1. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
A palimpsestus az európai írásbeliség kezdetének, egy olyan korszaknak "terméke", amely az írásbeliség megőrző funkcióját sajátos módon értelmezte. Palimpsestus a neve annak a papirusztekercsnek, viaszktáblának illetve pergamenkódexnek, melyről az első vagy a mindenkori felső írást letörölték abból a célból, hogy új szöveggel írják tele. A törlésre különböző, regionálisan és időben változó technikák álltak rendelkezésre: így titkos főzetek, vagy tej segítségével áztatták le a régi írást, vagy csak egyszerűen vízzel mosták le a felső réteget. A palimpsestust az íróanyaggal történő takarékoskodás hozta létre: a pergamen tűnt legalkalmasabbnak maradandó rögzítésére, ám míg egy adott korszak az írásbeliségen keresztül megőrzésre tüntetett ki bizonyos szövegdarabokat, addig egy későbbi illetve mindenkor későbbi epochák ugyanezen textusokat törlésre ítélték. A megőrzés és felejtés sajátos gyakorlata jellemzi az európai írásbeliség ezen szakaszát, ám a palimpszeszt történetében az újkor is új fejezetet jelentett, mikor a folyamatot visszafordították: a felső réteg törlését éppen a megőrzés jegyében követték el: a régebbi írások kibetűzésének céljával. Úgy a látható, fedő réteg alatt a korábbi rétegek textusai kerültek napvilágra. A palimpszeszt ma már szimbólum. Hangsúlyosan benne él az európai asszociációs körben, és a hagyomány jellegéből adódóan korszakunk episztemológiai kerete által meghatározott, hiszen hogy a múlt elemeiből mit tartunk fontosnak, az kérdésfeltevéseink által irányított. Úgy a múlt - jelenünk történetfelfogásában -- a mindenkori jelenben benneállóság szelektív gyakorlata alapján válik jelenvalóvá.
Ha a palimpszesztről mint szimbólumról beszélünk, akkor a jelölő és jelölt(ek) viszonyrendszerét, vagyis azt az asszociációs struktúrát kell feltérképezni, amely jelenünk szubjektumában - korszaka által meghatározottan - konstruálódhat meg. Ezen a horizonton a jelen kérdésfeltevéseire keresünk választ a kijelölt szimbólumban: így az írásbeliség közeljövőben megváltozó feltételrendszerére, új lehetőségeire, a hagyományhoz, szűkebb értelemben az irodalmi tradícióhoz fűződő átstrukturálódó viszonyulásunkra, történetfelfogásunk területén bekövetkezett (bekövetkező) paradigmaváltásra, a logocentrizmus hiányával szembesítő derridizmus paradigmatörésére, a hozzáférhetőség (hozzáférhetetlenség) problémájára a jelen irodalmához.
Az írásbeliség - megőrző funkciója révén - tradíciófelfogásunk feltételrendszerét teremti meg, hiszen a "...leírt szöveg téren és időn keresztül minden írni és olvasni tudó számára teljességgel érthető, méghozzá mindig autentikus dokumentum..." [1] - írja Gadamer -, az áthagyományozódás lehetőségét éppen a betűírás "...zseniális absztrakciója..." hozza létre, ezzel mintegy a textusok kommunikációs képességét "...az értelem tiszta közvetítésére korlátozza..." [2]. A megírt szövegek dialógust teremtő lehetőségéből következik az, hogy hagyományként képesek vagyunk elgondolni a megőrződött textusokat. Ám mit nevezhetünk hagyománynak? A múlt darabjainak globalitás igényével fellépő megőrzését, a múlt konzerválását? Szükségünk van-e hagyományra? Miért és hogyan őrizzük a múltat, képesek vagyunk-e megismerni a hagyományt?
