Az ipar és a kereskedelem fellendülése ebben a korszakban a városi polgárság fokozatos fejlődését-gyarapodását vonta maga után. Az a polgárság, amely a reneszánszban még csupán "magára eszmélt", a XVII-XVIII. század angol és francia forradalmaiban már fontos szerephez jut.
A középkori városok talajából szervesen fejlődő polgárság gondolkodásmódját ekkor már felekezeti hovatartozástól függetlenül sajátos új vonások jellemezték. Egyre inkább megerősödött az evilági boldogulás iránti igény. Fontos értékké vált az anyagi javak megbecsülése, s ezzel szoros összefüggésben a munka, a fáradhatatlan hivatásvégzés. Józan mértéktartás, becsületesség, kiszámíthatóság - ezek váltak a városi polgárság fontos értékeivé. Ez a korábbi korszakokban gyökerező érték-átrendeződés a reformáció terjedésével sajátos vallásos megerősítésre talált.
A klasszikus polgári értékek számára vallási hátteret, ideológiai foglalatot teremtett a lutheri és kálvini tanokból kikristályosodó protestáns életideál, illetve az Angliából kiindulva egyre jobban terjedő puritanizmus.
Luther eszméje szerint minden ember elhivatott, de az üdvözüléshez nem a vakbuzgó ájtatoskodáson át vezet az út. A harmonikus családi élet, a gyermeknevelés és a tisztes munkavégzés az, ami az üdvözülés evilági előkészítője.
Kálvin szigorúbb ennél: szerinte a munka Istennel szembeni adósság, melyet életünk végéig törlesztenünk kell. A dologtalan kezekre a bűn leselkedik. Ugyanakkor a fényűzést is elítéli. Ebből következik, hogy - ahogyan azt Max Weber német szociológus szemléletesen bemutatja - a kálvinizmus kifejezetten kedvezett a vagyont gyűjtögető, tőkét fölhalmozó "kapitalizmus szellemé"-nek. A kálvinizmus abban a formájában, ahogyan a XVI-XVII. században elterjedt, az egyén életét addig ismeretlen szigorral szabályozta, mintegy "evilági aszkézist" követelve híveitől. A meggyőződéses kálvinista Isten dicsőségét gyarapítja azzal is, ha fáradhatatlanul munkálkodik, nem vár égi segítségre, maga irányítja sorsát. ("Segíts magadon, s az Isten is megsegít" - fejezi ki a népi bölcsesség e világfölfogás lényegét.) Lemond minden fölösleges világi hívságról, helyette rendszeres önvizsgálattal igyekszik meggyőződni saját értékeiről, kiválasztottságáról, avagy kitagadottságáról. Életét egyfajta "aktív önuralom" jellemzi, mely sok tekintetben rokon a középkor szerzetesi erényeivel. [210]
Mindezekből látható, hogy a protestáns életeszmény a középkori városi polgárság értékeivel összefonódva hogyan adott vallási hátteret a kapitalizmus gazdasági fejlődéséhez.
Ennek a vallásos alapokon nyugvó racionális életvezetésnek, "evilági aszkézisnek" az átszármaztatása abban a korban is - mint az emberiség történelme során mindig - a szülői házban, a családban kezdődött. A családi nevelés, a következetesen puritán életmód, a szülők személyes példaadása útján a polgári középosztály gyermekeinek többségébe már korán rögzültek a fentebb bemutatott polgári értékek, erények.
Az "újkor emberének" születését - a vallásos indíttatáson túl - a filozófiai gondolkodásban lezajló fejlődés is siettette. A reneszánsz "lobogását" és forrongását a XVII. század lehiggadása követte. A filozófiában is előtérbe került a természettudományos egzaktságra való törekvés.
