1. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Minthogy az elbeszélés módjáról kell beszélnünk, következésképpen a stílusról kell szót ejtenünk: hiszen - mivel az elbeszélésmód nem más, mint szavak összekapcsolása, a szavak pedig nem mások, mint a fogalmak képei és másai, és ezek természetét követik - magától értetődik, hogy a stílusról kell beszélnünk, amely nem más, mint fogalmak és szavak együttese.
A stílusnak három formája van: a fennkölt vagy emelkedett, a közepes és az egyszerű. Ezek közül az első két okból illik a hőskölteményhez. Előszöris, mert azokat az emelkedett dolgokat, amelyeket az epikus tárgyául választ, emelkedett stílusban kell előadni; másodszor, mert minden rész azon cél érdekében működik, hogy az egész is működjék; a stílus viszont a hősköltemény része, tehát a stílus azon cél elérését szolgálja, ami a hőskölteménynek is célja: ez pedig, mint mondottuk, a csodálat kivívása, amely csak magasztos és nagyszerű dolgokból származhat.
A nagyszerű stílus tehát megfelel a hőskölteménynek, mint afféle saját stílusa: azt mondom, mint afféle sajátja, mert az alkalom és a téma szerint más stílusok használatára is szükség van, ahogy ez Vergiliusnál nagyon pontosan látszik; mindazonáltal ez az, ami uralkodik, mint testünkben is a föld, noha összetételében mind a négy elem [1] részt vesz. Trissino stílusát köznapinak lehet mondani, miután teljes egészét a köznapi stílus uralja; Ariostóét, ugyanazon okból, közepesnek. Érdemes megfigyelni, hogy miként minden erény közelében megtalálható a neki megfelelő bűn, amelyet gyakran erénynek neveznek, úgy minden stílusformának is van egy közelálló hibás párja, amely hibába gyakran beleesik, aki nem ügyel rá. A nagyszerű stílushoz közel áll a dagályos, a mértékleteshez az erőtlen vagy száraz; az egyszerűhöz a nemtelen vagy pórias. A hősköltemény nagyszerűsége, mértékletessége és egyszerűsége nem ugyanaz, mint más költemények nagyszerűsége, mértékletessége és egyszerűsége; hanem mivel a többi elbeszélő költemény műfajában eltér a hőskölteménytől, így a benne előforduló stílusok is különböznek azéitól. Ezért megesik, hogy néha az egyszerű stílus is illik a hőskölteményhez, de nem az az egyszerű stílus, amely a komikus költemény sajátossága, ahogyan Ariosto alkalmazta, amikor így írt:
"de túl finom csemege, izgató csáb
................................
bolond lovagiasság, vélte, száját
becsukva várni, míg máséba száll át." [2]
Vagy ezekben a sorokban:
"Jól mondta, aljasság lett volna, kérges szívű emberre vallott volna, ... meg sem szólalna, hanem bamba és rest kakukk módjára lesne megkukulva." [3]
Ez a nyelvezet őszintén szólva túlságosan is pórias, és a vígjátéki alantasság felé hajlik, amely az ábrázolt dolog erkölcstelensége miatt mindig méltatlan a hőskölteményhez. Továbbá:
"lova szárnyát bevonta, de azét nem,
mely tárta ki sajátját egyre jobban.
A lóról száll le, s bajjal tartja féken amazt" [4]
Habár a lírikus és az epikus között nagyobb a hasonlóság, mindazonáltal túlságosan is a lírai közepes stílus felé hajlott a következőkben: "A lány is, mint a rózsa, ..." [5], stb. A heroikus stílus mintegy félúton helyezkedik el a tragikus stílus egyszerű súlya és a lírikus felékesített kecsessége között, és mindkettőt csodás fenségű ragyogással múlja fölül; ám fensége ennél kevésbé díszes, annál kevésbé egyszerű. Mindazonáltal nem helytelen, ha az epikus költő saját fennkölt nagyszerű stílusának kifejezéseivel felhagyván olykor a tragikus egyszerűsége felé hajlítja stílusát - amit gyakrabban megtesz -, néha pedig a lírikus érzékisége felé - amit ritkábban tesz meg -, mint ezt az elkövetkezendőkben kifejtem.
