A német filozófia klasszikus képviselőinek többsége foglalkozott a nevelés-oktatás-művelôdés kérdéseivel is. Gondolataik térben és időben egyaránt igen széles körben terjedtek el világszerte, így jelentősen befolyásolták a magyar pedagógia fejlődését is. A következőkben Kant, Fichte, Hegel és Schleiermacher neveléssel kapcsolatos nézeteit tekintjük át.
Immanuel Kant 1724-ben született Königsbergben, szegény sorsú iparoscsalád gyermekeként. Szülei a pietizmus követői voltak: az egyszerű, tiszta, bensőséges, de ugyanakkor az evilági praktikum felé is nyitott hitélet kitörölhetetlen nyomokat hagyott a fiatal Kant lelkében.
A középiskola elvégzése után a königsbergi egyetemen tanult filozófiát, matematikát és természettudományokat. Tanulmányai végeztével kilenc esztendeig házitanítóként működött, majd a königsbergi egyetem magántanára, majd professzora lett. Több, mint negyven esztendeig tartó pályafutása alatt matematikát, fizikát, metafizikát, földrajzot, antropológiát és pedagógiát adott elő. 1804-ben halt meg, közel nyolcvanesztendős korában.
Kant 1776-tól 1787-ig tartott pedagógiai tárgyú előadásokat a königsbergi egyetemen. Az akkori szokásnak megfelelően egy korabeli tankönyvet vett alapul (ez a könyv egy Bock nevű szerző műve volt: "A nevelés művészete"). Ehhez fűzte megjegyzéseit, ennek kapcsán fejtette ki neveléssel-oktatással kapcsolatos gondolatait.
Egyik tanítványa, Fr. Th. Rink 1786-ban feljegyezte, s később, 1803-ban kiadta az előadások szövegét "Kant über Paedagogik" (Kant a pedagógiáról) címen.
Kant a nevelésnek igen nagy fontosságot tulajdonított. "Az ember csakis a nevelés által válhat emberré. Semmi más, mint amivé a nevelés teszi" - olvashatjuk egyik fennmaradt pedagógiai előadásában. [339] Az emberi nem kiteljesedése az a végső perspektíva, ami a nevelés művészetének irányultságot ad.
A nevelés célját Kant tehát az ember rendeltetéséből vezeti le; ez pedig nem más, mint felemelkedés az igazi erkölcsiség szintjére. Határozott állásfoglalás volt ez a felvilágosodás századának olyan etikai rendszereivel szemben, amelyek az ember egyéni boldogulásra való törekvését, jól fölfogott individuális érdekét helyezték a középpontba. Az ilyen eudaimonista (boldogságközpontú) utilitarista pedagógiákkal szemben Kant azt vallja, hogy el kell juttatni az embert a tiszta moralitás, az erkölcsi autonómia fejlettségi szintjére. Oda, ahol a bensővé vált erkölcsi szabályok (maximák) irányítják az ember életét, nem pedig az ösztönök vagy a társadalmi törvények és szabályok külső kényszere.
Az ember morális fejlődésének, öntökéletesedésének három lépcsőfoka rajzolódik ki Kant fejtegetései nyomán: Az első az ősi ösztönök által meghatározott "empirikus én" szintje, ahol az egyéni érdekek határozzák meg a cselekvést. Ezt követi a "szociális én" foka, amelyen már a társas együttélés szabályai kormányozzák. Végül felemelkedhet az "autonóm, morális én" szintjére, oda, ahol a belső ösztönzővé vált erkölcsi törvény, a "kategorikus imperatívusz" irányítja magatartását, cselekedeteit. Individuum, majd polgár után így válhat végre emberré - a szó teljes értelmében.
Az emberi kiteljesedéshez, a szabadsághoz vezető erkölcsi fejlődésnek ehhez hasonló útját térképezte föl - mint már korábban láttuk - Pestalozzi is. A "természetes állapot", majd "társadalmi állapot" után ő is a "tiszta erkölcsiség" magaslatára kívánja feljuttatni neveltjét.
Látnunk kell ugyanakkor azt is, hogy Kant az autonóm moralitást mint eszményt, ideát állítja a tökéletesedésre vágyó ember elé. A teljes erkölcsi tökéletesség az érzékszervek számára hozzáférhető "empirikus világban" nem érhető el. De az ember tagja lehet az időfölötti "intelligibilis világnak" is, ahol már nem a kauzalitás törvényei érvényesülnek, s ahol megvalósul a tiszta ész által kínált szabadság.
