5.3. A katolikus megújhodás (ellenreformáció) pedagógiája

Új szervezetek és iskolatípusok

A katolikus egyház vezetői a tridenti zsinaton gyűltek össze, hogy egységesen lépjenek fel a terjedő reformációval szemben (1545, 1551-1552, 1562-1563). A zsinaton nem csak a protestánsok ellen hoztak határozatokat, hanem megszüntettek sok olyan katolikus egyházon belüli visszásságot is, amelyek méltán váltották ki a reformátorok ellenérzéseit és heves kritikáját. (Búcsúcédulák árusítása, a pápai udvar fényűző életmódja, szerzetesek egy részének erkölcsi kilengései stb.) A reformáció ellen a reformátorok saját fegyvereit fordították: az iskolák fölötti befolyás megszerzésével akarták a híveket visszatéríteni a katolikus egyházhoz.

A tridenti zsinattal egy olyan katolikus restauráció vette kezdetét, amely lendületét tekintve nem különbözött a reformációtól. E vallási mozgalom tradicionális elnevezése - ellenreformáció - csak a reformáció elleni küzdelemre utal. Több volt ennél: egyáltalán nem olyan mozgalomról volt szó, amely az időben visszafelé irányul. Ahogyan a reformáció térhódításával az északi népek vallásossága lépett új korszakba, úgy jelentett az ellenreformáció újjászületést a déli népek hitélete számára.

De már a zsinat előtt is történtek pedagógiai reformkezdeményezések.

Trident előtt

A reformáció korai szakaszának, illetve a humanizmusnak katolikus nevelésre gyakorolt hatását - túl Rotterdami Erasmus és Vivčs számottevő alkotásain - jól tükrözi az olasz püspök, Jacopo Sadoleto (1477-1547) neveléstana. A humanista Sadoleto, 1517-től Carpentras (Avignon) püspöke, akinek munkássága nem csupán egyházpolitikai, hanem teológiai és pedagógiai szempontból is jelentős. 1533-ban jelent meg fontos pedagógiai munkája, a De liberis recte instituendis (A gyermekek helyes neveléséről), amelyben unokaöccsével folytatott dialógus formájában fejti ki nevelési elképzeléseit. A munka első részében az erkölcsi-vallásos nevelésről, a másodikban pedig elsősorban az értelmi nevelésről vallott elvei kapnak helyet.

Felfogása szerint a nevelést csak az ifjúkorban, a 25. év elérése után szabad befejezni, továbbá a gyermek nevelésről annak öt éves koráig az édesanyának, azt követően pedig az apának kell gondoskodnia. Művében más korabeli munkákhoz hasonlóan hangsúlyozza, hogy a nevelést minél fiatalabb korban el kell kezdeni, mivel bármely tárgy leginkább lágyan formálható a legjobban: amíg a fa ifjú és hajlékony bármilyen tetszőleges formára hajlítható. A vallásos nevelés már akkor elkezdhető, amikor a gyermek megtanul beszélni. Ezt követően a rossz példáktól elsősorban az apának kell óvnia, míg az istentiszteletek látogatását az anyai példát követve kell megtanulnia. A nevelés alapja a vallás, ezért a hitnek minden életkorban át kell hatnia a nevelést. A nevelőnek azonban arra kell törekednie, hogy az istenfélelem ne váljon rabszolgasággá, ne alakítson ki szolgalelkűséget a gyermekben, inkább emelje fel, foglalja egységbe a gyermek erkölcsiségét és műveltségét, és ezáltal tegye boldoggá életét.

Az erkölcsi nevelés segítségével érhető el, hogy a növendék magatartásában, világfelfogásában, életmódjában a szélsőségektől mentes erkölcs uralkodjék, amelynek legfőbb eszköze a szoktatás és a példa. A gyermeknek gazdag műveltségtartalmakra van szüksége: ismerje jól a latin és görög klasszikusok esztétikai és pedagógiai szempontok figyelembevételével kiválasztott műveit, sajátítsa el a görög és latin ékesszólás tudományát. A nevelés során Sadoleto fontos szerepet tulajdonít a zenének, táncnak, a gimnasztikának, a mozgásnak és a játéknak.  [141]

A katolikus megújulás reformmunkálataiban az új szellemű katolikus nevelés és szemléletmód kialakításában a jezsuiták és a kapucinus szerzetesek mellett további vallási társaságok és szerzetesrendek is jelentős szerepet vállaltak. Ezek közt időben is elsők voltak a theatinusok, akik elsődlegesen az egyházi rend, a klérus reformjára törekedtek, továbbá lelki gondozói tevékenységük során jelentős szerepük volt az árva, elhagyott gyermekek gondozásában, de nápolyi rendházukban nemesi származású gyermekek nevelésével is foglalkoztak. A rendet Caraffa theatei (innen származik a elnevezésük) püspök, a későbbi IV. Pál pápa alapította. Tevékenységüket elsősorban Itáliában német és spanyol földön, továbbá Portugália városaiban fejtették ki. [142]

