11.2. A harmincas-negyvenes évek nevelésügye

A húszas évek kulturális reformsorozata a klebelsbergi "konzervatív modernizáció" lassú evolúciós folyamata nem hozta meg a várt sikereket, de ideje sem volt a kibontakozásra. Az a keresztény középosztály, amelyre a modernizációs folyamatban támaszkodni kívánt, nem vált új típusú műszaki értelmiség bázissá. A hatalom konszolidációjával párhuzamosan - főleg a "deklasszálódástól" való félelem miatt - egyelőre megtartotta erős érdeklődését a hagyományos értelmiségi pályák iránt.

A külpolitika sem kedvezett a kulturális-társadalmi program zavartalan megvalósításának. A békés fejlődés helyett a nemzetközi konfliktusok kiéleződése volt jellemző, s a tragikus végkifejlet sem váratott sokáig magára.

A harmincas évek elejének gazdasági válsága is hozzájárult ahhoz, hogy a nagy ívű tervek jó része nem valósulhatott meg. A válság talaján feléledő fasizmus már másféle "modernizációt" hirdetett meg Európa-szerte. Ez már nem a reformok korszaka, hanem a radikális társadalmi átalakításé.

A harmincas évek Magyarországának ideológiai légköre is a szocialitás, társadalmiasítás eszméjével telített. Ennek az eszmének a dinamikus, majd egyre agresszívebb programját a szociáldemokrácia, a kommunizmus és a fasizmus tömegmozgalmai hordozzák. Az 1930-tól terjedő időszak már új tényezőt emel be a politika porondjára: a politikailag emancipált munkásság és a parasztság rétegeit.

A korszak kultuszminisztere és vezető ideológusa Hóman Bálint (1885-1953) történész-kultúrpolitikus volt, aki - egyéves megszakítással - egy teljes évtizedig (1932-1942) állt a VKM élén. Művelődéspolitikájának központi gondolata "a nemzeti egység, a nemzeti erők fokozása és koncentrációja" lett.

Egy 1938-ban mondott beszédében így fogalmazott: "Korunk világnézeti és erkölcsi válsága a nyomában járó társadalmi válsággal együtt nem kis részben éppen a nemzetnevelés irányadó szempontjainak teljes elhanyagolására, az iskola nevelő feladatának megtagadására vezethető vissza. Ebből a válságból csak egy út vezet a kibontakozás felé: a nemzeti élet szintézisének céltudatos előkészítésére irányuló nevelőmunka. Ezért kívánok a magyar közoktatás egész területén, valamennyi iskolatípusban [...] fokozott mértékben érvényt szerezni a tudósoktól tán lenézett, szakpedagógusoktól elhanyagolt nevelő-szempontnak." [613]

A húszas évek bevallottan "koalíciós" (többféle "nemzeti" ideológia együttélésén alapuló) ideológiájával szemben Hóman az összeolvadást hirdeti: "Ami kis félreértés közöttünk van, azt a nemzeti cél érdekében el kell tüntetni. Felfogásom központi eszméje az öncélú nemzet." [614]

Ez a felfogás a nemzetet mint önálló létezőt, individuumot tünteti fel. (E ponton rokonítható Imre Sándor pedagógiájával.) Ha pedig a nemzet egyéniséggel és személyiséggel rendelkező individuum, akkor létezik nemzetnevelés is, hiszen miként az egyént, úgy a nemzetet is nevelni lehet. Folytatva az analógiát: ha az egyén belső feszültségei, vívódásai a következetes és hatékony cselekvés akadályozó tényezői, akkor ez így van a nemzet "belső egyenetlensége" esetén is. Ha pedig az egyénnek van saját világnézete, akkor a nemzet is rendelkezik ilyennel: "tagolatlan nemzeti világnézet" formájában.

