A XVIII. századot joggal nevezték a "pedagógia századá"- nak. A nevelés-iskoláztatás kérdése egyre inkább közüggyé vált. Írók, filozófusok, államférfiak egész sora foglalkozott pedagógiai kérdésekkel. A felvilágosodás optimizmusától vezéreltetve úgy vélték: a nevelés-felvilágosítás eszközével rendezhetők az emberi együttélés visszásságai, a súlyos társadalmi problémák.
A nevelés elméletével foglalkozó gondolkodók többsége nem a rendi, nemzeti nevelés gondolatából indult ki, hanem az emberi nem egészét tartották szem előtt. Ez az egyetemesség éppúgy jellemzi Rousseau felfogását, mint a filantropisták és a neohumanisták gondolatvilágát.
A század felvilágosult uralkodói - ezzel szemben - elsősorban politikai szemszögből vizsgálták a köznevelést. Nagy Frigyes, Mária Terézia és II. József szeme előtt a - "jó alattvaló", a "hasznos állampolgár" eszménye lebegett, aki - akárcsak egy hatalmas gépezet kis csavarja - alkalmas arra, hogy a maga területén hasznára legyen az állam magasabb rendű érdekeinek. E hasznosságelv szellemében kell az egyszerű falusi nép művelését megszervezni éppúgy, mint a városi kereskedőkét, kézművesekét, hivatalnokokét. Az is természetes, hogy a különféle életpályák más és más ismeretanyag, műveltségi tartalom elsajátítását követelik meg.
Az egyetemes embernevelés gondolatából indult ki a korszak kiemelkedő svájci pedagógusegyénisége, Johann Heinrich Pestalozzi (1746-1827) is. Pedagógiai gondolkodásának és nevelői tevékenységének alakulását életútjának egyes állomásait nyomon követve ismerhetjük meg.
Pestalozzi olasz eredetű kereskedőcsalád leszármazottjaként született 1746. január 12-én Zürichben. Édesapját korán elvesztette, ötéves korától édesanyja nevelte féltő gondoskodással. [280]
Eduard Spranger, kiváló német kultúrfilozófus így elemzi ezt a körülményt Pestalozzi pedagógiai géniuszát elemző írásában: "Élete merőben női jellegű zárt körnek jól rejtő anyai melegében kezdődik. Létének mindvégig ez a tény adta meg alapját." [281]
A túláradó anyai szeretet - mely könnyen válhatott mindenütt korlátokat emelő túlzott féltéssé - valóban befolyásolhatta a svájci pedagógus karakterének alakulását. Egyfelől nála szebben talán senki nem írt addig a kisgyermeküket nevelő édesanyákról, akik Istenné magasztosulnak gyermekük szemében. Másfelől viszont ez a "túlvédő" anyai nevelés is magyarázhatja Pestalozzi jellemének későbbi gyengéit: határozatlanságát, lágyságát, cselekedeteinek érzelmei által való irányítottságát. Játszópajtásai már gyermekkorában ráragasztották a fiús játékokban ügyetlen gyermekre a "Heiri Wunderli von Thorliken (Bolondfalvi Csudás Henrik) gúnynevet.
Jól példázza mindez a kisgyermekorri nevelő hatások sorsdöntő jelentőségét a későbbi lelki fejlődés szempontjából. Talán az olyan eltérő filozófiai-pedagógiai eszmerendszerek közötti különbség gyökerei is itt keresendők, mint például Locke-é és Pestalozzié. (Emlékezzünk: Locke, aki anyját korán elvesztette, kisgyermekként is "férfias" nevelésben részesült.)
Az elemi iskola és a színvonalas latin középiskola után Pestalozzi a híres zürichi Collegium Carolinum hallgatója lett. Ez a filológiai-teológiai képzést nyújtó főiskola - kiváló tanárai révén - európai színvonalat képviselt.
Különösen nagy hatást gyakorolt a fiatalember gondolkodására Johann Jakob Bodmer, a felvilágosodás szellemiségének képviselője. Pestalozzi hamarosan tagja lett a Bodmer alapította szűk körű irodalmi egyesületnek, a Helvét Társaságnak. Összejöveteleket, felolvasásokat, vitákat rendeztek, sőt "Emlékező" (Der Erinnerer) címen folyóiratot adtak ki.
Ebben Pestalozzi is közölt egy írást "Kívánalmak" címen. A dolgozat mértéktartó pedagógiai óhajokat is tartalmaz: "bárcsak kinyomattatna valaki néhány ívet, telve a nevelés egyszerű és helyes elveivel, amelyek a legegyszerűbb polgár vagy paraszt számára érthetők és használhatók lennének".
Egy másik újságban jelent meg "Ágisz" című tanulmánya. Itt már forradalmi hangot üt meg: a zsarnokság megdöntésére szólítja fel olvasóit.