A hátrányos helyzetű gyermekek felkarolása és nevelése volt az Antonius Maria Zeccaria (1502-1539) által alapított barnabiták (1530) rendjének legfőbb tevékenysége. A rend tagjai a nép között folytatott missziós tevékenységük mellett a 17. századtól kezdődően több jelentős iskolát is létesítettek. A másik, a somascaiak férfirendje elsősorban a szegények, betegek ápolását és az árva gyermekek gondozását tűzte ki fő céljaként. A rend alapítója, Hieronimus Aemiliani (1486-1537) látva a gyakori háborúkban árván maradt és elhagyott gyermekek nehéz sorsát 1531-tól Itália északi részén hozott létre árvaházakat, 1534-ben a rend központja Somasca lett. A rend tagjai fiúk és lányok nevelésével egyaránt foglalkoztak, arra törekedve, hogy a gyermekek a munka, a jámborság, és a szeretet eszközével megteremtetett családias légkörben nőjenek fel.

Figyelemre méltó az a saját korukban úttörőnek számító törekvésük, hogy a gyermekek nevelése feleljen meg egyrészt a helyi társadalmi lehetőségeknek, másrészt a gyermekek egyéni adottságainak. Ügyeltek továbbá arra, hogy egy adott mesterségre való felkészítéssel segítsék későbbi "társadalmi beilleszkedésüket" is. A szerteágazó, sokféle nevelési feladatot csak úgy tudták megvalósítani, hogy a rend tagjain kívül számos világi személy is részt vett ebben a munkában. Az erkölcsi-vallásos nevelés módszerei között sok olyan elem is fellelhető, amely később a jezsuiták közvetítésével vált általánossá. Ilyen volt például a l'udienza (kihallgatás), amely a nevelő vezetésével folyó közös beszélgetés keretében zajlott, ahol a mulasztások (kritika, önkritika általi) megbeszélésére és vétkek elbírálására került sor, ami általában megértő, a változtatás útját is megfogalmazó dorgálás követett Ennek keretében került sor a mindennapi élet feladatainak kijelölésére, továbbá a vallási témák megbeszélésre a Szentírás és a katekizmus segítségével, és a vallásgyakorlás alapvető tartalmainak elsajátítására is. [143]

A Jézus Társasága

A katolikus reneszánsz legfőbb segítőjévé az 1534-ben alapított jezsuita szerzetesrend lett. Céljuk az volt, hogy - a pápai hatalom feltétlen támaszaként - visszahódítsák a katolikus egyháztól eltávolodott tömegeket. A rend megalkotója a hányatott életű spanyol katonatiszt, Loyola Ignác (Ignio Lopez de oyola, 1491-1556) volt. Egy végzetes csata utáni súlyos sebesüléséből felépülve elajándékozta lovagi öltözékét, és a korábbi remeték életmódját választotta. Koldus-zarándokként eljutott a Szentföldre is, majd igehirdetéshez kezdett. A hivatalos egyház ezt már zokon vette, és Loyola Ignác egy időre az inkvizíció börtönébe került. Kiszabadulása után rendszeres tanulmányokat folytatott, majd a párizsi egyetemen szerzett teológusi végzettséget. Itt talált követőkre, akikből a későbbi Jézus Társaság magva verbuválódott. Loyola Ignác kérésére III. Pál pápa hozzájárult az új rend alapításához, s annak szabályzatát 1540. szeptember 27-én erősítette meg. [144]

Az ellenreformáció élharcosai mindenütt a jezsuiták voltak. Főként a katolikus vallású országokban (Spanyolország, Franciaország, Itália, Habsburg Birodalom) sikerült a hitélet új stílusát, a barokk vallásosságot meghonosítaniok. Az egyszerűségre törekvő, minden külsőséget elutasító protestáns egyházi gyakorlattal szemben újjászülető katolicizmus a hívők képzeletének megragadására, vallásos érzelmeinek fölszítására törekedett.

Ellentmondásokkal terhes volt ez a barokk vallásosság és világnézet. A reneszánsz idején a földi élet szépségét már megélő, az evilági értékekbe már belekóstoló embereket kellett ismét meggyőzni a vallás régi bizonyosságairól: az isteni mindenhatóságról, a földi élet esetlegességéről. Le kellett rombolni a humanisták emberközpontú világfölfogását, az önmagát mértéknek tekintő ember határtalanul naiv önbizalmát.

A jezsuiták tudták, hogy a tömegeket csak úgy nyerhetik meg, ha lelkük legmélyebb rétegeire hatnak. A halál elkerülhetetlenségéről, a végítélet borzalmasságáról, a pokol kínjairól szóló elmélkedéseik, írásaik példázzák, hogyan igyekeztek az emberek képzeletét mozgósítani, s egyben ősi misztériumigényét kielégíteni. Ez a barokkos túlfűtöttség az irodalomban, a képzőművészetben és a zenében egyaránt tetten érhető.