Ez a fejlődés hármas ösvényen haladt. Egyrészt a Francis Bacon nevével fémjelzett tapasztalati-induktív eljárás terjedését eredményezte. Másrészt egyre inkább teret hódított René Descartes matematikai alapokon nyugvó, deduktív levezetéseket előnyben részesítő racionalizmusa. Ezt egészítette ki az a harmadik polgári eszmeáramlat, amely Blaise Pascal nyomán az érzelmek szerepére hívja fel a figyelmet. Pascal az érzelemre alapozott igazságot, a "szív érveit" állítja filozófiája középpontjába. Szerinte "a szívnek vannak érvei, amelyet nem ismer érvelő eszünk... Istent a szív érzi, nem az ész".
Az európai művelődés történetének az a nagy korszaka, amelyet felvilágosodásnak nevezünk e három újkori filozófiai irányzatot fejlesztette tovább. Angliában a felvilágosodás elsősorban az empirizmus áramlatát erősítette fel, noha - vele párhuzamosan - a racionalizmus és a szentimentalizmus is továbbfejlődött. Ennek az angolszász felvilágosodásnak a legnagyobb korai képviselője John Locke (1632-1704).
Locke édesanyját korán elvesztette. Édesapja puritánus ügyvéd, a királyi önkénnyel szembeszálló parlamenti csapatok kapitánya volt. Fiával rendkívül szigorúan bánt, de ez a szigor a gyermek növekedésével egyre enyhült. Locke már gyermekkorában magába szívhatta a puritanizmus eszmeiségét, értékrendjét. Tizennégy éves korában a londoni Westminster-school tanulója lett. Az iskola vezető tanára (korabeli kifejezéssel: "rektora") a latin, görög, héber és arab nyelv oktatását tekintette fő feladatának. A fiatal Locke nem érezte jól magát a kegyetlenül szigorú, de ugyanakkor színvonalas képzést nyújtó középiskolában.
Később az oxfordi egyetemre került, itt filozófiát hallgatott. Megismerkedett Bacon, Hobbes és Descartes tanaival. Ez utóbbi hatására a természettudományokat - mindenekelőtt az orvostudományt - is tanulmányozni kezdte. Baráti köréhez tartozott a kiváló fizikus és vegyész Robert Boyle, valamint Newton.
Négy esztendei felsőfokú tanulmány után előbb a filozófia bakkalaureusává, majd magiszterévé avatják, s megbízzák a görög nyelv tanításával. 1666-ban fordulópont következik be életében: megismerkedik a whig miniszter lord Shaftesbury-vel, akinek háziorvosa és fiának nevelője lesz. Élete szorosan összefonódik a lord politikai karrierjével.
Így amikor Shaftesbury szembeszáll a király abszolutisztikus törekvéseivel, s kegyvesztett lesz, vele Locke is Hollandiába menekül. Innen küldözgeti haza egy barátjának azokat a leveleket, melyek a gyermeknevelésről vallott nézeteit tartalmazták. Ezek később kibővítve könyvvé terebélyesedtek. A "Gondolatok a nevelésről" (Some thoughts concerning Education) 1693-ban jelent meg. [211]
Locke gyermekévei alatt a puritanizmus vallásosságának légkörében élt. Hitbéli meggyőződése és sajátos filozófusi gondolkodásmódja együttesen befolyásolta emberképének kialakulását, pedagógiai gondolatainak formálódását.
Már oxfordi diákévei alatt papírra vetette az emberi élettel kapcsolatos fölfogását. Ebben a korai jegyzetében kifejti, hogy az ember kötelessége a boldogság keresése, és a nyomorúság kerülése. Az angolszász filozófiában általánosan elfogadott erkölcsi normából indul ki ő is, mikor ezt írja: "Föladatommá teszem tehát, hogy örömet, elégültséget keressek s kerüljem a nyugtalanságot, kényelmetlenséget, hogy minél több részem legyen az előbbiből, annál kevesebb az utóbbiból. Ám jól látom, nagy óvatossággal kell eljárnom, mert ha többre becsülöm a rövid gyönyörűséget a tartós örömnél, nyilván elébe vágok a magam boldogságának." [212]
Milyen értékeket tart nélkülözhetetlennek az emberi boldogság eléréséhez? Az egészséget, a jó kedvet, a tudást, a jócselekedetet, valamint a "túlvilági örök, megfoghatatlan boldogság" reményét.
