Rousseau szerint a nevelést a természettől, az emberektől vagy a "dolgoktól" kapjuk. A természet adta nevelés független tőlünk, a dolgok nevelő hatását csekély mértékben befolyásolhatjuk. Egyedül az emberek nyújtotta nevelés az, aminek "urai vagyunk". Ebből is kitűnik, hogy Rousseau felismerte a gyermekre irányuló nevelő hatások sokféleségét, s azt is, hogy ezeknek csupán egy része befolyásolható.
Claude Adrien Helvetius (1715-1771) francia filozófus felfogása gyökeresen más volt. Locke szenzualizmusát átvéve állította azt, hogy nincsenek velünk született eszmék. "Locke felvilágosítása nyomán tudomásunkra jut - írja Helvetius -, hogy az érzékelés szerveinek köszönhetjük fogalmainkat, következésképpen gondolkodásunkat." Az elme valamennyi művelete apjában véve érzékelés." [270]
A materialista szenzualizmus ösvényén továbbhaladva Helvetius a velünk született adottságok létezését is tagadta. A gyermek lelke születésekor "tiszta lap" (tabula rasa), melyre a környezet, a nevelés írja fel a maga betűit.
"A nevelés hatalma mellett leghathatósabb érv az a kapcsolat, amelyet állandóan észlelünk a különböző nevelések, valamint a különböző nevelési eredmények között. A vadember fáradhatatlan a vadászatban. Könnyebben fut, mint a civilizált ember, mert a vadembernek nagyobb ebben a gyakorlata. A civilizált ember műveltebb. Több fogalma van, mint a vadembernek, mert nagyobb számban fogadja be a különböző érzéki benyomásokat. [...] Az előbbinek magasabb rendű fürgesége, az utóbbinak nagyszámú ismeretei - különböző nevelésük eredményei." [271]
A nevelés teszi az embert azzá, ami - hirdeti Helvetius. Az ész, az erény és a tehetség mind a nevelés eredménye. Ebből arra következtet, hogy nemcsak az egyes ember, hanem a tágabb közösségi körök, a nemzetek boldogulása is a neveléstől függ. S ha ez így van, akkor a felvilágosult államnak joga és kötelessége a nevelés tartalmának és szervezeti kereteinek meghatározása. Az állam tehát illetékes a köznevelés, a közoktatás kérdéseiben.
Helvetius túláradó pedagógiai optimizmusát már a maga korában is többen bírálták (mint például Denis Diderot). A nevelés mindenhatóságába vetett hit - mint tipikus felvilágosodás korabeli gondolat - ennek ellenére továbbra is fel-felbukkant a pedagógia történetében.
Ami a nevelés célját illeti, Helvetius is a Locke filozófiájában gyökerező polgári liberalizmus eszmei ösvényén haladt tovább.
A polgári liberális felfogásnak a jellemző vonása az egyéni érdek tisztelete. Az egyén, az egyéniség, az egyéni képességek és az egyéni boldogulás - ezek voltak ennek az etikának az alappillérei. Mindez az ember sajátos természetéből következik, tehát az önérvényesítés az ember létezésének-kiteljesedésének alapvető feltétele. E felfogás szerint az egyéni érdekek feltétlen érvényesítése, az önzés ilyen fajtája, nem bűn, hanem alapvető emberi kötelesség. Ez a belső parancs azonban azt is magában foglalja, hogy az ember saját érdekeinek érvényesítésekor lehetőleg ne sértse mások érdekeit, hiszen eközben - megszegve az emberi együttélés szabályait - saját érdekeit is csorbítaná. Az érdekérvényesítésnek ezt a - mások érdekeit is tiszteletben tartó - formáját nevezzük "értelmes önzés"-nek, más szóval "racionális egoizmus"-nak. Ez az etikai alap lett az individuális alapokon nyugvó polgári liberalizmus kiindulópontja. A belőle fakadó embereszmény pedig - nevelési céllá transzformálódva - évszázadokon át erőteljesen befolyásolta a polgári nevelés gyakorlatát.