hogy nem hasonlítanak többé azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak: megmutatják nekünk a formákban rejlő nagy titkokat." Ugyanígy Baudelaire boldogság után kutató hasisélvezőjét is: "Vannak napok, amikor az ember friss és tetterős hangulatban ébred. Szemhéja alig szabadult meg a pecsétként ránehezedő álom terhétől, a külvilág élesen kidomborodva, tiszta körvonalakkal és csodálatos színgazdagságban tárul elébe. Az erkölcsi világ újfajta világossággal telített, hatalmas távlatai nyílnak meg a számára." (Baudelaire - Mesterséges mennyországok, A hasis költeménye, A végtelenség szomja ford.: Hárs Ernő). Csáth szövegének csúcspontja, az ópium legáldásosabb hatása azonban az, hogy megszabadít a tér és az idő béklyóitól. Brassai Zoltán Quinceyt idézi e gondolat forrásaként, azonban elfeledkezni látszik arról a tényről, hogy míg Csáthnál az ópiummámor okozta időtlenség a kábítószer mindenek feletti pozitívuma, addig a megtapasztalt időtlenség Quinceynél Az ópium kínjai c. fejezetben található: "Tér- és időérzékem is nagyon   m e g   v o l t   v i s e l v e. (...) A tér kitágult és kifejezhetetlen végtelenségbe nyílott ki. De ez mégsem    z a v a r t   m e g annyira, mint az idő hihetetlen kitágulása." [48] (a kiemelések tőlem) Brassai tehát nem jelölte azt, hogy - amennyiben Quincey szövegét tekintenénk az Ópium forrásának - Csáth legalábbis negatív előjellel vette át a már létező motívumot. Itt kell megemlítenünk, hogy Baudelaire viszont A kettős szoba és A méreg című verseiben már pozitívan ír ugyanerről: "Nem! nincs többé perc, nincs többé pillanat! Az idő eltűnt; itt maga az öröklét uralkodik, gyönyörök örökléte!" (Baudelaire - A kettős szoba ford.: Szabó Lőrinc)

Az ópium a lét határán túl kiterjed.
megnyujtja a végtelent,
csontig vájja a kéjt, sűríti a jelent,
és túltelíti a lelket,
oly zord és fekete gyönyöröket teremt.

(Baudelaire - A méreg, ford. Tóth Árpád)

Az Csáth-novellában központi elem az idő összesűrítésének motívuma. Ugyanez a látszatra "bergsoni" probléma már a Bibliában is megtalálható, a 90. zsoltárban és Péter II. levelében. "Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, a mely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel." (Zsolt. 90,4 Károli Gáspár ford.) [49] Ady 1906-os, a Budapesti Naplóban megjelent Az Ópium című írásában a kizökkent időt a Bibliához hasonlóan, napokban mérik. A szöveg Charles Baudelaire nevével kezdődik, és Thomas Quincey három szavának "just, subtile and mighty" idézetével folytatódik. "Mert mit adhat azoknak Toulon, Párizs s az egész világ, akik az ópium álmait, édes, mély, bús zsibbadtságát nyerték? Öt olyan élet, mint az élet sem adhat azoknak már semmit. [...] életüket már úgyis megsokszorozta az ópium." És a világ Adynál is, ugyanúgy, mint Baudelaire-nél, két embercsoportra, a felfokozott életre méltókra és méltatlanokra oszlik: "nem a Quinceyké és nem a Baudelaire-eké mégsem ez az élet. Nem a mienk, akik esetleg tagadjuk, becsméreljük, s könnyen levetjük. Hanem akik szeretik, s ezek vannak többen, sokkal többen. és megrendítő, hogy az élethez ragaszkodó életek sorsa hányszor van az életet nem becsülő kezekben. Ez gyalázatosság. Jogunk van mindenféle ópiumokban keresni az élet gyógyszerét, de csak a magunk bőrére. " (Budapesti Napló 1906. okt. 30.)

Ilyen bő világirodalmi forrásanyag megléte mellett nem meglepő az sem, hogy az 1909-es évben Magyarországon igen gazdag volt az ópiumtermés. Ebben az évben jelent meg Aiglon álnéven Sassy Attila Ópiumálmok című rajzsorozata. Kosztolányi levelezése tanúsága alapján [50] ebben az évben írta Lótoszevők című mesejátékát, amelynek helyszínét a szerzői utasítás a következő szavakkal írja le: "A lótoszevők szigete. (...) Fantasztikus növények. Itt-ott lótoszok. A nők mezítelenek, ajkuk félig kinyílik, álmukban is csókolódznak; a férfiak bágyadtak, soványak, nőiesek, koravének. Az egész kép minden klasszikus vonatkozása ellenére nagyon hasonlít egy ópiumszívó barlanghoz, ahol a kéj, a romlás és a láz ölelkezik össze." 1909-es Kosztolányi Mérgek litániája című verse is, amelyben az első megemlített méreg az ópium. A Vasárnapi Újság hasábjain pedig, két nappal azelőtt, hogy Csáth novellája a Nyugatban napvilágot látott, Kanizsay Ferenc megjelentette Az ópium című novelláját, amely tematikus rokonságot ugyan még távolról sem mutat Csáth szövegével, [51] azonban az következő részlet szinte rímel Csáth szövegére: "...az ópiumos pipa varázsereje kiemel minket az igazi életbe, a boldogságba, az örökkévalóságba, mely sajátunk, mint madárnak a levegő." A kábítószeres irodalom hazai tetőzését vagy az okozta, hogy a nemzetközi irodalomból egy vagy több mű épp ebben az évben került Magyarországra, vagy csupán egy pontosan nem elemezhető árhullám csúcspontja volt ez az év. Mindenesetre semmi feltűnő nincs abban, hogy századunk elején egy az ópium motívumát felhasználó szöveg született.

"Minden tiéd, ha én a tiéd vagyok. (...) Akarsz-e hát?"

Ha Brassai Zoltán munkáját folytatva mindenképpen a novella forrását keressük, Balzac A szamárbőr című regénye jó alapanyagul szolgálhat. A regény és az Ópium alapkoncepciója megegyezik, mindkettő a fausti paktum újraértelmezése. Az Ópium narrátora a kábítószer segítségével mesterséges úton megszerzett tartós gyönyörért adja el életét, Balzac főhőse, Raphael de Valentin pedig a minden kívánságát teljesítő szamárbőrért. Mindketten egyformán, életük drasztikus megrövidülésével fizettek érte.

Minden tiéd, ha én a tiéd vagyok.
De életed enyém. Isten akarja így.
Kívánj, s kívánságaid mind betelnek.
De vess számot velök,
Mert életedre mennek.
Ez a te életed. Minden kívánságodra
Megfogy, mint élted napja.
Akarsz-e hát? Végy.
Isten irgalmas.
Teljék be.
(Balzac - A szamárbőr)

Raphael de Valentin egy Szajna-parti antikváriumban vásárolt szamárbőrről olvassa le a fentieket, az Ópium narrátora pedig a kábítószerről szólva mondja el ugyanezt: "Aki azonban valójában emberré tudott lenni és számot vetett magával - mint méltóságához illik, - az raboljon magának mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz generációnak nyolcezeréves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül két millió évet jelent. Föltéve, hogy az opiumszivást mint kifejlett erős férfi kezded és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására, - amelyet legjobb ügyes orvosra bízni - tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húsz millió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára." A leélt idő és az élet intenzitása közötti arányosságot Balzac egy párizsi kokott szájába adja: "...többet élünk mi egyetlen nap alatt, mint akármelyik jóravaló polgárasszony tíz esztendőn keresztül".