Loyola Ignác fogalmazta meg egyik írásában, hogy az emberi élet értelme: Isten dicsérete. Az élet legfőbb célja tehát Isten szolgálata, s minden más eszközzé válik e szent cél eléréséhez. Ez a felfogás tükröződik az 1599-ben véglegesített jezsuita iskolaszabályzatban és tanulmányi rendben, a "Ratio studiorum"-ban is. (Teljes címe: "Ratio atque Institutio studiorum Societatis Jesu", azaz "A Jézus Társaság iskoláinak tanulmányi rendszere és szabályzata".) A Társaság legfőbb feladatai közé tartozott: iskoláiban a tudományokat úgy kellett tanítaniuk, hogy a tanulók ezek segítségével "Alkotónkat és Megváltónkat ismerjék és szeressék meg." [145] Az intézetek belső életének legfőbb mozgatója tehát "Isten dicsőítése és a lélek üdvözülése" volt. [146]

A jezsuiták első kollégium-típusú iskolájukat még 1548-ban állították fel Messinában, s ezt követte a többi nagyhírű kollégium Kölnben, Rómában, Prágában, Bécsben és másutt. Az első években minden iskolájuk egyedi szabályzat és tananyagtervezet szerint működött, ezt a sokszínűséget egységesítette a "Szabálykönyv", a Ratio studiorum.

A jezsuiták egységes nemzetközi iskolaszervezetet akartak kiépíteni. Olyan jól átgondolt és alaposan kidolgozott központi tantervet és tananyagot, olyan oktatási módszereket dolgoztak ki, amelyeket valamennyi ország valamennyi jezsuita iskolájában alkalmazhattak. S ez az egységesítési törekvés nem korlátozódott Európára. A fennmaradt dokumentumok alapján 1548-ban az afrikai Kongóban egy expedíció jezsuita elemi iskolát szervezett. De eljutottak a hittérítők - többek között - Indiába és a dél-amerikai Peruba is. [147]

A korabeli protestáns iskolák osztályainak számát nem rögzítették szigorúan. Az elemi, latin grammatikai, retorikai és poétikai stúdiumokra fordított időmennyiséget még nem határozták meg egységesen. A jezsuiták ellenben olyan ötosztályos középiskolát (gimnáziumot) szerveztek, amelyben három esztendei latin grammatikai tanulmányt negyedikként az antik írók-költők tanulmányozása (poétika) követett, majd a retorikai osztály zárta a sort. Az utolsó két osztályban a görög is szerepelt. Így vitték tovább a katolikusok is - a protestánsokhoz hasonlóan - a humanizmus örökségét, a "studia humanitatis" eszméjét. Az ötéves gimnáziumra szervesen épült az akadémiai tagozat: először a háromesztendős filozófiai fakultás, melyet négy év teológia követett.

Érdekes gondolatmenetet olvashatunk a jezsuita iskoláknak a humanista műveltséghez való viszonyáról Prohászka Lajosnak, a budapesti egyetem egykori kiemelkedő professzorának egyik tanulmányában: A reformáció mintájára a jezsuiták is beépítették iskoláik tananyagába a humanista stúdiumokat. "Csakhogy a reformáció iskoláinak ez a humanizmusa csak addig virágzott, ameddig nagy szervezőik életben voltak - írja Prohászka -, utódaiknál ellenben mindinkább ellaposodott, és [...] terméketlen dogmatikus vitáknak adta át a helyét. A reformáció individualisztikus elve tehát ezen a téren is érvényesült, s egy-egy iskolai rendnek továbbterjedése sokszor csak a keretek átvételét jelentette, de nem egyszersmind a bennük élő szellem gyökérverését is. Ebből magyarázható, hogy a XVII. század előre haladtával protestáns oldalról már csupa kétségbeesett panaszról értesülünk iskolázásuk szőrszálhasogató, lelket ölő, formalisztikus módjáról. Ezzel szemben a jezsuiták iskolái ugyanakkor valóban a humanizmus munkahelyei voltak..." [148]

A jezsuita iskolák már a mai értelemben vett osztály-tanóra rendszer alapján működtek. Egy osztályba az azonos életkorú és megközelítően azonos tudású gyermekek kerültek. Az oktatás központi tanterv és követelményrendszer alapján folyt, a tanulók teljesítményét év végenként vizsgákon értékelték.

A jezsuiták középiskoláiban szigorú fegyelem uralkodott, de a testi fenyítékhez csak legvégső esetben folyamodtak. A tanári tekintély korlátlan uralmát igyekeztek szeretetteljes magatartással, segítőkész bánásmóddal párosítani.

