1. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Miután a költő kiválasztotta az önmagában minden tökéletesség [1] befogadására képes anyagot, marad számára egy másik, még sokkal nehezebb feladat: hogy formát és költői elrendezést adjon neki. E feladat elvégzése során - amely tulajdonképpeni tárgya - a művészet szinte minden erénye megmutatkozik. Mivel pedig ami a legfőképpen alkotja és meghatározza a költészet természetét és a történetírástól megkülönbözteti, az, hogy nem úgy tekinti a dolgokat, ahogyan történtek, hanem oly módon, ahogy történniük kellett volna, inkább általánosságban a valószínűségre ügyelve, mintsem a részletek igazságára [2]; így mindenekelőtt arra kell ügyelnie a költőnek, vajon az anyagban, amelynek tárgyalásába kezd, van-e valamiféle történés, amely ha másképp megy végbe - vagy valószínűbb, vagy csodálatosabb, vagy valamely más oknál fogva - nagyobb gyönyörűséget okoz; és mindazokat történéseket, amelyeket ilyennek talál, vagyis amelyeket más módon jobban lehetne elbeszélni, tetszése szerint változtassa meg újra és újra az igazságra vagy a történelemre a legkevésbé sem ügyelve, és a dolgok járulékos elemeit alakítsa úgy, ahogy a legjobbnak véli, a megváltoztatott igazat a teljesen kitalálttal kísérve. [3]
Ennek a kívánalomnak nagyon is jól meg tudott felelni az isteni Vergilius, ugyanis sem Aeneas bolyongásainál [4], sem az Aeneas és Latinus közötti háborúk [5] esetében nem azt követte, amit igaznak hitt, hanem azt, amit ennél alkalmasabbnak és kitűnőbbnek gondolt. Nem csupán Dido szerelme és halála [6] hazugság, és amit Polyphémusról [7] mond, a Sibylláról [8] vagy Aeneas pokolraszállásáról [9]: a Latium népei ellen vívott csatákat [10] is másképp írja le, mint ahogy igazság szerint történtek, és ez világosan látszik, ha az Aeneis-t Livius első könyvével vagy más történetírókkal vetjük össze. És miképpen a Dido-történetben alaposan megbolygatta az idők rendjét [11], csupán azért, hogy más, komoly tárgyait a szerelemről szóló gyönyörködtető beszédekkel vegyíthesse, és hogy mélyreható, öröklött okát adja a rómaiak és a karthágóiak ellenségeskedésének; vagy ahogy Polyphémus és a Sibylla meséjéhez folyamodott, hogy összekapcsolja a csodálatosat a valószínűvel: ugyanígy megváltoztatta Turnus halálát [12], hallgatott Aeneaséról, beillesztette Amata halálát [13], megváltoztatta az eseményeket és az ütközetek sorrendjét, csak hogy Aeneas dicsőségét növelje, és hogy nemes eposzát tökéletesebb véggel zárhassa le [14]. E változtatásoknak különösen kedvezett a történet régisége. A költői szabadság azonban nem terjedhet addig, hogy teljes egészében meg merje változtatni az általa elbeszélt hadi vállalkozások végső kimenetelét, vagy néhány olyan főbb és ismertebb eseményt, amelyet a közvélemény igaznak fogad el. Hasonló vakmerőséget árulna el, aki Rómát vesztesnek, Karthágót győztesnek ábrázolná, vagy úgy állítaná be, mintha Fabius Maximus Hannibált nyílt téren győzte volna le, nem pedig ügyességgel tartotta volna sakkban. Ugyanilyen merészséget követett volna el Homérosz, ha igaz lenne, amit néhányan hamisan állítanak, jóllehet szándékuknak nagyon is megfelelően:
"hogy ott a görögöknek
jutott a vereség, s Trója legyőzte
őket s Pénelopé is szajha nőcske." [15]
Mivelhogy ez azt jelentené, hogy a költészetet megfosztjuk a történelem neki kölcsönzött tekintélyétől, éppen amely érvre hivatkozva leszögeztük: az epikus tárgyának valamely történelmi eseményen kell alapulnia. Epikusunk tartsa meg a vállalkozás kiinduló -ill. végpontját, valamint néhány olyan elemet, amely a maga igazságában tekintélyesebb, s azon vagy semmit, vagy csak keveset változtasson. Változtassa ellenben meg - ha jónak látja - az eszközöket és a körülményeket, bolygassa meg az időrendet vagy más dolgok sorrendjét: egyszóval legyen inkább találékony költő, semmint igazmondó történetíró. Ha ellenben a tárgyban, amelyet kitűz maga elé, egyes eseményekről kiderül, hogy pontosan úgy történtek, ahogyan történniük kellett volna, akkor a költő megteheti, hogy úgy ahogy vannak, módosítás nélkül leutánozza őket [16], és nem fog ezáltal költői szerepéből kivetkőzve a történetíróéba bújni: mivel olykor megtörténhet, hogy ki költőként, ki pedig történetíróként, de ugyanazokat a dolgokat beszéli el. Ezt különböző nézőpontból fogják azonban megtenni, miután a történetíró igazként elmondja, a költő viszont valószínűként utánozza a dolgokat. Ha pedig én úgy vélem, hogy Lucanus nem költő, akkor nem az késztet e megfontolásra, ami másokat vezet hasonló meggyőződésre, hogy azért nem költő, mert igaz történeteket beszél el. Ez önmagában nem volna elég. Azért nem költő, mert olyannyira ragaszkodik az egyedi esetek igazságához, hogy nincsen tekintettel az általános valószínűségre, és hogy úgy mesélhesse el a dolgokat, ahogyan történtek, nem ügyel rá, hogy úgy utánozza azokat, ahogyan történniük kellett volna. [17]
Most, miután a költő átformálta a történet valóságát és egyedi eseteit a valószínűség és az általánosság jegyében, amint ez művészetének sajátossága: gondoskodjék arról, hogy a mese [18] (mesének az eposz történéseinek szövedékeként vagy kompozíciójaként meghatározható formáját nevezem), tehát, mint mondtam, gondoskodjék arról, hogy a mese, amelyet ebből alkotni akar, legyen teljes és egész [19], meghatározott terjedelmű és egységes. A mesének erről a három feltételéről külön-külön, az említés sorrendjében fogok beszélni. Teljes vagy egész kell hogy legyen a mese, mert a tökéletességet keressük benne; az a dolog pedig, amely nem teljes, nem lehet tökéletes sem. Ezt a teljességet akkor fogjuk a mesében megtalálni, ha van eleje, közepe és vége. Kezdet az, ami szükségképpen nem valami más után áll, és a többi dolog utána következik. Vég az, ami más dolgok után áll, és több dolog nincsen utána. A közép a kettő között helyezkedik el; egyes dolgok előtte állnak, mások utána. [20] Hanem kilépve egy kissé e szűkszavú definíciók világából: a teljes mese az, amely mindent magába foglal, ami megértéséhez szükséges, és leírja a tárgyalandó vállalkozás okait és eredetét, továbbá a kellő eszközök segítségével olyan véghez vezet, amely semmit sem hagy lezáratlanul vagy megoldatlanul.