Vegyük sorra ezeket az értékeket! Az egészség megőrzésének jelentőségét már az angol reneszánsz humanistái hangsúlyozták. A hívő puritán is rendkívül fontosnak tartotta a higiéniai, egészségügyi célokat és a felüdülést (a "recreations"-t) szolgáló sportokat.
A jó kedv az önmagában bízó, kiválasztottságában megbizonyosodott kálvinista ember optimizmusa.
A tudás mint érték összhangban van a természetet vizsgáló empirizmus filozófiájának térhódításával. Egyfajta vallásos-eszmei indíttatás ebben is tetten érhető. A XVII. századra puritánus, baptista és pietista keresztények figyelme egyre inkább a matematikai-természettudományos módszerekkel dolgozó tudományágak felé fordult.
A természet empirikus megfigyelésétől akartak felemelkedni a világ "lelkének" megértéséhez. Úgy vélték, hogy az empirizmus elvezet Istenhez, míg az öncélú filozófiai spekuláció eltávolít tőle. (Gondoljunk csak az enciklopédisták, így a mi Apáczaink által fölhalmozott és rendszerezett hatalmas ismeretanyagra!)
A jó cselekedet minden keresztény kötelessége. A kálvinisták szerint ez az üdvözülés szükséges, de nem elégséges feltétele. Végső soron maga az áhított túlvilági boldogság reménye tartja vissza a hithű puritánust attól, hogy engedjen a "pillanatnyi gyönyörűség ingerének".
Locke embereszménye a gentleman. A nemesi rendbe vagy a polgárság felső rétegeibe tartozó művelt úriember. A nagypolgár, aki szövetkezik a régi rend földbirtokos arisztokráciájával azért, hogy saját hatalmát megszilárdíthassa. A korábbiaktól eltérően tehát nem pap, nem tudós, nem katona, nem jogász, hanem olyan tehetős ember, aki jól tud a világban forgolódni, tevékenykedni.
A gentleman nevelésekor a következő célokat tartja szem előtt: 1. erős, egészséges test, 2. erényes, vallásos lélek, 3. praktikus ismeretek. Nem a társasági élet szabályaihoz való külsődleges alkalmazkodás az úriember nevelésének célja, hanem egyfajta sajátságos belső indíttatás kialakítása.
Ahogyan Fináczy Ernô jellemzi Locke embereszményét: "Hogy valaki úri ember legyen, nem azon fordul meg, miképpen veszi le a kalapját és hogyan tud bókolni, hanem nyelvének szabad és helyes használatán, tekintetén, mozdulatain, a helyzetekhez és körülményekhez való alkalmazkodás képességén, magatartásának ildomosságán, finomságán. Az úri ember legyen vallásos, rendelkezzék életbölcsességgel, a társadalmi érintkezés művészetével és hasznos ismeretekkel." [213]
A reneszánsz humanistáihoz hasonlóan feltétlenül hisz a nevelés emberalakító erejében: "Az utunkba akadó emberek kilenc tizede nevelése útján lett azzá ami: jóvá vagy gonosszá, hasznossá vagy haszontalanná." [214]
A gyermeknevelésről írt "Gondolatok..." jelentős részében az orvos Locke nyilatkozik meg. Könyve elején részletekbe menő gyakorlati tanácsokat ad a szülőknek, hogyan őrizhetik meg gyermekeik egészségét.
Mindenekelőtt a gyermekek dédelgetése, túlzott kényeztetése ellen emel szót. (Emlékezzünk rá: a gyermek emancipálódásának egy korábbi szakaszában ez a szokás már meglehetősen elterjedté vált, s hamarosan a nevelők egész sora tiltakozott ellene.)