Jó érzékkel ügyeltek arra, hogy a szellemi erőfeszítésben elfáradt tanulók szükség esetén testmozgással, játékkal, szórakoztató feladatokkal pihenjenek. Arra törekedtek, hogy növendékeik számára az iskolai élet élményszerű időtöltés legyen, amelyben a szellemi koncentráció és a kikapcsolódást nyújtó szórakozás harmonikus egységet alkot. Ezt a célt szolgálták iskoladrámáik is.

Kollégium-típusú iskoláikat a katolikusok és a protestánsok lényegében azonos szerkezettel létesítették a XV. század második felétől kezdve. Az egyes fokozatok következőképpen épültek egymásra: [149]

Teológia 2-3 év  Akadémiai tagozat 
Filozófia 2-3 év 
Retorika 1-2 év  Gimnáziumi tagozat 
Poétika 1-2 év 
Latin grammatika  3-4 év 
Elemi ismeretek 

Figyelmet érdemel néhány jellemző eltérés a katolikus és protestáns kollégiumok között:

1. A katolikusok az elemi, a gimnáziumi és az akadémiai tagozatot külön szervezeti egységként kezelték. Külön létesítettek elemi ismereteket oktató kisiskolákat, külön gimnáziumokat és akadémiákat. A protestánsok ellenben egyetlen összefüggő intézménytípusba integrálták mindhárom szintet. Egy iskolába, a "kollégium"-ba járt az 5-6 esztendős, ábécét tanuló kisgyerek, és a 25-26 éves teológus.

2. Ez az egységes vertikum a protestánsoknál azt is lehetővé tette, hogy az akadémiai tagozat nagydiákjai segédtanítóként ("preceptor"-ként) közreműködjenek az elemi osztályok oktatásában. A jezsuiták ezzel ellentétben minden osztály élére felnőtt pedagógust állítottak.

3. Az akadémiai tagozat filozófiai osztályainak elvégzése után a protestánsok minden esetben kötelezővé tették a teológiai stúdiumot (a világi pályára igyekvőknek is). A katolikusok ezt csak a papi pályára készülők számára tartották szükségesnek.

4. A protestánsok - egészen a XIX. századig - nem szerveztek külön tanárképzőket. Közvetlen pedagógiai tapasztalatokat a "tógás" diákok (nagydiákok) preceptorként szerezhettek. A katolikusok viszont külön képzőkben foglalkoztak a középiskolai tanári pályákra igyekvőkkel. (Ez volt a "repetensek", az anyagot ismétlők, pedagógiai szempontok szerint feldolgozók kollégiuma.)

A kollégium-típusú iskola működése a feudális abszolutizmus idején teljesedett ki. Szerkezetében, tananyagában a kis- és középnemesség igényeinek felelt meg. "Barokkos" műveltséget nyújtott, amelyben a latin nyelvre alapozó képzettség elsősorban a közigazgatási pályákon szükséges jogi ismeretekkel társult.

Emellett a korabeli polgárság képviselői is megtalálhatták a kollégiumok falai között a praktikus műveltség elemeit. Ők az elemi képzést nyújtó osztályok után fejezték be tanulmányaikat (ez nem jelentett akkoriban "bukás"-t!), s ezt követően a különböző céhek inasaiként, segédeiként részesültek gyakorlati-mesterségbeli képzésben. A polgárság felsőbb rétegeihez tartozók - ha magasabb állásokra pályáztak - elvégezhették a középiskolai fokozat grammatikai, esetleg poétikai-retorikai osztályát. A jobbágyok tehetséges gyermekei előtt általában csak akkor nyílt meg a kollégium, ha egyházi pályára készültek.

A kollégium-típusú iskola virágkorában sajátos funkciót töltött be: lecsendesítette a társadalmi mozgásokat, csökkentette a szociális feszültségeket. A tanulók nagyon alaposan megismerték az antik Róma életét, de saját koruk hétköznapi problémái, társadalmi kérdései rejtve maradtak előttük. A XVII-XVIII. századra így ez az iskolatípus "zárt kert"-té ("hortus conclusus"-szá) vált, mivel az iskolafenntartó felekezetek úgy gondolták: a múlt tüzetes megismerése nem zavarhatja meg a tanulók fejlődő lelkét. Ezzel az indokkal zárkóztak el sokáig a legújabb természettudományos felfedezések iskolai oktatásától is.

Ez az iskolatípus - mint később még látjuk - ellentmondásaival együtt a XIX. század közepéig rendkívül fontos szerepet játszott a különböző társadalmi rétegek művelődésében.

