A reformáció atyja, Luther Márton (1483-1546) prédikációiban, írásaiban gyakran foglalkozik a nevelés-művelődés kérdéseivel. A reformáció eszméjének terjesztéséhez ugyanis égető szükség volt nagyműveltségű prédikátor-hitújítókra és egyszerű plébánosokra egyaránt. Az egyházi férfiak nevelése-képzése a városi-plébániai iskola és az egyetemek feladata.
De iskoláztatásra van szükségük a néptömegeknek is: nemcsak a földöntúli életre való fölkészítés, a lelki üdvösség elnyerése érdekében, hanem azért is, hogy evilági-polgári kötelességeiket becsülettel teljesíthessék. Luther a vallási és világi szempontok érvényesülését egyaránt fontosnak tartja. E három réteg - tudósok, plébánosok, köznép - nevelése-művelése szükségszerűen különbözik.
1. A jövendő teológusainak sokoldalú nyelvi képzésben kell részesülniük. Luther a latin és görög nyelv tanulását nem elsősorban a klasszikus irodalom iránti rajongása miatt sürgeti, hanem azért, hogy a tudós reformátorok ("nagy tudású doktorok és magiszterek") eredetiben olvashassák a Biblia, az Újszövetség könyveit. Az Ószövetség tanulmányozásához pedig a héber nyelv ismerete nélkülözhetetlen.
"Mert Isten a maga Írását nem ok nélkül íratta meg csakis két nyelven, az Ószövetséget héberül, az Újat görögül" - figyelmezteti műveltségre törekvő német honfitársait Luther. "Ha tehát Isten ezeket a nyelveket nem hogy megvetette, hanem a maga igéje számára mindenek fölött kiválasztotta, nekünk is kötelességünk őket mindenek előtt megtanulnunk." [...] "Valóban, ha saját hibánkból (amitől Isten óvjon) elhanyagoljuk a nyelveket, nemcsak az Evangéliumot fogjuk elveszteni, hanem oda fogunk jutni, hogy sem latinul, sem németül helyesen beszélni és írni nem fogunk tudni [...] Mi az oka hát, hogy a mi hitünk ilyen szégyenletes állapotba jutott? Az, hogy a nyelveket nem tudjuk; s itt nem segít más, mint a nyelvek tanulása." [135]
2. A leendő falusi plébánosoknak, igehirdető prédikátoroknak fölösleges a görög és héber nyelv tanulásával bajlódniuk. A latint kell minél alaposabban elsajátítaniuk. Az írás-olvasás készségének megszerzése után latin grammatikával, egyházi zenével, majd dialektikával, retorikával és poétikával kell foglalkozniok. Írásműveket, prédikációkat szerkesztenek, verseket írnak, hogy szert tegyenek "a szavak gazdagságára". Fontos, hogy a gyerekek az iskolában tanítójukkal és egymás között is minél hamarabb latin nyelven beszéljenek.
Egyik írásában Luther a papi pályára készülő iskolás fiúk tanításáról szól. A tanítandó tárgyak tartalmának leírásából a klasszikus humán stúdiumok (studia humanitatis) tipikus képe rajzolódik ki. A tanulókat három tanulócsoportba osztja: az első csoportban a gyerekek a latin nyelv alapjait sajátítják el és egyházi zenét tanulnak; a másodikban a latin grammatika van soron, majd ugyanitt Aiszóposz fabuláival és Erasmus erkölcsnemesítő traktátusával ismerkednek, miközben nem hagyják ki az imákat, zsoltárokat és az egyszerűbb evangéliumokat sem; végül a harmadikban a klasszikus szerzők (Vergilius, Ovidius, Cicero) műveit olvassák és elemzik úgy, hogy maguk is faragnak verseket a nagy elődök stílusában. [136]
Luther erélyesen felszólítja az egyházi elöljárókat, hogy minden eszközzel szorgalmazzák a rátermett, tehetséges fiúk iskoláztatását. A tehetősebb híveket pedig arra buzdítja, hogy adományokkal, alapítványokkal támogassák a szegény szülők gyermekeinek taníttatását.
A nyomtatott könyv áldásairól elragadtatással ír: "A mi időnkben már könnyű olyan embereket nevelni, akik képesek az Evangélium és a katekizmus tanulmányozására. Manapság - a könyvek révén - nemcsak a Szentírás vált közkinccsé, hanem a legkülönbözőbb tudományok is. Így azután - hála Istennek - ma három esztendő leforgása alatt többet tanulhat az ember, mint régen húsz év alatt. Az asszonyok és a gyermekek is többet tudhatnak meg Istenről, Krisztusról a német nyelvű könyvek segítségével, mint annakelőtte - ez az igazság! - a legmagasabb iskolák hallgatói, a kolostorok lakói, az egész papság... De a latinra az egyszerű plébánosoknak, prédikátoroknak szükségük van. Oly kevéssé nélkülözhetik ezt a nyelvet, mint a tudósok a görögöt és hébert... [137]
3. A népnek, az egyszerű emberek többségének elegendő az anyanyelvi olvasás-írás készsége. A tömegek számára a betűtanulás új hullámát indította útjára Luther: az általa német nyelvre lefordított Bibliát mindenki saját maga olvashatta-értelmezhette, ha elsajátította az olvasás tudományát. Ennek érdekében minden helységben iskolát kívánt állítani külön a fiúk és külön a leányok számára. A jó nevelésre nemcsak a vallásosság érdekében van szükség, hanem - mint már említettük - a polgári erények kialakításához is.