Az ember számára kiadagolt idő rövidsége is kísértetiesen hasonló megfogalmazást kapott a két szerzőnél: "Belévették-e már magukat valaha a tér és idő végtelenségébe, Cuvier geológiai műveit olvasván? (...) Mikor az ember szavára fölmerül előttünk e megdöbbentő föltámadás, mily nyomorult semmiségnek tűnik föl előttünk az arasznyi lét, ez a kenyérmorzsa, melyet koncul vetettek nekünk a minden szférákkal közös, névvel nem nevezhető végtelen valamiből, amit mi, emberi nyelven időnek nevezünk." Csáthnál mindez: "... lehet-e beszélni arról, hogy az isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: ő ennyit adott alamizsnaképen az ostobáknak és gyáváknak. De akik többet érdemelnek - mert többet akarnak - azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes kockázattal."

Csáth Ópiumában a gyönyör a világ értelmetlen abszurditásának gyógyszere. A szamárbőrben, más-más eszközökkel, de szintén mindenki a gyönyört keresi. Az antikvárius a szenvtelen, tisztán intellektuális szemlélődésben találja meg, Raphael előbb a megfeszített munkában, majd barátja, Rastignac hatására a könnyű életben.

Ne tévesszük szem elöl Csáth novellájának címét sem, A szamárbőrben is felbukkan az ópium. Raphael, miután kiábrándult az eredménytelen, megfeszített munkából, először az ópiumhoz fordulna pihentető kielégülésért, Rastignac azonban lebeszéli erről a megoldásról: "Eredj már! Kutyakomisz fájdalmakkal jár! (...) Én úgy találtam, hogy nincsen a világon jobb módszer, mint nekiesni mohón a gyönyörűségeknek. (...) A züllés, édes öregem, minden halálnemek királynője.(...) A tivornya megád nekünk mindenféle fizikai gyönyörűséget, nem ópium-e ez apró adagokban?" Rastignac az ópium nyújtotta hosszú öngyilkosság helyett inkább elegáns halált javasolja Raphaelnek, akit meg is győz elvének. A már csak néhány négyzethüvelyknyi szamárbőr birtokában haláltusáját vívó Raphael mégis az ópiumért nyúl, hogy ha másként nem, legalább a félálom bódulatában élhessen még néhány napot.

A szamárbőr az eddigi lehetséges, ám időben és térben szétszórt feltételezett forrásokkal szemben épp a novella megjelenését megelőzően, 1908. július 5. és 1909. február 7. között jelent meg Harsányi Kálmán fordításában A Hét hasábjain, azaz egy olyan lapban, ahol Csáth ebben az időben rendszeresen publikált, az Ópiummal rokon a mondanivalója, részleteik között kimutatható szövegszerű hasonlóság van, többet mégsem mondhatunk róla, mint amit Szini Gyula írt 1908-ban, a regény első részének megjelenésekor: "Ez a mese vagy inkább szimbólum (...), bizonyára a világirodalom legősibb szimbólumai közé tartozik, amik olyan öregnek látszanak, mint földünk, vagy mint az emberi fantázia és amik addig kerengenek a világon, míg csak valami különös lélekvándorlás útján olyan egyéniségre nem akadnak, aki a maga képére tudja átteremteni a régi mese szellemét." [52] Hiába a feltételezhető közvetlen kapcsolat Balzac és Csáth szövege között, egyelőre nem tudhatjuk hogy olvasta-e Csáth A szamárbőrt, vagy sem.

Láthatjuk, hogy az ópiummal vagy más kábítószerekkel foglalkozó szövegek Quincey vallomásainak megjelenése óta sorozatosan egymásra referálnak, akár csupán allúziók, akár tényleges - jelölt vagy jelöletlen - idézetek formájában. A fordítások, át- és feldolgozások igen nehezen áttekinthető halmazából egy-egy Csáth szövegéhez kísértetiesen hasonló, de véletlenszerűen kiragadott részlet alapján a novella forrását megpróbálhatjuk ugyan megkeresni, de már az eddig megismert forrásanyag gazdagsága sem áll arányban a szerző olvasási szokásairól pillanatnyilag megtudható gyér ismereteinkkel. Elég, ha Csáth hiányos naplójára és levelezésére gondolunk. Valamint az a lehetséges eredmény, hogy esetleg bebizonyítsuk, Csáth novellája a De Quinceytől kiinduló drogirodalom egyébként is kusza fájának talán kilencvenedik oldalhajtása - maga sem igazán kecsegtető. Az itt bemutatott anyag későbbi, akár a legszélsőségesebben értelmezett intertextuális olvasatok alapanyaga is lehet. Rendet teremthetne a kábítószeres írások káoszában, ha tudnánk, hogy a szövegben kódolt intertextuális utalásokat kell keresnünk. De MELYIK szövegben?

A gyönyör-éhség Ópiummá írja magát

A novella, mint azt már említettük, Csáth életében négy kiadást ért meg. Először a Nyugat közölte 1909-ben, a következő évben a Bácsmegyei Napló, 1911-ben Csáth beválogatja a Délutáni álom című kötetbe, 1916-ban pedig az Érdekes Újságban jelent meg újra. [53] E négy különböző megjelenés négy eltérő szövegváltozatot is jelent, a négyből három esetben olyan mértékű eltérésekkel, amelyek akár a szöveg olvasatát is befolyásolhatják.

Az ópium-fa kiemelt hajtása?

A talán legigényesebb, leggondozottabb szöveg a Nyugat verziója. A szövegben tizenegy, ritkított szedéssel kiemelt rész található. Hogy szerzői vagy szerkesztői szándékból-e, azt egyelőre nem tudjuk. A szöveg mindenesetre, nem túl tolakodó módon, de felkínál egy lehetséges értelmezési kulcsot. A kiemelt részek, mint annyi más kábítószeres témájú szövegben, itt is a hétköznapi, méreg nélküli világ fényektől, zajoktól terhes, időben behatárolt lehetőségeit ütköztetik a kábítószer adta gyönyör időtlenségével és leírhatatlan megismerhetetlenségével. A következő kiemelések találhatók a szövegben:

  1. nem gyönyörűség
  2. világosság miatt
  3. pillanatokig
  4. hosszú gyönyör
  5. nem hasonlítanak
  6. igazságát
  7. kifejezhetlen
  8. megismerhetlen
  9. ezért
  10. ebből az életből
  11. húsz millió éves korodban

A szedéssel hangsúlyozott részek alátámasztják a novella szövegének fény-árnyék, éjjel-nappal, csend-zaj viszonyokkal kifejezet polaritását. A narrátor hétköznapi világgal szemben mutatott elégedetlenségétől pedig elkormányozzák az olvasót az üdvözítő időtlenségig.