ormanentum

A jezsuiták a megújult katolikus hitélet megalapozása érdekében iskoláik tanulói számára új szellemű hittankönyvek egész sorát írták. Figyelemre méltót alkotott ebben a műfajban Loyola Ignác egyik ifjú rendtársa, Petrus Canisius (1521-1597). 1555-ben, Bécsben adta ki a kollégiumok akadémiai tagozatának hallgatói számára készített Summa Doctrinae Christianae (Keresztény tanítások summája) című művét; a kisebb gyermekek és a kevésbé iskolázott felnőttek számára 1556-ban Ingolstadtban jelentette meg a Catechismus Minimus-t (Kis katekizmust); végül a gimnázium nagyobb diákjai számára írta Parvus Cathechismus Catholicorum (Rövid katolikus katekizmus) című, Kölnben (1558-1559 táján) sajtó alá kerülő munkáját. Ezeknek a műveknek anyanyelvi változatait később Európa számos országában évszázadokon át használták tankönyvként. 1589-ben jelent meg Antwerpenben korábbi luteránus munkákra épülő népszerű képes katekizmusa az Institutiones Christianae (Keresztény tanítás), amelyben a gazdag szemléletető képanyagot rövid képaláírás követte. [150]

Elsősorban francia földön voltak népszerűekEdmond Auger (1530-1591) anyanyelvű katekizmusai. Hasonló jellegű munkák voltak az olasz bíboros Roberto Bellarmino (1542-1621) katekizmusai, valamint spanyol földön és Dél-Amerikában Gaspar Astete (1537-1601) művei.

Figyelmet érdemel Xavéri Szent Ferenc (1506-1592) portugál és különböző bennszülött nyelveken is kiadott missziós katekizmusa. A munkák közös jellemzője, hogy nem lépnek fel közvetlen, elítélő módon a más vallási irányzatokkal szemben, hanem elsősorban a katolikus tanok eltérő vonásait hangsúlyozzák. [151] Az első magyar nyelvű katekizmust 1562-ben készítette Telegdi Miklós, a nagyszombati iskola rektora készítette, amely később számos kiadásban jelent meg.

A különböző katekizmusok mellett megjelentek első vallásoktatással kapcsolatos kézikönyvek, melyek elsősorban a lelkipásztori munka módszertani megalapozására szolgáltak. Ebbe a csoportba sorolhatók a korai katolikus neveléstanok, mint Cristoph Ott (1612-1684), 1657-ben kiadott Hohe Schul der lieben Eltern, darinnen die christliche Kinder-Zucht als der Größten Künsten eine gelehret wird (A szülők akadémiája, amelyben a keresztény gyermeknevelést, mint a legfőbb tudományt oktatják). Széleskörű népszerűségre tett szert Nicolaus Cusanus (15714-1636) 1636-ban megjelenő Cristliche Zucht-Schul (Keresztény nevelőiskola) című munkája is. [152]

Filippo Neri és az oratoriánusok

A XVI. század sokszínű katolikus nevelési törekvéseinek nagy hatású irányzatát hozta létre Filippo Neri (Néri Szent Fülöp) (1515-1595), aki 1548-ban alapította meg első oratoriumát. A katolikus nevelési társaság tagjai olyan világi papok voltak, akik bár nem tettek szerzetesi fogadalmat, közös vallási gyakorlatok keretében az ún. oratóriumokon való részvétel útján törekedtek lelki elmélyülésre és papi hivatásuk eszményi betöltésére. Az 1552-től papi közösségben élő társaság alapítója korábban egy gazdag család nevelőjeként tevékenykedett, majd pappá szentelését követően Róma egyik külvárosi templomának lelkésze lett. Később társaival együtt megalapította a Scuole della Dottrina Christiana (Keresztény Tanítás Iskolái) nevű szervezetét. Néri Szent Fülöp pedagógiájának előzményei azon korai keresztény népnevelési törekvésekhez kapcsolódtak, melyek keretében Itália különböző városaiban lelkes papok és világi segítőik a szegény sorsú, elhagyott gyermekeket összegyűjtve igyekeztek azokat folyamatos és rendszeres valláserkölcsi nevelésben részesíteni.

Az első ilyen kezdeményezés a milánói pap Castellino da Castello (1476-1566) és világi segítőtársa Francesco Villanova nevéhez fűződik. A korabeli leírások szerint Castello és Villanova vasárnaponként a város utcáit járva almát osztogatva hívogatta az utcagyerekeket a templomban folyó tanításra. A jól tanuló és rendszeresen templomba járó tanítványaikat minden alkalommal megjutalmazták. Ebből a kezdeményezésből jött létre 1546-ban a Compagnia dei Servi di Puttini in Caritŕ (Gyermeksegítő Társaság) elnevezésű keresztény tanító egyesület, amelynek első ismertté vált szabályzata 1555-ből származik. Ebben a szervezet tagjai vállalták a gyermekek vallásos nevelését, lelki vezetését. Ennek gyakorlati megvalósítás úgy történt, hogy vasárnaponként és más egyházi ünnepek idején két csengőt rázó gyermek kíséretében járták az utcákat, és a szülőket arra biztatták, hogy küldjék gyermekeiket a templomi oktatásra: "Szülők, engedjétek el gyermekeiteket, mert ellenkező esetben az Utolsó Ítélet alkalmával szigorú büntetés vár rátok!" Munkájuk eredményeként sikerült elérniük, hogy a legtöbb 5/6-14/15 éves gyermek valamelyik templomhoz tartozó nevelőközösség tagjaként hetente mintegy két órás oktatáson vett részt. A gyermekeket képességeik és tudásuk alapján három csoportba osztották, és külön választották a 15 évnél idősebb fiatalokat. A tananyag a katekizmus oktatását, továbbá az írás, olvasás tanítását foglalta magába." [153]