A Helvét Társaság tagjai - így Pestalozzi is - jól ismerték Rousseau műveit. A francia filozófus forradalmi gondolatainak hatására nem maradtak meg az elméleti viták síkján: tettleg is felléptek a tapasztalt igazságtalanságokkal szemben. Az uralkodó körök reakciójaként a folyóiratot betiltották, s a társaság néhány tagját rövid időre fogságba vetették.
Feltehetően a Helvét Társaságban szerzett benyomások hatására állt el Pestalozzi eredeti tervétől, hogy teológiát tanuljon a Carolinumban. Másik választása a jog lehetett volna, mégsem ezt az utat választotta. Tanulmányait megszakítva földművelésre adta fejét.
Pestalozzi 1769 februárjában gazdálkodni kezdett a jórészt kölcsönpénzen vett birrfeldi birtokán. Ugyanazon év őszén feleségül vette Anna Schultess-t, egy gazdag kereskedőcsalád rendkívül művelt és szép leányát, aki szintén híve volt a felvilágosult tanoknak. Férjét a szülői tiltásnak ellenszegülve követte falura, a bizonytalan jövőbe.
Hamarosan megszületett egyetlen gyermekük Hans Jakob, akinek nevelésében a rousseau-i elvek követésére törekedtek. (Ezt a szellemi kapcsolatot a gyermek neve is tükrözi: a francia Jean-Jacques német változata.) Pestalozzi feljegyezte naplójába Jakab fejlődésének minden fontos mozzanatát, s hozzáfűzte a kisgyermek nevelésével kapcsolatos saját pedagógiai gondolatait is. (Pl. "...gátolja az igazság megismerését az olyan szótudás, amelyhez nem kapcsolódnak a dolgokról való helyes fogalmak." [282]
Nemsokára felépültek a gazdasági épületek, s a családi lakóház földszinti része, melyet Neuhofnak neveztek el. A mintagazdaság azonban - ahol a környék gazdálkodó parasztjait akarta volna földművelésre tanítani - csődbe ment.
Hogy a gazdaság kilátástalannak látszó anyagi helyzetén segítsen, Pestalozzi gyapotfonással kezdett foglalkozni. Ehhez azonban már több munkaerőre volt szüksége. Mintegy negyven gyermeket vett magához részben az utakon kóborló csavargók közül, részben pedig közvetlenül a környék nyomorúságos körülmények között élő családjaiból.
Abban a korban ez nem volt kivételes vállalkozás. A XVIII. századi Svájcban már fölbomlófélben volt az ősi paraszti életforma. Az ipar - egyszerű manufaktúrák alakjában - a falvakba is behatolt: a parasztság körében jövedelmező kereseti formává vált a gyapotfonás. Pestalozzi ezt a folyamatot több írásában elemzi. Jól látja, hogy milyen veszélyeket rejt magában: a mezőgazdasági munka szűkös, de biztos kenyerét a gyári kereset "véletlen kenyere" váltotta föl, egy olyan keresetforrás, mely mindenkor az ingadozó piaci viszonyok függvénye. Emellett a falusi nép erkölcsét is félti a könnyen jött keresettől: igen sokan felélték, eltékozolták, elitták a hirtelen jött pénzt.
Pestalozzi egyetlen kiutat lát: ha a háziipari munkát összekapcsolják a korszerű mezőgazdasági munkával. Így a parasztság jövedelme több oldalról biztosítva lenne.
Amikor neuhofi birtokán gyermekeket foglalkoztatott a festőbuzér és len termesztésével, gyapotfonással, szövéssel, akkor nem elsősorban a gazdasági haszon reménye vezérelte. Semmi sem állt tőle távolabb, mint a gyermekmunka kizsákmányolása - ami pedig a kibontakozó kapitalista viszonyok között már mindennapos jelenség volt. Pestalozzi mindenekelőtt nevelni akarta a szegény gyermekeket. A gyermekmunka nála elsősorban pedagógiai eszköz volt - ez pedig a korabeli viszonyok között magában hordozta a kudarc csíráit.
Pestalozzi neuhofi kísérlete akkor is gazdasági utópia lett volna, ha kedvezőbbek a működés feltételei. Ô maga nem rendelkezett megfelelő gazdasági ismeretekkel, s a durvább munkához szokott gyermekek számára is nehézséget okozott a legfinomabb kelmék előállítása. Mindez csak siettette az elkerülhetetlen gazdasági bukást. A gondok egyre szaporodtak, s Pestalozzinak 1780-ban el kellett bocsátania az utolsó gyermeket is. Ma már látjuk, hogy az intézet fenntartása folyamatos anyagi támogatás (adományok vagy hatósági segédlet) nélkül eleve bukásra ítélt, irreális vállalkozás volt.