Feltehetően saját gyenge fizikuma is közrejátszott abban, hogy rendkívül nagy súlyt fektetett a gyermekek egészséges táplálkozására, testük fokozatos edzésére. Tanácsai a maga korában - amikor a mindennapos tisztálkodás még a királyok körében sem volt általános - forradalmian újnak számítottak. Bő ruházatot, egyszerű de tápláló ételeket, friss levegőn való gyakori tartózkodást, sok mozgást, úszást ajánl. A bort és az erős italokat kerülendőnek tartja, helyettük - nyilván a korabeli angliai kutak vizének szennyezettsége miatt - gyenge sör fogyasztását ajánlja gyermekeknek is.
Spártai életmódot idéző előírások is szerepeltek a testi nevelésről vallott nézetei között. Kemény fekhelyet javasolt, s lyukas cipőben való járást. "Azt tanácsolom, hogy mossa meg a fiú minden nap hideg vízben a lábát, és legyen a cipője vékony és lyukas, hogy beengedje a vizet, ahányszor csak közelébe fér.
Ha valaki fontolóra veszi, mennyi bajt, sőt halált okozhat a láb átázása olyanoknak, akiket kényeztetve neveltek, bizonyára azt kívánja majd, bárcsak ő is mezítláb járkált volna, mint a szegény ember gyermekei: ezek lába annyira megszokta a nedvességet, hogy ez éppúgy nem árt a lábuknak, mint ahogy nem árt kezüknek. S mi egyéb teszi azt a nagy különbséget a kéz és a láb között, ha nem a megszokás." [215]
Az ember legfőbb értékmérője nem a tudás, hanem az erkölcsiség - hirdeti Locke (felelevenítve a Quintilianustól eredeztethető gondolatot). "Azt hiszem - írja szuggesztív érveléssel -, te magad is nagy balgának tartanád azt, aki az erényes és bölcs embert nem becsüli százszorta többre a tanult embernél. Nem mintha nem tartanám a tudást [...] hatalmas segítő eszköznek a harmonikus lelkeknél, de viszont azt is be kell vallani, hogy ott, ahol hiányzik a kellő egyensúly, csak arra való, hogy a bolondot még nagyobb bolonddá, a rosszat pedig még rosszabb emberré tegye." [216]
Locke a magánnevelés híve, bár elismeri a nyilvános iskoláztatás előnyeit is: "Bevallom, mindkét eljárásnak megvannak a maga hátrányai. Ha házon kívül van, mindenesetre bátrabb lesz, jobban fog tudni mozogni és helytállani vele egykorú fiúk között, s az iskolatársak versengése sokszor elevenséget, szorgalmat kelt a fiatalemberekben." [217] Viszont a fiatal gyermekek erkölcsi fejlődése siklik félre, ha az iskolában társaiktól a "durvaságot" és a "helyén nem való merészséget", "a világban való boldogulásnak e nemtelen, méltatlan módját" tanulják el. A meggondolatlan szülő fiának ártatlanságát teszi kockára "egy kis latin és görög kedvéért". [218]
Házitanítót, magánnevelőt kell tehát a gyermek mellé fogadni. (Tudjuk, Locke-nál tehetős polgárok, arisztokraták gyermekeinek neveléséről van szó.) Olyat, aki "okosan formálja lelkét", "meg tudja óvni ártatlanságát, ápolni, fejleszteni jó tulajdonságait" és "ki tudja irtani belőle a rosszakat". [219]
Az erkölcsi nevelés legfontosabb feladata - a test edzéséhez hasonlóan - a lélek "edzettségének" kialakítása. Az igazi gentleman "meg tudja tagadni vágyait, szembe tud szállni hajlamaival" s csakis azt teszi, amit "értelme, legjobb belátása diktál neki". [220]
Az ilyen lelkierőt, önuralomra való képességet idejekorán meg kell alapozni. A gyermek lelkét még akkor kell, "fegyelemre hajtani", amikor "zsenge és könnyen hajlítható".