Filippo Neri tehát a katolikus népnevelési törekvések folytatójaként Róma külvárosában fejtette ki tevékenységét. Hosszú élete során kialakított rendkívül eredményes és népszerű nevelési gyakorlatának legfontosabb jellemzője a növendékei iránt tanúsított, a nevelő és a gyermekek kapcsolatát elsődlegesen meghatározó, feltétel nélküli szeretet, ami elsősorban iskolájának derűs, barátságos, mélyen emberséges légkörében, és az ezt megteremtő módszereiben nyilvánult meg. Felfogása szerint a gyermek számára a szeretet létszükséglet, ezért egészséges, harmonikus felnőtté válásukhoz szükségük van az örömre, vidámságra; a félelemmel telített, nyomasztó környezet gátolja az eredményes nevelést. Ezért a nevelés jelentős, elengedhetetlen tényezőjének tekintette a felszabadult, belülről fakadó, örömmel végzett gyermeki öntevékenységet, amire növendékeivel közösen szervezett sokszínű tevékenységek keretében biztosított lehetőséget. Szinte egész élete szeretett tanítványai körében zajlott, közösen tanultak, énekeltek, játszottak, színdarabokat adtak elő. Ezáltal a gyermekek életszerű keretek között szerezhették meg az alapvető elemi (írás, olvasás) és valláserkölcsi ismereteket. A külvárosi csavargó, elhagyott utcagyerekek köréből maga köré toborzott nagy számú tanítvány és tanítójuk legtöbbször nem maradtak benn az iskolateremben, hanem gyakran kirándultak a város melletti erdőbe.

A külvárosi gyermekek nevelésén túlmenően sokat tett szüleik, a városrészben élő felnőttek kulturális felemelkedése érdekében is. A város temploma melletti épületben könyvtárat szervezett számukra - a világ egyik első nyilvános népkönyvtárát -, ami 1581-ben nyitotta meg kapuit. A mellette lévő, korábban imateremnek (latinul: oratorium) használt helyiségben vasárnaponként és nagyobb egyházi ünnepek alkalmával neves művészek és együttesek fellépésével - a külváros lakóinak körében széles körű népszerűségnek örvendő - színvonalas hangversenyeket rendezett, amelyre a korabeli Róma muzsikusai, neves zeneszerzői számos új zeneművet alkottak. Ma is oratóriumnak nevezik - Neri Szent Fülöp oratóriumáról - azt az énekkar, zenekar, valamint szólisták által előadott, ebben az időszakban született népszerű zenei műfajt, amelynek tárgya egy-egy mindenki számára érhető és könnyen követhető epikus-drámai történet. [154]

A Neri Szent Fülöp által alapított, nevelési elveit követő és népszerűsítő oratorianus mozgalom - elsősorban annak 1575-ben XVI. Gergely pápa általi megerősítését követően - egyre szélesebb körben, Itálián kívül is elterjedt. Legnagyobb népszerűségre Franciaországban tett szert, ahol az első oratóriumot Pierre de Bérulle (1575-1629) hozta létre 1611-ben Párizsban. Az Oratoire-mozgalom a későbbi évtizedekben csakhamar nem csupán a francia városokban talált számos követőre, hanem Belgiumban és Spanyolországban is.

Ennek szellemében jött létre a francia Missziós Papok Társasága, amely az elhagyott falusi nép oktatását- nevelését vállalta magára. Az Oratoire hatására az 1620-as években számos színvonalas papnevelő szeminárium alapítására került sor, neves teológusok és tudósok részvételével több jó hírű középiskolát, kollégiumot működtettek, további irányzataik is létrejöttek (eudisták; 1643 Cäen, sulpicisták; 1642, lazaristák stb.)  [155]

Katolikus leánynevelési törekvések

A XVI. századi katolikus reform egyik sajátos nevelési vonulatát képezték a leánynevelés terén tapasztalható jelentős változások. Arra vonatkozóan, hogy abban a korban mit tekintettek a leánynevelés legfontosabb műveltségtartalmainak Silvio Antoniano (1540-1630) Tre libri della educazione cristiana dei figliuoli (Három könyv a keresztény leánynevelésről) címmel 1583-ban Veronában megjelenő neveléstanában a következőket fogalmazza meg: Az alacsonyabb néprétegek leánygyermekei tudjanak olvasni, a középső réteghez tartozó szülők leányai tanuljanak írni és olvasni. Ezzel szemben a magasabb körökhöz tartozó leányok számára, akik felnőtt korukban háziasszonyként nagy háztartást vezetnek majd, nem elegendő az írni-olvasni tudás, hanem rendelkezniük kell megfelelő számtani ismeretekkel is. A fiúkéhoz hasonló magasabb képzettség azonban számukra is szükségtelen. Ehelyett sajátítsák el az olyan kifejezetten háziasszonyi ismereteket, mint például a kötés, foltozás, varrás, szövés, főzés, vasalás, továbbá a házimunkához kapcsolódó egyéb tudnivalók.