A kísérlet pedagógiai hozama viszont kétségtelen. Pestalozzi a nevelés történetében először intézményesítette a munkára nevelést. Kézzelfogható hasznot hozó gyakorlati tevékenység segítségével készítette fel a gyerekeket a paraszti életformára.
Emellett oktatásukat sem hanyagolta el. Az írás, olvasás, számolás és vallási ismeretek tanításán túl a fiúkat megismertette a korszerű növénytermesztés eljárásaival. A lányokat pedig bevezette a háztartás vezetésébe, megtanította őket varrni, kertet művelni.
A neuhofi kísérlet végére Pestalozzin teljes kétségbeesés lett úrrá. Még az anyagi gondoknál is jobban nyomasztotta a teljes számkivetettség tudata. Egykori barátai sorra elfordultak tőle. Nem vették észre, hogy társukat éppen idealizmusa, filantróp beállítottsága sodorta bajba: az, hogy erején felül akart másokon segíteni.
Neuhof végnapjai közepette vetette papírra első igazán jelentős pedagógiai munkáját, az "Egy remete esti órája" (Die Abendstunde eines Einsiedlers) című művét. Az 1780-ban megjelentetett írás címe pontosan kifejezi alkotójának lelkiállapotát, a magára maradottság nyomasztó érzését.
Az "Egy remete esti órája" összefüggő aforizmák sorozata. Pestalozzi azt a programot vázolta föl benne, amelynek megvalósítása Neuhofban kudarcba fulladt, s amelynek megvalósításán később mintegy fél évszázadon át fáradozott. A művelődéshez minden embernek joga van - fejti ki Pestalozzi -, és a társadalom köteles arról gondoskodni, hogy ezt a jogát mindenki gyakorolhassa.
A nevelés legfőbb célja eszerint az ember felemelése az igazi humanitás fokára. Ez pedig az ember általános nevelése, teljes körű kiművelése útján valósítható meg. A "hivatásra való" nevelés és a "rendi képzés" ehhez képest másodlagosak, ezeket "mindenkor alá kell rendelni az emberképzés általános céljainak". [283]
Pestalozzinak ez a felfogása a kor humanitáseszményét tükrözi: az embernek minden belső erejét, képességét arányosan, harmonikusan ki kell fejlesztenie.
Pestalozzi lélektani felfogása megfelelt ennek a nevelési célkitűzésnek. Az abban a korban rendkívül népszerű Wolff-féle képességlélektan híve volt. Felfogása szerint az emberi lélekben egymástól elszigetelt erők léteznek. Ezek maguk is a tökéletesedésre törekednek, de teljes kibontakoztatásuk a nevelés feladata. (Ezek az erők: a megismerés, az akarat a technikai képesség stb.) A nevelő munkája leginkább a kertészéhez hasonlítható: képességet nem teremthet, de azok meglévő csíráit még a gyengeelméjűben is kifejlesztheti egy bizonyos fokig.
Az "Egy remete esti órájá"-ban Pestalozzi már megfogalmazza azt a pedagógiai gondolatot, amely később közismertté vált: a nevelés legközelebbi, s egyúttal legfontosabb köre a család. "Az emberiség házi viszonyai a természet első és legfontosabb viszonyai" - írja Pestalozzi. "Ezért vagy te, atyai ház, alapja az emberiség tiszta természeti képzésének." [284]
Az "Egy remete esti órája" - mint említettük - aforizmák gyűjteménye, a művelt olvasóközönség számára íródott. Pestalozzi viszont szerette volna gondolatait szélesebb körben is ismertté tenni. Ezért négyrészes regénysorozatot jelentetett meg kifejezetten az egyszerű nép számára. Ennek első kötete 1781-ben jelent meg "Lénárd és Gertrúd" címen.
A regény a Zürich környéki Bonnal faluban játszódik. Itt él családjával Lénárd, a kőműves. A jólelkű, de gyenge akaratú ember teljesen kiszolgáltatott a bíró-kocsmáros Hummelnek, aki állandó ivásra, költekezésre kényszeríti. A regény pozitív hőse Lénárd felesége, Gertrúd, négy gyermek anyja. A nemes lelkű asszony elkeseredetten harcol a bíró gonoszsága ellen, igyekszik férjét jó útra téríteni.
Gertrúd végső kétségbeesésében a falu jóakaratú földesurától, Arnertól kér segítséget. Arner azonnal intézkedik. Munkát ad Lénárdnak, Hummelt pedig válaszút elé állítja: a bírói hivatalt tartja-e meg magának vagy a kocsmát. Hummel bosszút áll: a sötétség leple alatt megpróbálja eltávolítani Arner birtokának egyik fontos határkövét. Babonás rettegésében azonban holtra rémül egy lámpást tartó paraszttól. Elfut, s mindent bevall a falu lelkészének. A földesúr igazságot szolgáltat, a faluban minden jóra fordul. Lénárd és Gertrúd családjában is helyreáll a béke.