Locke saját puritánus elveket valló édesapja nevelői magatartását örökíti meg, amikor a következetes szigorról és az apa-fiú kapcsolat jellegének átformálódásáról ír: "Ha mindjárt kezdetben szigorúan fogjuk a gyermekeket, kezesek lesznek [...] mikor aztán felnőttek, és a maguk eszével élnek, a vezetés szigora érdemük szerint lassankint csökken, az apa homloka elsimul, a távolság mindinkább kisebb lesz, az apa előbbi tartózkodása csak növeli szeretetüket: hiszen látják, hogy ez merő jóakarat volt azzal a nemes célzattal, hogy ki tudják szüleiknek és felebarátaiknak becsülését érdemelni." [221]
A szigorú nevelés Locke-nál nem jelentett egyet a verés elfogadásával. A testi fenyíték lealacsonyítja, megalázza a gyermeket, rabszolgákhoz méltó büntetés, amely rabszolgalelket hoz létre. Elfojtja életkedvüket, meghunyászkodó, kishitű embereket formál belőlük.
A verés csak legvégső esetben: nyílt ellenszegülés, megátalkodott hazudozás esetében alkalmazható - hangsúlyozza Locke.
Melyik nevelési módszert tartja a legfontosabbnak?
A "legegyszerűbb, legkönnyebb" s egyszersmind "leghathatósabb" módszer a személyes példaadás. "Mi sem hat olyan szépen, lassan, oly bensőségesen az ember szívére, mint a példa" - írja, s ezzel egyúttal a nevelő személyes felelősségét is kiemeli: "Miként az apa példája tiszteletet ojtson a gyermekbe nevelője iránt, úgy a nevelő példája bírja rá a gyermeket mindarra, amit vele csak tétetni akar. Cselekedeteinek nem szabad ellentmondásban lenniök tanításával, hogy a gyerek rossz irányt ne vegyen." [222] Mit sem érnek a szép szavak, ha a nevelő csak intelmeivel, s nem cselekedeteivel próbál a gyermekre hatni. Ők ugyanis sokkal inkább a rossz példát követik, mint az elkoptatott frázisokat.
A gyermekek vallásos nevelését korán el kell kezdeni. Tudjon Istenről, az örökkévaló, legtökéletesebb lényről. Tanulja meg az imákat, s az értelmének megfelelő egyszerűbb bibliai történeteket. A Biblia válogatás nélküli olvastatását elveti: "Ugyan mi öröme vagy haladása lehet a gyermeknek, amikor oly részleteket olvas, amelyekből egy betűt sem ért?" [223] Éppígy kerülni kell az Isten kikutathatatlan lényére vonatkozó elvont fejtegetéseket.
Hogy Locke értelmi nevelésre vonatkozó gondolatait megérthessük, vessünk egy pillantást ismeretelméleti felfogására.
Locke megkísérli összeegyeztetni a Bacon-féle empirizmust Descartes racionalizmusával. Bacon és követői az érzékszervi tapasztalásra helyezték a hangsúlyt, Descartes és hívei pedig a kritikus észre és a velünk született eszmékre. Locke átveszi az empirizmus tapasztalatelvűségét és még Descartes-nál is nyomatékosabban hangsúlyozza a megismerő értelem, az érzékszervi tapasztalatokat rendszerező kritikus ráció szerepét.