A tragédia stílusának - noha a tragédiában is vannak jeles cselekedetek és királyi szereplők - két okból kell az eposzénál egyszerűbbnek és kevésbé fennköltnek lennie. Az egyik, hogy sokkal szenvedélyesebb történeteket tárgyal, mint az eposz, az érzelmek pedig megkövetelik a fogalmak tisztaságát és egyszerűségét ill. a kifejezésmód szabatosságát, mert valószínűleg így fejezi ki magát egy bánattal, félelemmel, szánalommal vagy más hasonló indulatokkal teli ember; nem szólván arról, hogy a stílus fölösleges szellemességei és ékei nem csupán beárnyékolják, hanem visszaszorítják, ki is oltják az érzelmeket. A másik ok az, hogy a költő sohasem szólal meg a tragédiában, mindig csak a tevékeny és cselekvő szereplők beszélnek, és nekik kell átengedni a szokványos mesemondásnak megfelelő beszédmódot, hogy az utánzás valószínűbb legyen. A költőnek ellenben, ha saját nevében beszél - mivel azt tartjuk róla, hogy istenséggel telített, és emberfölötti isteni szenvedély ragadta el - messze a közhasználat fölött, szinte más elmével, más nyelven kell gondolkoznia és beszélnie.
A lírikus stílusának, jóllehet nem olyan magasztos, mint a hősi, sokkal ékesebbnek és díszesebbnek kell lennie: ez a felékesített beszédforma ugyanis (amint a retorikusok állítják) a közepes stílus sajátja. A lírikus stílusának felékesítettnek kell lennie: egyrészt mert gyakrabban jelenik meg a költő személye, másrészt mert az anyag, amelyet tárgyául választ, jobbára olyan, hogy ékes és játékos díszítések nélkül hitvány és földhözragadt lenne; ha pedig netán a morális anyagot szentenciákkal tárgyaljuk, az anyag kevesebb ékítést kíván. Miután tehát megmagyaráztuk egyfelől, hogy miért felékesített a lírikus stílusa, másfelől, hogy miért tiszta és egyszerű a tragikusé, az epikus látni fogja, hogy szenvedélyes vagy erkölcsi témákról szólván a tragédia szabatosságára és egyszerűségére kell majd törekednie; míg ha saját nevében beszél, vagy hívságos témákat ábrázol, a lírai bájra; de sem erre, sem arra nem annyira, hogy teljesen szem elől tévessze önnön nagyságát és magasztosságát. Ezen stílusváltozatokhoz kell folyamodnia, de nem úgy, hogy a stílus megváltozzék, miközben az anyag változatlan, mert ily módon súlyos hibába esnék. Hogyan lehet szert tenni erre a fennköltségre, és hogyan lehet létrehozni az egyszerűt és a közepeset
A fennköltség eredhet a fogalmakból, a szavakból ill. a szavak megszerkesztéséből, és ez a három rész hozza létre a stílust és azt a három formát, amelyről már beszéltünk. A fogalmak nem mások, mint a dolgok képei, és ezeknek a képeknek önmagukban nincsen szilárd és valóságos testi valójuk, mint a dolgoknak, csupán bizonyos tökéletlen létezésük él lelkünkben: a képzelet itt alakítja és formálja meg őket. A fogalmak fennköltsége az, ha nagy dolgokról esik szó, mint Istenről, a világról, hősökről, szárazföldi és tengeri ütközetekről és más effélékről. E nagyság kifejezésére azok a retorikai alakzatok lesznek alkalmasak, amelyek vagy nagynak tüntetik fel a dolgokat a körülmények segítségével, mint a fokozás és a hiperbola, amelyek az igazság fölé emelik a dolgot; vagy mint a sejtetés, éppen csak utalva a dologra, és azután elhallgatva, többet bíznak a képzelőerőre; vagy mint a megszemélyesítés [6], tekintélyes és tiszteletteljes szereplők megjelenítésével tekintélyt és tiszteletet kölcsönöznek a dolognak; és más hasonlók, amelyek mindennapi embernek nem jutnak olyan könnyen az eszébe, és amelyek alkalmasak a csodálatkeltésre. Ezért éppúgy jellemző az emelkedett költőre, hogy a lelkeket képes megindítani és magával ragadni, mint az egyszerű stílusúra a tanítás vagy a mértékletesre a gyönyörködtetés, jóllehet némi gyönyört az olvasó a megindultságban és a tanulásban is talál. Emelkedett lesz a kifejezésmód, ha a szavak nem köznapiak, hanem szokatlanok és távol esnek a köznyelvi használattól.