A nevelés tehát mindenekelőtt a jövőnek szól: "Talán remélhetjük, hogy a nevelés mindig jobb és jobb lesz, és hogy minden következő nemzedék egy lépéssel közelebb jut az emberiség tökéletesedéséhez, mert az educatio mögött rejlik az emberi tökéletesség nagy titka. [...] Nagyszerű dolog elképzelni, hogy az emberi természet folytonosan jobbítható a neveléssel. Ez egy jövendő, boldog emberi nem reménységét nyújtja nekünk." [340]
Ez már nem a felvilágosodás "parttalan" pedagógiakultusza, kétely nélküli optimizmusa. Kant látja a nevelés előtt tornyosuló akadályokat is: a szülők a jelenre, s nem a jövőre készítik föl gyermekeiket, az uralkodók pedig egyszerűen úgy tekintenek alattvalóikra, mint "céljaik elérésének eszközeire" [341]
Hogyan képzelte el a königsbergi bölcs a nevelés gyakorlatát?
Előadásaiban többféle fogalmi rendszert használ. Talán éppen azért, mert a pedagógiát művészetnek tekinti, nem törekszik a minden pontján hézagtalanul illeszkedő fogalmi háló kifeszítésére, egyedül érvényes pedagógiai taxonómia kidolgozására.
Tanulságos és érdekes az a felosztás, amely szerint Kant a nevelés célját két úton: "fizikai" és "praktikus" nevelés révén akarja elérni.
Ez a két fogalom magyarázatra szorul, egyik sem a mai szóhasználat szerint értendő. A "fizikai nevelés" (Physische Erziehung) az embert mint természeti lényt alakítja, fejleszti. A fizikai nevelés Kantnál testre és lélekre egyaránt irányul. Tehát nemcsak a testi erők fejlesztését érti ezen, hanem a szellemi képzést, sőt az erkölcsi jellem alapjainak lerakását is. Már amennyiben a természetes adottságok kiműveléséről van szó, nem pedig az erkölcsileg szabad személyiséget irányító törvények elsajátíttatásáról, bensővé tételéről. [342]
A "fizikai nevelés" magában foglalja: a test gondozását (Wartung und Verpflegung) a fegyelmezést (Disziplin) és a kiművelést (Kultur), azaz a test és lélek kiművelését, "kultiválását".
A "kiművelés" önmagában is összetett folyamat:
Egyrészt az ember értelmére irányul: ismeretekkel vértezi fel, készségekkel, "ügyességekkel" látja el.
Másrészt viszont "okosságot" nyújt, olyan képességet, amelynek birtokában az ember betagolódik az őt körülvevő szűkebb-tágabb szociális körökbe. A társas együttélés szabályait elfogadva fel is tudja használni a társadalmat egyéni céljai elérésében.
Tudjuk Kantról, hogy rendkívüli hatást gyakorolt rá Rousseau "Emil"-je. Még rigorózus pontossággal szabályozott életrendjén is változtatott - felhagyott délutáni sétájával - hogy ezt a könyvet egyvégtében elolvashassa.
Amikor pedagógiai előadásaiban a test gondozásáról beszél, teljes mértékben Rousseau nyomdokain halad. Az anya kötelessége, hogy maga táplálja gyermekét. Kerülni kell a pólyázást, a ringatást, a túl meleg öltözéket - általában a kényeztetést. Ezek helyett hideg fürdőket és kemény fekhelyet ajánl.
A pólyázás ártalmairól így ír: "Próbáljunk csak meg egyszer egy felnőtt embert bepólyázni, s lássuk, vajon nem fog-e ő is kiabálni, félni, kétségbeesni?" [343]
Ugyanilyen elítélendő az akkoriban elterjedt "járószalag" (Leitband) és "járókocsi" (Gangelwagen) használata. "Mégiscsak furcsa - mondja Kant -, hogy a gyermeket meg akarjuk tanítani a járásra, mintha lenne olyan ember, aki e tanítás hiányában nem tudna járni." [344]
Ezzel szemben viszont nagyon fontos az edzés, a test, az érzékszervek fejlesztése, a gyakorlás. A gyermeknek természetes lételeme a játék, a természetes keretek között végzett testmozgás. "Sohasem fogtok valakiből derék férfit nevelni, aki előbb nem volt vásott kölyök. Egy vidám legénykéből hamarabb lehet becsületes embert faragni, mint egy koravén, okoskodó ifjoncból." [345]
A fegyelmezés a gyermek ösztönös vadságát fékezi, megtanítja állati lényének legyőzésére. Előkészíti arra, hogy majdan felemelkedjék az autonóm moralitás, az igazi emberség szintjére. Kant elveti a fegyelmezés drasztikus elemeit, a rabszolgákhoz méltó fenyítést. A gyermeket meg kell tanítani arra, hogy úgy éljen szabadságával, hogy eközben mások szabadságát ne veszélyeztesse.