Az első három kiemelés a narrátor evilági szenvedéseinek kulcsfogalmait adja meg. Nem gyönyörűség, olvashatjuk elsőként, mintegy összefoglalva és értékelve a hétköznapi kínokat. Azaz a gyönyört már ismerő beavatott narrátor magasabb értékszintje degradálja elviselhetetlenné a világot. E negatív világ kiemelt jellemzői: a fény és az idő. A fény, amely láthatóvá teszi a narrátort körülvevő legyőzhetetlen teret: "a   v i l á g o s s á g   m i a t t  nem lehet menekülni ",[54] a harmadik kiemelés pedig már kapcsolat a hosszú gyönyör címkével ellátott következő egység felé. A gyönyör tehát, időbeli megszorítással bár, de ismeretes az elsőként leírt világban is, amelynek tradicionális emberi mértékkel mérhetősége a fő negatívuma. Az első három kiemelés negatív jellemzése tehát a narrátor felsőbbrendű, beavatott pozícióját jelöli ki.

A következő négy kiemelés e beavatottság mibenlétét definiálja. A narrátor a hosszú gyönyör ismerője. A szöveg egésze kísérletet tesz ennek a valóságállapotnak az érzékelt tapasztalatokkal való leírására, a kiemelések azonban ismét csak a gyönyörnek a hétköznapitól, az evilágitól való leírhatatlan távolságát hangsúlyozzák.

A 9. és 10. kiemelés visszacsatol a harmadikhoz. A hosszú gyönyör kiválasztott élvezője kitekint a pillanatnyi gyönyörre kárhoztatott társaira.

Az utolsó ritkított rész pedig egyben az utolsó kísérlet a második blokkban csak összehasonlításokkal érzékeltetett hosszú gyönyör definiálására. A narrátor a mérhető időt használja arra, hogy a végtelen gyönyört valahogy mégis kifejezze.

A kiemelések igazi érdekessége azonban az, hogy valójában egyáltalán nem érdekesek. Tulajdonképpen címkeként is használhatnánk őket azoknak a dobozoknak a feliratozására, amelyekben a kábítószer-irodalom azonos tartalmú utalásait rögzítő céduláinkat tartjuk. A novellának tehát várakozást keltő címe ellenére, szándékosan vagy véletlenül sikerült valami abszolút tipikusat és divatosat megragadni: a drogirodalomban, főleg a francia dekadensek szövegeiben visszatérő, a romantikából (Quincey) kinövő kiválasztottság-konfliktust. Csáth újdonsága abban áll, hogy a gyönyörre kiválasztott narrátort az alcímben megjelölt ideggyógyász kontrolláló tekintete alá helyezi. Kár, hogy csak egy alcím erejéig. Nézzük meg, hogy mit ad hozzá az egyelőre konvencionálisnak nevezhető olvasathoz a többi szövegváltozat.

Földrengés és fajfenntartás

A második megjelent szövegvariáns, a Bácsmegyei Napló közlése a Nyugatéval ellentétben nem éppen pontosságával hívja fel magára a figyelmet. Rögtön az első mondatban jelentős tartalmi eltérést okozó változást találunk, ezt azonban olvasatunk megalkotásakor nem vettük figyelembe. A Bácsmegyei Napló szövege ugyanis a novella első, fölébredés szavát földrengéssel helyettesíti, ettől az első mondat így hangzik: "A földrengés - igaz elviselhetetlen szenvedéseket okoz." Nyilvánvaló, hogy nem szerzői változtatásról van szó, ahogy a szöveg egyéb, teljesen logikátlan betűcseréi és -hiányai is a szövegromlás számlájára írhatók. E hibahalmaz ellenére, vagy épp emellett a szöveg átesett néhány drasztikus, az olvasatot ténylegesen is módosító változáson is. Eltűnt mind a tizenegy kiemelés - szabad a vásár tehát, a szöveg nyitottá vált az új olvasatokra. Az értelmező azonban ismét nem marad teljesen magára. Az újabb segítség egy csillag - vezércsillag? - formájában érkezik, amellyel a szedő, ki tudja, kinek az utasítására, leválasztotta a novella utolsó mondatát a szöveg egészéről. Az eddigi egyszerű zárómondatból így lesz a szöveg után küldött hangsúlyos csattanó, a posztromantikus novellából pedig darwini-freudi propagandairat.

A leválasztott mondat: "Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből husz millió évet az éljen százesztendeig és sokasodjék meg az ő utódaiban." Azaz, aki az önfenntartásban nem tud elég sikeres lenni, az munkálkodjon csak a faj épülésén. A novellára alkalmazva: aki nem meri vállalni a kábítószerrel kötött ördögi egyezséget, vagyis azt, hogy életét megrövidítve ugyan, de megismerje a kiválasztottak tartós boldogságát, az érje be a mindennapi emberek boldog családi életének pillanatnyi fajfenntartó gyönyöreivel. Egyetlen csillag persze nem lenne elég ennek az előzőtől eltérő olvasatnak a megalkotásához. A leválasztott mondat a novella egy korábbi részére utal vissza. A hetedik bekezdésben már egyszer előkerült a lét- és fajfenntartás problémája. A megelőző olvasatban, Nyugat szövege alapján azonban a 9-es és a 10-es kiemelések figyelembevételével mindez csak a hétköznapiság és kiválasztottság kettőssége szempontjából volt lényeges. Új szövegünk, felszabadulva a kiemelések vezetőfonala alól, beengedi a darwini gyökerű gondolatokat.

Az ópiummámorban megvalósul a tökéletesen sikeres önfenntartás: " És az apró opiumpipa elvezet oda, ahol azért élünk, hogy éljünk és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a létnek." A továbbiakban azonban az élet (=emberi lét) és új élet(=újszülött) fogalmak alaki hasonlósága, ezáltal pedig az önfenntartás és a fajfenntartás eszméje csúszik egybe: "...a szükmarku isten is csak ezért ajándékozott minden nyomorult féregnek egy pillanatot ebből az életből, hogy éljen, folytassa az életét, hogy uj életet okozzon. Az uj féregnek pedig ujból kijut egy pillanat."

A szöveg eszmetörténeti áthangolódása természetesen ismét kérdéseket vet fel. Honnan, milyen áttételek útján kaphatott a szöveg természettudományos, ill. pszichológiai ihletettséget? Illetve, okulva a drogirodalom kibogozhatatlanságából, elsőként azt kérdezzük, hogy feltehetjük-e egyáltalán ezt a kérdést. Darwin írásai az 1870-es évektől elérhetők voltak magyar fordításban is, ugyanúgy, mint később követői, Herbert Spencer, vagy Erst Haeckel művei, akinek Világproblémák című természettudományos összefoglalóját, Első fejezet c. regénytöredékében Csáth is említi.

Darwin, akár a filológiai áttételeken át, akár közvetlenül, eszmetörténeti hatását szemlélve, fontos csomópont lehet a későbbi Csáth-filológia számára, hiszen az újságíró Csáth mellett a novellista is megemlékezik róla. 1830. október 20. című novellájának főhőse Charles Darwin, előnytelen külseje ellenére ajánlatot tesz szállásadónőjének. A fiatalasszony "Majompofa!" felkiáltással utasítja el a közeledést. A novellában ez a szerelmi kudarc vezeti el Darwint fajelmélete kidolgozásához.

A Bácsmegyei Napló szövege tehát egy erősen ironikus kicsengésű filozófiai-pszichológiai olvasatot kínál, amelyben az ópium csak másodlagos eszköz-szerepet kap.