Vagy ahogyan a korszak kiemelkedő írója, a pedagógiai kérdésekkel is foglalkozó Makkai Sándor fogalmazott: "Az ítélet fellebbezhetetlenül áll. Vagy az egységes nemzeti létérdek és értékelés s ez alapon egységes nemzetnevelői célkitűzés fogja áthatni a politikát, mely véget vet minden álparlamentarizmusnak, pártharcnak és pártérdeknek [...], vagy az önálló állami és nemzeti élet látszatának kínos-keserves játéka közben mind lelkileg és szellemileg, mind fajilag, gazdaságilag és jogilag szolgasorba süllyedünk és megsemmisülünk." [615] Ahhoz, hogy a nemzet fennmaradjon, továbbra is központilag felügyelt nevelésre van szükség, és ez a nevelés csak a sajátosan magyar "élettervnek" megfelelő keretek között képzelhető el - hangoztatja Makkai Sándor.

A harmincas években tehát a nemzetté nevelés vezérgondolata előnyt élvez még a - korábban preferált - valláserkölcsi neveléssel szemben is. Az új nemzedék "egységes és egyöntetű" nevelése a legfontosabb, ennek rendelődik alá az oktatómunka és a szakképzés is.

A nemzetnevelés elveinek terjesztéséért, minél szélesebb körben való meggyökereztetéséért sokat tett a későbbi kultuszminiszter, majd miniszterelnök Teleki Pál, aki 1938 májusától 1939 februárjáig volt a kultusztárca birtokosa. Az ország lakosságát öntudatos nemzetté formálni-nevelni - e kívánságnak (túl Imre Sándor elvont nemzetnevelés elméletén) sürgető aktualitást adott az országot ekkor fenyegető konkrét veszély: mind a hitleri Németország, mind a sztálini Szovjetunió elnyeléssel fenyegette.

ormanentum

A korszak népoktatását illetően figyelmet érdemel a nyolcosztályos népiskola kialakulásának folyamata. Mint már láttuk, a gondolat Klebelsbergtől sem volt idegen, aki - a kormányzó felkérésére - elkészítette a nyolcosztályos népiskola bevezetésének tízesztendős programját. A gazdasági válság megakadályozta ennek gyakorlatba való átültetését. Időközben Budapesten és néhány más nagyvárosban kiépült a népiskola hetedik és nyolcadik osztálya. Az 1937/38-as tanévben kb. 7000 elemi iskola közül kb. 100 volt nyolcosztályos.

A nyolcosztályos népiskola felállítását az 1940:20. törvény mondta ki. Eszerint a tankötelezettség hatéves korban kezdődik és kilenc évig tart. Az iskola 8 tanéven keresztül mindennapi, a kilencedik évben pedig havonkénti egy alkalommal gyakorlati ismereteket nyújt.

A szorgalmi időszak a felső négy osztályban nem szeptembertől júniusig, hanem csak október közepétől április közepéig tart. Ez a helyi igényeknek megfelelően meghosszabbítható. Ha a tanuló átlagon felüli tanulmányi eredményt ért el, akkor a nyolc osztály elvvégeztével szakközépiskolában tanulhat tovább.

Az 1940:20 törvénycikk gyakorlati megvalósulásának a háború állta útját, bár a legtöbb településen megszervezték a 7-8. osztályt.

ormanentum

Jól tetten érhető a hómani oktatáspolitikának a központi állami iskolafelügyeletet továbbra is fenntartani kívánó jellege az 1934. évi középiskolai reformban. A középiskoláról szóló 1934:11. törvénycikk a reálgimnázium és reáliskola megszüntetésével új alapokra fektette a középiskolai oktatást.

Amíg az 1924-es reform a differenciálást tekintette célnak, addig ez az egységes középiskolát, amelynek a nemzetismereti oktatás állt a tengelyében. Az új egységes magyar középiskola a gimnázium volt. Míg az 1924-es törvény egységesítette a nemzeti-ideológiai tárgyakat, de kiszélesítette a választás lehetőségeit, addig az 1934-es reform egyetlen igazi középiskolai tanulmányi utat tartott meg.