A testi kultúráról, a test kiműveléséről szólva az érzékszervek és az akaratlagos mozgások fejlesztését szorgalmazza. Erőre, gyorsaságra, biztonságos, kiforrott mozgásra van szüksége ahhoz, hogy szükség esetén tudjon magán segíteni.
A lélek fizikai kultúrája két úton: szabad és skolasztikus módon mehet végbe. Az előbbi a játékos tevékenységet, az utóbbi a munkát jelenti. Nem lehet a gyermeknek mindent játékosan megtanítani - bírálja a filantropistákat Kant. "A legnagyobb mértékben fontos, hogy a gyerek megtanuljon dolgozni." [346] nélkül nem élhet, hiszen "az ember az egyetlen állat, amelynek dolgoznia kell". Az iskola sokat segíthet a munkára való hajlam kibontakoztatásában.
Ki kell művelni a szellemi erőket: az emlékezetet, a képzelőerőt stb. De el kell sajátítani a civilizáció viszonyrendszerének ismeretét, az emberekkel való bánni tudás képességét, "okosságát" is.
Kant pedagógiájában a fő hangsúly mégsem az értelem nevelésén van. Ez nem véletlen, hiszen a "praktikus ész"-nek (erkölcsi, morális észnek) filozófiai rendszerében is elsőbbsége van a "teoretikus ésszel" szemben. Csak a "praktikus nevelés" (praktische Erziehung) révén válhat az ember az érzékek fölötti, intelligibilis világ tagjává.
Csak ennek révén válhat képessé arra, hogy alávesse cselekedeteit a már belülről átélt, önként vállalt erkölcsi törvények (kategórikus imperatívuszok) irányító szavának. Itt már nem kényszerűségből vállalt engedelmességről van szó! A bensővé vált erkölcsi törvény racionális úton szabályozza magatartásunkat, nem hagy teret a vívódásnak, a kételynek, az érzelmek hullámzásából fakadó elbizonytalanodásnak.
Kant etikai szigorúsága (rigorizmusa) azt követeli az erkölcsileg érett ifjútól, hogy egy cselekedet ne azért legyen számára értékes, mert hajlama így diktálja (ez az eudaimonista boldogságetika zsákutcájába terelné), hanem azért, mert általa kötelességét teljesíti. Hiába tesz az ember jót - ha az ösztöneinek kielégítését szolgálja vagy külső kényszerítő erőből fakad, akkor cselekedete etikailag értéktelen. "Cselekedj úgy - szól Kant sokat idézett tanítása a kategorikus imperatívuszról -, hogy akaratod maximája mindenkor egyúttal általános törvényhozás elvéül szolgáljon." [347]
Kant filozófiája az emberi gondolkodás egyik csúcspontja. Filozófiai-etikai rendszerére alapozott önálló pedagógiai szisztémát ugyan nem alkotott, neveléssel, oktatással kapcsolatos gondolatai mégis termékenyítőleg hatottak az európai pedagógiára, elősegítették tudománnyá fejlődését.
Pedagógiai előadásai 1868-ban Pesten magyar nyelven is napvilágot láttak. A fordító, id. Mándy Péter a következő címen tette közzé a königsbergi bölcs neveléssel kapcsolatos gondolatait: "Kant Immánuel pedagógiája avagy nevelésről írott könyve".
Tovább haladt a Kant által kijelölt úton a német klasszikus idealizmus másik képviselője, Johann Gottlieb Fichte (1672-1814).
Fichte egy szegény takácsmester gyermekeként született Rammenauban. Kolostori iskolában tanult, majd Jénában és Lipcsében teológiát hallgatott az egyetemen. Érdeklődése egyre inkább a filozófia felé fordult, így teológiai záróvizsgáját sem tette le. Egy zürichi polgárcsaládnál kapott magántanítói állást 1788-ban. Svájcban ismerkedik meg Rousseau filozófiájával és Pestalozzi pedagógiájával. A döntő hatást mégis Kant filozófiája gyakorolta gondolkodásának fejlődésére, akinek tanaival Lipcsébe való visszatérte után találkozott.
Kant barátságába fogadta a fiatalembert: házitanítói állást szerzett neki és gondoskodott egyik tanulmányának kiadásáról. A "Kísérlet minden kinyilatkoztatás kritikájára" teljesen Kant szellemében íródott, s az olvasók - miután a kiadó lehagyta a szerző nevét - valóban Kant-műnek hitték. Fichte e mű nyomán valóságos üstökösként tűnt fel a német szellemi élet egén.