Pestalozzi regényének legfontosabb alakja Gertrúd, a tiszta lelkű, erős akaratú édesanya. Magára hagyatottan elkeseredett harcot folytat azért, hogy züllött férjét visszavezesse a családjához. Közben gyermekeiről sem feledkezik meg: neveli, tanítgatja őket. Végtelen anyai szeretete képes arra, hogy megvédje gyermekeit a külvilág romlottságától, gonoszságától. Szilárd erkölcsi tartása segíti céljai elérésében.
A "Lénárd és Gertrúd" első kötete mestermű. A falu életét rendkívül kifejezően, hitelesen ábrázolja. Alakjai élek, a cselekmény és a gondolatiság egyensúlyban van. Ez a harmónia a későbbi kötetekben megbomlik, a leíró, elmélkedő részek aránytalanul felduzzadnak.
Ezekből a további részekből viszont fontos pedagógiai tanulságok vonhatók le. Az olvasó nyomon követheti, hogy a falu tanítója (Glülphi) és jóakaratú új bírója (Gyapot Meyer) hogyan szervezik meg az iskolát. Ebben az iskolában az írás, olvasás, számolás készségének elsajátítása mellett munkaoktatás is folyik. Kézműiparra (gyapotfonás, -szövés) földművelésre és a házi gazdaság vezetésére tanítják a gyerekeket.
Azt is látnunk kell, hogy a bonnali iskolában - akárcsak a mintaként szolgáló neuhofi telepen - a munka és az oktatás tartalmi összeolvasztásáról nincsen szó. A gyerekek fonás közben olvasnak vagy énekelnek, a kétféle tevékenység párhuzamosan fut - az idővel való takarékoskodás polgári erényének jegyében.
A "Lénárd és Gertrúd" első kötete hatalmas sikert aratott. A könyvet lelkészek a szószékről olvasták fel, részletei folyóiratokban jelentek meg, kalendáriumokba is bekerültek. A francia forradalom törvényhozó gyűlése 1792-ben Pestalozzit ezért a művéért és pedagógiai munkásságáért a "Francia Köztársaság Polgára" címmel jutalmazta meg.
1782-ben adta ki második népkönyvét, "Kristóf és Elza" címen. Ez a mű tulajdonképpen nem más, mint az előző könyv értelmezése, magyarázata. Hősei téli estéken összegyűlnek és részleteket olvasnak fel a "Lénárd és Gertrúd"-ból. A felolvasást követi a hallottak megbeszélése, értelmezése.
Pestalozzi mindenekelőtt gyakorlati nevelő volt, géniusza a pedagógia gyakorlatában nyilvánult meg legtisztábban. Írásainak nagy része is a pedagógia gyakorlati kérdéseivel foglalkozik.
A csekély számú kivétel egyike az a tanulmány, amelyet - hosszas előkészítő munka után - 1797-ben adott ki. A mű címe: "Vizsgálódásaim a természet menetéről az emberi nem fejlődésében". [285] A könyv küzdelmes munka eredménye, a szerző szándéka vele elsősorban saját emberfelfogásának belső tisztázása volt.
A "Vizsgálódásaim..."-ban Pestalozzi az emberi természetről alkotott nézeteit fejti ki, megalkotja saját antropológiáját. A korábbi optimizmusnak ebben a műben már nyoma sincs. Az író emberképe már túljutott egy olyan pesszimista hullámvölgyön, amely a "Lénárd és Gertrúd" harmadik és negyedik kötetében figyelhető meg. Pestalozzi gondolatait itt a bonnali tanító, Glülphi önti szavakba: "Az ember, ha magára hagyatva, vadon nô fel, természeténél fogva henye, tudatlan, elővigyázatlan, meggondolatlan, könnyelmű, hiszékeny, gyáva és határtalanul kapzsi. A veszélyek és akadályok következtében pedig, amelyekkel gyengeségében és kapzsiságában szemben találja magát, gerinctelenné, ravasszá, alattomossá, gyanakvóvá, erőszakossá, vakmerővé, bosszúvágyóvá és kegyetlenné válik." [286]
Ahhoz, hogy az ember egyáltalán elviselhető legyen, ki kell emelni ebből az állati alakból, s át kell formálni jellemét.
A "Vizsgálódásaim..." lapjain Pestalozzi megpróbálja kiegyenlíteni saját korábbi optimista és pesszimista emberfelfogásának szélsőségeit. Ez csak úgy lehetséges, ha az "önzés" alapösztöne mellett létezik a "jóakarat" ösztönzője is: ez utóbbi vezeti ki az embert az állati természet egocentrizmusából.