A XVI. században minden egyes felekezetnél megjelenik a fiúk mellett a leányok elemi oktatására irányuló egyre erőteljesebb törekvés. Mivel a nők feladata ebben az időben elsősorban az anya és feleség, továbbá a háziasszonyi teendőkre korlátozódott, természetesen nem fogalmazódott meg az igény arra, hogy a leányoknak magasabb szintű képzést nyújtó iskolákat hozzanak létre. A reformáció hatása a nők többségénél abban nyilvánult meg, hogy ők is igényelték a Biblia anyanyelven történő olvasását, továbbá a teológiai témákkal való elmélyültebb foglalkozást. A katolikusoknál ez az aszkétikus tradíciók folytán mindez másként alakult. Abból kiindulva, hogy minden ember számára elengedhetetlen az alapos és rendszeres vallásoktatás, jóval nagyobb súlyt helyeztek annak intézményes formáira. Ennek megvalósítására a férfirendekhez hasonlóan ebben az időszakban számos - jóllehet koránt sem olyan központosított szervezésű - a leánynevelés feladatait felvállaló női nevelési egyesület és apácarend alapítására is sor került.

Orsolyiták

Az orsolyiták apácarendjének alapítója, Angela Merici (1470-1540) 1535-ben Bresciában hozta létre - a IV. században vértanúhalált halt ír királylányról, Szent Orsolyáról elnevezett - Compagnia di Santa Orsola (Szent Orsolya Társaság) közösségét. Az alapítót elsősorban az a cél vezérelte, hogy az a nők is kivegyék részüket az új katolikus lelkiség megalapozásában, az isten- és keresztény emberszeretet ápolásában, embertársaik szolgálatában, a leánygyermekek keresztény szellemű nevelésben és oktatásában. Társai kezdetben az evangéliumi célokat követve szerzetesi ruha nélkül családjuk körében éltek, csak később formálódtak szervezett apácarenddé. A rend arculatának kialakításában jelentős szerepe volt Carlo Borromeo milánói püspöknek, aki 1567-ben átdolgozta szabályzatukat. A különböző orsolyita közösségek Itálián kívül elsősorban Francia- és Németországban a Habsburg tartományokban, Svájcban, Portugáliában, a tengerentúlon pedig Kanadában terjedtek el. (Mivel Franciaországban munkájukat a jezsuitákkal közösen végezték, gyakran nevezték őket női jezsuitáknak is.)

Elsősorban leányneveléssel valamint a felnőtt nők vallásos oktatásával foglalkoztak. Elemi leányiskoláikban írást, olvasást, női tevékenységeket oktattak és részt vettek a templomi vallásoktatás előkészítésében és lebonyolításában. Az orsolyita leánynevelés pedagógiai arculatához tartozott - az elemi oktatás mellett - a felsőbb leányiskolák széles hálózata is. Ezek a jezsuita kollégiumokhoz hasonló bentlakásos intézetek voltak, melyek tantervében a speciális női tevékenységek mellett szerepelt a latin nyelv és számtan is. A jezsuita iskolák gyakorlatának megfelelően az oktatás középpontjában a minden egyéb nevelési területet átható vallásoktatás állt. Emellett - elsősorban az elemi oktatásban - az ingyenes oktatás megvalósítására törekedtek, és nagyon fontosnak tartották a jól képzett utánpótlás nevelését. Az intézetekre jellemző volt az anyai szeretetet, a családias meleget biztosító bensőséges légkör, a helytelen cselekedetek megelőzésére szolgáló felügyelet, a féltő gondoskodás, a differenciált és enyhe büntetés, a kellőképpen motiváló hatású elismerés és jutalom. [156]

Angolkisasszonyok

A katolikus leánynevelés terén szintén jelentős szerepet játszottak az angolkisasszonyok (Institutum Beatae Mariae Virginis) néven ismertté vált rend Európa-szerte elterjedt intézetei. Az alapító, az angol nemesi családból származó Mary Ward (1585-1645) a flandriai St. Omarben 1611-ben hozta létre első közösségét, amit hamarosan további intézmények alapítása követett (Lüttich 1617, Köln 1620, Trier 1621, Róma 1622, Nápoly 1623, Perugia 1624, München 1627, Bécs 1627, Pozsony 1628). A gyors népszerűvé válást hamarosan egyre erősödő támadások, majd az 1631-es pápai betiltás és az intézetek feloszlatása követte, és az alapítót, mint "eretneket, szakadárt és a szentszék ellen lázítót" egyházi fogságba vetették [157]. Miután a pápai tilalom nem vonatkozott a nevelő- és oktatótevékenységre, a közösségek tagjai világi tanítónőkként továbbra is együtt maradhattak, és az egyes országok helyi viszonyainak megfelelő, különböző jogi formákban folytatták tevékenységüket. A szerzetesi szabályzatukat a pápa csak 1703-ban hagyta jóvá.