A teljesség ezen feltételét nélkülözi Boiardo Orlando innamorató-ja, és nem találjuk meg Ariosto Furiosó-jában sem: az Innamorató-nak a vége, a Furiosó-nak az eleje hiányzik. Az előbbinél ez nem művészi hiba volt, hanem halálos bűn, az utóbbinál nem tudatlanság, hanem annak a vállalása, hogy befejezi, amit a másik korábban elkezdett. Hogy az Innamorato befejezetlen, az nem szorul különösebben bizonyításra; hasonlóképpen világos, hogy a Furioso sem teljes. Ha ugyanis úgy vesszük, hogy az eposz főcselekménye Ruggiero szerelme, akkor hiányzik az eleje, ha pedig Károly és Agramante háborúját tekintenénk annak, akkor szintén az eleje hiányzik: mert nem olvashatjuk, mikor és hogyan lett Ruggiero Bradamantéba szerelmes, és azt sem, - hacsak egy-két sorból ki nem derül - hogy az afrikaiak mikor és miképpen indítottak háborút a franciák ellen. Így sokszor e mesék homályban maradnának az olvasók előtt, ha az Innamorató-ban nem néznének utána annak, ami ismeretükhöz szükséges. De mint mondottam, az Orlando Innamorató-t és a Furiosó-t nem két különálló könyvnek kell tekinteni, hanem egyetlen eposznak, amelyet az egyik költő elkezdett, a másik pedig ugyanazokkal az - ámbár feszesebb szövésű és színesebb - szálakkal befejezett; csak ha ilyen szemmel nézzük, akkor lesz teljes az eposz, hogy már semmi sem hiányzik meséjének megértéséhez.
A teljesség feltétele Homérosz Íliász-ából is hiányoznék, ha igaz lenne, hogy a trójai háborút választotta eposza tárgyául, ám ez a régiek körében sokak által osztott vélemény, melyet századunk tudósai elutasítanak és megcáfolnak, egyértelműen hamisnak bizonyul. Maga Homérosz is tanúskodik önnön szándékáról, hogy ti. nem a trójai háborút, hanem Akhilleusz haragját akarja megénekelni az Iliász-ban: "Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhilleuszét,/ vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,/ mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette" [21]. Egyúttal mindent, ami a trójai háborúra vonatkozik, úgy próbál elmondani, mint Akhilleusz haragjához kapcsolódó és attól függő dolgokat, és végsősoron mint olyan epizódokat, amelyek Akhilleusz hírnevét és a mese nagyságát gyarapítják. E haragnak Homérosz mind eredetét, mind az okait kimerítően tárgyalja Khrűszész pap eljövetelekor [22] ill. Briszéisz elrablásakor [23], és állandó fokozással vezeti végig, azaz egészen addig, amíg Akhilleusz és Agamemnón Patroklosz halálát követően kibékülnek [24]. Így a mese minden részében befejezett, és szövevényének belsejében hordja teljes és tökéletes ismeretét: megértésének könnyebbé tételéhez nincsen szükség külső tényezőkre, mint ahogy ezt a hiányosságot olykor fel lehet fedezni egyes modern szerzők esetében, akiknél kénytelenek vagyunk ama prózában fogalmazott szöveghez fordulni, amelyet saját műveik elé írnak magyarázatul. Az ilyen áttekinthetőség azonban, amely a művek előtti összefoglalásból és más ehhez hasonló segítségből adódik, nem magából a művészetből fakad, és nem is a költő sajátja, hanem külsődleges és koldult. De minekutána eleget beszéltünk a mese első feltételéről, térjünk rá a másodikra, azaz a terjedelemre, és ne tűnjék fölöslegesnek vagy helytelennek, hogy miután már beszéltem a terjedelemről azon a helyen, ahol az anyag kiválasztásáról volt szó, most itt is szóba hozom, ahol a forma művészi kialakítását kell tanulmányoznom: mivel ott azt a terjedelemet vizsgáltam, amelyet a puszta anyag hozott magával az eposzba, itt pedig arra a terjedelemre fogok figyelmet fordítani, amely az epizódok útján a költő művészetével kerül bele.
A természetes formák meghatározott nagyságra törekszenek, és a nagyobb ill. a kisebb bizonyos határai közé vannak szorítva, amelyek közül sem túlnőve sem kisebbre zsugorodva nem léphetnek ki. A mesterséges formák szintén meghatározott nagyságra törekednek; sem egy kölesszem, sem a hatalmas Olimposz nem veheti fel a hajó formáját: mert akkor mondjuk, hogy valami egy bizonyos formát nyer, amikor ellátja azt a tevékenységet, amely a forma természetes velejárója. A hajó feladatát azonban - vagyis hogy átszeli a tengert, és az embereket ill. az árut az egyik partról a másikra szállítja - nem teljesítheti egy olyan mennyiségnél, amely túl nagy vagy túl csekély. Talán ilyen az eposzok természete is, de nem azt akarom megvizsgálni, meddig növekedhet a hősköltemény formája, hanem meddig kell, hogy növekedjék; és nincs kétség afelől, hogy nagyobbnak kell lennie, mint amekkorának a tragikus és komikus mesék természetüknél fogva születtek. Miként pedig a kisebb testekben lehet elegancia és könnyedség, de szépség és tökéletesség soha; így a kis epikus költemények is lehetnek kecsesek és elegánsak, szépek és tökéletesek azonban nem: mert a szépséghez és a tökéletességhez az arányosságon kívül a nagyságra is szükség van. E nagyságnak viszont nem szabad meghaladnia a megfelelő mértéket, amint azt Tityos megjeleníti: "és a kilenc holdat befedő, órjás Tityosnak" [25]
De miképpen a szem a test megfelelő méretének igaz bírája (mivel megfelelően nagy az a test, melynek látványánál a szem nem téved el, hanem a test összes tagját tekintetébe zárva arányukat megismerheti); így az eposz megfelelő méretének helyes mércéje az emberi emlékezőtehetség. [26] Megfelelően nagy az az eposz, amelyben az emlékezet nem téved el és nem veszíti el a fonalat, hanem az egészet egységesen fogadván be képes meglátni, hogyan kapcsolódik egyik dolog a másikhoz és hogyan függ tőle, és hogy a részek miként aránylanak egymáshoz és az egészhez. Kétségkívül fogyatékosak azok az eposzok (és jórészt haszontalan a velük töltött munka), melyeknél az olvasó alighogy az eposz felén túljutott, megfeledkezik az elejéről: mivel itt elvész a gyönyör, amelyet mint fő tökéletességet, a költőnek minden igyekezetével keresnie kell. Ez pedig azon múlik, hogyan következik szükségszerűen vagy valószerűen egyik esemény a másik után; hogyan kapcsolódik össze egyik a másikkal úgy, hogy attól elválaszthatatlan; végül pedig hogyan születik a szemek művészi szövedékéből egy bensejéből fakadó, valószínű és váratlan megoldás. Aki tehát az Innamorató-t és a Furiosó-t egyetlen eposzként értelmezné, az bizony túlzottnak érezné terjedelmét, és nem találná arra alkalmasnak, hogy egyszeri olvasásra egy átlagos emlékezőtehetség befogadja. A terjedelem után az egységesség következik, amely az utolsó a feltételek sorában, melyeket a mesének teljesítenie kell. És ez az a kérdés, Scipione úr [27], amely korunkban annyiféle és oly hosszú vitára adott alkalmat azoknak,"akiket az irodalmi szenvedély háborúra indít" [28]
Egyesek ugyanis szükségesnek vélték az egységet, mások ellenkezőleg, úgy gondolták, a hőskölteményhez inkább a történetek sokasága illik. "Et magno iudice se quisque tuetur" [29]: az egység védelmezői pajzsul használják a régi görögök és latinok fejedelmének, Arisztotelésznek a tekintélyét, ugyanakkor nem szenvednek hiányt az értelem kínálta saját fegyverekben sem. Csakhogy szemben áll velük a jelen század szokása, a hölgyek, a lovagok és az udvar általános tetszése, és - úgy tűnik - a tapasztalat is, az igazság csalhatatlan mércéje. Hiszen azt látjuk, hogy Ariostót, aki a régi írók és Arisztotelész szabályainak nyomdokaitól eltérvén sok és különböző történetet fogott össze eposzában, újra és újraolvassa minden korosztály és mindkét nem, ismerik minden nyelven, mindenkinek tetszik, mindenki dicséri, él és újra megfiatalodik hírében, és dicsőségesen szárnyal a halandók nyelvén [30]; miközben Trissinót, aki a homéroszi eposzok lelkiismeretes másolását tűzte célul maga elé és Arisztotelész előírásaira szorítkozott, alig említik néhányan, még kevesebben olvassák, és szinte senki sem becsüli: néma a világ színpadán, halott az emberek szemében, éppen csak a könyvárusok polcain és néhány irodalmár dolgozószobájában maradt belőle valami eltemetve. A tapasztalaton túl nem szűkölködik e párt a szilárd és bátor érvekben sem, miután művelt és okos emberek - vagy azért, mert hittek ennek igazságában, vagy csupán azért, hogy engedve a világ akaratának és mint zsarnoknak (mert valóban az) hódolva a közízlésnek megmutassák értelmük erejét - új, körmönfont érvek kutatására indultak, amelyekkel igazolták és megerősítették a közízlést [31]. Ami engem illet, annak ellenére, hogy tisztelem őket elméjük pallérozottsága s beszédük ékessége okán, és annak ellenére, hogy úgy vélem, az isteni Ariosto minden részletre kiterjedő gondossága, a természet áldása, a dolgok szerteágazó ismerete és a kiváló írók hosszas tanulmányozása révén - melynek segítségével a jó és a szép terén tökéletes ízlésre tett szert - a hősi költés olyan fokára hágott, amelyre senki sem jutott az újak és csak kevesen a régiek közül; mindezek ellenére fenntartom, hogy a történetek sokasága tekintetében nem kell őt követni. A történetek sokasága ugyan a hőskölteményben bocsánatos bűn lehet, ha azt a korok szokására, hercegi parancsra, egy hölgy kívánságára vagy valamely más okra hárítjuk, dicséretesnek azonban sohasem lehet majd tartani.