A palimpszeszt a megőrzés és törlés-felejtés különös játékaként tűnik szemünk elé. Az egymásra rakódó rétegekben az egyes rétegek írásai, (írástöredékei) megőrződöttségükben vannak jelen a mindig következő rétegben, hiszen a múlt rétegeinek szövedékéből épül fel a jelen rétege. A rétegek írásai azonban a megőrzéshez sajátos módon viszonyulnak: az egyes textusok már nem értelmezhetők a mindenkori jelen réteg felől külön-külön, szinkrón alteritásukban, hiszen éppen a törlés mozzanata által elmosódottan, sőt egymásba mosódottan: globalitásukban vannak jelen. Tehát a múlt rétegeit nem is lehet rétegzettségükben felfedezni: a jelen felől dekódolhatjuk a globalitásukban felsejlő írásjeleket.
Hagyományfelfogásunk szimbólumaként értelmezhetjük a palimpszeszt jelenségét. Az írásbeliség megőrző képessége, a textusok dialógusképessége még nem jelenti önmagában a hagyományképzést, hiszen a hagyomány kizárólag a megértésben válik megtörténtté. A megértés - a palimpszeszt struktúrájában maradva - a mindenkori felső réteg dekódolásának aktusában megy végbe. A hagyomány így a múlt darabjainak a jelenben történő értelmezése. Megértés nélkül hagyomány mint olyan - most itt szűkebb értelemben vett írásbeli tradícióról beszélek - nem létezhet. Dekódolásra váró, értelem nélküli szövegdarabok lépnek be a megértés aktusába, és a befogadó értelmező által jelenhetnek meg egyfajta hagyományként. A megértés aktusát az a befogadó szubjektum végzi el, aki korszakának fundamentális kódjai alatt állva értelmezni tudja és akarja az írásbeliség megőrződött darabjait, ezzel mintegy a hagyomány egyik olvasatát hozza létre. Úgy nem létezik hagyomány, hanem a megértő szubjektumok számára léteznek hagyományok, melyekben a múlt darabjai értelmezetten vannak jelen. A hagyományképzés aktusát mindig az adott jelenben végzi el a befogadó, és csakis benne - a befogadóban - nyerhet értelmet a hagyomány. Úgy a megőrződött írásbeliség teljességében soha nem hozzáférhető, hiszen az értelmező felől nézve a hagyomány mindig csak szelektíven válhat jelenvalóvá. Az írásbeliség megőrzőttsége így nem egyedüli kritériuma a hagyomány megteremtésének, hiszen az értelmező szelekció a jelenbe átemelő megőrző mozzanat mellett a törlés, a felejtés aktusát is feltételezi.
A palimpszeszt mint az írásbeli hagyomány sajátos darabja a múlt és a jelen különös viszonyulását tárja elénk. A palimpszeszt egymásra rakódó rétegeiben az egyes rétegek írásai - írástöredékei - csak elmosódottan vannak jelen, külön-külön nem értelmezhetők, hiszen nem lehet határvonalat húzni az egyes rétegek megmaradt szövedékei között, továbbá a mindenkor olvasható felső réteg sem áll össze másból, mint az előzőleg az íróanyagra került textusok megőrződött fragmentumaiból. Úgy a mindenkor jelenben olvasható írás tulajdonképpen a nem integratív múltat is tartalmazza: a jelen és a múlt dimenziója nem különíthető el : a jelen a múlt szövedékeiből épül fel.