Az elsődlegesen "állati", animális természet sem előzmény nélkül való. Pestalozzi Rousseau-val együtt azt vallja, hogy az ember eredendően jó, romlatlan, amíg vágyai és képességei harmonizálnak egymással. Ez a tünékeny idill már abban a pillanatban felbomlik, mihelyt a csecsemő felsír: nem képes önállóan szükségletei kielégítésére. A másik embert eszközként használja, az édesanya lesz az elemi igények kielégítésének eszköze.
Pestalozzi az ember etikai fejlődésének három fokozatát különíti el.
1. "Természetes állapot" (Naturstand) foka. Az ember vágyai sokasodnak, kielégítésük egyre nehezebb. Küzdelem, gyötrődés az ember élete. Önzés, félelem, gyűlölet jellemzi ezt a szintet.
2. "Társadalmi állapot" (Gesellschaftlicher Zustand). A társas együttélés, s ennek szabályozója, a jog megkönnyíti a szükségletek kielégítését. Az önzés, a birtoklásvágy, a hatalmi ösztön azonban ezen a fejlettségi szinten is jellemző az emberre. A társadalmi állapot éppen ezért labilis, bizonytalan.
3. Csak a "tiszta erkölcs" (Sittlicher Zustand) állapota nyújt az ember számára harmóniát. Ide mindenki egyéni erőfeszítéssel juthat el. De csak akkor, ha betartja az együttélés szabályait, s ha képes saját egoizmusát legyőzve másokat is elfogadni, szeretni.
A "kereskedő-hasonlat" érzékelteti az erkölcsi fejlődés különböző stációinak egymásra következését: Ha egy kereskedő "a tőle függő munkásokat pusztán kezében lévő eszközöknek nézi, hogy alaptőkéjét megmunkálják", s még a törvényeket sem veszi figyelembe - akkor ez a "természetes állapot" foka.
Ha már "a törvények kényszere rászorítja, hogy munkásaiban önálló lényeket lásson, akik hasonló jogon követelik természeti igényeik jogos kielégítését" - akkor ez a "társadalmi állapot"-ra jellemző cselekvés. Ha pedig már a "törvények kényszere nélkül ilyennek tekinti őket" - úgy már az "erkölcsi állapot" szintjére emelkedett. [287]
Időközben kitört a francia forradalom. 1797-ben a francia csapatok elárasztották Svájcot. Ahol a lakosság ellenállt, keményen léptek fel: felgyújtották a falvakat, megölték a parasztokat.
Megalakult a Helvét Köztársaság, élén a Direktóriummal. Ennek tudományos osztályát egy nagyműveltségű politikus vezette, aki a népoktatás és nevelés színvonalát is felvette a reformtervek közé.
Pestalozzi ismét elemében érezte magát: úgy érezte, hogy az írói munkásság után ismét a nevelői gyakorlatban használhat népének. Ez valóban így is volt. A forradalom alatt elárvult gyermekek százai kóboroltak az utakon, vagy menekültek a hegyekbe, ahol az éhségtől sokan elpusztultak. Akiket sikerült megtalálni, azokat Stansban gyűjtötték össze.
A kormány 1798 decemberében Pestalozzit bízta meg azzal, hogy a gyerekek számára árvaházat létesítsen. A megbízatás végrehajtását pénzzel is támogatta. Épületet is rendelkezésére bocsátott: az orsolyiták Szent Klára kolostorának egyik szárnyát kapta meg. Itt mintegy nyolcvan testileg leromlott, lelkileg-erkölcsileg elzüllött gyermeket gyűjtöttek össze.
Pestalozzi így számolt be róluk egyik barátjához intézett levelében: "Sokan erősen rühösek voltak, úgy, hogy járni is alig tudtak, soknak a fején föl voltak fakadva a sebek, sokan ótvarosak vagy tetvesek voltak, sokan, mint sorvadt csontvázak, ösztövérek, sárgák, szemük tele aggódással, homlokuk tele a bizalmatlanság, a gond redőivel." [288]
Stansban rengeteg nehézség várt az immár ötvenhárom esztendős pedagógusra. Az ott töltött néhány hónap szinte minden erejét felőrölte. A lakosság bizalmatlanul fogadta: a stansiak katolikusok, Pestalozzi viszont protestáns volt, s ráadásul az új kormány embere. Egyedül fogott hozzá az árvaház működtetéséhez egy idős gazdasszony segítségével.
A szó szoros értelmében mindene volt a gyerekeknek. Utolsóként aludt el, s elsőnek ébredt, hogy növendékeit ellássa. Reggel 6-tól 8-ig tanította őket, majd 4-ig dolgoztak, ezután nyolcig ismét együttes tanulás következett. Sokszor még lefekvés után is folytatódott az oktatás, amíg a gyermekek el nem aludtak.