Fichte 1807-ben a francia megszállás alatt levő Berlinbe megy. A Berlini Akadémián nagyhatású előadássorozatot tartott, mely "Beszédek a német nemzethez" címen nyomtatásban is megjelent. 1810-ben megnyílt a város egyeteme, mely sok tekintetben az ő elképzeléseit is tükrözte. Professzori és dékáni kinevezést kapott. Berlinben érte a halál 1814-ben.
Fichte filozófiai rendszerének kibontásában tehát Kant nyomdokain haladt. Később azonban már bírálta mesterét: a következetesen végigvitt kriticizmust hiányolta nála. Kant azzal, hogy nem küszöbölte ki filozófiájából a materializmus minden elemét, a tudatunktól függetlenül létező ("magánvaló") világ fogalmát, végül is nem tette meg azt a lépést, amelyet tanítványa már nem vonakodott megtenni. Ez a döntő lépés pedig a szubjektív idealizmushoz vezet.
Fichte felfogása szerint az egyedüli reális létező az abszolút Én, az emberi öntudat általában (tehát nem a személyes empirikus én!). Ami pedig ezzel az Én-nel szemben áll, amire az Én tevékenysége irányul, az a nem-Én. Olyan produktuma ez az Én-nek, mely folyamatosan leküzdendő korlátként, cselekvésre sarkalló ösztönző erőként jelenik meg az ember életében. Az abszolút Én fogalma tehát végső soron elválaszthatatlan a cselekvésre irányuló szükséglet, az akarat fogalmától.
Fichte még Kantnál is határozottabban szembehelyezkedett a felvilágosodás korának egyéni boldogságra épülő etikai rendszereivel. Az ember két világ polgára: egyrészt a természeté, és az attól függetlenül létező időfölötti, intelligibilis világ tagja. Kanttal együtt hangsúlyozza, hogy csak ez utóbbi világ "polgáraként" lehet az ember igazán erkölcsös. Ennek a metafizikus világnak a kikezdhetetlen etikai törvénye, kategórikus imperatívusza irányítja - elvi síkon - a cselekedeteit.
Mert mi haszna lenne egy "földi paradicsom" megteremtésének? Milyen élet lenne ott? - teszi fel a kérdést "Az ember rendeltetése" című könyvében. "Azért ennék és innék csupán, hogy megint éhes és szomjas legyek, hogy ehessek és ihassak, míg el nem nyel a lábaim alatt megnyíló sírgödör, hogy magam is kicsírázzak a földből mások táplálékául? Azért nemzenék hozzám hasonlatos lényeket, hogy ők is egyenek és igyanak, és meghaljanak, és hozzájuk hasonlatos lényeket hagyjanak hátra maguk után, kik ugyanazt fogják tenni, amit már én is tettem? Mivégre ez a szakadatlanul önmagába visszatérő kör, ez a mindig újból ugyanúgy kezdődő játék, melyben minden azért keletkezik, hogy elmúljon, s csak azért múlik el, hogy újból keletkezhessék, ahogyan már volt, ez a szörnyeteg, mely szüntelen elnyeli, hogy újfent megszülhesse önmagát, és megszüli, hogy újfent elnyelhesse." [348]
Csak e magasabb rendű világ tagjaként élheti át az ember az igazi szabadságot, csak itt szabadulhat meg a materiális-természeti-érzéki világ lelket béklyózó ösztöneitől. Kanthoz hasonlóan fogalmazza meg Fichte is a legfőbb erkölcsi parancs kategórikus imperatívuszát: "Cselekedj mindig a kötelességedről való legjobb belátásod szerint"; azaz "cselekedj lelkiismereted szerint".
Fichte szerint ez az erkölcsi törvény csak a szó igazi értelmében vett társas közösségben valósítható meg. Az ember legnagyobb tévedése az, ha azt hiszi, hogy a maga számára képes "létezni és élni, gondolkodni és működni". Az ember a természettel nem mint egyes ember, hanem mint par excellence közösségi lény áll szemben.
Pedagógiai gondolatokat is tartalmaznak azok a beszédek, amelyeket a francia megszállás alatt álló Berlinben intézett 1807-8 telén a német nemzethez.
A nevelés a népek felemelkedésének eszköze lehet - ez a tipikusan felvilágosult idealista meggyőződés nyer kifejezést nagyhatású beszédeiben. Éppen ezért kemény szavakkal bírálta a régi nevelés gyakorlatát és felvázolta az egész német nemzetre kiterjedő új nevelés körvonalait.