A szavak vagy egyszerűek vagy összetettek. Egyszerűek azok, amelyek nem állnak önálló jelentéssel bíró hangokból, összetettek azok, amelyek vagy két jelentéssel bíróból, vagy egy jelentésesből és egy jelentés nélküliből tevődnek össze. [7] Ezek pedig vagy közönségesek, vagy idegenszerűek, vagy metaforák, vagy díszesek, vagy mesterségesen képzettek, vagy megnyújtottak, vagy megrövidítettek, vagy átcseréltek. Közönségesek azok, amelyek urai a dolognak [8], és amelyeket az ország összes lakosa közösen használ; idegenszerűek azok, amelyeket más nemzeteknél használnak. Ugyanazok a szavak lehetnek közönségesek és idegenszerűek is a különböző nemzetek szempontjából. A "chero" [9] pl. természetes egy spanyolnak, számunkra azonban idegen. A metafora más névszónak az átvitele. Ez négyféleképpen történhet: vagy nemből fajba, vagy fajból nembe, vagy fajból fajba, vagy analógia alapján. Nemből fajba, mikor az állat nevet adjuk a lónak; fajból nembe az "az, aki ezer kiváló művet", egy általános névszó helyett; fajból fajba, ha azt mondjuk, a ló repül. Analógia alapján a következőképpen lesz: ugyanaz az arány a nappal és az alkony között, mint az élet és a halál között, ezért azt lehet majd mondani, hogy az alkony a nappal halála, mint Dante írta: "mely tán a haldokló napot siratja" [10] továbbá, hogy a halál az élet alkonya, mint: "Élete reggel érte el alkonyát." [11] Mesterségesen képzett az a szó, amely korábban nem volt használatban, hanem a költő alkotja meg: mint a "taratantara" hasonló hang kifejezésére és utánzására [12]. Megnyújtott az, amelyben vagy a rövid magánhangzó válik hosszúvá, mint "simíle"; vagy pedig bizonyos szótag adódik hozzá, mint "adiviene". Megrövidített a két ellentétes okból. Átcserélt az lesz, amelyikben valamely betű megváltozik, például "despitto" "di dispetto" [13] helyett. Az emelkedettség és a szokatlanság a kifejezésmódban az idegenszerűekből, az átvittekből és azokból a szavakból ered, amelyek nem közönségesek. Ám ugyanezekből a forrásokból homályosság is fakadhat, amelyet éppúgy kerülni kell, mint ahogy a heroikus stílus is megköveteli a nagyszerűségen túl a világosságot. Ezért jó ítélőképességet kíván, ha valaki ezeket az idegen szavakat úgy akarja a közönségesekkel összekapcsolni, hogy az eredmény teljesen tiszta és emelkedett legyen, minden homályosság és egyszerűség nélkül. Olyan átvitt értelmű szavakat kell hát majd kiválasztania, amelyek közelebb állnak a közönségesekhez: így idegenszerűeket, régieket és más efféléket; és olyan közönséges szavak közé kell illesztenie, amelyekben nincsen semmi pórias. Nyelvünk nem tűri az összetett szavakat, de a rövidítéstől és a megnyújtástól is tartózkodni kell, amennyire lehet. A metaforánál mellőzendők azok a szavak, amelyek bár átvitt értelműek, a használat gyakoriságánál fogva szükségképpen köznapivá váltak. Ezen felül a költő hasonló szavak átvitelénél ne a kisebbeket kapcsolja a nagyobbakhoz, pl. a trombita hangját a mennydörgéshez, hanem a nagyobbakat a kisebbekhez: tehát a mennydörgés zaját kell a trombita hangjához kapcsolni; mert ahol oly csodálatosan felemelő az egyik, olyan méltatlan és olyan földhözragadt a másik. Ezt figyelembe kell venni a képeknél, más néven a hasonlatoknál is, amelyek a metaforákból jönnek létre egyetlen olyan szócska hozzáadásával, hogy "szinte", "mint" és így tovább. A hosszabban és több részben elbeszélt kép hasonlattá válik, és a szónokok is azt tanácsolják, hogy ahol túl merésznek tűnik a metafora, váltsunk át hasonlatba. Természetesen ennek ellenére megdicsérhetjük az ilyen típusú metaforákra merész epikust, ha nem lépi át a mértéket.
Az idegen szavakat olyan nyelvekből kell átvenni, amelyek hasonlítanak a mienkre, mint a provanszál, a francia és a spanyol. Ehhez én még hozzáteszem a latint, azzal a feltétellel, hogy a toszkán nyelvre jellemző végződésekkel kell ellátnunk őket. A lírai stílusra jellemző elemek illenek az epikushoz is: ezek az elemek, melyekkel a szónokok nem élnek, mert nincs rá szükségük, és melyeket a költő nagy ékességként befogad, a stílus fokozott emelkedettségéhez vezethetnek.