Nem részrehajlás, vakmerőség és nem is a puszta véletlen indít arra, hogy így beszéljek: más okok vezérelnek, amelyek legyenek akár valósak, akár csak valószínűek, megvan bennük az erő, hogy e meggyőződés felé vonják vagy ebben tartsák meg lelkemet. Mert ha a festészet és más utánzó művészetek arra törekszenek, hogy egyetlen tárgy utánzása egységes ábrázolást hozzon létre; ha a filozófusok, akik mindig a dolgok egzaktságát és tökélyét kívánják, az egyik legfőbb követelménynek tekintik könyveikben a tárgy egységét, mert ha egyedül ez hiányzik is a feltételek sorából, tökéletlennek fogják tartani a tárgyat; ha a tragédiában és a komédiában végül is mindenki szükségesnek tartja: akkor ezt az egységet - melyre a filozófusok törekszenek, melyet festők és szobrászok követnek, s a komédia -és a tragédiaírók, az epikus pályatársai is betartanak - miért kell éppen az epikusnak kerülnie és lebecsülnie? Ha az egység természeténél fogva tökéletességet hordoz, a sokaság pedig tökéletlenséget, amiért a pythagoreusok azt a jó, ezt a rossz dolgok közé sorolják, mivel ez az anyaghoz, amaz a formához tartozik: miért ne hordozná a hőskölteményben is a nagyobb tökéletességet inkább az egység, mint a sokaság? Továbbá - feltéve, hogy a mese a költő célja, mint Arisztotelész megállapítja [32] és ez idáig még senkisem cáfolta - ha egy a mese, egy lesz a célja; ha több különböző mese lesz, sok és sokféle lesz célja is. De amennyivel helyesebben jár el az, aki egyetlen cél felé tekint, mint aki különféle célokat tűz ki maga elé - mivel a célok sokfélesége a lélek figyelmetlenségét eredményezi és akadályozza a munkát -, annyival helyesebben fog eljárni az egyetlen mese utánzója, mint a sok történeté. Hozzáteszem, hogy a mesék nagy számából fakad a meghatározatlanság, hiszen a meseszövés a végtelenségig folytatódhat anélkül, hogy a művészet valamilyen határt szabna vagy írna számára elő. Az a költő, aki egyetlen mesét beszél el, azt befejezvén a végére ér: aki viszont többet sző, négyet vagy hatot vagy akár tizet is költhet, és nincs jobban elkötelezve az egyik számnak, mint a másiknak: nincs tehát határozott bizonysága, mi a határ, ahol jó lesz megállni. Végül pedig a mese az eposz lényegi formája, mint ebben senki sem kételkedik: ha már most több egymástól különböző mese van, amelyek közül az egyik nem függ a másiktól, akkor következésképpen eposz is több lesz. Így tehát az, amit több történetből álló eposznak hívunk, nem egyetlen eposz, hanem egybefűzött eposzok sokasága, amely eposzok vagy befejezettek vagy befejezetlenek. Ha befejezettek, akkor megfelelő nagysággal kell rendelkezniük, és így még a jogtudósok köteteinél is jóval nagyobb lesz a terjedelmük; ha pedig befejezetlenek, jobb egyetlen befejezett eposzt írni, mint sok befejezetlent. Arról nem is beszélve, hogy ha ezek az eposzok számosak és különböző természetűek - ahogy ez a mesék sokaságából és sokféleségéből látható -, akkor az egyiknek a másik részeivel való felcserélése és összekeverése nem egyszerűen zavaros lesz, hanem egyenesen szörnyeteg benyomását kelti [33]: ahhoz a vadállatéhoz hasonlót, melyet Dante ír le nekünk:
"Fagyöngy szakálla még sohase fogta
meg úgy a fát, mint ez a rém - utálat!
testét a más testére boritotta." [34]
és ami utána következik. De mert azt mondtam, a több történetből álló eposz sok eposz, előtte pedig, hogy az Innamorato és a Furioso egyetlen eposz, senki se véljen ellentmondást felfedezni ebben az állításomban, mivel itt a kifejezést szó szerint, a maga valódi jelentésében értem, ott pedig úgy alkalmaztam, ahogyan általában használatos: egyetlen eposz, vagyis a cselekedetek egységes kompozíciója, ahogy mondanánk, egyetlen cselekmény [35]. Talán éppen ezektől az okoktól vezérelve - vagy másoktól, amelyekre ő felfigyelt, de bennem nem merültek fel - állapította meg Arisztotelész, hogy az eposz meséjének egységesnek kell lennie [36]. Ezt a meghatározást Horatius is jónak találta, és átvette Poeticá-jában, ahol ezt mondja: "Bármibe fogsz, legyen egyöntésű, teljes egésszé!" [37] Különböző emberek különböző érvekkel támadván e meghatározást, azokból a hőskölteményekből, amelyeket regényeknek [38] hívnak, kizárták a mese egységét, nem csupán mint szükségtelent, hanem egyszersmind mint kárhoztatandót. De nem akarok mindenről beszámolni, amit e tárgyban mondtak, mert némely szerzőknél igen meggondolatlan, gyerekes és válaszra teljességgel méltatlan dolgok olvashatók. Csak azokat az érveket fogom számba venni, amelyek az igazság erősebb látszatával igazolják e vélekedést. Az érvek száma végső soron négyre szűkül, ezek pedig a következők.