A régi nevelés - így Fichte - csak az egyénre volt tekintettel, a közösséget figyelmen kívül hagyta. Önzővé, embertársai iránt közömbössé tette a gyermekeket. Felületes műveltséget nyújtott: csak az emlékezetet töltötte meg, viszont nem formálta az ember teljességét, nem jutott el a lélek mélyéig. Ugyanakkor csak a kiváltságos rétegekre szorítkozott, a nemzet többségét figyelmen kívül hagyta, jellemük formálódását a véletlenre bízta.
Az új nevelésnek ezzel szemben az egész nemzet nevelésének kell lennie a polgári demokrácia jegyében.
"Eszerint nem marad számunkra más hátra, minthogy kivétel nélkül mindenkit, aki német, az új képzésben részesítsünk, úgy, hogy az ne egy bizonyos társadalmi rendnek, hanem a nemzetnek mint ilyennek és különbség nélkül minden tagjának képzése legyen, amelyben, vagyis a jóra irányuló belső tetszés kialakításában, minden rangkülönbség, amely a fejlődés más ágaiban még továbbra is fennállhat, teljesen megszűnjék és eltűnjön, és hogy ily módon közöttünk semmiképpen sem népnevelés, hanem sajátos német nemzetnevelés jöjjön létre." [349]
Fichte pedagógiája tehát szociális irányultságú, társadalmi pedagógia. Az elméleti alapvetés terén még Pestalozzit is túlszárnyalja, de - mint tudjuk - a svájci pedagógus gyakorlati nevelőként is maradandó életművet hagyott maga után.
Fichte szerint a nevelés feladata az, hogy megmutassa a fiatalnak az utat, amely a boldog, erkölcsös élethez vezet. Meg kell mutatnia az ifjúnak azt, hogy saját autonóm erkölcsi személyiségének kialakulását nem várhatja külső hatalom csodatettétől. A szabadság, boldogság, erkölcs és kultúra csakis egyéni erőfeszítés, egyéni munka révén érhető el.
Mindeközben az ember megtanul együttműködni másokkal, betagolódik az őt körülvevő szociális körökbe. Sajátos egyéni értékeivel pedig gazdagítja nemzetének közösségét.
Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) műveiben számtalan pedagógiai vonatkozású fejtegetést találhatunk. Rendszerező igényű pedagógiai művet, neveléstant mégsem írt, sőt pedagógiai tárgyú előadásokat sem tartott. Magyarázható ez a hiány azzal, hogy a pedagógiát is - miként az etikát, az erkölcsiséget - teljes egészében gyakorlati élettevékenységnek fogta föl, s így fogalmi rendszerezésre alkalmatlannak találta.
Stuttgartban született magas rangú tisztviselő családból. A tübingeni egyetemen teológiai, filológiai és filozófiai előadásokat hallgatott. Egyetemi tanulmányai befejezése után Bernben és Majna-Frankfurtban nevelősködött. Ezt követően a jénai egyetemen lett magántanár, majd professzor. A napóleoni háborúk egy időre megszakították egyetemi pályafutását - 1808-ban Nürnbergbe költözött, ahol az ottani gimnázium igazgatójaként működött nyolc esztendeig. 1816-ban egyszerre három egyetem (a berlini, az erlangeni és a heidelbergi) ajánlotta fel neki a filozófiai katedrát. Először Heidelbergbe költözött, majd két évre rá Berlinbe ment, ahol rendkívüli sikert aratva tanított egészen haláláig.
Hegel filozófiájában központi helyet foglal el az evolúció, a fejlődés gondolata. A világfolyamat nem más, mint fejlődés, amelynek legfőbb mozgatórugói az ellentmondások. A dialektika törvényei érvényesek az emberiség fejlődésére, az emberi történelem menetére is.
A világtörténelemben tetten érhető az objektív szellem kibontakozása. S minthogy e szellem lényege a szabadságra való törekvés, a természet uralma alól való menekülés, ezért a világtörténelem végső soron nem más, mint a szabadság fokozatos kibontakozása, öntudatosulása.
Hegel alapvető különbséget fedez fel aközött, ami természet által meghatározott, és aközött, ami szellemi, ami a szabadság birodalmába tartozik. (Felfogása így szinte antitézise Rousseau természetközpontúságának.)