Fennkölt lesz a szerkesztés - amely a stílus harmadik összetevője -, ha a körmondatok hosszúak, és hosszúak a tagmondatok, amelyekből a körmondat összeáll. Emiatt a stanza jobban illik a hősi stílushoz, mint a terzina. A fennköltség növekszik az érdességgel is, amely a magánhangzók kieséséből, a verssorok töréséből [14], a mássalhangzók rímhelyzetben való telítettségéből, valamint a ritmus verssor végi felgyorsulásából ered; illetőleg az erőteljes hangsúly vagy a mássalhangzók telítettsége folytán kifejező hatású szavaknak köszönhetően jön létre. Hasonlóképpen növeli a fennköltséget a kötőelemek gyakorisága, amelyek - mint az inak - megerősítik a költői beszédet. Olykor az igék közhasználatútól eltérő átvitt értelme, ha ritkán is, de nemességet visz a beszédbe. Hogy ne essék a dagályosság bűnébe [15], az emelkedett költő kerüljön bizonyos aprólékos kimunkáltságot, ne feleltessen például meg tagot tagnak, igét igének, névszót névszónak: nemcsak ami a jóhangzást, hanem ami az értelmet illeti. Kerülje az olyan ellentéteket, mint: "Te gyors gyermek, én öreg és lassú" [16], ugyanis minden ilyen alakzat, amelyben szenvelgést érzünk, a közepes stílusra jellemző, és mivel túlságosan is gyönyörködtet, egyáltalán nem indít meg. A stílus nagyszerűsége a fent említett okokból ered, de ugyanezek az okok vagy ehhez hasonlók - ha nem megfelelő időben használják - dagályosságot is előidézhetnek, ezt a nagyszerűséghez oly közel álló bűnt. Dagályossághoz vezetnek a fogalmak, ha jóval túlmerészkednek az igazságon: mint amikor a Küklopsz hajította kövön, amíg a levegőben röpül, kecskék legelnek, és más effélék. Dagályosságba torkollhatnak a szavak is, ha túl szokatlan és túl régi szavakat vagy nem megfelelő díszítő jelzőket használunk, ill. ha olyan metaforákat, amelyek túl merészek és vakmerőek. A szavak szerkesztése is dagályosságot okozhat, ha a beszéd nem egyszerűen dallamos, hanem dallamosabb, mint illene, ahogy Boccaccio prózája számos helyütt. A dagály hasonlít a gőgös emberhez, aki nem létező javaival henceg, amije pedig van, azt nem megfelelően használja. Mert a stílust, amely nagy tárgyaknál fennkölt, kis tárgyakra erőszakolván többé nem fennköltnek, hanem dagályosnak fogjuk mondani. Az sem igaz, hogy az előadásmód úgy szónoki, mint költői erénye a kis dolgok fennkölt elmondásából áll, noha Vergilius fennkölten írta le számunkra a méhek államát [17]. Ezt azonban csupán tréfából tette: a komoly dolgoknál mindig arra kell törekedni, hogy a szavak és szerkesztésük megfeleljen a fogalmaknak. A stílus egyszerűsége ellentétes okokból származik. Mindenekelőtt akkor lesz egyszerű a fogalom, ha éppen olyan, mint amilyen általában az emberek lelkében megfogan, és nem bámulatkeltésre, hanem inkább tanításra való. Egyszerű lesz a beszéd, ha a szavak közönségesek [18] és nem szokatlanok, nem újak vagy idegenek, csak kevéssé átvitt értelműek, és nem olyanok, amelyek merészségükkel a fennkölt stílushoz illenének. Kevés jelző, inkább szükségből, mint díszítésnek. A szerkezet akkor egyszerű, ha rövidek a körmondatok és tagmondataik, ha a beszéd kevés kötőelemet tartalmaz, menete a köznapi használat mintájára könnyed átvitt értelmű névszók és igék nélkül, ha a verssorok töretlenek, és ha a rímek nem túlságosan keresettek. Az egyszerűséggel határos vétek az alantasság. Ez a fogalmaknál akkor lép fel, ha túl hitványak és nemtelenek, vaskosak és mocskosak. Alantas a beszéd, ha a szavak nagyon falusiasak és útszéliek. Alantas a szerkesztés módja, ha minden ritmustól szabad, a verssorok pedig nagyon lanyhák, mint pl.: "utána jő a kéjes Kleopátra." [19]