A regény (ők így hívják a Furiosó-t és a hozzá hasonló műveket) a költészetnek egy - az eposztól különböző és Arisztotelész előtt ismeretlen - válfaja: emiatt nem érvényesek rá ama szabályok, amelyeket Arisztotelész az eposz számára előír. Hiába mondja tehát Arisztotelész, hogy a mese egysége kötelező az eposzra nézve, ha nem mondja, hogy a mese egységét ez - az előtte ismeretlen természetű - verses regény is megkívánja. Hozzá szokták ehhez fűzni a második érvet, amely a következő. Minden nyelvnek természeténél fogva vannak sajátos, természetes, csak rá jellemző adottságai, amelyek más nyelvekhez semmiképpen sem illenek. Ez fel fog tűnni annak, aki tüzetesen szemügyre veszi, mennyi minden - ami a görögben bájos és csodálatosan kifejező - válik később rideggé és sótlanná a latinban; és hány szó - melynek a latinban mérhetetlen hatalma és ereje van - hangzik rosszul a toszkánban. Márpedig a többi adottság között, amelyek olasz beszédünket jellemzik, az egyik éppen ez, vagyis a történetek sokasága; és miképpen a görögökhöz és a latinokhoz nem illik a sok történet, úgy a toszkánokhoz nem való a mese egysége. Ezen túlmenően a jobb költemények azok, amelyeket a közízlés jobbnak talált, mely döntőbíró és törvény úgy a költészet, mint más dolgok felett. Ezt tanúsítja Horatius is, amikor így ír:"quem penes arbitrium est et ius et norma loquendi." [39]
Mivel pedig a költészetnek ezt a fajtáját, amelyet regényesnek neveznek, a szokás inkább elfogadja, jobbnak is kell tartani. Érvelésüket végül így fejezik be: az a tökéletesebb eposz, amelyik jobban megközelíti a költemény célját; de ezt a célt sokkal jobban és könnyebben megközelíti a regény, mint az eposz, vagyis az események sokasága kedvezőbb, mint azok egysége: a regényt tehát az eposz elé kell helyezni. Hogy a regény jobban megközelíti célját, az olyan közismert, hogy szinte nem is szorul bizonyításra; mivel pedig a költemény célja a gyönyörködtetés, nagyobb gyönyörűséget okoznak nekünk azok az eposzok, amelyek több, mint amelyek csak egy meséből állnak, amint ezt a tapasztalat mutatja. Ezek azok az érvek, melyekre azoknak a felfogása épül, akik az események sokaságát tartották a regényekhez illőnek: igazán szilárdak és biztosak, mégsem annyira, hogy az értelem ostromgépeivel ne lehetne őket bevenni (ha az igazság az ellenkező oldalon áll, mint azt hinnem hasznos). Ezen érvek ellen munkálkodik szüntelenül gyönge elmém, bízván ama értelem erejében.
Hanem térjünk rá az első alapelvre, mely szerint a regény az eposztól eltérő műfaj, amelyet Arisztotelész nem ismert: ezért a regénynek nem is kell alávetnie magát a szabályoknak, amelyeket Arisztotelész az eposz számára előírt. Ha a regény az eposztól eltérő műfaj, akkor világos, hogy valami lényegi különbség választja el tőle, hiszen járulékos különbségek nem okozhatnak műfaji eltérést. Mivel azonban a regény és az eposz között nem találni semmiféle specifikus különbséget, ebből egyértelműen következik, hogy nincs köztük műfaji különbség sem. Azt, hogy nincs köztük semmiféle lényegi különbség, bárki könnyen beláthatja. Mindössze három olyan lényegi különbség van a költészetben, amelyekből - mint eltérő forrásokból - a költemények különfélesége és változatossága ered. Ez pedig - amint az előző Értekezés-ben már elmondtuk - az utánzott dolgoknak, az utánzás módjának és az utánzás eszközeinek a különbsége [40]. Csupán ebben térnek el egymástól az eposz- a komédia- ill. tragédiaírók, valamint a citerások, és ezekből származna a regény és az eposz közötti műfaji különbség is, ha volna ilyen. A regény és az eposz ugyanazokat az eseményeket utánozza, ugyanolyan módon és ugyanazokkal az eszközökkel: tehát azonos műfajhoz tartoznak. A regény és az eposz ugyanazokat az eseményeket utánozza: a dicsőket; és nem pusztán az kapcsolja őket össze, ami az eposzt és a tragédiát, hogy tudniillik általában véve dicső történeteket utánoznak, hanem még körülhatároltabb és szűkebb a rokonság, amennyiben ugyanazokat a dicső történeteket utánozzák: vagyis olyanokat, amelyek nem félelmet és szánalmat keltő [41] dolgok nagyságán alapulnak, hanem a hősök nemes és nagylelkű tettein; és nem olyan dicső cselekedeteket utánoznak, amelyek bűn és erény között félúton álló személyek nevéhez fűződnek, hanem olyanokat, amelyeket a kiválóság legfelső fokán álló vitéz emberek hajtanak végre. E közös vonást, hogy a regény és az eposz ugyanazt a dicsőt ábrázolja, világosan látni a mi regényeink és a latin ill. görög eposzok esetében. A regény és az eposz azonos módon utánoz: mindkettőben megjelenik a költő személye, a dolgokat elbeszélik, nem ábrázolják, és nem célja a színen való megjelenítés vagy a színészek játéka, mint a tragédiának és a komédiának. Azonos eszközökkel utánoznak: mindkettő a puszta versformát használja, sohasem élvén a tragédiákban és a komédiákban alkalmazott ritmussal és dallammal.
Tehát az utánzott cselekedetek, az utánzás eszközeinek ill. az utánzás módjának a megfeleléséből levonhatjuk a következtetést, hogy amit eposznak és amit regénynek hívnak, az ugyanaz a költészeti műfaj. Hogy a regény elnevezés honnan származhatott, erről megoszlanak a vélemények, noha ismertetésük most szükségtelen; nem helytelen azonban, ha egyazon műfajon belül egyes eposzokat a járulékos eltérések miatt megkülönböztetnek, és másként neveznek meg. Hiszen a vígjátékok közül is egyeseket statariusnak [42], másokat ...nak [43] hívtak, némelyek a sagumról [44], mások a tógáról [45] kapták nevüket; mégis mindnyájan megfeleltek a komédia lényegi előírásainak és szabályainak, ahogyan a szóban forgó műfaj is az egység követelményének. Ha tehát a regény és az eposz ugyanahhoz a műfajhoz tartozik, akkor ugyanazon szabályok előírásaihoz kell alkalmazkodniuk, mindenekelőtt azokat a szabályokat illetően, amelyek nem egyszerűen minden hőskölteményben, hanem általában minden költeményben elengedhetetlenül szükségesek. Ezek közé tartozik a mese egysége, amelyet Arisztotelész a költészet minden fajtájára nézve előír, a tragikusnál és a komikusnál nem kevésbé, mint a hősinél. Ezért - még ha igaz lenne is, amit mondanak, hogy a regény nem eposz - ebből nem következnék, hogy a mese egysége - Arisztotelész véleménye szerint - ne lenne szükségszerű. Ám hogy ez a különbségtétel nem igaz, azt úgy gondolom, már elég jól megmutattam: hiszen ha valaki azt állítaná, hogy a regény az eposztól elkülöníthető műfaj, be kellene bizonyítania, hogy Arisztotelész tökéletlenül és hibásan jelöli meg a különbségeket; ha pedig közelebbről is szemügyre veszi azokat a különbségeket, amelyekből - látszólag - a regény és az eposz közötti eltérések adódnak, ezek annyira járulékosak, hogy az ember esetében sem mellékesebb, hogy futásban és tornában gyakorolta-e magát, vagy a vívás művészetét sajátította el. Olyan ez a különbség, mintha a regény témája kitalált, az eposzé pedig történelmi lenne: mert ha ez specifikus eltérés volna, minden eposz, amelynél e különbség megtalálható, szükségképpen eltérő műfajú lenne. Eszerint műfajában különböznék Agathón Virág-ja [46] és Szophoklész Oedipus-a: egyszóval azok a tragédiák, amelyeknek kitalált tárgyuk van, különböznének a történelmi tárggyal bírókétól, és az ő logikájuk szerint a kitalált tárgyú tragédiának nem ugyanazoknak a szabályoknak kellene megfelelnie, mint a valós tárgyú tragédiának. Így sem a mese egysége nem lenne a tragédiában előírva, sem félelem és szánalom keltése nem lenne célja. Ez azonban kétségkívül hamis, nem volna ugyanis helyénvaló, ha a tárgy kitalált ill. valódi volta specifikus megkülönböztető jegy lenne.