Az időbeliség dimenziójának érdekes kérdéseit veti fel a palimpszeszt szimbóluma: a múlt, jelen és jövő strukturálhatóságának lehetőségét illetve strukturálhatatlanságának hermeneutikai tapasztalatát. A problémát éppen ebben az időbeliségben való benneállásunk hozza magával: "Azt mondjuk: minden most-ban most van, de minden most-ban már el is tűnik ez a most." -- véli Heidegger [3]. Az időben benneállásunkból kifolyólag válik létszükségletté a mindenkori szubjektum számára ennek az időbeliségnek a megragadása: "Az idő múlásáról való beszéd annak a tapasztalatunknak ad kifejezést, hogy az idő nem tartóztatható fel. Ez a tapasztalat azonban csak oly módon lehetséges, hogy meg akarjuk állítani az időt." [4]. Ez teremti meg azt a kettősséget, ami az események történetisége és ennek értelmezhetősége között feszül. [5] A mindenkori jelenben benneálló szubjektum hogyan képes viszonyulni az időbeliség kategóriáihoz? A múlt hogyan áll rendelkezésre az értelmező számára? Egyáltalán hozzáférhető-e a múlt, a történetiség? Heidegger a jelen pillanatot a következőképpen határozza meg: "A jelen pillanat esetében sohasem maga a szituáció tulajdonképpeni megjelenítése az irányadó, e megjelenítés a voltot jelenként őrző jövőben van tartva." [6]
Úgy a volt csak a jelen pillanat felől válik múlttá a megértés mozzanata által. Azonban a kérdésünk az, hogy ez a volt hogyan ragadható meg a szubjektum számára. A múlt annyiban hozzáférhető, amennyiben a megértő alany részesedni tud és akar belőle, így azonban a múlt nem strukturálható szinkrón rétegekre, hiszen az értelmezőben a múlt egyidejűleg válik jelenvalóvá. Koselleck a múlt és jelen viszonyulását egy oldalt nyitható mosógép körablaka előtt álló alany és a mosógépben forgó ruhahalmaz relációjaként értelmezi, miszerint a ruhákat néző személy úgy részesedik a ruhahalmaz egészéből a körablakon keresztül, ahogy a jelenben benneélő szubjektum a múlt egészéből. [7] Tehát akkor a múlt csupán parciálisan, fragmentumokban jelenhet meg egy értelmező előtt, minthogy a palimpszeszt egybemosódott rétegei a dekódolás aktusában. A múltból történő részesedés az alany számára maga a hagyomány, így minthogy a hagyományról már megállapítottuk, hogy a mindenkori szubjektumok számára egyediségben tárulnak fel, úgy a "múltak" is szubjektumtól függően nyernek értelmezést.
A hagyomány és időbeliség viszonyulása a művészet keretében manifesztálódik eklatánsan. Gadamer a tradíció hatalmát hangsúlyozza felettünk: "...a 'képzeletbeli múzeum' (...), mely azt is jelenti, hogy valamennyi művészeti korszak és teljesítményeik egyidejűleg vannak jelen tudatunkban, (...) ugyanis képzeletünkben mi magunk hozzuk össze ezt a 'gyűjteményt', s a poén épp az, hogy soha sincs birtokunkban és nem készen találjuk, mint a múzeumban a mások gyűjteményét." [8] A hagyomány így szubjektív gyűjteménye a múlt darabjainak, és pusztán nem azért van szükségünk tradícióra, hogy konzerváljuk a múltat, hanem átültessük a jelenbe. [9] "Az átültetésben pedig az is benne van, (...), (hogy) valami régebbit megtanulunk új módon mondani és megérteni." [10].
Ezért nem lehet változatlan hagyományról beszélni, hiszen az értelmező átültetés egy adott jelenbe természetesen a jelen episztemológiai keretében képzelhető el, és a jelen kérdésfeltevései által irányított. A hagyomány és a szubjektum relációjában a tradíció megőrző jellege mellett a felejtés mozzanata is megjelenik, hiszen a kérdésfeltevések szelekciójának függvényében a hiány is a hagyomány része. A megőrzöttség és a hiány játéka a kanonizáció folyamata, hogy a múlt darabjaiból mi emelődik be a jelenbe vagy mi marad ki belőle, azt a jelen (a kultúra) kánonalkotásának feltételrendszere, episztemológiai kerete határozza meg.