A neuraszténia pszichikus mechanizmusa

Harmadik szövegváltozatunk a Délutáni álom c. kötetben megjelent variáns. Láthatóan újraszerkesztett darab. Gazdagabb lett egy ajánlással, számos ékezettel és vesszővel, viszont szegényebb tíz kiemeléssel és egy fél mondattal, egy másik fél mondata pedig szövegszerűen is megváltozott.

Induljunk el ismét a szöveg által felkínált úton. Az első olvasatot meghatározó kiemelésekből egyetlen egy maradt, az is rögtön szembetűnő kurziválással, és a Nyugat kiemeléséhez képest torzultan: "nem hasonlítanak többé". A kérdés tehát korántsem annyira egyszerű, mint a második olvasatnál, ahol a kiemelések teljes hiányában egyszerűen eltekinthetünk tőlük. A kötet szövegéről egyelőre nem tudjuk, hogy az a véletlen, hogy hiányzik belőle tíz kiemelés, vagy az, hogy ez az egy benne maradt. Vagy épp szándékos változtatásról lenne szó? Esetleg szándékos gondatlanságról? Mintha nem is lenne már olyan fontos ez a szöveg.

Ezt sugallja az ajánlás is: Sassy Attilának. A név izgalmasan tágítja a szöveg körülötti intertextuális teret, ezzel együtt azonban sokat elvesz a cím keltette érdeklődésből. [55] A kötet tizenkét novellájából a címadó szövegen kívül mindhez rendelt Csáth ajánlást, érdekes lenne ebből a szempontból is megvizsgálni a kötetkompozíciót. Szövegünk tárgyalásánál azonban mindenképpen tanácsos figyelembe venni az ajánlást, kétféle okból is. Egyrészt, mert Sassy Ópiumálmok című rajzsorozatát felidézve a Csáth-szöveget az ópium-téma eddigi feldolgozásainak kontextusába emeli, másrészt pedig szinte rábök arra a kritikára, amelyet Csáth Sassy rajzairól írt. (Jegyzetek egy új rajzgyűjteményről és a művészetekről, 1910). Az ajánlás tehát egyszerre mutat hátra, idegen szerzők műveire, és előre, Csáth saját írásaira.

A kritika a Nyugatban jelent meg, ugyanabban a folyóiratban, ahol az Ópium is. 1910-ben, vagyis a novella első közlése után, de még a Délutáni álom kötet megjelenése előtt. Először Sassyt, a művészt jellemzi Csáth, majd alkotói nyelvét. A legnagyobbak, Flaubert, Poe, Bach, Rembrandt mellé sorolja Csáth Sassyt, azok közé az autonóm alkotók közé, akik ebben a világban, bár kiválasztottként tulajdonképpen a világtól elzárva alkotnak. Kifinomult, egyedi nyelvük nem is akar referálni semmi korábban megismertre, csak önkifejezésre termett. A kritika bevezető oldalai tehát megegyeznek mindazzal, amit a novelláról korábban leírt első értelmezésünkben a kiválasztottság problémájáról megfogalmaztunk.

Az ajánlás után a novella tényleges szövege a narrátor, az alcím alapján értelmezve egy beteg panaszaival kezdődik: az ébredés elviselhetetlen, túl erősek a fények, a zajok, a világ térben és időben behatárolt. Ezek a hétköznapi élet leghétköznapibb momentumai, a narrátor tehát a túlérzékenység, a neuraszténia tüneteit mutatja, amelyről Csáth így ír 1913-ban: "... a  n e u r a s z t é n i a. Tulajdonképpen hibás szó, mert nem jelöli meg pontosan a fogalmat. Betű szerint ideggyengeséget jelent, pedig helyesen inkább csak az idegrendszer fejlődöttebb, kifinomultabb állapotát akarjuk véle jelölni. Ez az állapot, bár szükségszerűen szenvedéseknek a forrása is lehet, sőt, igen gyakran az, mégse nevezhető általában betegségnek." (A mai emberek szerelmi életéről, 1913). Az elbeszélő azonban már panaszainak ismertetése közben sejteti, hogy az életnek csak az egyik pólusa elviselhetetlen: "Menni kell. Rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye s amit ők élnek, az maga az élés." Ezzel a mondattal kezdődik a neuraszténiások és egészségesek szembeállítása. És ugyanezekkel a szavakkal fogalmazza meg Csáth egy másik írásában a zseni és a tömeg konfliktusát: "...a pompás agyvelő is csak az élet törvényeinek hódol, mely törvények a közönséges emberekre csinálódtak, de érvényesek, halálosan érvényesek a zsenire is" (Bródy Sándor, 1905) (A kiemelések tőlem.)

Csáth tehát egy négy évvel korábban általa már használt kifejezést vesz itt újra elő. Véletlen ismétlődés lenne csupán? Vagy valóban konkrét, megragadható jelöltje van a fogalomnak?

A kifejezés magyarázatát ismét a publicista Csáthtól kapjuk meg, aki Darwintól kölcsönözte az élet célelvűségének elméletét: "...az életnek a titkát Darwin fejtette meg. (...) ...a z   é l e t n e k   e g y e t l e n    c é l j a   a z   é l é s ,    az   é l e t ,   s   a m i t    l á t u n k   m a g u n k    k ö r ü l,   a z   n e m    m á s,   m i n t   k ö z d e l e m    a   l é t é r t ,   a z    é l e t é r t ." (A vallások és mítoszok pszichológiája, 1913), az ön- és fajfenntartás gondolatát freudi értelemben továbbfejlesztve használja: "Breuer és Freud bécsi orvosok fedezték fel egy nőbetegük vizsgálatánál, hogy az egyén az ő hallucinációival, az ő szenvedéseivel, az ő görcseivel tulajdonképpen az egzisztenciájáért küzd." (A vallások és mítoszok pszichológiája, 1913) Eisemann György az Ópiummal kapcsolatban már rámutatott ugyanerre az életoptimumra való törekvésre. [56] [57] A narrátor számára ez a biológiai és mentális létharc azonban "nem gyönyörűség", ez az őt körülvevő tömegek sajátja. A tömegeké, akiket a narrátor paranoid módon vádol: "miattuk van úgy, hogy az életet nem lehet berendezni tisztán az ős, szent gyönyör számára, ami pedig az élés egyetlen célja." A darwini és freudi célelvűség ezzel új, arisztokratikus színezettel gazdagodott. Az életoptimumra való törekvést felváltotta az életoptimum meghaladásának vágya, ahogyan azt az ajánlás által előlegzett Sassy-kritikában is olvashatjuk: "Aiglonnak (...) egyetlen témája a szerelem. Nem is a szerelem, hanem a kéj, elvonatkoztatva minden egyébtől. (...) Nem holmi nagy szexualitású ember telhetetlensége, szomjassága ez, hanem a mágus bölcs belátása, (...) aki le tudta és le merte vonni a nagy tanulságot, hogy az élet egyetlen oka és célja az élet maga: a vágy, ami kielégítésre törekszik, ami mozgásra, küzdelemre kényszerít, ami kormányozza az élő s élettelen anyagot egyaránt. Ő azonban nem áll meg ennél az igazságnál. Az ő témája az a vágy, ami nem az életért küzd, hanem a kielégítés szurrogátumát, a kéjt tűzi ki egyedüli célnak." (Jegyzetek egy új rajzgyűjteményről és a művészetekről 1910).