Hasonló a többi különbség értéke is, amelyre hivatkoznak, és ugyanazon érv alapján lehet megcáfolni. Mivel pedig sokan hitték, hogy a regény olyan költői műfaj, melyet Arisztotelész nem ismert, nem akarom elhallgatni a következőket. Nincs ma használatban olyan költészeti műfaj, de a régi időkben sem volt, és századok múltán sem fog még sokáig születni, amelyről azt hihetnénk, hogy Arisztotelész ne tanulmányozta volna behatóan elméjének ugyanazzal az éleslátásával, amellyel minden dolgot - amelyet Isten és a természet a világmindenségben megalkotott - tíz téma szerint elrendezett [47], és amely elmeéllel annyi és oly sokféle szillogizmust néhány képletre csökkentve rövid, tökéletes mesterművet [48] komponált belőlük. Így egyedül általa ismertük meg mind a kezdetét, mind a beteljesülését annak a művészetnek, amelyet az antik filozófusok nem ismertek, kivéve persze ha maguk is művelték [49]. Arisztotelész felismerte, hogy a költészet természete nem más, mint az utánzás; következésképpen azt is látta, hogy műfajainak különbsége nem származhat máshonnan, mint ennek az utánzásnak a különbségeiből, és hogy ez a változatosság csak háromféleképpen jöhetett létre: vagy a dolgokból vagy a módból vagy az eszközökből. [50] Tehát tisztában volt vele, hányféle lényegi különbség lehet a költészetben, és mivel világosan látta ezeket a különbségeket, ennek következtében tudta, hány műfaj létezhet: mert meghatározván a műfajokat alkotó különbségeket, egyszersmind a műfajokat is meghatároztuk: csak annyian lehetnek, ahányféleképpen ezek a különbségek egymáshoz kapcsolhatók (vagy mint mondják, kombinálhatók).
A második érv az volt [51], hogy minden nyelvnek megvannak a maga jellegzetes tulajdonságai, és az események sokasága a toszkán eposzok sajátsága, mint ahogyan egységük a latin és a görög eposzoké. Nem tagadom, hogy a nyelveknek ne lennének csak rájuk jellemző tulajdonságai, hiszen látjuk, hogy bizonyos kifejezésmódok annyira egy nyelv sajátosságaihoz kötöttek, hogy más nyelvbe nem is lehet őket megfelelően átültetni. A görög nyelv rendkívül alkalmas minden apró dolog kifejezésére: ugyanezek kifejezésére a latin alkalmatlan, sokkal alkalmasabb viszont a nagyság és a fenség kifejezésére. Toszkán nyelvünk pedig, ha a háború leírásában nem is tölti be fülünket harci zajjal, mindazonáltal a szerelmi szenvedélyek ábrázolásában nagyobb bájjal bűvöl el minket. Ami tehát egy nyelv tulajdona, az a kifejezés formáiban és módjában áll, s így szempontunkból mit sem számít, mivel cselekedetekről beszélünk és nem szavakról; vagy pedig olyan tárgyakat fogunk egy nyelv sajátjának mondani, amelyeket az adott nyelv jobban ír le, mint egy másik, mint pl. a háborút a latin, a szerelmet a toszkán. Világos viszont, hogy ha a toszkán beszéd sok szerelmi történet kifejezésére képes, akkor egynek a kifejezésére is alkalmas lesz; és ha a latin nyelv kész a háborúnak egyetlen eseményét elbeszélni, akkor hasonlóképpen több esemény tárgyalására is alkalmas lesz. Így, ami engem illet, fel nem foghatom, miért lenne a cselekmények egysége a latin eposzok sajátja, sokaságuk pedig a népnyelveké. És talán nem is lehet ezt bizonyítani: mert ha azt kérdeznék tőlem, miért szokták a háborús témákat inkább a latin, a szerelmi témákat pedig inkább a toszkán nyelv tulajdonságaiként számon tartani, azt válaszolnám, hogy ezt egyrészt a latin nyelv sok mássalhangzójával és hexamétereinek hosszúságával szokták magyarázni, amelyek alkalmasabbak a fegyverek zajának és a háborúnak a kifejezésére; másrészt a toszkán magánhangzóival és rímharmóniájával indokolják, amelyek szerelmes érzések kifejezéséhez jobban illenek. Ezek a témák azonban nem kötődnek annyira a nyelv sajátosságaihoz, hogy ne lehetne toszkánul méltó módon fegyverekről vagy latinul szerelmekről énekelni, hogyha ezt kitűnő költő teszi. Összegzésképpen tehát azt állítom, hogy még ha igaz is, hogy minden nyelvnek megvannak a maga tulajdonságai, mindazonáltal minden ok nélkül mondják azt, hogy a történetek sokasága a népnyelvi eposzok sajátsága, egységük pedig a latin és görög eposzoké. Nem okozhat nagyobb fáradságot válaszolni arra az érvre sem, mely szerint annál kiválóbbak az eposzok, minél inkább szentesítette őket a megszokás: mivel pedig a regény jobban megfelel a szokásnak, mint az eposz, ezért kitűnőbb is annál. Ha meg akarom cáfolni ezt az érvet, gondolatmenetemnek - az igazság jobb felfoghatósága és nagyobb tisztasága érdekében - általánosabb alapelvből kell kiindulnia.
Vannak dolgok, melyek természetüknél fogva se nem jók, se nem rosszak: a használatukon múlik, hogy jók vagy rosszak lesznek-e, aszerint, ahogy a szokás megszabja. Ilyen pl. az öltözködés, amely annyiban dicsérendő, amennyiben a szokás jóváhagyja, de ilyen a beszéd is, és ezért volt megfelelő válasz az, hogy "Hát csak élj [...] a régi erkölcsök szerint, hanem beszélni beszélj korunk nyelvén." [52] Ebből ered, hogy számos szó - amely régen választékosnak és szokatlannak számított - mára elkopott az emberek ajkán és közönségessé, hitvánnyá és vidékiessé vált; másokat pedig - amelyeket korábban barbárságukra és homályosságukra hivatkozva elkerültek - most bájuk és városi hangzásuk okán elfogadnak. Sok szó elöregszik közülük, sok elpusztul és újjászületik, és még sok új szó fog születni aszerint, ahogy az ízlés kívánja, amely teljes és korlátlan önkénnyel irányít. A szavak ilyetén váltakozását fejtette ki csodálatos levélhasonlatában Horatius:
"Ut sylvae foliis pronor mutantur in annos,
prima cadunt; ita verborum vetus interit aetas,
et iuvenum ritu fiorent modo nata vigentque." [53]
Majd hozzáteszi:
"Multa renascentur, quae iam cecidere, cadentque
quae nunc sunt in honore vocabula; si volet usus,
quem penes arbitrium est et ius et norma loquendi." [54]
Ebből az érvből vonják le a peripatetikusok - néhány filozófus ellenében - a következtetést, hogy a szavak nem természetalkotta művek, és önmagukban az egyik dolgot nem jelentik inkább, mint a másikat: mert ha ilyenek lennének, nem függenének a szokástól. Ellenkezőleg, a szavak az ember teremtményei, és önmagukban véve semmit sem jelölnek: ezért az ő tetszése szerint hol ezt, hol azt a fogalmat jelenthetik, és nem lévén semmiféle sajátos és természetükből fakadó csúfságuk vagy szépségük, az őket megítélő szokás szerint tűnnek szépnek vagy csúnyának. Mivel pedig ez az ízlés nagyon változékony, szükségszerű, hogy minden változékony legyen, ami tőle függ.