A közepes stílus a fennkölt és az egyszerű között helyezkedik el, és mind a kettőből részesül. Nem az egymással keveredő fennkölt és egyszerű vegyítéséből jön létre, hanem vagy akkor, amikor az emelkedett stílus lealacsonyodik, vagy mikor az alacsony felemelkedik. Annak ellenére, hogy e formának a fogalmai és a beszédmódjai olyanok, hogy a mindenki által közösen használt stíluson felülemelkednek, annyi erejük és energiájuk mégsincsen, amennyit a fennkölt stílus megkíván. Amiben a közepes stílus kiváltképpen meghaladja az elbeszélés szokványos módját, az a fogalmak és a kifejezésmódok találó és ékes díszeiben ill. a kompozíció édes és finom voltában megnyilvánuló kecsesség; de a közepes stílusú költő él művében az aprólékos és igyekvő gondosság minden olyan alakzatával is, melyet az egyszerű költő nem mer használni, és melyet a fennkölt sem tart méltónak. Akkor eshet abba a hibába, amely közel áll a dicsérnivaló közepességhez, amikor az efféle keresett díszek gyakori alkalmazásával túltelítettséget és csömört okoz. A közepes stílusnak nincs annyi ereje megindítani a lelkeket, mint a fennköltnek, és nem is tudja olyan pontos ábrázolóerővel befogadhatóvá tenni, amit elbeszél, ám szelíd mértéktartásával annál inkább gyönyörködtet. Mivel a stílus eszköz, mellyel a költő utánozza a dolgokat, amelyeket utánozni szándékozik, kifejezőerőre van szüksége, hogy pusztán szavaival úgy tárja szemünk elé a dolgot, hogy bárki azt hihesse, nem is hallja, hanem látja azt [20]. Ez az erő annyival is szükségesebb az eposzban, mint a tragédiában, mert az eposzból hiányzik mind a színészi játék, mind pedig a színpadi megjelenítés segítsége. Ez az erő a dolgok részletes leírásának aprólékos gondosságán alapul, amire azonban nyelvünk már-már alkalmatlan: habár úgy tűnik, Dante ebben mintegy önmagát múlja felül: ebben a tekintetben méltó talán, hogy Homérosszal vetekedjék, különösen ott, ahol a nyelv ezt egyáltalán lehetővé teszi. A Purgatórium-ban olvasható:
"Mintha juhocskák aklukból kijöttek
egy, kettő, három... míg a többi reszket
gyámoltalan, s csak nézdeli a földet:
s mint az első tesz, mind utána tesznek;
ha ez megáll, mind rádülöng, s megállnak,
nem tudva, miért, bárgyumódra, veszteg:" [21]
Ez az erő akkor mutatkozik meg, amikor Dante beszélő személyt léptetvén fel, olyan gesztusokkal ábrázolja, amelyek sajátosan rá jellemzőek, például: "megnéz egy kissé s mintegy megvetően" [22] A patetikus részeknél is szükség van e részletező elbeszélésmódra, mivel ez az érzelemek megindításának legfőbb eszköze. Szép példája ennek az a mód, ahogyan Ugolino gróf végig beszél a Pokol-ban. Abból is adódhat ez az erő, ha valamely esemény ábrázolásánál az eseményt kísérő körülményeket is leírjuk, például egy hajó útjának leírásakor mondhatjuk, hogy körülötte megtört hullám zúgott [23]. Ezek az átvitelek [24], amelyek az élettelen dolgot cselekvővé avatják, képesek ilyen kifejezőerőre, különösen ha az élő tulajdonságát viszik át élettelenre. Mint például.: "... míg az ág a földön látja az egész ruháját:" [25] Vagy Ariostónál: "Miközben elfut, és elenyész a part" [26] Vagy ha a kardot bosszúállónak, vérszomjasnak, gonosznak, kegyetlennek, vakmerőnek nevezik és más hasonlók. Sokszor azokból a szavakból származik ez a szemléltetőerő, amelyek természetes módon illeszkednek a dologhoz, amelyet ki akarunk fejezni. Dante azt állította, hogy a stílus nem a fogalmakból ered, hanem a szavakból, és annyira hitt ennek igazságában [, hogy úgy gondolta] [27], mivel a szonett formája nem képes a fennkölt kifejezésmódra, ezért még ha a szonett nagy témákat tárgyal is, akkor sem fennkölt, hanem egyszerű kifejtésre van szükség, a szonett kompozíciós formája és minősége szerint. [28] Ezzel szemben a fogalom a szavak és szóalakok célja és - következésképpen - formája; a formának viszont nem az anyag szerint kell elrendeződnie, vagy attól függenie, sőt éppen ellenkezőleg: tehát a fogalmaknak nem a szavaktól kell függeniük, hanem épp a fordítottja igaz: a szavaknak kell a fogalmaktól függeniük, és tőlük kell törvényt venniük. [29] Az első premissza [30] bizonyítéka, hogy nem másért adta nekünk a természet a beszéd képességét, mint hogy másokkal közöljük lelkünk fogalmait. A második premissza [31] nem kevésbé világos. Második érv [32]. A képek hasonlók kell hogy legyenek a leképezett és utánzott dologhoz; a szavak pedig a fogalmak képei és másai, mint Arisztotelész mondja [33]: tehát a szavaknak a fogalmak természetét kell követniük. Az első állítás teljesen világos: hiszen egyáltalán nem lenne helyénvaló olyan Vénusz-szobrot formázni, amely nem kecses és szép Vénuszt, hanem vad és szilaj Marsot tárna szemünk elé. Harmadik érv [34]. Ha a lírikusban valami olyan elemet szeretnénk találni, amely a maga arányain belül megfelel az epikusok és a tragikusok meséinek, semmi mást nem mondhatnánk, mint a fogalmakat: mert ahogyan ott az érzelmek és az erkölcsök a mesén alapulnak, úgy a lírikusnál minden a fogalmakra épül. Tehát miként azoknak [35] a lelke és a formája [36] a mese, úgy azt fogjuk mondani, hogy a lírai költeményeknek a formája a fogalom. Régi jó szónokok véleménye, hogy amint a fogalom megszületik, létrejön vele szavakból és mértékből álló természetes köntöse is, amelyet magára kell öltenie. Ha ez így van, hogyan lehet valaha is, hogy a fogalom más formába bújván megfelelően jelenhessék meg? Hiszen az sem lehetséges többé, hogy az ékesszólás erejénél fogva - mint Phalereosz mondta - "Ámor pokobéli fúriaként jelenjék meg" [37]. Mert az igazat megvallva a szavak minősége ugyan nagy mértékben erősítheti vagy gyöngítheti a fogalom megjelenési formáját, de teljesen megváltoztatni nem tudja, mivel két dologból fakad a beszéd minden jellegzetessége: a fogalmakból és a kifejezésmódból (hogy a jóhangzástól most eltekintsünk), és nem kétséges, hogy a fogalmak ereje - mint olyanoké, amelyekből a beszéd formája létrejön - ne lenne nagyobb a kifejezésmód erejénél. Nagyon is igaz, hogy amikor más minőségűek a fogalmak és mások a szavak ill. a beszédmód, abból olyan visszásság támad, amilyet falusi ember látványa nyújtana hosszú, szenátori tógába öltözve.
Hogy elkerülje ezt a visszásságot, annak, aki a szonettben emelkedett fogalmak tárgyalásába kezd, (miután ezt, ami a nagyobb dolog, Dante is megengedhetőnek tartotta, éppen a kisebb dolgot tagadván aztán meg tőle) nem szabad az egyszerű beszédmódba bújtatnia ezeket a fogalmakat, mint ahogy Dante írta [38]. Az ellen, amit elmondtunk, hogy tudniillik a stílus a fogalmakon alapul, a következőt lehet felhozni. Ha igaz lenne, annak az lenne a következménye, hogy ha a lírikus ugyanazokról a fogalmakról beszél, mint az epikus (pl. Istenről, hősökről és másokról), akkor ugyanolyan lenne a stílusuk is; ez azonban - mint nyilvánvaló - ellenkezik az igazsággal, tehát hamis... stb. Azt is hozzá lehet fűzni, hogy mivel ugyanazokat a dolgokat tárgyalják, csak a beszédmód lehet az, ami a költészet egyik ill. másik fajtája között műfaji különbségeket teremt; és ezért van, hogy ebből, nem pedig a fogalmakból ered a stílus. Ezekre azt lehet válaszolni, hogy nagy különbség van a dolgok, a fogalmak és a szavak között. Dolgok azok, amelyek lelkünkön kívül esnek és önmagukban létezőek. A fogalmak a dolgok képei, amelyeket az emberek különbözőképpen alkotnak meg lelkükben, eltérő képzeletüktől függően. Végül a szavak a képek képei, amennyiben a szavak azok, amelyek hallás útján idézik lelkünkbe a dolgokból eredő fogalmakat. Ha tehát valaki azt állítná, hogy a stílus a fogalmakból jön létre, vagy hogy mivel a hősi és a lírai költeményekben azonosak a fogalmak, az egyiknek és a másiknak is azonos a stílusa: akkor tagadni fogom, hogy mindkettő ugyanazokat a fogalmakat tárgyalná, annak ellenére, hogy olykor ugyanazokat a dolgokat tárgyalják.