A természeti ember a természet feltételeinek rabja, a szellemi ember - ezzel szemben - önmagának parancsol. Az emberiség fejlődése során felemelkedik a természeti megkötöttségek igájából a szellem uralmához, a szabadság birodalmához. Az ókori keleti népeknél egyedül az uralkodó, a despota tudhatta magát szabadnak, az antik görögöknél és rómaiaknál sokan, de velük szemben ott állt a rabszolgák leigázott tömege. Csak a kereszténység juttatta el az emberiséget az igazi szabadság tudatához. A fejlődés fokozatai a világtörténelemben is úgy következnek egymásra, mint az ember életében. Hegel az emberiség gyermekkoráról, ifjúkoráról, férfikoráról és aggkoráról beszél.
Hegel történetfilozófiájából egyenesen következik pedagógiai felfogása: Az emberiség fejlődése - mint láttuk - nem egyéb, mint az objektív szellem kibontakozása, öntudatosulása, s ez a folyamat érhető tetten az egyén fejlődésében is. A nevelés feladata ezért az, hogy segítse az egyénben a szellem szabadságának megvalósulását.
Az ember kettős meghatározottságú lény: egyrészt természeti, másrészt szellemi, eszes teremtmény. Szellemi oldalát tekintve születésétől fogva nem az, aminek lennie kellene. Nem szabad, hanem rabja a természeti feltételeknek. A nevelés éppen ezért az a tevékenység, amely felszabadítja az egyénben rejlő szellemet a természet béklyóitól.
"A pedagógia - írja Hegel - az a művészet, amellyel az embereket erkölcsösebbé tesszük. A nevelés az embert természeti lényként veszi, és megmutatja az utat, hogy újjászülessék, vagyis hogy első természetét második szellemi természetté változtassa át, úgy, hogy az, ami szellemi, megszokássá váljék..." [350]
Amikor Hegel elismeri a nevelés pótolhatatlan szerepét, egyúttal rámutat korlátira is: a gyermek bizonyos adottságokkal születik, amelyek eleve behatárolják a nevelés lehetőségeit. Nem várható tehát más a neveléstől, mint annak a kibontakoztatása, ami a gyermekben eleve csíraszerűen benne szunnyad.
Hegel az objektív szellem kibontakozása legmagasabb fokának az erkölcsiséget tekinti. Azt a moralitást, amely a családban, a polgári társadalomban és végső fokon az államban ölt testet. Az állam - az alkotmányos monarchia - az eszme fejlődésének csúcsa, az erkölcsiség betetőződése.
Az állam éppen ezért teljes hatalmat gyakorolhat az egyének felett, az individuumnak alá kell rendelnie magát, fel kell oldódnia benne.A nevelés feladata is ez: készítse fel az egyént az állami közösség életében való részvételre. Csak az állam közösségébe tagolódva tehet szert értékre, itt nyerhet értelmet egyéni élete. A nevelés tehát voltaképpen állampolgári nevelés.
Hegel amellett, hogy elismeri a családi nevelés fontosságát kisgyermekkorban, mindenekelőtt az állam által szervezett, nyilvános közösségi nevelés, az iskolai oktatás fontosságát hangsúlyozza.
Egyúttal állást foglal minden olyan törekvéssel szemben, amelyek a nevelésben az egyéni hajlamokhoz való igazodást tartják kívánatosnak. A német filozófus ezzel ellentétben az egyetemesen emberi érvényre juttatását szorgalmazza: a kultúraszerűség elvét fogalmazza meg a természetszerűség elvével szemben.
Elítélve egyes korabeli pedagógiai irányzatok játékosságra való törekvését, a pedagógus tekintélyének hangsúlyozása mellett tör lándzsát. A szellemi képzés mellett legfontosabbnak az akarat nevelését tartja. A szabadon cselekvő, autonóm személyiség kialakításakor nem tartja mellőzhetőnek a következetes fegyelmező eljárásokat sem.
Szigorúan következetes, rigorózus etikai rendszere, kultúraközpontú pedagógiai felfogása jelentős hatást gyakorolt a múlt század számos pedagógiai irányzatára - mindenekelőtt Eduard Spranger szellemtudományi pedagógiájára. Századunkban pedig egy nagyarányú Hegel-reneszánsz bontakozott ki, amelynek kultúrfilozófiai vetülete jelentős pedagógiai termést is hozott. (Ennek a neohegeliánus iskolának volt egyik kiváló képviselője a budapesti egyetem egykori pedagógiaprofesszora, Prohászka Lajos.)