Tagadja viszont a velünk született eszméket, ideákat. (Az "idea" kifejezés tartalma nála igen tág: mindent magába foglal, ami "az elmét gondolkodás közben foglalkoztatja".) Az emberi lélek születéskor olyan, mint a tiszta lap ("tabula rasa"). "Olyannak tekintem a fiatal úriembert - írja - mint a fehér lapot, vagy a viaszt, melyet tetszés szerint lehet alakítani és képezni." [224]
Az "Értekezés az emberi értelemről" lapjain szemléletes hasonlattal él, amikor az ismeretszerzést elemzi: "Az érzékek először sajátlagos ideákat bocsátanak be, és bebútorozzák velük a még üres szobát. Az elme fokozatosan megszokja egyiket-másikat, ezek az emlékezetbe költöznek és neveket kapnak. Azután az elme továbbmegy, elvonatkoztatja őket és fokról-fokra megtanulja az általános nevek használatát. Így telik meg az elme ideákkal, szavakkal, vagyis nyersanyaggal, amelyen diszkurzív képességét gyakorolhatja. Az ész használata napról-napra láthatóbbá válik, amint ez az anyag, amely munkát ad neki, egyre növekedik." [225]
Az ész, az elme tehát a tapasztalásból meríti a tudásanyagát. E tapasztalás forrása Locke szerint kettős: egyrészt a külső világ megtapasztalása az érzékelés (sensuation) útján, másrészt pedig a belső reflexió (reflection). Ez utóbbi nem a külső világ mechanikus tükröződése a tudatunkban, hanem egyfajta belső "eszmélődés" (Dienes Valéria szavával élve), a tudatfolyamatok szemlélése, a "gondolat gondolata".
Locke - Baconhoz hasonlóan - fontosnak tartja a külvilágból származó érzékszervi tapasztalást, de egyúttal az értelem működését, a belső tudatfolyamatokat is hangsúlyozza. A kritikus ész részvétele nélkül nincs ismeret. Ezért kap pedagógiájában kiemelt szerepet az értelem kiművelése, csiszolása, formális képzése.
"Az értelem vezetése" című írásában így érvel a világos, tiszta fogalmak mellett: "Az igaz ismeretszerzésnek egyetlen biztos útja az, hogy világos, határozott fogalmakat alkossunk a dolgokról és megfelelő neveket is adjunk ezeknek a határozott fogalmaknak...
Világos fogalmak híjával terminusokkal hozakodni elő [...] hiú mesterfogás arra, hogy az elmélet vagy az értelem hiányát takargassuk. A szavak nem arra valók, hogy valamit palástoljanak, hanem arra, hogy jelentsenek, kinyilvánítsanak valamit..." [226]
Locke azonban nem reked meg az elme formális képzésénél, hanem -ezzel párhuzamosan - a mindennapi életben jól hasznosítható, praktikus ismereteket kíván adni neveltjének. Az ismeretek ilyen hasznossági szempont szerinti kiválasztását nevezzük utilitarizmusnak.
A művelt (de nem tudós!) úriember, a gentleman érdekeit tartja szem előtt, amikor a tanítandó ismeretköröket összeállítja.
Az alapvető készségek közül az olvasást igen korán taníthatónak tartja. "Mihelyt a gyermek beszélni tud" el lehet kezdeni tanítását, de a tanulást a "gyermekek játékává, üdülésévé" kell tenni.
"Láttam egyszer kislányokat írja a "Gondolatok..."-ban, akik órákon keresztül gyakorolták magukat és nem sajnáltak semmi fáradságot, csakhogy jól elsajátítsák a kavicsdobást. Amint néztem őket, önkénytelenül eszembe jutott, hogy csak valami jó ötletre volna szükség, s arra bírjuk őket, hogy ezt a rengeteg szorgalmat olyasvalamire fordítsák, aminek több hasznát látnák." [227] Locke mindent elkövet azért, hogy az alapkészségek tanulását könnyeddé, játékossá tegye.