Végül pedig nemcsak az öltözködés és a beszéd ilyen, hanem mindaz, amit közös néven szokásoknak nevezünk. Ezeket a szokásokat, mint nevük mutatja, a megszokás teszi kárhoztatandóvá vagy dicséretessé. E megfontolás alá esik számos olyan ellenvetés is, amelyet Homérosz ellen hoznak fel a szereplők illő megjelenésével kapcsolatban, ebben ugyanis némelyek szerint Homérosz kevéssé járatos. Vannak azután dolgok, amelyek természetüknél fogva rendeltettek olyannak, amilyenek: vagyis önmagukban véve jók vagy rosszak, és a szokásnak semmiféle hatalma vagy tekintélye nincs fölöttük. Ehhez a típushoz tartozik a bűn és az erény is: a bűn természeténél fogva gonosz, az erény pedig természeténél fogva jó, és az erényes és bűnös tettek önmagukban véve dicsérendők vagy méltók feddésre. Az, ami természeténél fogva ilyen, - akárhogy változzék is a világ és a szokások - örökké ilyen marad; és ha egykor dicséretet érdemelt, aki a szamniták aranyait visszautasította [55], vagy aki "magát élve megkötözte, halott apját kiszabadította," [56]
ezen tetteikért sohasem fogják őket megróni a századok folyamán. Ehhez a típushoz tartoznak a természet alkotta művek is oly módon, hogy az, ami egyszer kiváló volt, - a szokás változásai ellenére - mindig kiváló marad. A természet állhatatos működésében, és mindig biztos és örök módon cselekszik, - hacsak nem látjuk, hogy az anyag hibája és állhatatlansága folytán olykor megváltozik - mivel tévedhetetlen fény és őr kormányozza; mindig a jóra és a tökéletesre irányul, és miután a jó és a tökéletes mindig állandó, működnie is mindig ugyanúgy kell. A természet műve a szépség, amely a részek bizonyos arányából, megfelelő nagyságból és a színek édes bájából áll. Ezek a feltételek pedig, ha önmagukban véve egykoron szépek voltak, mindig szépek is maradnak, és a megszokás sem tüntetheti fel másképp: hiszen a megszokás még azoknál a nemzeteknél sem láttathatja szépnek a hegyes fejet vagy a golyvát, ahol az emberek többségénél megfigyelhetjük ezeket a tulajdonságokat. De miután a természet alkotásai önmagukban ilyenek, illő, hogy a természetet eszközök nélkül utánzó művészet alkotásai is önmagukban véve ilyenek legyenek.
És hogy megálljunk az adott példánál: ha a tagok aránya önmagában szép, ugyanez az arány - ha festő és szobrász utánozza - ugyancsak önmagában véve szép lesz; és ha dicséretes a természetes, a mesterséges is - amely a természetestől származik - mindig dicséretes marad. Ebből következik, hogy Praxitelész és Pheidiász azon szobrai, melyek az idők rosszindulatától megkímélve fennmaradtak, korunk embere számára éppoly szépnek tűnnek, mint amilyen szépnek a régiek látták őket; és megannyi század elmúlta és szokás változása sem tudott jelességükön csorbát ejteni. Miután ily módon különbséget tettem [57], könnyen válaszolhatunk arra az érvre, miszerint annál kitűnőbb egy költemény, minél jobbnak ítéli az ízlés, hiszen minden költemény szavakból és dolgokból áll. Ami a szavakat illeti, megengedjük, (ez ugyanis a mi szempontunkból nem játszik szerepet) hogy a szavak annál jobbak, minél inkább elfogadja őket az ízlés, miután önmagukban se nem szépek, se nem csúnyák, hanem a megszokás teszi őket olyanná, mint amilyennek látjuk őket. Ezért van, hogy azok a szavak, amelyeket Enzo király [58] és a többi régi költő nagy becsben tartottak, a mi fülünknek valahogy kellemetlenül hangzanak. Azoknak a dolgoknak, amelyek a szokástól függenek, mint a hadakozás művészete, a kalandok megtörténtének mikéntje, az áldozatok és a lakomák rítusa, a szertartások, az emberek illendő és fenséges viselkedése: tehát mindezeknek a dolgoknak szintén a szokás kényéhez-kedvéhez kell alkalmazkodniuk, amely ma él és tartja hatalmában a világot. Ezért korunkban nem férne össze a fenség képzetével, hogy egy királykisasszony szűz társnőivel együtt ruhát mosni menjen a folyóhoz, mikor azonban a Homérosz által megénekelt Nauszikaa cselekedte, azokban az időkben ez nem számított illetlennek: mint ahogyan párviadal helyett is a harckocsikon vívott küzdelem volt szokásban, és sok más hasonlót mondhatnék, amiről most a rövidség kedvéért nem szólok. Éppen ezért Trissino csekély ítélőképességről tesz tanúságot, amikor Homérosztól még azokat a dolgokat is átveszi, amelyeket a szokások megváltozásával az emberek kevéssé tartanak dicséretesnek. Azok a dolgok viszont, amelyek közvetlenül a természetben gyökereznek és amelyek önmagukban jók és dicsérnivalók, nincsenek tekintettel semmiféle megszokásra: a szokás egyáltalán nem terjeszti ki rájuk zsarnoki uralmát. Ilyen dolog a mese egysége is, amely önnön természeténél fogva az elbeszélő költemény jó és tökéletes voltának a letéteményese, mint ahogy az volt és mindig az lesz minden elmúlt és jövendő században. Ilyenek az emberi viselkedés módjai is: nem azok, amelyeket puszta szokás névvel illetünk, hanem azok, amelyek magából a természetből táplálkoznak. Ezekről beszél Horatius a következő a sorokban:
"Reddere qui voces iam scit puer, et pede certo
signat humum, gestit paribus colludere, et iram
colligit, ac ponit temere, et mutatur in horas." [59]
E viselkedési módok helyességét járja körül Arisztotelész Rétoriká-jának szinte teljes második könyve. Ami az egyik században megfelel a gyermek, az öreg, a gazdag, a hatalmas, a szegény és a nemtelen viselkedési módjainak, az minden században meg fog felelni: mert ha nem így lenne, Arisztotelész nem beszélt volna róluk, hiszen ő csupán olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek a művészeti alapelvek körébe tartoznak; mivel pedig ezek az alapelvek biztosak és meghatározottak, szabályai között nem lehet helye annak, ami az ingatag ízléstől függ, tehát változékony és bizonytalan. Ahogyan a mese egységéről sem beszélt volna, ha nem tekinti ezt a feltételt minden korra érvényesnek. De míg némelyek új szokásokra új művészetet akarnak alapozni, a művészetből azt semmisítik meg, ami a természete, és bizonyságot tesznek arról, hogy a szokás természetét nem ismerik.