Friedrich Daniel Ernst Schleiermacher (1768-1834) Breslauban született protestáns lelkészcsalád gyermekeként. A pietisták herrnhuti testvérközösségében kezdte iskoláit, majd a hallei egyetemen tanult teológiát és filozófiát. Itt ismerkedett meg Kant és Spinoza műveivel. Az egyetemi évek után Berlinben működött lelkészként, ahol szoros kapcsolatba került a romantikus iskola tagjaival, mindenekelőtt Fichtével és Friedrich Schlegellel. 1804-ben a hallei egyetem teológia professzora lett, de mikor a francia uralom alatt az egyetemet megszüntették, visszatért Berlinbe. Fichtével együtt részt vett az ottani egyetem alapításában. Az egyetemi katedra mellett a szószéket is felhasználta, hogy felébressze nemzete öntudatát.
Fichtével együtt Schleiermacher is azok közé tartozott, akik ideológiailag előkészítették a német felszabadító háborúkat. Politikai nézetei miatt a reakció hajszát indított ellene: felségárulás vádjával perbe fogták. Haláláig megalkuvás nélkül hirdette eszméit, kiállt a tudomány, a tanítás, a sajtó és a vallás szabadságáért.
Schleiermacher filozófiai és pedagógiai nézeteinek gyökere a német romantikus idealista filozófiába nyúl vissza. Lét és gondolkodás lényegi egységéből indul ki, azt hirdeti, hogy a világmindenség az Istennel, az Univerzummal azonos. Ebben az Univerzumban, ebben a világistenségben valósul meg a természetnek és értelemnek, a reálisnak és az ideálisnak abszolút, megbonthatatlan egysége. Ehhez az abszolút egységhez a gondolkodás nem képes felemelkedni, éppen ezért nem lehetséges semmiféle racionális alapokon nyugvó teológia.
Ezzel nemcsak a racionális teológiát utasítja el Schleiermacher, de elveti a kinyilatkoztatáson alapuló dogmarendszert, sőt a kanti etikára alapozott vallástant is. A vallást az érzelmek birodalmába sorolja - nagy meghökkenést váltva ki ezzel kortársai körében.
A vallás szerinte nem más, mint a világmindenségtől való abszolút függés átérzése, éppen ezért jogosult minden vallás, amely kielégíti az embernek ezt az érzelmi igényét. Ebből a szubjektív érzelmi alapokra helyezett vallásosságból egyenesen következik a vallási türelem, tolerancia gondolata, ez Schleiermacher teológiájának egyik fő értéke.
Schleiermacher az Istenség fogalma helyett leginkább az Universum vagy az Absolutum kifejezést használta - ezen kortársai közül sokan megbotránkoztak. Isten személyiséggel való felruházását nem tartotta fontosnak, hiszen ő fellelhető a világ minden pontján: a természetben éppúgy, mint az emberben. Sajátosan pánteisztikus fölfogás ez, ami Schleiermacher teológiájában a luteránus pietizmus érzelemközpontú vallásosságával ötvöződik.
Schleiermacher a berlini egyetemen háromízben (1813/3, 1820/1 és 1826) tartott pedagógiai előadás-sorozatot, melyeket csak halála után jelentetett meg egyik tanítványa. Értékes gondolatokban gazdag előadásai így sokáig csak a tanítványok szűk körében válhattak ismertté, s nem inspirálhatták a német pedagógia elméletének és gyakorlatának fejlődését.
A nevelés alapja - hirdeti Schleiermacher - az etika. Csak az etikára alapozott, abból levezetett neveléstudománynak van létjogosultsága. A pedagógia így válik alkalmazott tudománnyá, az etika "próbájává". [351] Schleiermacher határozottan elveti a helyi és időbeli viszonyoktól független, egyetemes érvényű spekulatív pedagógia gondolatát.
Az etika csak az erkölcsi értékek bemutatására, rendszerezésére képes, ezeknek megvalósítása - hangoztatja a német filozófus - a pedagógia és politika feladata. Ez utóbbi viszont csak a nevelés közreműködésével érheti el célját.
A fiatalság nevelése az idősebb generáció erkölcsi kötelessége. Ha ez az alakító hatás nem menne végbe, akkor minden egymásra következő nemzedék elmaradna az előző mögött, mivel elölről kellene kezdenie mindent.
Schleiermacher neveléssel kapcsolatos gondolataira a kiegyensúlyozottság jellemző, tudatosan elkerüli a szélsőségek csapdáját. A nevelés hatalmát, emberformáló erejét elismeri, de nem tekinti mindenhatónak, mint a felvilágosodás korának néhány filozófusa.
