8.5. Herbart követõi

Herbart iskolateremtõ egyéniség volt, de pedagógiája csak késõbb - a mester halála után - talált lelkes követõkre. A XIX. század hatvanas éveitõl kezdve német földön egyre bõvült a herbartiánus pedagógusok száma.

Tuiskon Ziller (1817-1882) a herbarti tanok apró részletekbe menõ kidolgozására és továbbfejlesztésére törekedett. A lipcsei egyetemen pedagógiai szemináriumot vezetett, és 1862-ben létrehozta az egyetem mellett mûködõ gyakorlóiskolát. Itt próbálta ki az általa továbbfejlesztett herbarti pedagógiát a gyakorlatban.

Igen jelentõs Ziller tantervelmélete. Herbart koncepciója nyomán õ dolgozta ki a mûvelõdéstörténeti fokozatok (más szóval: kultúrhistóriai fokozatok) elméletét.

Már Herbart is hangoztatta, hogy a gyermek egyéni fejlõdése során pszichikailag átéli az egész emberiség életét. Erre az analógiára alapozott Ziller, amikor úgy építette föl tantervi struktúráját, hogy abban érvényesüljön a történeti egymásutániság. A gyermek ily módon koncentráltan át tudja élni az emberiség életének egy-egy szakaszát, s ez - a korabeli felfogás szerint - életkori sajátosságainak, érdeklõdésének is megfelel.

Ennek a felfogásnak a korabeli biológia tudománya is adott egyfajta elméleti hátteret Ernst Haeckel (1834-1919) német darwinista biológus tétele szerint az ontogenézis (egyedfejlõdés) és a filogenézis (fajfejlõdés) között analógiák mutathatók ki.

Ziller kultúrhistóriai fokozatrendszerét a porosz nyolcosztályos elemi iskola alsó és felsõ tagozatára dolgozta ki. A nyolc osztályban nyolc kultúrkör, és - ennek megfelelõen - nyolc érdeklõdési kör alkotja a tananyag gerincét. Ez az irodalmi-történelmi-mûvészeti anyag a következõ vertikális tagolásban kerül kapcsolatba a gyerekekkel:

I. osztály: népmesék
II. osztály: Defoe: Robinzon Crusoe
III. osztály: a pátriárkák története az Ószövetségbõl
IV. osztály: a bírák története az Ószövetségbõl és a német mondavilág
V. osztály: a királyok kora az Ószövetségbõl és a német királyok története
VI. osztály: Jézus Krisztus története, Barbarossa Frigyes, a keresztes hadjáratok
VII. osztály: az apostolok cselekedetei, az Ókor
VIII. osztály: a reformáció kora, Nagy Frigyes uralkodása, német szabadságharcok az újkorban

Ziller jól látta: a történelem, az irodalom, a mûvészet valóban erkölcsformáló hatékonyságú lehet a nevelõ-oktatásban. Abban is helyesen járt el, hogy ezeket e gyermeki fejlõdés bizonyos - jól körülhatárolt - periódusaihoz illesztette. A népmese tanítása kezdeti fokon indokolt, de a késõbbi tananyag-elrendezés már mesterkéltnek, önkényesnek tûnik. Az emberiség életkora és a gyermek életkora közötti erõszakolt párhuzamkeresés végül is merevvé, formálissá teszi a kultúrhistóriai fokozatrendszert. (Arról nem is beszélve, hogy ily módon a gyermek saját történelmi korával nem is találkozhat.)

A Herbart-féle érdeklõdés-elméletre alapozta Ziller másik jelentõs gondolatát, a koncentráció elvét. Eszerint minden osztályban a fõ tanítási anyag mint középpont köré kell csoportosítani az összes többi anyagot. Nem elszigetelt ismereteket, hanem szervesen összefonódó ismeretrendszert kell tanítani. Csak így remélhetõ, hogy az oktatás révén az erkölcsi nevelés is eredményes lesz.

A koncentráció elvét Ziller túlhajtotta, eltúlozta. Így azután - az alapjaiban helyes gondolatból - a tantárgyak formális, erõltetett egymás alá- fölérendelése lett, amelynek során egyesek kiemelkedtek, mások pedig elsikkadtak.

A mûvelõdéstörténeti fokozatok és a koncentráció elvének Zillernél tapasztalható merevségeit már a kortárs Herbart-követôk is bírálták. Így tett Herbart személyes tanítványa, Karl Volkmar Stoy (1815- -1885) is.

Stoy 1843-ban a jénai egyetemen pedagógiai szemináriumot és hozzá kapcsolódó gyakorlóiskolát hozott létre. Itt tanította és alkalmazta mesterének - a némileg módosított, továbbfejlesztett - pedagógiáját. Stoy nem volt ortodox herbartiánus. Egyéni gondolataival, szabadabb értelmezésével gazdagította a nagy német pedagógus elméletét.

Tuiskon Ziller tanítványa volt a másik híres herbartiánus pedagógus, Wilhelm Rein (1847-1929). A lipcsei egyetem pedagógiai szemináriumában kötött életre szóló barátságot Kármán Mórral. (Kármán - akinek szerepérõl késõbb még bõvebben szólunk - a herbarti pedagógia legkiemelkedõbb magyarországi meghonosítója volt.)

Rein hétkötetes népiskolai módszertani "vezérkönyvet" írt (Theorie und Praxis des Volksschulunterrichts). 1885-ben Jénába került, ahol Stoy katedráját foglalta el az egyetemen. Továbbfejlesztette a pedagógiai szemináriumot és a gyakorlóiskolát, amely az õ vezetése alatt tett szert világhírre.