Ez, Scipione uram, a különbségtétel [60], amely nélkül lehetetlen válaszolni azoknak, akik azt kérdezték, mely elbeszélő költeményeket kell inkább utánozni, az antik epikusok eposzait vagy a modern regényírók alkotásait: ugyanis vannak dolgok, amelyekben a régieket és vannak, amelyekben a moderneket kell követnünk. E megkülönböztetés hiányos ismerete okozza, hogy a köznép - amely inkább hajlamos a mellékes dolgokra figyelni, mintsem a lényegre - látván, hogy azoknál a költeményeknél, amelyeknek egyetlen meséjük van, a viselkedésmódok kevéssé illőek, a kitalált történetek pedig nem elég könnyedek, úgy fogja gondolni, a mese egysége maga is megrovást érdemel. Ugyanennek a különbségtételnek a hiányos ismerete indít néhány művelt embert arra, hogy félrevesse a regényes elbeszélések élvezetes kalandjait és lovagi történeteit, valamint a modern szokásoknak megfelelő illendőséget, és hogy a régiektől a mese egységével együtt a többi, kevésbé tetszetős részeket is átvegye. Ez a különbségtétel lehetne az alapja - ha jól ismernék és használnák - , hogy a művészet előírásait mind a köznép, mind a művelt emberek örömmel betartsák, és egyrészt a kitalált történetek bájával együtt, amelyek oly kedvessé teszik számunkra a regényeket, egyszersmind a viselkedés megfelelő módjait is átvegyék; másrészt a mese egységével a szilárdságot és valószínűséget is, amelyeket Homérosz és Vergilius eposzaiból ismerünk.
Hátravan az utolsó érv [61], amely az volt, hogy amennyiben a poézis célja a gyönyörködtetés, akkor azok a kiválóbb költemények, amelyek ezt a célkitűzést jobban megvalósítják; márpedig a tapasztalat szerint a regény jobban megvalósítja ezt a célkitűzést, mint az eposz. Elfogadom azt, amit igaznak tartok, és amit sokan tagadnának: hogy tudniillik a költészet célja a gyönyörködtetés; még azt is elfogadom, amire a tapasztalat tanít bennünket: vagyis hogy korunk emberének nagyobb élvezetet okoz a Furioso, mint az Italia liberata [62], az Íliász vagy az Odüsszeia; azt azonban tagadom, ami szempontunkból nagyon fontos és ami a döntő: hogy ti. a történetek sokasága alkalmasabb a gyönyörködtetésre, mint az egységük. Jóllehet a Furioso, amely sok mesét tartalmaz, jobban gyönyörködtet, mint az Italia liberata vagy pedig Homérosz költeményei, amelyek egy mesét foglalnak magukban: ez mégsem az egység vagy a sokaság, hanem két másik ok folytán van így, amelyek tárgyalt kérdésünket nem befolyásolják. Az egyik ok, hogy a Furiosó-ban szerelmekről, lovagi történetekről, kalandokról és varázslatokról olvasunk, egyszóval fülünk számára kellemesebb és kedvesebb elképzelésekről [63], mint amilyenek Trissinónál fellelhetők: olyan elképzelésekről, melyek nem függenek a történetek egységétől jobban, mint sokaságától, hanem ennél is, annál is megtalálhatók. A másik ok, hogy a szokások illendőségében és a szereplők megfelelő viselkedésében sokkal kiválóbbnak mutatkozik a Furioso. Így ezekből az okokból - mivel mellékesek a mesék sokasága ill. egysége szempontjából, és nem tartoznak annyira sajátos módon akár az előbbihez, akár ez utóbbihoz - nem is következik, hogy az események sokasága jobban gyönyörködtetne, mint a mesék egysége. Tehát - mivel az ember egymástól különböző természeteket foglal magában - szükségszerű, hogy ne mindig ugyanannak a dolognak örüljön, hanem a változatosság révén gondoskodjék arról, hogy részei közül hol az egyiknek, hol a másiknak tegyen kedvére. A mondottakon kívül még egy érvet lehet elképzelni, ami sokkal helytállóbb a többinél: ez pedig a változatosság, amelyről - mivel természeténél fogva gyönyörűséget okoz - azt fogják mondani, hogy sokkal inkább fellelhető a mesék sokaságában, mint egységükben. Nem is tagadom, hogy a változatosság ne okozna örömet, túl azon, hogy ennek a tagadása ellentmondana az érzékek tapasztalatának, hiszen látjuk, hogy még azok a dolgok is, amelyek önmagukban kellemetlenek, a változatosság révén kellemessé válnak, és hogy a sivatagok látványa és a magas hegységek félelmetessége és ridegsége kedvünkre van a tavak és a kertek szépsége után. Azt állítom viszont, hogy a változatosság csak addig a pontig dicséretes, amíg nem válik zűrzavarrá; eddig a határig pedig a mese egysége is képes annyi változatosságra, amennyire a sokaságuk. Ha pedig az efféle változatosságot nem találjuk meg az egytörténetes elbeszélő költeményben, akkor arra kell gondolnunk, hogy ez inkább a művészek járatlansága, semmint a művészeti alapelvek hiányossága: a művészeké, akik talán hogy saját hozzá nem értésüket mentsék, saját vétküket a művészetnek tulajdonítják.
Talán Vergilius és Homérosz korában nem volt ilyen nagy szükség erre a változatosságra, hiszen ama kor embereinek az érzékei még nem tompultak úgy el, s ezért még nem igényelték annyira; mindazonáltal Vergiliusnál nagyobb változatosságot tapasztalunk, mint Homérosznál. Korunkban annál inkább szükségessé vált: ezért kellett volna Trissinónak e változatosság ízeivel fűszereznie eposzát, ha azt akarja, hogy az efajta kifinomult ízlés ne mellőzze; ha pedig nem kísérelte meg e változatosságot megvalósítani, akkor vagy nem ismerte föl szükségességét, vagy lehetetlennek vélvén reménytelennek tartotta. Ami engem illet, én úgy gondolom, a hőskölteményben szükséges és lehetséges is a változatosság elvének követése. Hiszen miképpen Isten eme csodálatos műalkotásában, amelyet világnak hívnak, már az eget is csillagok nagy változatossága borítja és ékesíti [64]; azután fokozatosan lefelé haladva a madarakkal és halakkal teli lég és tenger; és a föld, amely megannyi vad és szelíd állat szállásadója, és amelyen patakok, források, tavak, rétek, tájak, erdők és hegyek találhatók; itt gyümölcs és virág, ott jég és hó, itt lakhely és megművelt földek, ott magány és rémségek: mindezzel együtt egy a világ, amely annyi és olyan különböző dolgokat zár ölébe, egy a formája és a lényege, széthúzó egyetértésben egyféle mód kapcsolja és köti részeit össze; és semmi sem hiányozván benne, semmi sincs itt fölöslegesen vagy szükségtelenül - épp ilyennek látom a költeményt, amelyet kiváló költő hoz létre, (akit nem másért mondanak isteninek, mint hogy tevékenységében a legmagasabb Alkotóhoz hasonulván, az ő isteniségéből részesül), amelyben mint egy kicsiny világban hadseregek sorakozóit láthatjuk; hol szárazföldi és vízi csatákat, városok bevételét, verekedéseket és párbajokat, lovagi tornákat, éhség és szomjúság leírásait, viharokat, tűzvészeket, csodákat; hol pedig égi és pokolbéli tanácskozásokra bukkanunk, lázadásokat látunk, viszályokat, bolyongásokat, kalandokat, varázslatokat; a kegyetlenség, a merészség, az udvariasság és a nemeslelkűség megnyilvánulásait; szerelmi történeteket, amelyek boldogok, boldogtalanok, szerencsések vagy szánalomra méltóak; mindazonáltal legyen egy az eposz, mely az anyag ilyen sokféleségét tartalmazza, egy a formája és a meséje, és mindezen dolgok oly módon legyenek megszerkesztve, hogy az egyik kapcsolatban álljon a másikkal, az egyik megfeleljen a másiknak, az egyik - szükségszerűen vagy valószerűen - függjön a másiktól: úgy, hogy ha egyetlen részt elveszünk belőle vagy elmozdítjuk a helyéről, az egész omoljon össze. [65]
Az efféle változatosság annál dicséretesebb lesz, minél több nehézségbe ütközik: mert meglehetősen könnyű és semmi szorgosságot nem igényel az, ha a eseményeknek ez a nagy változatossága sok és elkülönülő történetből születik meg; de hogy ugyanezt a változatosságot egyetlen történetben lehessen megtalálni, "hoc opus, hic labaor est" [66]. Abban a változatosságban, amely a mesék sokaságából mintegy önmagától születik, nem ismerszik meg a költő semmiféle tudása vagy tehetsége, és előfordulhat pallérozott és pallérozatlan elméknél egyaránt: ez utóbbi változatosság viszont [67] teljes mértékben a költő mesterségbeli tudásától függ, és mivel a költő legbensőbb tulajdonsága, egyedül rá jellemző, középszerű elme nem képes az egységen alapuló változatosságra. Végezetül az előbbi annál kevésbé fog gyönyörködtetni, minél kuszább és minél kevésbé érthető; ez utóbbi viszont - részeinek rendje és összefonódása miatt - nemcsak hogy világos és jobban követhető lesz, hanem sokkal több újdonságot és csodálatosságot is fog hozni. Egynek kell hát lennie a mesének és a formának, mint minden más eposzban, így azokban is, amelyek a hősök illetve a kóbor lovagok fegyvereit és szerelmeit tárgyalják, és amelyeket közkeletű névvel hőskölteményeknek hívnak. Csakhogy többféle értelemben mondják egynek a formát. Egynek mondják az elemek formáját, amely egynemű, egyetlen lényegű és működésében is egyszerű; de szintén egynek mondják a növények és az állatok formáját: ez kevertté és összetetté válik az elemek egybegyűjtött, összesűrített és módosított formáitól, mivelhogy azok mindegyikének erejéből és minőségéből részesül. Ugyanígy a költészetben is találunk egyszerű és bonyolult formákat. Egyszerűek azoknak a tragédiáknak a meséi, amelyekben nincs sem felismerés, sem a jószerencse nyomorúságba fordulása, ezzel szemben összetettek azok, amelyekben vannak felismerések és szerencseváltozások. [68] Nemcsak ebben az értelemben összetett az epikus meséje, hanem más módon is, s ez a cselekmény további bonyolítását eredményezi.