A tradíció megőrzés és felejtés mozzanatának mindig az adott jelenre történő kivetülése a kultúra. A kultúra és hagyomány viszonyulása a jelenben benneálló hozzáférhetőségét tartalmazza a múlthoz. A kultúra mindig jelen idejű, intézményesített módon dolgozza fel a múlt darabjait, hiszen "...(a) kultúra nem létezhet kánon nélkül..." [11]. Kultúra és hagyomány relációjában a palimpszeszt jelen és a múlt viszonyrendszerére ismerhetünk rá: a jelen - a kultúra - a múlt kanonizált fragmentumaiból - hagyomány - épül fel.
Egy adott korszak szimbólumválasztása a korszak karakteres kérdésfeltevéseit, paradigmatörő lépéseit is magában hordozza, hiszen szimbólumról csak akkor beszélhetünk, ha egy szubjektum által megértetté válik, értelmezést nyer. A korszakban benneállóságunk teremti meg ez értelmezés feltételrendszerét. A folyamat a megértés három fázisát [12] követi végig: az adott jelen kijelöli szimbólumát(mait) - ez a megértés (intelligere) mozzanata -, episztéméjében értelmezi (interpraeter), és alkalmazza átértelmezettségében saját életvilágára (applicare).
Az applicare horizontján a palimpszeszt jelenünk irodalmához és az irodalom egészéhez viszonyuló hozzáállásunk szimbóluma lehet. A strukturalista alapokon nyugvó intertextualista szemléletmód megjelenése irodalomfelfogásunkban olyan változásokat indukált, amely az irodalom egészét szövegek egymásutániságának tekinti, így például a poétika tárgyát Gerard Genette nem az egyes szövegben, hanem a szövegek összességében határozza meg. [13]
Az irodalomfelfogás intertextuális fordulata nemcsak a szövegvizsgálatban kínált új aspektusokat, hanem a textushoz fűződő viszonyulásunkban is új fejezet kezdetét jelöli ki, miszerint új szövegeket nem is lehet létrehozni, a számunkra origanilitásában megjelenő szöveg nem más, mint csupán régi szövegek újra struktúrálódása egy másik alakzattá. Ugyanabból a szövegtengerből részesednek az egyes szövegdarabok, így az új textus - mint a palimpszesztnél - tulajdonképpen az időben korábbi textusok bizonyos fragmentumaiból épül fel. Az újban fel-feltűnnek régebbi szövegdarabok explicit vagy implicit formában egy adott értelmező befogadó dekódolásában. Az új és régi egymáshoz viszonyulása a szövegek sorában a megértés mozzanatában történik meg: a befogadó és a textus dialógusában. A posztmodern irodalom sajátosságaként tekintett intertextualista látásmód némely szerzőnél eklatánsan szövegszervező elvvé vált, olyannyira hogy textusait lényegében több rétegben korábbi, irodalmi textusok fragmentumaiból építi fel - gondolván itt Kovács András Ferenc verseire. (Kovács András Ferenc kimondottan palimpszeszteket hoz létre költeményeiben.) A régi és az új átstruktúrálódásának lehetőségével jelenünk horizontján szembesülünk, egy olyan korszakban, amely a minden viszonylagossá válásának tapasztalatát hordozza magában: az eddig legitimált logocentrizmus megingását. Linearitás helyett globális sokrétűség: Derrida szövegeit kockázatos lenne filozófiának tekinteni, hiszen éppen e kategorizálás révén maradnánk abban a derridizmus által viszonylagossá tett logocentrikus keretben, amely beidegződéseivel - így igazság-keresés, jelentés, logikai, szemantikai, pragmatikai struktúra alapján - a dekonstrukció írásaiban lehetetlen eligazodni. A szövegek nem lokalizálhatók egyetlen diszciplínában, a filozófia, irodalom, nyelvelmélet, képzőművészet határán mozognak. Derrida újfajta írása egyszerre jelenti a tradicionális filozófia, az irodalomelmélet felszámolását és egy új írásmód megjelenését, a szövegviszonyulás új optikáját .