A leendő gentleman számára szükséges tárgynak tartja még a rajzot és a gyorsírást is praktikus hasznuk miatt. Az idegen nyelvek közül mindenekelőtt a franciát tanítja, s csak ezután a latint, amire "feltétlenül szüksége van minden művelt embernek", hiszen még Locke korában is a népek közötti érintkezés fontos eszköze volt. A latin tanítása nem válhat öncélú grammatizálássá, tanításakor "a szabályok útvesztője nélkül csupán beszélgetés útján sajátíttassuk el". Meglepően korszerű, "modern" nyelvpedagógiai gondolat volt ez a maga korában.
További hasznos tantárgyak még: az anyanyelvű fogalmazás, történelem, földrajz, csillagászat, számtan és mértan, könyvvitel, jogi ismeretek, etika. A sportok közül a vívást az akkoriban fellángoló párbajszenvedély miatt nem ajánlja. Fontos "tantárgy" a tánc is, hogy az ifjú általa "egész életére kellemes, tetszetős mozdulatokat" sajátítson el. [228]
A zenének - s egyáltalán a művészeteknek - igen mostoha szerep jut Locke pedagógiájában.
"A zenéről azt tartják, hogy rokonságban van a tánccal, s vannak, akik nagyra becsülik, ha valaki valamilyen hangszerrel ügyesen tud bánni. De annyi időt pazarol rá a fiatal ember, ha közepes ügyességre akar is benne szert tenni, és az időt is oly kétes értékű társaságban tölti, hogy jobb, ha elhagyjuk a zenét. [...] A mi rövid életünk nem elegendő arra, hogy mindent elsajátítsunk..." [229]
Locke embereszménye, a "gentleman" tehát egyfajta szenvtelen, józan ember, akit a művészetek szépségei "hidegen hagynak". A római pedagógiai eszményre ("vir bonus") emlékeztető karakter arcéle rajzolódik ki Locke fiatal úriemberénél. Ahogyan Fináczy Ernô írja: "Nem volna kívánatos, ha az emberek nagyobb része olyan volna, mint Locke neveltje: az emberiség lehetne hatalmas, de igazán boldog aligha." [230]
A harmincéves háború (1618-1648) borzalmai német földön hihetetlen mértékű anyagi, szellemi és erkölcsi romlást idéztek elő. Ennek ellenhatásaként jelentkezett a protestantizmuson belül egy sajátosan új irányzat, a pietizmus.
A pietizmus egyike volt a korszak nagy megtisztulást, újjászületést hirdető mozgalmainak. (Ezek közé tartozott még a pietizmuson túl a katolikus egyházon belüli janzenizmus és a protestantizmus megmerevedése ellen föllépő angol puritanizmus.)
Elnevezése (pietas = kegyesség) arra utal, hogy követői a kálvinista racionális vallásossággal szemben a személyesen átélt kereszténység, a jámbor áhítat, a belső lelki élményekből táplálkozó vallásosság hívei voltak. (A pietisták érzelem- és élményközpontú vallásosságától később már nem lett idegen a miszticizmusra való hajlam sem.)
Képviselőik a nevelést is életszerűbbé kívánták tenni. Iskoláikban a családi élet bensőséges melegét kívánták nyújtani tanulóiknak, emellett törekedtek a városi polgár számára szükséges, közvetlenül hasznos, praktikus ismeretek tanítására. Mindehhez - a protestáns iskolákban szokásos meglehetősen laza szervezettség helyett - az iskolai munka alapos megszervezésére törekedtek. (Órarend, részletes tanmenet készítése, tanári értekezletek bevezetése, osztálynapló stb.).
A mozgalom atyja Philipp Jakob Spener (1635-1705) volt, a "Collegia pietatis" létrehozója. "Pia desideria" című művében meddő vallási viták helyett bibliai elmélkedésre és ezzel párhuzamosan gyakorlatias életre buzdító prédikációkra szólította fel híveit.
A pietizmus kiemelkedő iskolaalapító egyénisége volt August Hermann Francke (1663-1727). Az ő tevékenysége nyomán terebélyesedett ez az eredendően vallási irányzat nevelési mozgalommá.