Pestalozzi helyzete egyszerre könnyebb és nehezebb volt, mint a neuhofi szegénytelepen. Könnyebb, hiszen munkájához anyagi támogatást kapott, nehezebb, mivel meg kellett alapoznia a gyerekek együttélését, közös tevékenységét, s ugyanakkor meg kellett szerveznie foglalkoztatásukat, oktatásukat is.
Intézetében azt kívánta elérni, hogy a gyermekek, úgy éljenek, mint egy nagy családban. A kölcsönös szeretet és jóindulat érzését nem meddő moralizálással, szóbeli intésekkel akarta meggyökereztetni, hanem a mindennapi élet gyakorlatában. Felismerte, hogy az erkölcsi érzelmek felkeltésének, az erkölcsi tapasztalatnak meg kell előznie az erkölcsi oktatást.
Akárcsak Rousseau, ő is a természet útmutatására ügyelt pedagógiájában, de míg elődjénél ez álom maradt csupán, ő a gyakorlatban is megvalósította a "természetszerű" pedagógiát. Olyan nevelési gyakorlatot folytatott, amely a gyerekek sajátosságaira épít, egyéni fejlődésüket is figyelembe veszi a módszerek kiválasztásakor.
Szilárd elhatározása volt, hogy itt is - akárcsak korábban Neuhofban - "a tanulást a munkával, az oktatási intézményt az iparival" kösse össze. [289]
Ebben azonban a körülmények gátolták. A stansi árvaházban csupán az intézmény megszüntetése előtt néhány héttel kezdett hozzá néhány növendék a fonáshoz.
Pestalozzi figyelme eközben az oktatás és a képzés elemi egységei felé fordult. Így írt erről egyik levelében: "S azzal is tisztában voltam, hogy mielőtt az ilyen egymásba olvasztásról [ti. a tanulás és a munka intézményeinek egymásba olvasztásáról] szó lehetne, előbb külön-külön és önállóan meg kell állapítani a tanulás és a munka elemi képzésének menetét, és tisztázni kell mindkettő sajátos természetét és követelményeit." [290] Ettől kezdve tehát didaktikai-metodikai kérdések foglalkoztatták.
Stansban Pestalozzi erejét végsőkig megfeszítve dolgozott anélkül, hogy munkájának igazi gyümölcsét élvezhette volna. Öt hónapig tartó lázas munka után 1799. június 8-án be kellett zárnia intézetét. A hadi helyzet változása miatt, a direktórium az épületet a visszavonuló franciák számára hadikórházzá alakíttatta át.
A svájci pedagógus életének ezen a két állomásán egy sajátos pedagógiai szakterület alapjait vetette meg: a gyermeki személyiség köré rendeződő intézeti-nevelőotthoni nevelés első szintézise az övé. Sorsának alakulása a továbbiakban más irányba terelte az érdeklődését: a nevelés kérdései helyett e fordulópont után inkább a didaktikával, az oktatási módszerekkel foglalkozott.
A testileg-lelkileg elgyötört Pestalozzi a stansi kísérlet után egy darabig Emmanuel Fellenberg hofwyl-i birtokán időzött, ahol fiatal pedagógustársa patríciusok gyermekei számára létesített nevelőintézetet. (Fellenberg katonás pedantériája és jó szervezőképessége lehetővé tette, hogy ez a gazdaképző intézet hosszú ideig sikeresen működjön.) Fellenberg ismertette meg Pestalozzit Nicolaus Zehenderrel, egy alpesi üdülőhely (Bad Gurnigel) tulajdonosával, aki hamarosan az idős pedagógus csodálójává vált. Pestalozzi lelki nyugalmának és fizikai erejének visszanyerését az ott töltött heteknek köszönhette. [291]
Felgyógyulása után Pestalozzi egy kis város, Burgdorf elemi iskolájában folytatta a munkát. Lehetőségei megváltoztak, bizonyos fokig korlátozódtak: iskolamesterként tanított tovább. Mégsem adta fel a vizsgálódást, kísérletezést: tovább foglalkozott "az elemi értelmi képzés" problémájával, az elemi oktatás módszereinek tökéletesítésével.
Pestalozzi új módszert vezetett be a burgdorfi elemi iskolában. Egyénenkénti leckefeladás és -kikérdezés helyett egyszerre tanította növendékeit. (Eljárása ezen a ponton Felbiger normamódszerével rokon.) Az olvasást nem a betűk képének tanításával kezdte. Előbb hallás után betűztette a szavakat, csak ezután tette a gyermekek elé a nyomtatott szavakat. Hosszasan elidőzött néhány betű lehetséges kapcsolatainál. Semmit sem tanított könyv nélkül, amit tanítványai tökéletesen meg ne értettek volna.
Bízvást állíthatjuk, hogy Pestalozzi burgdorfi működése alatt új alapokra helyezte a népiskolai pedagógiát.