Példaértékû volt a gyakorlóiskolában kialakult eljárás: Hetenként egy-egy tanárjelölt tartott bemutató tanítást, melyet "konferencia" követett. Ez a jelölt önkritikájából, a kijelölt bíráló észrevételeibõl és nyilvános vitából tevõdött össze.

Rein gyakorlóiskolája egyben kísérleti iskola is volt. A tanárképzésen kívül a továbbképzés terén is fontos tevékenységet fejtett ki. Elsõként szervezett nyári továbbképzõ tanfolyamokat pedagógusok számára.

A gyakorlóiskola és a nyári tanfolyam messze földrõl vonzotta a látogatókat. A századfordulón tanulmányozta Rein iskoláját a kiváló magyar pedagógus, Schneller István is. Reinrôl alkotott benyomásait így összegzi:

"Rein impulzív személyisége, mûködésének népszerûsítõ és toborzó iránya, nemkülönben a népéletnek az egyetem körébe való bevonása és az egyetem kapuinak tágítása magyarázza meg azt, hogy a paedagogiai és didaktikai kérdéseket nemcsak az elmélet, hanem a gyakorlat szempontjából is kívánja tárgyalni, hogy nem elégszik meg azzal, hogy a Herbart-iskola alaptanait rendszerben ékessen hirdesse, hanem ezeket az életre alkalmazottan bemutatja, illetõleg az iskola elvei szerinti kísérletezésre és mindennek megbeszélésére is alkalmat nyújt. Ez teszi szükségessé az egyetemi paedagogiai seminariumot és az azzal kapcsolatos gyakorló, kísérletezõ iskolát." [370]

Schneller ugyanakkor látta az érem másik oldalát is. Németországi tanulmányútjáról szóló könyvében részletesen kifejti ellenérzéseit: Ellenzi, hogy a kezdõ tanárjelöltek a gyakorlóiskolát kísérletezõ iskolának tekintsék, ilyen "experimentumokat" szerinte csak a pedagógia professzora végezhet. Személyes tapasztalatai alapján a gyakorlóiskola épületét és berendezését szegényesnek tartja, a vezetõ tanárok és a jelöltek óráit formálisnak, "kedélytelennek".

Rein tudományos munkásságának fontos eredménye az általa szerkesztett tízkötetes pedagógiai lexikon (Enziklopädisches Handbuch der Pädagogik), amely a világirodalom legnagyobb terjedelmû pedagógiai lexikona volt.

Ziller tanítványa volt Otto Willmann (1839-1929), a herbarti utat követõ német didaktika legjelentõsebb alakja.

Willmann az oktatást nemcsak nevelõ hatásúnak tartotta, hanem olyan tevékenységnek, amely a társas közösség mûvelõdési javainak megõrzésére és továbbfejlesztésére irányul. A felnövekvõ generációkat képessé kell tenni arra, hogy a nemzedékek során felhalmozott mûveltséget tovább ápolja és gyarapítsa. Willmann így a mûveltség kollektív jellegére teszi a hangsúlyt.

Az oktatandó tananyagot Willmann három csoportra osztotta:

1. A mûveltség alapvetõ (fundamentális) elemei. Ezek a legrégebbiek, s egyúttal legalkalmasabbak a képességek kibontakoztatására. Ide tartoznak a klasszikus nyelvek és irodalmuk, a matematika, a vallástan és a filozófia.

2. A mûveltség járulékos (akcesszórikus) elemei. Ezek nem annyira a képességeket fejlesztik, inkább ismereteket nyújtanak: a történelem, a földrajz, a természetrajz, a természettan és a kémia tartozik ebbe a csoportba.

3. A mûveltség képességfejlesztõ elemei. Willmann az éneket és a zenét, a rajzot, a kézimunkát és a tornát sorolja ide.

A német pedagógus alapvetõ különbséget tesz az oktatás (Unterricht) és a mûvelés (Bildung) között. Az oktatás szûkebb kategória: az embernek csak egyik oldalát - az értelmét - fejleszti. A mûvelés ezzel szemben a teljes személyiséget alakítja: az értelemre éppúgy hat, mint az érzelemre, az akaratra és az ízlésre. Az oktatás csak ismereteket ad, a mûvelés sokkal többet. A mûvelt ember ilyen értelemben több, értékesebb, mint az ismeretekben gazdag.

Willmann didaktikája a mûvelõdéselméleti alapokon nyugvó oktatáselmélet elsõ reprezentánsa. Hatása rendkívül jelentõsnek mondható a huszadik századi didaktika fejlõdése szempontjából.

Herbart a pedagógia történetének egyik legvitatottabb - mindamellett egyik legnagyobb hatású - személyisége. Követõi továbbfejlesztették, némelykor el is torzították pedagógiáját. Hívek és ellenzõk tábora sorakoztatta fel a herbartiánus pedagógia mellett és ellen szóló érveket.

Németországban már a múlt század nyolcvanas éveitõl megindult egy Herbart-ellenes áramlat, amely fõleg követõinek pedagógiáját vette célba. Még ennél is nagyobb horderejû támadást indított e neveléstani koncepció ellen a pragmatista pedagógia kiváló amerikai képviselõje, John Dewey. (Az õ Herbart-kritikájára a késõbbiekben még bõvebben kitérünk.) Ez azonban már a huszadik századi reformpedagógiák kibontakozásának velejárója: szinte valamennyi irányzat a herbarti pedagógia tagadásából vezette le saját tanait.

Herbart pedagógiája - mindezekkel együtt - igen fontos állomása az egyetemes neveléstörténetnek.