A lírikus anyaga nincs meghatározva, mert miként a szónok minden elébe kitűzött tárgyat felölel mindenki számára kézenfekvő érveivel [39], úgy a lírikus is minden anyagot tárgyal, amelyet szükségesnek tart; csakhogy a saját fogalmaival, amelyek nem azonosak a tragikus és az epikus költők fogalmaival. A fogalmak e változatosságából fakadnak az epikus és a lírikus közötti stíluskülönbségek. Nem igaz, hogy a lírai költészet műfaját a rímek édessége, a szavak választékossága, a beszéd kelleme és ragyogása, valamint az átvitelek és más alakzatok képszerűsége alkotja; hanem inkább a fogalmak kedvessége, szépsége és - hogy úgy mondjam - bája, amely feltételektől azután a többi is függ. Mindezekben látni valami meghatározhatatlanul derűset, ékeset és érzékit, ami a hősi kifejezésmódban helytelen, a lírikusnál ellenben természetes. Látom például, hogy ugyanazokat a dolgokat ábrázolván, az epikus és a lírikus különböző fogalmakat használ: amely fogalmi különbségből aztán a közöttük megfigyelhető stíluskülönbség is származik. Vergilius Dido alakjában egy nő szépségét írja le nekünk:
"regina ad templum, forma pulcherrima, Dido
incessit, magna iuvenum stipante caterva:
qualis in Eurotae ripis aut per iuga Cynthi
exercet Diana choros" [40], etc.
Nagyon egyszerű fogalom az, hogy: "forma pulcherrima Dido" ["Dídó, a világszép"]. A többi fogalom valamivel díszesebb, de mégsem annyira, hogy túlmennének a hősi stílus illendőségén. Ha azonban Petrarcának lírikusként ugyanezt a szépséget kellett volna ábrázolnia, nem elégedett volna meg ilyen puritán fogalmakkal; hanem azt mondta volna, hogy a föld kacag körülötte és büszke, hogy az ő lábai érintik, hogy a fű és a virágok azért epekednek, hogy rajtuk taposson, hogy a sugaraival áthatott ég a tisztaság lángjára gyúl, és boldog, amiért szemeitől kiderült, hogy arcán tükröződik a nap, máshol nem találván magához hasonlót; és még Ámort is hívná, hogy vele együtt legyen bámulója dicsőségének. A fogalmak e változatosságára, amelyet a lírikus használ, alapul aztán a stílus változatossága. Sohasem élt volna ahhoz hasonló fogalmakkal az epikus, mint amilyeneket a lírikus igen dicséretesen alkalmaz:
"Szállt a köntös-szegélyre,
a szőke hajfonatra,
mely színarany lehetne
gyöngyökkel elkeverve;
olyik a földre ért, olyik a habra,
vagy tétován forogva
majdnem beszélt: -Ez Ámor birodalma!" [41]
Éppen emiatt bíráljuk Ariostót, amiért ehhez hasonló, túlságosan is lírikushoz illő fogalmakat használt Furiosó-jában, mint: "Ámor szívem tüzét táplálja, közben körülrepüli és felőle szél leng." [42] stb. De térjünk rá a hasonlatra, és vegyük szemügyre, hogyan ábrázolta ugyanazokat a dolgokat a talán minden latinnál kiválóbb toszkán Lírikus és a mindenki másnál kiválóbb latin Epikus. Vénusz megjelenését vadásznő alakjában Vergilius így írta le: "... dederatque comam diffundere ventis." [43] Nem mondott olyasmit, amit esetleg a hősi fenségesség ne viselne el, és amit a Lírikus nagy gyönyörűséggel hozzátett, mondván: "A szélben uszó fürtjei aranyból vert ezer karikában", stb. [44] Az Epikusnál csupán ennyi engedhető meg: "ambrosiaeque comae divinum vertice odorem spiravere." [45] Hiszen a következő túlságosan is érzéki lett volna: "És az egész eget, az ő szép nevét énekelvén, rózsákkal hintették a kisded Ámorok" [46] Amikor Vergilius a szerelmes Didót írja le, akinek folyvást kedves Aeneasa járt az eszében, ezt mondja: "... Illum absens absentem auditque videtque." [47] Feltétlenül találó és fenséges ez a fogalom, de egyszerű. E tárgyban Petrarca kevésbé fenséges, mégis szebb és díszesebb fogalmakra talált, minélfogva a szavakba foglalás is színesebb és ékesebb lett:
"Sokszor jelent meg - elhinné-e bárki? -
zöld rét ölén, s hol tükröt tart a csermely,
ezüst felhőn, bükk lombok sátorában
oly csábosan, hogy fényében megállni
nem tudna Léda lánya sem sikerrel,
miként halványabb csillag napsugárban." [48]