Féltékeny ellenfelei is meghátrálni kényszerültek, amikor nyolchónapos munka után a városi iskolabizottság egy nyilvános vizsga alkalmával elragadtatott hangon nyilatkozott az elért eredményekről.
Időközben pártfogókra lelt. 1800 júniusában megalakult a "Nevelésügy barátainak társasága", amely melegen támogatta Pestalozzi erőfeszítéseit. A kieszközölt anyagi hozzájárulás lehetővé tette, hogy Pestalozzi ugyanazon év októberében a burgdorfi kastélyban megnyithassa új intézetét.
Pestalozzi eszményképe mindig egy olyan intézet volt, amely magába foglalja a nevelőintézetet, az iskolát, a szegénynevelő házat és a tanítóképző szemináriumot. Ezt az álmát itt sem válthatta valóra. A burgdorfi kastélyban a középrend nevelőintézete jött létre és egy "alsó fokú mesterképző szeminárium", de ez utóbbi működése mindvégig akadozva haladt. Pestalozzit a körülmények ismét eltávolították eredeti céljától, szegénynevelési programjától. Helyette most az általános embernevelés kérdései foglalkoztatták.
A burgdorfi időszak a fordulat volt Pestalozzi életében: hírneve nőttön-nőtt. Tanítványok, munkatársak vették körül, akik tovább terjesztették tanításait, s akik segédkeztek új elemi iskolai tankönyvei megírásában.
Itt írta az "Anyák könyvé"-t (1803), a "Szemlélet ABC"-jét (1803), de mindenekelőtt itt keletkezett az a könyve, amely megalapozta hírnevét a korabeli pedagógus körökben.
Az 1801-ben írt könyvben Pestalozzi a természetszerű pedagógia útmutatásait veszi kiindulási alapul. Kiinduló tételét mintha Rousseau írta volna: "Az ember tanítása [...] nem más, mint segítséget nyújtani a természet önkibontakoztatásra irányuló törekvésének."
A következő idézetből azonban már kitetszik a különbség kettejük felfogása között: "Ez a mesterség elsősorban a gyermekre ható benyomások és a gyermeki erő meghatározott fejlettsége közti arányon és összhangon alapul." [292] (A mai pszichológia sem fogalmazhatná meg érzékletesebben a külső hatások és belső feltételek egységének törvényét.)
Pestalozzi arra törekszik, hogy feltérképezze a megismerésnek azt a fokozatos menetét, amelynek szinte észrevehetetlen átmenetei során jut el a gyermek a tiszta, világos fogalmakhoz. Megfogalmazódik benne a felismerés, hogy a legegyszerűbb elemekig kell visszamenni mindkét síkon: a megismerés folyamatában éppúgy, mint a gyermekekben szunnyadó feltételezett képességek felderítésében.
Könyvében felteszi a kérdést: "Miként viselkedik, s kell, hogy viselkedjék egy művelt ember minden olyan esetben, ha valamely zavaros és homályos dolgot megfelelően elemezni akar, hogy azt tisztázza magában?" [293]
A válasz: felderíti a "szám", az "alak" és a "szó" elemi pontjait, szemléleti elemet. Tehát arra a kérdése keres választ, hogy
1. Hány és hányféle tárgy áll előtte;
2. milyennek látszanak ezek, milyen az alakjuk és milyenek a körvonalaik;
3. mi a nevük; hogy jelenítheti meg maga előtt egy-egy hanggal vagy szóval ezeket a tárgyakat." [294]
Az elemi pontok felismerése nyomán helyezte Pestalozzi a népiskolai oktatás középpontjába az addig igen mostohán kezelt anyanyelvet. Ennek hatására foglalkozott behatóbban a számtan- és a rajztanítás didaktikájával.
Tévedés volna azt hinni, hogy Pestalozzi csak az értelmi nevelés területén kamatoztatta volna a szemlélet elemi pontjainak (szám, alak, szó) felismerését. A fizikai alkotóképességre való nevelés és az erkölcsi nevelés területén éppígy törekedett a nevelés elemi szerkezetének kiderítésére.
Az idősödő mesternek 1804-ben Burgdorfból is távoznia kellett, mivel az új kormányzó a kastélyt kívánta szállásául. Négyéves burgdorfi működés után átmenetileg Münchenbuchssee, majd Yverdon lett új otthona.
Itt tovább folytatta a Burgdorfban megkezdett munkát: a népiskolai pedagógia megújítását úgy, hogy az a gyermeki megismerés menetének fokozatait kövesse.
"Módszerének", didaktikájának középpontjában az újszerű szemléltetés áll. A fogalmak kialakítása nem mehet másként, mint érzékszervi tapasztalatszerzésre, szemléltetésre alapozva. A valóságnak ez a megtapasztalása Pestalozzinál nem egyenlő a szenzualizmus "tabula rasa" (tiszta lap) elvének valamiféle mechanikus értelmezésével.