Ez a sajátságos textus- és írásértelmezés az "egymásbaolvasás", "egymásbaírás" módozatát jelenti: a palimpszesztálás új látásmódját. Úgy a Derrida-szövegek mint palimpszesztusok, azaz "palimptextusok" többdimenziójúságuk révén relativizálják a szövegek eddigi - hagyományos olvasatát: a textusok mikroszkopikus felbontását hozzák létre. A felszíni mozgások, a textúrák strukturalitása feloldja a korábbi határvonalakat, és a "...szövegeket mint szövegeket 'olvassa egymásba'..." [14], melynek hatására mindkét szöveg olvashatóvá válik. A palimpszesztálás mint módszer újra struktúrálja egyrészről az írás európai gyakorlatának fonocentrikus linearitását, másrészről a "dekonsrtuktív óvatos, differenciált, lassú, rétegzett olvasást" [15] indukálja.
A palimpszesztálás által a szöveg dekódolásában az eladdig legitimált normák relativizációját teremti meg, annak tapasztalatával, hogy az írás és a dekódolás kritériumaként meghatározható, szövegen kívüli referenciális pont léte megkérdőjelezetté vált. A referenciális pont hiánya ebben a de-konstruáló folyamatban a decentrálás szükségszerűségét hívja elő: "Először is azt a szemléletet, mely létrehozta és legitimnek tüntette fel a logosz által központosított hierarchikus és oppozíciós rendszereket, és ezáltal az írást alárendelte a logosznak." A logocentrizmus elvetése újra gondolásra késztet és viszonylagossá tesz minden olyan fogalmat, amelyek az európai gondolkodás görög bölcsőjétől kezdődően mint kijelölt határpontok, értékek - igazság, írás, logosz, episztémé - jelentek meg, melyeket a rákérdezés elvi lehetetlensége emel ki a többi közül.
Az írás lineáris jellegét veti el a Derrida-féle palimpszesztus, ahogy a palimpszesztus többrétegűségében a linearitás mellett a korábbi rétegek fragmentumai átmosódásából egyfajta globális, időben többdimenziójú "összeolvasásra" ad lehetőséget. A lineáris írás ellehetetlenülése Derrida értelmezésében a következő: "Az írás (és a beszéd) linearitása szétszaggatja azokat az elemeket, amelyekről szólni akarna. (...) Az elemek többrétegűségét azonban a lineáris megközelítés szétbontja, egy szálra fűzi fel azt, ami szálak szétválaszthatatlanul összefont sokasága." [16] Az írás, amiről szólni akar, az mindig tárgyának rögzítése, azonban "...a nagyon is összetett és nem-linearizált valóságról..." [17] linerizált modellben beszélni, a tárgyak megragadásának csak egy aspektusát jelenthetik.
A palimpszeszt így a valóság megismerhetőségének, rögzíthetőségének szimbólumaként is értelmezést nyer a kortársi horizonton, miszerint az egyre inkább összetettebb valóság is kizárólag rögzítettségében válhat megértetté és megismertté. Ám ennek lehetetlenülése - úgy tűnik - már magában a megragadás aktusában megnyilvánul. A palimpszeszt jelölheti a kiút posszibilitását: a linearizált rögzítés és dekódolás helyett a többdimenziójúság, többrétegűség gyakorlatához fordulni, amely révén a bennünket körülvevő világ "letérképezéséhez" nagyobb eséllyel foghatunk hozzá. A linearizált, izolált diskurzusok korszaka végéhez közeledik, a diskurzusok összeérnek, összemosódnak. Az interdiszciplinaritás jegyében kell újra értelmeznünk a linearitáshoz fűződő viszonyulásunkat, azt a lehetőséget, hogy előbb-utóbb szembesülnünk kell a könyv halálával, "... hiszen a lineáris olvasás vége valójában a könyv vége..." [18]: a Gutenberg-galaxis vége.