A rend működését meghatározó 1615-ben kiadott szabályzat némely sajátos elemét leszámítva a jezsuiták 1550-es alapdokumentumát követte, ami jelezte, hogy az alapító a jezsuiták nevelési elveit kívánja a nőnevelés gyakorlatára alkalmazni. Ennek értelmében a rend tagjai arra törekedtek, hogy a leányok vallási és hitéletét kialakítsák, őket vallási oktatásban részesítsék, továbbá iskoláikban és bentlakásos intézeteikben oktassák. Emellett vállalták a válságos élethelyzetbe került nők lelki gondozását, továbbá az egyszerű emberek vallásos hitének megerősítését. [158]

Notre Dame (Miasszonyunk) kongregáció

A jezsuiták szellemiségét követő egyházreformer, Pierre Fourier (1565-1640) és Alix Le Clerc (1576-1622) által 1597-ben a lotharingiai Mattaincourt-ban alapított Notre Dame (Miasszonyunk) kongregáció szintén a leánynevelés és ezen belül az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó szegény gyermekek nevelése érdekében jött létre. A Notre Dame nővérek (más néven ágostonos kanonisszák) vállalt hivatásának főbb jellemzőit a rendalapító Pierre Fourier a következőképpen foglalta össze:

"A Miasszonyunk nővér a leánynevelést választotta egyik legfőbb kötelességének. Különös odaadással vigyáz arra, hogy a rájuk bízott ifjúság keresztségének drága ajándékát soha el ne veszítse, hanem azt mindörökre megőrizze. Ezen fáradoznak a buzgó tanítónők, éspedig nagyon szívesen, nagy hűséggel és ingyen, anélkül, hogy ezért fizetést, dicsőséget, dicséretet, vagy bármiféle kicsiny vagy nagy földi jutalmat várnának. Hogy szolgálatukat Isten előtt minél kedvesebbé, az emberek számára pedig minél hasznosabbá tegyék, Istenért különös szeretettel viseltetnek a leánykák iránt, kik tanulás végett hozzájuk járnak. Az igazi édesanya szeretetével, bölcsességgel és szerénységgel éreztetik velük, hogy őket Isten előtt dicsőségüknek, koronájuknak és örömüknek tekintik." [159]

Az 1640-ben megalkotott szabályzat harmadik fejezete fogalmazza meg részletesen a rend nevelési programját, amiből szintén kitűnik a szegényebb sorsú leányok nevelése iránti, a többi rendhez képest is hangsúlyozott elkötelezettség. A társaság tagjai minden rájuk bízott leányt - szegényt és gazdagot egyaránt - jó kereszténnyé és szorgalmas háziasszonnyá kívánták nevelni. Ezért a vallásoktatás és a valláserkölcsi nevelés mellett nem csupán az írás, olvasás, számolás tanításának, hanem a női tevékenységekre és a mindennapi életre való felkészítésnek (illemszabályok, ruházkodás, viselkedés a templomban, étkezéskor, játék közben stb.) is fontos szerep jutott.

A többi korabeli bentlakásos - főleg nemesi származású leányok nevelésével foglalkozó - intézet gyakorlatával szemben a nevelés és oktatás közösségi tevékenységformák keretében zajlott. Tanítványaikat három osztályba osztották, és azokat a tanulási teljesítmények alapján további kisebb csoportokra tagolták. A tanulás érdekessé tételére különböző versenyeket rendeztek, gyakori volt az anyanyelvű éneklés és játék. Az imádkozást nem csupán felmondandó leckeként tanították, az imákat és a fohászokat igyekeztek a vallásos hitélet, a mélyen átélt vallási élmény eszközeként közel hozni növendékeikhez.

A tanítónők ügyelnek arra is, hogy ne csupán néhány tehetséges és szorgalmas tanítványukkal, hanem minden gyermekkel egyaránt foglalkozzanak. A Notre Dame nővérek - saját korukra nem igazán jellemző - vallási toleranciáját jelzi, hogy intézeteikbe protestáns felekezetekhez tartozó szülők leányait is felvették, nem törekedtek azok megtérítésére, sőt ellenkezőleg: kerültek minden ezzel kapcsolatos befolyásolást. Ez megnyilvánult például abban, hogy a szorgalmas diákok számára adott kisebb - tipikus katolikus vallási tartalmakat és jelképeket hordozó jutalmak (pl. érmék, rózsafüzér stb.) - helyébe náluk semleges tárgyak (pl. virágokkal díszített képecskék) léptek. [160]