Egy időre azonban engedjük el Csáth kritikáját és térjünk vissza az Ópium szövegéhez. A narrátor, miután megadta saját betegsége gyógymódját, a gyönyört, rögtön a mellékhatásokról kezd beszélni: "...a világosság, amely reggelenként könyörtelen ismétlődéssel megérkezik, behajtja a díjat." A felsorolt mellékhatások azonban megegyeznek a novella elején ismertetett tünetekkel: a fény, a monoton zajok jelennek meg ismét a szövegben, a kakofón hangok a traumákat szimbolizálják. Az ópium toxikus hatása tehát csak fokozza a neuraszténiás tüneteket. A betegség kettős természete okozza, hogy gyógyhatás és mellékhatás nehezen választhatók el egymástól. Csáth erről A mai emberek szerelmi életéről írt 1913-as Vasárnapi conférence-ában így szól: "...a neuraszténiásnak megvan a maga kárpótlása. Mert nemcsak a bajokat, de az örömöket is nagyobb mértékben érzi, s az élet apró gyönyörűségeit sokkal jobban tudja élvezni, mint durvább idegrendszerű embertársa." A hatodik bekezdés hatástani ismertetőjéből látjuk, hogy a gyógymód tulajdonképpen jó, csak a kezelés intenzitásán kell változtatni. "A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez bennünket a tér béklyóiból és az idő zakatoló másodperc óráját megállítva langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba."

A hosszú gyönyör fogalmának magyarázatához ismét a Sassy-kritika szövegét kell elővennünk. A mesterségesen előállított tartós gyönyör ebben a szövegben a természettudományos módon megértett és feltárt világból hiányzó mennyország helyettesítője: "A vallások a földöntúli életre, a mennyországba való jutás idejére ígérték az örökké tartó intenzív kéj élvezését, az orvosok és az ökonómusok reámutattak a megmásíthatatlan természeti törvény érctáblájára, és lemondást követeltek, mint a vallásalapítók, de velök ellentétben nem ígértek semmit." Az Ópium materiálisan generálható túlvilága ezzel szemben az empirikusan elégtelenül érzékelt világ helyett a szavakban kifejezhetetlen tökéletes igazságot kínálja. A novella gondolatmenetében eddig következetesen megjelenő önfenntartási érdek helyét tehát - látszólag logikátlanul - a mesterségesen tökéletesített megismerés veszi át. A vallások és mítoszok pszichológiája c. cikkében Csáth a vallásos képzetek tökéletesített igazságait is az önfenntartás eszközének tartja: "(a vallásos gondolatok) az élet keserves igazságait, amelyek számunkra oly nehezen viselhetők el - mert érdekeinket sértik - korrigálják, kijavítják, hogy bennünket megnyugtassanak, a létünk iránti állandó aggodalmainkat megszüntessék. Közös vonásuk ezeknek a vallási gondolatoknak, hogy (...) kivétel nélkül a lélek halhatatlanságára vonatkozó hiten épülnek fel." Az Ópium mesterséges mennyországa az idő múlásának racionálisan feldolgozhatatlan problémáját oszlatja el. "A gyönyör (...) az idő zakatoló másodperc óráját megállítva langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba." Az elbeszélő racionális tudata itt ütközik bele az idő múlásának abszurditásába. A novella második felében az idő fogalma a meghódítandó öröklét alakjában jelentkezik, melyet a tényleges létfilozófiai kifejtés zárlata ellenpontoz: "az örök megsemmisülés jeges párnájá"-val. A kábítószer nyújtotta hosszú gyönyör tulajdonképpen az idővel kötött fausti szerződés, előre eltervezett öngyilkosság. "...az öngyilkosság - a leghatalmasabb életvágy, a megalkuvást legkevésbé tűrő primér életösztön munkája. Mert mi lehet nagyobb bizonyítéka az élet mohó kívánásának, az optimumra való intranzigens törekvésnek, mint az, ha vagyonunkat vagy becsületünket, egészségünket vagy szerelmi boldogságunkat elvesztve nem akarunk tovább élni? Ha nem elégszünk meg a relatív optimummal, amit a mostoha körülmények megengednek, hanem csak a legtöbbel, az ideális optimummal vagyunk hajlandók beérni. (...) Az öngyilkosság valójában a legpregnánsabb, legintenzívebb életkívánás." (Mi a betegség? - A lelki betegségek helye a többi betegségek között 1914)

A neuraszténiás beteg önfenntartásának programját hirdető írás, mint azt a második olvasatnál már jeleztük, a fajfenntartás törvényeihez igazodókhoz intézett ironikus szózattal zárul: "Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húsz millió évet - az éljen száz esztendeig és sokasodjék meg az ő utódaiban."

Az ajánlás által diktáltak után azonban maradtak még további változtatások is a szövegben. Az eltűnt kurziválások és a kicserélt fél mondat. A szövegbeli változás a következő: "Az érzékeket megrontja a gyönyör rettentő érkezése és eltávozása; mert ebben a másik igazi életünkben merőben feleslegessé váltak." (Nyugat). A kötetben mindez: "Az érzékeket és a szerveket megrontja a gyönyör rettentő és áldott közvetítője, az Opium." (kötet) A Nyugat-szöveg polaritása helyett a kötet változata a cím elvárásaihoz igazította a szöveget. Azaz, az ajánlással együtt értelmezve a változtatást, a szöveg tematikus konvencionalitását erősíti. A kurziválások gondatlan kezelése is ebbe az irányba mutat. Nem fontos a szöveg. Legalábbis nem úgy, nem akként, ahogy a nyugatbeli megjelenésekor még fontos volt. Nem ugyanaz többé.

Az Ópium harmadik megjelent változata az ajánlással felkínált, Csáth publicisztikai, főként pedig orvosi írásaiból vett önidézeteket felhasználó olvasata egy neuraszténiás beteg több, mint optimális létért való küzdelmét tárja elénk. A publicisztikai és szépirodalmi szövegek összjátékában Csáth természettudományos műveltségének különböző műfaji megnyilvánulásait láthatjuk. Az intertextuális olvasás irányát megfordítva láthatjuk, hogy az Ópium nem csupán feltérképezhetetlenül gazdag előzménnyel, hanem jelentős utóélettel is rendelkezik. A szöveg egyrészt szervesen kapcsolódik Csáth orvosi eseteket feldolgozó novelláihoz, a Fekete csöndhöz, A békához, a Kisasszonyhoz, de ebben a sorban mintha a szerencsésebb fiatal testvér szerepét töltené be. A novellista Csáth ugyanis 1914-ben elhallgatott, csak publicistaként és elméletíróként működött tovább. A novella ezt a műfaj- és alkotói szerepváltással járó fordulatot reprezentálja. Azt, ahogyan Csáthból, az orvos-író elhallgatása után író orvos lett.

Összefoglalás

Az általánosan elterjedt, szinte egyeduralkodó életrajzi alapú olvasatot keletkezését bemutatva kísérletet tettünk Csáth Ópiumának újraértelmezésére.