Francke teológiát tanult, majd Halle városának egyetemére került, ahol keleti nyelveket tanított. Ugyanakkor az egyik külváros (Glaucha) lelkészi állását is betöltötte. 1695-ben saját lakásában szegényiskolát nyitott. [231]
Amikor Francke elfoglalta állását, Németország még nem heverte ki a harmincéves háború megrázkódtatásait. Az alsóbb rétegek elszegényedett tömeggé olvadtak össze, a nyomor önmagát szülte újjá. Árvák, betegek és nyomorékok tömegei lepték el a városok utcáit. A pietisták - így Francke is - igen sokat tettek a tömegek testi-lelki nyomorának enyhítéséért. Francke húszesztendős lelkészi tevékenységével sokban hozzájárult ahhoz, hogy Halle városában a körülmények konszolidálódtak.
A német városokban a XVII-XVIII. század fordulójára megerősödtek a városi iskolák. Ezek a "német iskolák" nagy hagyományokkal rendelkeztek német földön. Az iparosok, kereskedők, hivatalnokok gyermekeit anyanyelvükön oktatták a polgári életben szükséges praktikus ismeretekre. A vallási-erkölcsi-állapotbéli kötelességek megismertetése szintén németül történt. A klasszikus műveltséget nyújtó latin iskolákhoz ezek az intézmények szervezetileg egyáltalán nem kapcsolódtak. Francke is ilyen "német" iskolát nyitott, először a szegények gyermekei számára.
A beíratott gyermekek száma rohamosan emelkedett, hamarosan tehetősebb polgárok is kérték gyermekeik felvételét. Így nemsokára már külön épületet kellett bérelnie. A szegény gyerekeket ingyen tanította, elkülönítve a tandíjat fizető polgár gyerekektől, akik a polgári iskolában (Bürgerschule) tanultak. Francke a rendi elkülönülés híve volt, ezért nemesek számára 1696-ban külön iskolát alapított "Pedagógium" néven.
Francke iskoláiban arra törekedett, hogy tanulóinak gyakorlatias tudást, szakmai ismereteket nyújtson, ezzel segítve elő az életben való mielőbbi boldogulásukat. Emellett gondolt az egyetemen továbbtanulókra is: számukra 1697-ben latin iskolát nyitott. Ehhez már több képzett tanárra volt szüksége, éppen ezért intézményei sorát tanító- és tanárképző szemináriummal bővítette.
A német pedagógus iskolákon kívül könyvnyomdát, gyógyszertárat és árvaházat is létesített. Halálakor oktatási, kulturális és népjóléti intézmények egész városrésznyi rendszerét hagyta hátra. Francke iskoláiban a legfőbb cél a bensőséges vallásos érzület (pietas) kialakítása volt.
A világtól elzárkózó, befelé forduló vallásosság helyett Francke tevékeny, folytonos jócselekedetekben megnyilvánuló hitéletre nevelt. Nagy fontosságot tulajdonított a család nevelő erejének és a tanítók személyes példaadásának.
A "Franckeanum" iskoláiban a gyakorlatiasság elve érvényesült. A harmincéves háború mérhetetlen rombolása is indokolta, hogy Francke a gazdasági kérdésekkel, s általában a reáliákkal bővebben foglalkozott, mint elődei. A nemesek gyermekei számára létesített pedagógiumban fontos tárgy volt a német nyelvű ékesszóláson túl a kísérleti fizika, asztronómia, mértan és anatómia. Rendkívüli tárgyként francia nyelvet is tanultak. Gyakorlati tárgyként különféle mesterségek készségei szerepeltek, mint az esztergályozás, az üvegcsiszolás és a rézmetszés. A tanulók már nem világtól elzárt "kert"-ben (hortus conclusus) éltek többé: hetente egyszer latin és német nyelvű újságokat olvastattak velük.