Az ő didaktikájának a középpontjában az élő "szemlélet" ("Anschauung") kialakítása áll. Ez a szemlélődés sajátos kapcsolatba kerülést jelent a megismerendő tárggyal úgy, hogy a tárgy "külső" érzékelésével szorosan összefonódik ugyanennek a tárgynak a "belső" megtapasztalása, a hozzá való személyes kötődés, érzelmi átélés kialakítása is. [295]
A svájci pedagógus felfogása szerint a népiskolai tanítás célja - a korabeli felfogással ellentétben - a környező világ tárgyainak alapos, sokoldalú és tevékeny megtapasztalása. Ez fejleszti a tanulók belső "erőit", képességeit úgy, hogy felnőtt korukban majd önállóan tudnak tájékozódni az őket körülvevő világban.
Pestalozzi népiskolai didaktikájában tehát harmonikus egységbe ötvöződött az érzékszervi úton szerzett közvetlenül hasznos ismeretek nyújtása a gyermek képességeinek fejlesztésével. (Más szóval a tárgyi és az alaki képzés.)
Pestalozzi "szemléltető tanítása" nem egyszerűen a hagyományos képi szemléltetést jelenti, hanem a középszintű és a felnőttkori műveltség élményszerű megalapozását. Ennek kapcsán született meg az ún. "beszéd- és értelemgyakorlat" elnevezésű népiskolai tantárgy is.
Az idős mester intézete Yverdonban felvirágzott, hamarosan a világ minden tájáról sereglettek a tanítványok s a látogatók. Magyarok is meglátogatták az idős pedagógust, többek között Brunszvik Teréz grófnő (a magyar óvodapedagógia kiemelkedő alakja), Eszterházy Pál herceg és a debreceni Váradi Szabó János. (Váradi később házitanítóként Magyarországon is alkalmazta és népszerűsítette a Pestalozzi-módszert.) Az intézet nemsokára a XIX. század elejének leghíresebb nevelőintézetévé fejlődött. Falai között elsősorban a pedagógusmesterségre való előkészítés folyt.
Figyelemre méltó, hogy Pestalozzi a maga korában - s halála után is egy jó darabig - elsősorban a népiskolai pedagógia megújítójaként, az elemi ismeretek "szemlélet"-alapú oktatásának elméleti és gyakorlati szakembereként vált közismertté. Erről az oldaláról ismerték meg őt a XIX. század Magyarországának pedagógusai is. Nevelőintézeti pedagógiája, a szegény nép felemeléséért folytatott küzdelme (a neuhofi és stansi évek) csak később, a XX. században került be - követendő eszményként - a pedagógiai köztudatba.
A világhír azonban gondokkal is járt. Az intézetbe sereglő látogatók miatt szinte állandóan látványos eredményekre kellett törekedniük. A szülők is a legkülönbözőbb elvárásokkal hozták el gyermekeiket. Végezetül: Pestalozzi is híjával volt azoknak a vezetői képességeknek, amelyek a nyugodt, zavartalan munka feltételeit megteremthették volna. (Tanítványai - Niederer és Schmied - egy idő után állandóan a hatalomért marakodtak.)
Az yverdoni intézetnek is az lett a végzete, ami a dessaui Filantropinumnak. Tíz évig tartó virágzás után a munkatársak viszálykodása és Pestalozzi erélytelensége miatt hanyatlani kezdett. 1824-ben az anyagi alapok is megrendültek - be kellett zárni.
Pestalozzi csalódottan, elszegényedve vonult vissza: 1825-ben ismét Neuhofba, régi álmai színhelyére költözött. Itt érte a halál 1827 telén.
Pestalozzi pedagógiája egyedülálló volt a maga nemében. Elsősorban gyakorló nevelőként dolgozott, de a pedagógiai gyakorlat mindennapjaiból táplálkozó gondolatai, elvei, eszméi is méltán váltottak ki világméretű visszhangot. Hatása nemcsak térben, hanem időben is rendkívüli: a XIX. század végének és a XX. század elejének számos reformmozgalma vezethető viszsza az ő szellemi örökségére.
Tanulságosak azok a sorok, amelyeket Eduard Spranger írt a svájci nevelő pedagógiai géniuszáról: "Pestalozzi nem áll szemben a néppel, mint annak nevelője; ő nem volt emberbarát, aki a népen annak jótevőjévé és felvilágosítójává akarta volna kinőni magát. Ô benne élt a népben, és a népformáló erők áramát érezte egész valójában munkálni. Mindaz a szeretet, amelyet a női oltalom melege nyújtott neki, arra serkentette, hogy ismét szeretetet adjon. Mindaz, amit a néptől kapott, visszatér a néphez, és a kitagadottakat, a szépségtől távolállókat választja legkedvesebb tárgyául. " [296]