A gazdagon, talán túlságosan is gazdagon feldolgozott kábítószertéma magyar és világirodalmi példái kihívó feladatot jelentenek mind a forráskutató, mind az értelmező számára, de mindenképpen új, az életrajzitól távolodó olvasatok megalkotására ösztönöznek.

A drogirodalom szélesen hömpölygő árja ellen novella szövegvariánsait hívtuk segítségül értelmezésünkhöz. A szöveg első megjelent változata, főként a benne található kiemelt szövegrészek a romantikus drogirodalom angol-amerikai és dekadens francia ágához kapcsolódó olvasatot kínál. Az értelmezés középpontjában az egyén és a tömeg konfliktusa áll. A második megjelent változat az eszmetörténet darwini-freudi ágához kapcsolja a szöveget. Az ön- és fajfenntartás problémáját tartjuk e második szöveg kulcsfogalmainak. A harmadik megjelenés, a Délutáni álom kötet szövege pedig Csáth elméleti és orvosi írásaival, különösen a neuraszténiát tárgyaló publicisztikájával rokonítja a szöveget.

Nem egy új olvasatot, hanem szövegváltozatoknak megfelelő olvasatokat hoztunk létre. A novellát kiemeltük az életrajzi, önéletrajzi és kritikai szövegek hálócsapdájából, emiatt azonban a korábban egyértelmű kultuszszöveg feloldódni látszik a tematikusan illetve szövegszerűen rokon írások halmazában.

Egy elektronikus hypertext változat megkönnyítené az intertextuális olvasást. Az elektronikus verzió segítségével képeket, hangzó anyagot és szöveget is rendelhetnénk a novellához. A tágabban, csak tematikusan kapcsolódó szövegek mellett az elektronikus változatban egyetlen egérkattintásra egymás mellett olvashatók az egymásra referáló szövegrészek, allúziók, idézetek, önidézetek, a dokumentum pedig folyamatosan bővíthető és fejleszthető lenne.

Szeretném megköszönni témavezető tanárom, Szajbély Mihály ösztönzését és Vadai István mindenkori segítő figyelmét.

Bibliográfia

Jegyzetek


[1] Tolnai Ottó - A kék halinaszőnyeg, avagy bevezető sorok Csáth naplórészletéhez, Híd, 1987. 887-894. 887.
[2] Csáth Géza - Morfinizmusom története in: Csáth Géza - Napló 1912-1913., Babits Kiadó, Szekszárd, 1989. 109-131. 109.
[3] "Nagy ismerettel, az idegorvos éles megfigyelésével rajzolja meg [...] az ópium-szívó lelekiállapotát... [...] Novellái [...] egy jelentékeny írói erővel megírt orvosi kórtörténet módjára hatnak..." [Schöpflin Aladár?] - Délutáni álom, Vasárnapi Újság, 1911. jún. 18. 508.
[4] "...az Ópium című novellá[ból] [...] az orvos beszél, de szinte dévaj, démoni hangú glorifikálásával az idegbénító ópiumszívásnak. Lázas álom az egész kép, dévaj, mámoros nekilendülés, lihegő, buja, forró hangulatemóció, amelyhez groteszk kompozíciók, nyaktörő szellemi halálugrások révén képtelen élettani konzekvenciák állapíttatnak meg, félig az antropológus és idegbúvár, félig az írói egzaltáció eszközeivel."
Dr. G. J. [dr. Gonda József] - Csáth Géza könyvei. Délutáni álom. Novellák. A Janika. Tragikomédia 2 felvonásban. A Jövendő /Hódmezővásárhely/ 1911. július 1. 157-159. 158.
[5] Az általam ismert nekrológok közül a következő négy említi Csáth morfinizmusát:
Karinthy Frigyes - Csáth Géza, Nyugat 1919. 974.
Kosztolányi Dezső - Csáth Géza betegségéről és haláláról, Nyugat 1919. 1105.
Csáth Géza halálhíre, Pesti Hírlap 1919. október 1. 5
[Juhász Gyula] Gyalu - Falusi idill [Csáth Géza halálára], Délmagyarország, 1919. október 4. 3.