Ugyanezen dologról szóló hasonló fogalmak töltik be az itt következő egész canzonét: "A Szerelem, mely ösztökéli tollam" [49] Vergilius szokványos fogalmakkal írja le Dido sírását, és ezért a szavak is köznapiak: "Sic effata, sinum lacrymis implevit obortis." [50] A fogalmak sokkal ékesebb bemutatására törekszik a tizenkettedik énekben Lavinia sírásának leírásakor, és ékesebb szavakkal is fejti ki: "Accepit vocem lacrymis Lavinia matris flagrantes perfusa genas; cui plurimus ignem subiecit rubor, et calefacta per ora cucurrit. Indum sanguineo veluti violaverit ostro si quis ebur, aut mixta rubent ubi lilia multa alba rosa: tales virgo dabat ore colores." [51] Felékesített fogalmak ezek, és igen közel állnak a lírikus fogalmaihoz; mégsem annyira, hogy mások ne lehetnének még sokkal mosolygósabbak:
"gyöngyök és piros rózsák, hol lobogva
fájdalma égő, szép szókat felöltött,
a könnye kristály, sóhajai lángok." [52]
Ez utóbbit Vergilius véletlenül sem mondhatta volna, mint ahogy a következőket sem: "Szerelem, ész és fájdalom zokogva olvadtak oly mézes harmóniába, mint semmi más soha e földi porba, s a természet is felfigyelt e bájra, és, ím, elnémult a fatető lombja, oly nektár szállt a szél fuvallatába." [53] Nagyon egyszerűek Vergilius fogalmai, amikor a Hajnal felkeltét írja le: "humentesque Aurora polo dimoverat umbras;" [54] vagy: "Oceanum interea surgens Aurora reliquit." [55] Ugyanennél a témánál Petrarca a fogalmak legteljesebb szépségét keresi: és aminők a fogalmak, épp olyan szavakra lel: "Madárkák üde éneke, sirása veri fel hajnaltájt a völgyek árnyát, s a fényes, fürge, hűs patakok ágyát betölti kristályhabjuk mormolása." [56] Világosan látszik tehát, hogy a stílusbeli különbség a fogalmak közti különbségekből adódik: és ezek a fogalmak mások a lírikusnál és az epikusnál, és másképp is fejtik ki őket. Azon az alapon pedig, hogy ha a lírikus és az epikus azonos fogalmakat tárgyal, még akkor is különbözik a stílusuk [57], nem lehet levonni a következtetést, hogy a stílusok nem a fogalmakból születnek. Nem áll ugyanis, amit fentebb kijelentettünk, hogy ha azonos dolgokat tárgyal a költő, akkor azonos fogalmakról is beszél: mert ugyanazt a dolgot egymástól eltérő fogalmakkal is jól lehet ábrázolni. Hogy méginkább kitűnjék mindennek az igazsága, nézzük meg, hogyan válik az epikus stílusa teljesen líraivá, amikor lírai fogalmakat tárgyal (hogy ezt meg kell-e tennie, azt már nem én szabom meg); figyeljük csak meg, milyen szép, milyen bájos, milyen ékes Ariosto, amikor azt mondja: "Gyönyörű, kedves arca épp olyan volt," [58], és ami még utána következik. Mert valóban, éppen az ilyen szép fogalmak használata során válik a stílus olyan líraivá, hogy ennél jobban talán nem is kívánhatnánk. Vergiliusnál is megfigyelhető, hogyan lett a stí1us - édes és szépséggel teli fogalmak használatával, amelyeket aztán az ékesszólás bájába öltöztetett - közepes és ékes. A negyedik énekben éjszakaleírást olvashatunk: "Nox erat, et placidum"etc. [59] E tárgyat ugyanilyen - tudniillik szép - fogalmakkal Petrarca is ábrázolta a következő szonettjében: "Ím, hallgat ég és föld, szellő se járja," [60] Mivel ebben az esetben a fogalmak nem különböznek, a stílusok sem térnek el egymástól. Összegezve tehát: ha a lírikus és az epikus azonos dolgokat azonos fogalmakkal ábrázolna, ebből az következnék, hogy stílusuk is ugyanolyan.
A dolog tehát úgy áll, hogy a stílus a fogalmakból születik mint ahogyan a fogalmakból származnak a verselés minéműségei: vagyis az, hogy fenségesek, egyszerűek, stb. Ezt Vergilius példáján is megérthetjük, aki ugyanazt a verssort egyszerűen, közepesen ill. fennkölten alkotta meg a fogalmak változatosságával. Ha ugyanis a verselés minősége határozná meg a fogalmakat, Vergiliusnak a természeténél fogva fenségre született hexaméter alkalmazásával fennkölt stílusban kellett volna megénekelnie pásztori témáit. Kételyekre az sem adhat okot, hogy a lírikus olykor a beszéd fennkölt formáját használja, az epikus pedig a közepeset és az egyszerűt: hiszen a dolog meghatározása mindig annak a résznek az alapján történik, amely az uralkodó, és mindenekelőtt azt veszi figyelembe, mi a fő szándék. Ezért - jóllehet az epikus alkalmanként közepes stílust használ - stílusát nem lehet másnak, mint fennköltnek mondani, hiszen ez az, ami benne a legfontosabb. Ugyanezt a lírikusról is elmondhatjuk minden ellenvetés nélkül.