Tanulságos az az elvi megokolás, amelyet Hóman Bálint illesztett az 1934. évi középiskolai törvény szövege elé: "Ismerve az ifjúságnak a nemzeti tárgyak iránt tanúsított érdeklődését, kedvét és érzését, a világirodalmi, világtörténeti, világpolitikai és világgazdasági jelenségeket és összefüggéseket ebben a beállításban kétségtelenül jobban fogja megérteni, mint adatok felesleges tömegének elsajátításával. Az iskolai műveltség így fog közelebb jutni a magyar élet gyakorlati követelményeihez, nem pedig azáltal, ha a tanuló túlterhelésével mindig újabb és újabb úgynevezett »gyakorlati« tananyagot illesztünk a tantervbe. Hasonlóképpen domborodik ki a gyakorlati cél a modern nyelvek tanításában, ha a már említett terhes irodalmi anyagtól megszabadítva érdekes és élvezhető olvasmányanyaggal szereljük fel, s az oktatás elsőrendű céljává az illető nyelv elsajátítását tesszük. [...]

A középiskolának az általános műveltség mai fogalmához képest természetesen gondot kell fordítania a természettudományi ismeretek közlésére is, de miként a többi tárgyaknál, itt sem az adattömeg elsajátítását, az ifjú értelmét meghaladó elméletek és meddő levezetések betanulását követeljük, hanem segítsük elő a tanuló általános természetismereti tájékozódását, fejlesszük a természettudomány iránti fogékonyságát és fordítsunk nagy gondot a természeti jelenségeknek és természettudományi elveknek a nemzet gyakorlati gazdasági életével való összefüggéseinek megvilágítására. [...]

A nemzeti tárgyaknak a tanítás középpontjába való beállítása pontosan megfelel annak a kiemelkedő, sőt elsődleges szerepnek, amit a középiskolában a tanítás mellett a nevelésnek kívánok juttatni." [616] Jól látható, hogy Hóman pedagógiai célkitűzésében a reformpedagógia egyes elemei is fellelhetők.

A reform nyomán 1938-ban megjelent gimnáziumi tanterv nagyobb teret szentelt az úgynevezett nemzeti tárgyaknak. Ezek a tárgyak a következő ismeretköröket ölelték fel: magyar nyelv, magyar irodalom és művészet, magyar történelem - ennek keretében az állami, gazdasági, társadalmi élet jelenségei, Magyarország földrajza és néprajza. Egyúttal csökkentette a görög és latin nyelv, valamint a természettudományos tárgyak óraszámát. A világtörténelem a korábbiakhoz képest kisebb súllyal szerepelt, a magyar nyelv és irodalom tananyagából kimaradt a poétika, retorika és stilisztika, helyettük a középiskola felső osztályaiban irodalomismeretet és irodalomtörténetet tanítottak.

A hómani koncepció gimnáziuma a nemzet életében vezető szerepre hivatott értelmiség nevelésének iskolája. Éppen ezért távol akarták tartani tőle a "kontraszelekció elve alapján odatóduló illetéktelen elemektől". Az alsóbb néposztályok gyermekei a harmincas évek végén mindössze 5,1 százalékkal képviseltették magukat a középiskolákban.

ormanentum

Hóman Bálint élete főművének tekintette a tanügyigazgatás szervezeti átalakítását, egyszerűsítését, ésszerűsítését célzó 1935:6. törvényt. 1935-ig a különböző iskolatípusok felügyeletét más és más állami felügyeleti szervek látták el. Az 1935. évi törvény a közép- és középfokú iskolák felügyeletét a tankerületi főigazgatóságokra bízta, s megszüntette a népiskolai tanfelügyelőségek önállóságát. Az ország valamennyi iskolája nyolc tankerületi főigazgató irányítása és ellenőrzése alá került. A törvény szerint az állam felügyeleti joga az egyházi iskolákra is kiterjedt, akárcsak korábban.

A harmincas évek közepének iskolarendszerét a következő ábra segítségével foglaljuk össze:

Ábra
A magyar iskolák rendszere 1935-ben