[6] "Csáth Géza minden novelláján kívül van, dolgokat mutat be, melyekben nem akar szerepelni."
Karinthy Frigyes - Csáth Géza: Délutáni álom, Nyugat 1911. 1076-1077. 1077.
[7] "idézem az ő élő és ismerős arcát, melynek immár minden vonását egy csodálatosan tragikus végzet magyarázza meg, mint képírást a felfedezett szöveg: jól tudom azt is, hogy ez a tragédia nem kulcsa az ő írói munkásságának és ez a munkásság se kulcsa az ő tragédiájának."
Karinthy Frigyes - Csáth Géza, Nyugat 1919. 974.
[8] "...a morfium nem hoz bódító és mennyországi lázakat, mint a hozzánemértők képzelik. [...] Ez a szer lehúz a földre, tompává, közönyössé, elégedetté, nyugodttá, prózaivá tesz. Csáth Géza az egészsége idején volt álomlátó, aztán csak a földre tekintett. Különös átalakulás, amelyről eddig nem olvastam, minthogy az írók túlon-túl regényes színben látják a morfiumot."
Kosztolányi Dezső - Csáth Géza betegségéről és haláláról, Nyugat 1919. 1105.
[9] "1909-ben pedig, amikor még alig élt a morfiummal, az Ópium című elbeszélésében ez áll: Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erős férfi kezded és gondot fordítasz testi épséged fenntartására, - amelyet legjobb ügyes orvosra bízni, - tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.. Szegény, ő is tíz évig élt, mint morfinista és mire meghalt, olyan öreg volt, mintha húszmillió évig szenvedett volna.."
Kosztolányi Dezső 1919. 1105.
[10] "...egy magyar kisvárosban elszigetelten minden hatástól, önmagának mélységes mélyeit búvárolta és a lidércnyomás, melyről álmodott, később valósággá vált."
Kosztolányi Dezső 1919. 1105.
[11] "Az ópium és a szadizmus körüli színek talán kisebb teret foglalnak el a munkásságában, mint az én ismertetésemben, de szükség van rájuk, különben nagyon szürkén hat az a megállapítás, hogy Csáth Géza már-már klasszikus ízlésű formaművész. Apró művei szabályosak, finomra csiszoltak s mégsem gyémántszerűek: izgató lila, bíbor, zöld tüzek sugároznak a belsejükből, azok az ópiumkörüli színek ott bujkálnak a legegyszerűbb anekdotájában is, a századeleji izgalmakra és álizgalmakra emlékeztetően."
Németh László - Hiányzó arcképek: Csáth Géza, Tanú, 1933. 355-356
[12] "1909-ben a fiatal idegorvos az ópiumról ír esszét. Ezeket mondja A megismerést, az Isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. A létnek ez az esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek évszázadok alatt kapnak egy órát. A morfinista viszont egy nap alatt 14 órát kaphat belőle. Egy esztendő alatt tehát körülbelül kétmillió évet élhet. Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett, erős férfi kezded és nagy gondot fordítasz testi épséged fenntartásásra, - tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára. 1909-ben írta ezt Csáth Géza. Ekkor élhette mézesheteit a húszmillió évet ígérő méreggel. És pontosan tíz év múlva, mikor a halálos adagnak meghökkentő sokszorosát szedte már naponta, 1919-ben a morfium végzett vele. A tíz év alatt - ahogy írta - nagy gondot fordított testi épségére."
Illés Endre - Csáth Géza, Apolló 1936. 259-265. 260-261..
[13] "S jön a lefelé induló lejtő... Amikor Csáth Gézának a morfium egyre nagyobb adagjaival végleg sikerül kimenekülnie a valóságból a kábulatba, az anyag álmába, a napi tizennégy órai űrben lebegve, a novellák, - mint a kipukkasztott ballon, visszazuhantak a földre."
Illés Endre 1936. 264.
[14] "Csáth Géza idegorvos volt és idült morfinista. Érzékszerveinek élt és értelmének. A gyönyört kereste egész életében. S a titkot, ami a gyönyörök kulcsa. Mennyi ellentmondás! Mint idegorvos, megismerhette a méreg őrültjeit, egyik esszéjében az ópiumról meg is írta, hogy az ópiumszívó élete, maximum tíz év: s neki ez az idő elég lett volna."
Herceg János - Bácska mint irodalmi nevelő, Kalangya 1938. 363-367. 365.
[15] "Amit hajszolt, a megismerést, a titkot, az anyag őrült gyönyörének leleplezését, annak maga is rabja lett. Ő magába fecskendezte az ismeretlen kór bacillusait, hogy megírhassa saját tapasztalatán az élet betegségét, az anyag halálos vergődését, az egyetlen létező fogalomnak, a lényegnek pusztulását. Hogy ő maga is beleveszett, de nem volt ő is éppoly rejtély, mint minden, ami körülvette?"
Herceg János 1938. 366-367.
[16]"a művész életének eseményei, nemcsak testi arcára vonnak redőket, hanem műveiben is felismerhető nyomot hagynak nemegyszer. Ezeket a szempontokat mi sem hagytuk figyelmen kívül, mikor életrajzi vázlatunkat összeállítottuk. A történeti szemléletről s az alkotás általános lélektani tanulságairól nem mondtunk le. Ám óvatos mértéktartásra intettek éppen Csáth Géza kortársairól, - halottakról és élőkről - közkézen forgó munkák, amelyeknek gazdag biografikus adatai - egy részük legalább - kétségkívül érdekes adalékok egy erkölcs-történész számára, de irodalomtörténeti használhatóságuk legalábbis vitás."
Bóka László - Csáth Géza novellái, A Franklin Társulat nyomdája, Budapest, 1937. 10-11.
[17] "Arca már egészen szomorú, ráncos és kisgyerekes volt a sok ópiumtól, cigarettától és csóktól"
Bóka László 1937. 22.
[18] "Szemléletének végső határai az álom, a kéj, az őrület. [...] Ezekhez sem ideák és ideálok bűvöletében jut el az ember, hanem a kimerültség, a kielégítetlenség, a narkotikumok hozzák meg: egyszerű, naturális visszahatások, melyeket öntudatosan keres. Ismeri őket, ő az orvos."
Bóka László 1937. 30-31.
[19] Illés Endre - Csáth Géza in: Csáth Géza - A varázsló halála, 1964.
[20] Dér Zoltán - Az árny zarándoka (Csáth Géza emléke), Életjel Miniatűrök 6., A Szabadkai Munkásegyetem kiadása,1969. 27.
[21] "1909-ben az ópiumról ír esszét. (...) És 1910-ben valóban bőre alá szúrta az injekciós tűt. Egy naplófeljegyzéséből pontosan tudjuk a hónapot, a napot, az órát is: április huszadikán történt, egy átvirrasztott, félelmekkel és kétségbeeséssel teli éjszaka után, hajnali fél hatkor."
Illés Endre 1964. 6-7.
[22] "Csáth Géza 1908-ban (!) írt egy novellát. Az a címe: "Ópium". Ebben látszólag pontos és részletes képet fest az ópiummámor állítólag csodálatos hatásáról és üdvös eredményeiről. Ha az ember hinne vátesz-legendákban, diadalittasan csapna az asztalra. Hiszen a már idézett "Varázsló halála" - melyet ugyancsak 1908-ban írt szavai csaknem kísérteties pontossággal beteltek, mivel valóban harmincéves kora körül járt, mikor oltótűtől tályogos testtel, s talán valóban elborult, ráncos kis arccal feladta a harcot. Az első morfiumadag magáhozvétele azonban 1909-ben , vagy 1910-ben történt. Nem amiatt írta az "Ópiumot", mert morfinista volt, hanem mert az akart lenni. S ez a pimodánkodás, ez a soha nem látott szépségű alkotásként fakaddal és papírcsákóval vívott harc, ez a szecesszió. Egyik világos pillanatában végzetes tettét magyarázva, félelmére és tuberkulózisára hivatkozik. Ez valószínűleg nem igaz."
/A feltételezett két dátumot, Kosztolányi és Illés Endre nyomán Bóka László tanulmánya örökítette tovább./
Gerelyes Endre - Türelmetlen kritika, Új Írás, 1964. 1485-1486.
[23] "...Csáth Géza művészetét sem lehet ópiummámoros vizionálásnak tekinteni. A legrosszabb módszerek egyike a művészi alkotást a pszichikum - lehetőleg a beteg pszichikum kivetülésének tekinteni."
Diószegi András - Ady, Csáth és a szecesszió, Kritika, 1965. 35-39. 1965 35.
[24] "A novellák harmadik harmadán érezhető az ópiumköd, a mesterséges gyönyörök keltette élmények tükrözésének hatása. A Délutáni álom, az Ópium, az Elfeledett álom légköre csakugyan nem evilági."