Ha belelapozunk Schleiermacher pedagógiai előadásának ránk maradt szövegére, meglepően modern gondolatok egész sorára bukkanhatunk:
Schleiermacher tisztában van azzal, hogy a gyermek fejlődése a belső feltételek, mozgatóerők és a külső ösztönző tényezők kölcsönhatásának eredménye. Azt is látja, hogy a gyermekre - a céltudatos pedagógiai hatásokon kívül - egyéb külső (és belső) véletlen tényezők is hatnak. A nevelőnek tehát számolnia kell azzal, hogy ezek között lelket károsító effektusok is lehetnek. Ezeket - lehetőség szerint - ellensúlyoznia kell. [352]
Mikor kell elkezdeni a gyermek nevelését, és meddig van a pedagógiának létjogosultsága? Schleiermacher szerint a fejlesztés attól kezdve lehetséges, ahogy az élet az anyaméhben megrezdül. A nevelés végpontját pedig az emberi élet végéig tolja ki: a pedagógiai hatás élethosszig tartó folyamat. [353] Ugyanakkor erkölcstelennek tartja az erőszakra alapozó nevelői eljárásokat, s azt a pedagógiai alapállást, ami a gyermeket a nevelő szubjektív önkényének kiszolgáltatott passzív "követőnek" (Anhang) tekinti. [354]
Mint láttuk a nevelésnek Schleiermacher etikai megalapozottságot biztosít. Ez az erkölcstan azonban nem Kant szigorú etikája, amely a fejlődés célját a "kellő" metafizikus birodalmába, az intelligibilis létbe helyezi.
A romantikus teológus-pedagógus nem beszél kategórikus imperatívuszról sem. Az etikai törvény és a természeti törvény kibékítésére törekszik. Az erkölcsös cselekedet szerinte az, ami megfelel az eszes akarat természeti törvényének. Ebben a kérdésben a társadalom szempontját, a morális közmegegyezést is figyelembe veszi: "A nevelés akkor jó és erkölcsös - hangoztatja egyik előadásában -, ha megfelel a társadalom erkölcsi álláspontjának." [355]
Pedagógiájában - addig egyedülálló módon - az egyén és a társadalom szempontjának összeegyeztetésére törekszik: "A pedagógiai tevékenység kettős irányultságú: egyrészt kibontakoztatja a gyermek természetes hajlamait, másrészt pedig bevezeti, "beleneveli" a társadalom erkölcsi életébe.
Nem "általában" az ember nevelése Schleiermacher célja, [356] hanem nagyon tudatosan figyelembe veszi a társadalmi realitásokat. A nevelés "végpontjainak" azokat a szűkebb-tágabb társas-közösségeket nevezi, amelyekbe a gyermek beleszületik, amelyek számára nevelni kell. Ezek az egymásra rétegződő társas-közösségek Schleiermacher szerint az állam, az egyház, a szabad társas érintkezés (magánélet), valamint a tudás és a nyelv nemzeti közössége.
Jól látja az egyén és az őt körülvevő világ szüntelen kölcsönhatását. Azt a folyamatot, amelyben a környezet alakítja az embert, s ugyanakkor az ember sajátos értékeivel gazdagítja az őt körülölelő társas-közösségét. Tömören így fejezi ki ezt a dialektikus egymásra hatást: "A nevelés belehelyezi az embert a világba, amennyiben a világot az emberbe helyezi, és az ember által alakíttatja a világot, amennyiben az embert a világ által alakíttatja." [357]
Mindezekből adódik, hogy Schleiermacher a nevelési gyakorlat két összetevőjét különíti el: az univerzális és az individuális nevelést. Az előbbi a népfajra jellemző általános sajátosságokat bontja ki az egyénben, az utóbbi pedig az individuális adottságok, "személyes sajátosságok" minél teljesebb kifejlesztésére szolgál.
Ezek eszköze nevelés terén az ellenhatás: a növendékben fellelhető rossz irányultságok leküzdése; illetve a támogatás: az erkölcsi jó eszméjével megegyező adottságok kibontakoztatása.
A nevelés három szakaszát különbözteti meg:
1. előkészítő (propedeutikus) szakasz - kizárólag a család körébe tartozik;
2. nyilvános szakasz - iskolai közösséget igényel;
3. életpályára felkészítő szakasz - feladata a szakképzés, illetve - egyetemi oktatás esetén - az önálló kutatásra való felkészítés.
Schleiermacher pedagógiai gondolatai - a fentebb említett okok miatt - a maga korában nem válhattak széles körben ismertté. Rendkívül kiegyensúlyozott, logikus felépítésű pedagógiai rendszere így elszigetelt kísérlet maradt. Hatása mégis kimutatható Magyarországon is. A személyiségpedagógia kiváló magyar képviselője, a kolozsvári pedagógiaprofesszor Schneller István (1847-1939) őt tekintette mesterének.