Ám hogy ezek a fogalmak érthetőbbé váljanak, és az anyagot jobban megérthessük, ezt a részt bőségesebben fogom tárgyalni. A mese (ha hihetünk Arisztotelésznek [69] utánzott dolgok egymásutánja és összeillesztése, és ahogyan a mese az a fő elem, amely az eposz minőségét meghatározza, úgy neki magának is vannak alkotórészei, amelyek minőségét meghatározzák. Ezekből pedig három van: a fordulat, amelyet szerencseváltozásnak is lehet hívni; a felismerés, amit ráismerésnek mondhatunk; és a perturbáció [70], amely a toszkánok között még meg tudta tartani ezt a nevet. Szerencseváltozás a mesében, amikor azt látjuk, hogy valaki a boldogságból nyomorúságos helyzetbe jut, mint Oidipusszal történik [71]; vagy nyomorúságból boldogságba, mint Elektrával. A ráismerés, ahogy maga az elnevezés is mutatja, átlépés a tudatlanságból a tudásba: vagy egyszerű, mint Odüsszeusz felismerése [72]; vagy kölcsönös, mint amilyen Iphigénia és Oresztész között történik [73]. Egy ilyen átlépés a tudatlanságból a tudásba aztán boldogságuk vagy boldogtalanságuk oka lehet. Perturbáció egy bánattal teli fájdalmas esemény: például a halál, a kínok, a sebesülések és más hasonló jellegű dolgok, amelyek jajszóra és panaszra indítják a az ábrázolt szereplőket. Jó példa erre az Íliász utolsó könyve [74], amelyben Priamosz, Hekuba és Andromakhé igen hosszú és igen keserves panasszal siratják és gyászolják Hektor halálát. E körülmények figyelembe vételével azok a mesék lesznek egyszerűek, amelyekben nincs szerencseváltozás vagy felismerés, és egyenletesen előre haladva, minden változás nélkül érnek véget. Összetettek azok a mesék, amelyekben szerepel szerencseváltozás és felismerés, vagy legalább az első ezek közül az alkotóelemek közül; mint ahogy patetikusnak és érzelmesnek mondják a perturbációt tartalmazó meséket, amely a mese harmadik összetevője; azokat pedig, amelyek ezen perturbáció híján a viselkedésmód ábrázolása körül forognak, inkább tanítással gyönyörködtetve, mint azzal, hogy meghatnak, erkölcsinek vagy erkölcsösnek. Eszerint négyféle nem vagy mód létezik, amelyekkel a meséket megnevezhetjük: az egyszerű, az összetett, az érzelmes és az erkölcsi. Egyszerű és érzelmes az Iliász, összetett és erkölcsi az Odüsszeia. [75] Az egység azonban minden esetben kívánatos, csak éppen az egyszerű mesének az egysége egyszerű egység, az összetett mese egysége összetett egység. Az eposz meséje azonban más értelemben is nevezhető összetettnek. Ilyennek mondják a mesét - még ha nincs is benne felismerés vagy szerencseváltozás -, ha különböző természetű dolgokat foglal magába: vagyis háborúkat, szerelmeket, varázslatokat és kalandokat, boldog és boldogtalan történeteket, amelyek néha félelmet és szánalmat, máskor kellemes érzéseket és derűt keltenek. A mese az ilyen eltérő természetű dolgoktól kevertté válik, de ez az összetettség merőben különbözik az elsőtől, és azokban a mesékben is előfordulhat, amelyek egyszerűek, azaz nincs bennük sem változás, sem felismerés.
Az összetettség e második értelmére gondolt Arisztotelész, amikor - latolgatván, hogy melyik méltóbb az első helyre, a tragikus vagy az epikus költemény-e - azt állította, hogy a tragédia meséi sokkal egyszerűbbek, mint az eposz meséi; és hogy ezt mutatja, hogy egyetlen eposzról sok tragédia tárgya szólhat. [76] A szerkesztésnek ez a módja [77] a tragédiában éppannyira kárhoztatandó, mint amennyire dicséretes az a másik [78], amely a drámai fordulatból és a felismerésből ered: mivel a tragédia, bár nagyon kedveli a dolgok váratlan, előre nem sejtett változását és kerüli az epizódok változatosságát, a dolgokat mégis egyszerűnek és egyformának kívánja meg. Ugyanez [79], ami a tragédiában megrovandó, véleményem szerint nagyon is dicséretes az epikus költeményben, és sokkal nagyobb szükség van rá, mint arra a másikra, amely a felismerésből és a szerencseváltozásból származik. Emiatt az epikus költő az epizódok sokaságát és változatosságát is követi, és ha Arisztotelész megrója az epizódokkal túlzsúfolt meséket [80], akkor ezt vagy csupán a tragédiákkal kapcsolatban teszi, vagy epizódokkal túlzsúfolt mesén nem azt érti, amelyben sok és különféle epizód van, hanem azt, amelybe ezek az epizódok a valószínűségre való tekintet nélkül ékelődnek be, és alig kapcsolódnak a meséhez és egymáshoz: egyszóval a mese fő célja szempontjából üresek, hívságosak és hasztalanok. Az epizódok változatossága ugyanis csak addig dicséretes, amíg nem bontja meg a meseszövés egységét és nem okoz zavart. Arról az egységről beszélek, amely összetett, nem arról, amelyik egyszerű és egyenletes, s kevéssé helyénvaló a hőskölteményben. De talán úgy van rendjén, és a téma is megköveteli, hogy a következő Értekezés-ben arról legyen szó, milyen művészettel viszi a költő a mese egységébe ezt az oly gyönyörködtető változatosságot, amely után annyira áhítoznak azok, akik fülüket a mi regényíróink kalandos történeteihez szoktatták.