Diószegi András 1965. 37-38.
[25] Dér Zoltán 1969. 27.
[26] "Az életrajz és a pálya elképesztő ténye, hogy a narkózis emberi lehetőségeiről már 1909-ben novellát ír, s ebben kifejtette a narkotikummal való élés filozófiáját is (Ópium). [...] A már korábban konstatált elmélet, melyet az Ópium orvosa előadott, a gyönyör fölfokozásának és időbeli kiterjesztésésnek tudatos módszereként jellemzi ezt a narkózist. A valóságban idegrendszerének gyöngesége, a fájdalomtól való irtózás miatt folyamodott a morfiumhoz."
Dér Zoltán - Irodalmunk közeli őse, Üzenet, 1977. február-március 92.
[27] Dér Zoltán 1969. 27-28.
[28] "...már jóval előbb /ti. 1910 előtt / kipróbálhatott egy per oralis ópiumkészítményt akár önkísérlet, akár hatástani kíváncsiság céljából. Erre utal saját megállapítása: Igazam lett. Ópium című novellám után tíz évig éltem."
Szentgyörgyvölgyi Gábor, dr. - Csáth Géza - Dr. Brenner József, Orvosi Hetilap 1984. 2446-2448. 2447.
[29] Dobos István - Racionalitás és misztikum. A novellaíró Csáth, Üzenet 1987. 59-70. 59.
[30] "Vajon mi lehetett Csáth forrása, hiszen ekkor még ő nem próbálta ki a kábítószert? A művészek közül elég sokan éltek ezzel, megpróbálkoztak a "mesterséges paradicsomok" örömeivel, elég sokan írtak is róla, s ebből néhány hozzáférhető is volt. Nyilván Csáth felhasználhatta egyetemi tanulmányainak az anyagát is."
Brassai Zoltán - Az ösztönélet Csáth Géza novelláiban, Üzenet 1994. 558-567., 667-672., 758-767., 852-864. 856.
[31] "...teljesen hamis ugyanis minden olyan magyarázat, amely csáth morfinizmusát Ópium című novellájából próbálja levezetni..."
Szajbély Mihály - Csáth Géza, Gondolat, Budapest, 1989. 174.
[32] "Olcsó - és sajnos közkeletű - megközelítés szerint Csáth művészetének gyújtópontjában a mámorral, a morfiummal való gigászi küzdelem áll. Ez sályos tévedés, ami összekeveri az életet és a művet..." Néhány oldallal később azonban az Ópium zárósorait idézi a következő kommentárral: "Tragikus, egyszerre naivan önmagyarázó és látnoki szavak. Mert amikor harminckét esztendős korában véget vetett életének, valóban húszmillió éves volt."
Szepesi Attila - A varázsló kertje, Csáth Géza összegyűjtött novellái, Alföld, 1995. /4. 89-92. 90. ill. 92.
[33] Szajbély Mihály 1989. 174.
[34] Bóka László 1937. 57.
[35] Bóka László 1937. 61-65.
[36] "Céltalan lenne (...) egyes írók nyomát keresni Csáth Géza művén. Ha kapott indítást, azt a kor levegőjétől kapta, nem egyesek hatásától."
Bóka László 1937. 64-65.
[37] "Csáth nyomatékosan és büszkén eredetiségre törekvő alkotóegyéniség volt (...) Kedvenc íróihoz nem kapcsolódott közvetlenül és legfeljebb Siegmund Freudot (és őt is elsősorban orvosi-pszichiáteri hivatásában) ismerte el mesterének."
Vajda Gábor - Az életélvezet akarása, Híd 1987. 807-823. 817.
[38] Brassai Zoltán 1994. 852-864.
[39] "Csáth Géza ővrjét is (...) éppen ezért kezdjük inkább egy másik könyvben, a minden lapjáról ismert Fleurs du malban lapozgatni. Öntsük néhány Baudelaire - vers füstként felszálló aromáját, felforrt mérges gőzét, különös villódzását, egzotikus pézsmaszagát a különböző versformák illatszeres üvegéből a novella szétterülőbb, vaskosabb formáiba..."
Illés Endre 1936. 259.
[40] "...eltávolítja szemhéját, arra ítélte magát, hogy lássa (...) a szörnyű és baudelaire-i véget is, a bomlást, a rothadás szivárványkarikáit, a bűzt, az elmúlás félelmetes titkait."
Illés Endre 1936. 263-264.
[41] Bori Imre 1977. 117.
[42] Illés Endre - A varázsló halála in: Csáth Géza - A varázsló halála, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1987. 5-20. 14.
[43] K. Deák László - Csáth Géza novellái angolul, Alföld, 1986/6. 91-92. 92.
[44] Brassai Zoltán 1994. 852-864.
[45] Alethea Hayter - Opium and the Romantic Imagination, London, Faber and Faber, 1968.
Michéle Stuble-Lipman Wulf - La littérature sur l'opium en Angleterre in: Charles Baudelaire - Un mangeur d'opium Avec le texte paralléle des Confessions of an English Opium-Eater et des Suspiria de profundis de Thomas de Quincey Edition critique et commentée par M. S-L. W. Etudes Baudelairiennes VI-VII., Editions de la Baconniére, Neuchâtel (Suisse), 1976. 17-20.
[46] Quincey szövegének kiadásait ld. a Michéle Stauble-Lipman Wulf által közölt biliográfiában.
[47] Csáth novelláit és publicisztikai írásait, az Ópium kivételével Szajbély Mihály összkiadásai alapján idézem. A továbbiakban zárójelben, a szerző nevének feltüntetése nélkül megadott címek Csáth szövegeire utalnak. Az Ópium esetében a pontosan nem jelölt részletek Csáth Délutáni álom című kötetéből származnak.
Csáth Géza - Mesék, amelyek rosszul végződnek, Összegyűjtött novellák, Szerkesztette és sajtó alá rendezte Szajbély Mihály, Magvető Könyvkiadó, Budapest 1994.
Csáth Géza - Rejtelmek labirintusában, Összegyűjtött esszék, tanulmányok, újságcikkek, Szerkesztette és sajtó alá rendezte Szajbély Mihály, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1995.
[48] Quincey-t azért is problémás Csáth forrásai közé sorolni, mert a kiadások, fordítások és átdolgozások sorában nem tudjuk, mit tekintsünk szövegnek. Brassai rámutat arra, hogy Quincey nehezen, csak német vagy francia fordításban volt elérhető, ennek ellenére egy 1927-es magyar nyelvű kiadást idéz.
[49] Keresztúrszki István szíves közlése. :-)
[50] Kosztolányi Dezső - Levelek - naplók, Egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Réz Pál, Osiris Kiadó, Budapest, 1996.
Réz Pál az 1909-es keltezésű 193., 244., 245. és 248. levélben cím nélkül említett színpadi művekről feltételezi, hogy azonosak a Lótoszevőkkel.
[51] A novella egy ópiummámorban féltékenységből elkövetett gyilkosságról szól.
[52] Szini Gyula - Balzac, A Hét, 1908. 439.
[53] A szövegek pontos lelőhelye a következő:
Csáth Géza - Opium, Nyugat, 1909. 221-223.
Csáth Géza - Opium, Bácsmegyei Napló, 1910. október 16. 1-2.
Csáth Géza - Opium, in Csáth Géza - Délutáni álom, Nyugat-kiadás, Budapest, 1911. 59-65.
Csáth Géza - Opium, Érdekes Ujság, 1916. január 16. 26. Ez a változat csupán annyiban tér el a kötet szövegétől, hogy hiányzik előle az ajánlás és az alcím, ezért a hozzátartozó olvasat nem sokban különbözne kötetbeli társáétól, legfeljebb hiányosabb lehetne annál.
[54] A következőkben a fejezeteknek megfelelő forrásból idézem a novella szövegét.
[55] Quincey szövegének lépcsős jelenete mögött tudhatóan ott áll Piranesi A képzelet börtönei című metszetsorozata. Egy későbbi szövegkiadás talán Csáth novellája mellé is odahelyezhetné Sassy Attila képeit.
[56] Eisemann György - A végesség démonizmusa (Álomszimbólumok Csáth Géza novelláiban) in: Eisemann György - Keresztutak és labirintusok, Elemzések XIX. és XX. századi magyar művekről, Tankönyvkiadó, Budapest 1991. 157-179. 172.
[57] Csáth több elmekórtani tanulmányaiban hangsúlyozza, hogy minden elmebetegség racionális megnyilvánulás, a traumát szenvedett psziché küzdelme a lehető legoptimálisabb létért:
"Pszichológiai alaptörvény: Minden lelki történés célszerű, azaz olyan, hogy az egyén érdekét, életoptimumra (legjobb élésre, legtovább való fennmaradásra) való törekvését szolgálja." (A lelki élet alaptörvényei, 1914)
"...mint minden életműködés (elmeműködés), a hisztériás megbetegedés is önfenntartási akció. Törekvés az életre, a fennmaradásra, az életoptimumra." (Mi a betegség? - A lelki betegségek helye a többi betegségek között, 1914)



[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]