A népoktatás lehetőleg minél szélesebb körre terjedjen ki. A német reformátorok jelentős tette az alsó fokú népoktatás - s benne a leánynevelés - ügyének fölkarolása. A városokban egyre-másra születnek az anyanyelvi oktatást nyújtó kisiskolák (német nevük: Deutsche Schulen, Schreibschulen). A leányiskolák tananyagában - az olvasás és írás tanításán túl - zsoltárok éneklése, Luther kis katekizmusa és egyszerűbb bibliai történetek olvasása szerepelt. Tanítóként általában egy tisztes korú művelt és vallásos asszonyt alkalmaztak, aki "tud tanítani, s a leánykákkal jól és okosan bánni". A gyermekek szülei tandíjat fizettek, ez alól a legszegényebbek mentesültek.
Luther különös gondot fordított a gyermekekre: úgy tekint rájuk, mint "pompás, örök kincs"-re, amelyet meg kell óvni Isten számára. [138] Éppen ezért nincs szentebb emberi tevékenység a nevelésnél. Az örök üdvösség elnyeréséhez nem a böjtölés vagy a búcsújárás a legmegfelelőbb keresztényi cselekedet, hanem gyermekeink helyes nevelése. Jó nevelés pedig elképzelhetetlen fegyelmezett, erkölcsös családi élet nélkül. Luther a korabeli egyház nőtlenségi ideálja helyett az Istennek tetsző, harmonikus házasság eszményét hirdette. A házastársak közötti szeretet és tisztelet, a gyermekek következetes, szigorú erkölcsi elvek szerint való nevelése - véleménye szerint - igen fontos része a férfiak életének.
Ez a gondolat többnyire eszmény maradt csupán, s csak a legritkább esetben vált valósággá. A nők a társadalom perifériájára szorultak, s a középkor végére újult erővel tört fel egyfajta nőgyűlölet. Jellemző e korszak ellentmondásaira, hogy éppen a humanizmus fénykorában lobbantak fel Európa-szerte a boszorkányégetések máglyái. A lovagromantika dicsőített várúrnőjéből ekkorra együgyűnek, sőt ostobának tartott személy lett. Hiába élt Európában a reneszánsz és a reformáció idején sok művelt asszony, akiknek tudása nem maradt el a férfi humanistáké mögött, a kor közgondolkodása nem sokra becsülte a női nemet. Bizonyos változást hozott e téren a reformáció. Luther és követői felismerték: a családanyáknak el kell sajátítaniuk az írást-olvasást azért, hogy gyermekeiket taníthassák és istenfélő életre nevelhessék.
Luther Márton tanai hamar visszhangra leltek Európa-szerte. Követői (a lutheránusok vagy evangélikusok) maguk is egyházba szerveződtek. Hasonlóképpen egyházba tömörültek a reformáció másik szárnyának, a genfi Kálvin Jánosnak (1509-1564) a hívei. (Őket nevezik kálvinistáknak vagy reformátusoknak.) Velük is szembekerült a reformáció következetesen antifeudális, plebejus szárnya, amelynek vezetője Münzer Tamás volt.
A reformáció neves iskolaszervezői közül kiemelkedik Luther munkatársa, Philip Melanchton (1497-1560),Valentin Trotzendorf (1490-1556) és a kálvinista Johannes Sturm (1507-1589).
Melanchton, a wittembergi egyetem humanista műveltségű professzora megkísérelte kibékíteni a lutheri reformáció kérlelhetetlen erkölcsi szigorát a humanista kultúra antikvitás-kultuszával. Felfogása szerint csakis alapos klasszikus műveltséggel lehet eljutni a kereszténység megértéséig. Eszménye az olyan ember, aki neveltetése révén képes a pietas (jámborság) és az erudíció (klasszikus műveltség) harmóniába ötvözésére. Csak az így nevelt ember képes arra, hogy magasrendű erkölcsi elvek által vezérelt értelme mindenkor uralkodjék érzelmei és szenvedélyei felett. [139]
Melanchton a wittembergi egyetem bölcsészeti fakultását humanista szellemben korszerűsítette. Tanszéket szervezett a görög, latin és héber nyelvnek, a retorikának és poétikának, valamint a matematikának. Emellett kidolgozta a háromtagozatos humanista iskola tervezetét, melynek egységes tananyaga jó alapokat biztosított az egyetemi tanulmányokhoz. A közép- és felsőfokú oktatási intézmények szerves egymásra épülésének gondolata nála jelenik meg első ízben.
A sziléziai Goldberg városában működött Valentin Trotzendorf kollégiuma. A tanítás anyagában a gazdag humanista műveltséget teológiai ismeretekkel ötvözték. Az iskola jellegzetes vonása volt, hogy a növendékek az egykori római köztársaság mintájára szervezett önkormányzat keretei között éltek. A tanulók és az oktatók együttese a "coetus" volt, az iskolaigazgatót "dictator perpetuus"-nak (örökös diktátornak) nevezték. A diáktanács vezetője a "consul" lett, aki a 12 "senator" segítségével intézte a tanulók fegyelmi ügyeit. Betartották a szabályos jogi formákat, a vád- és védőbeszédek latinul hangzottak el.
1538-ban vette át a híres strassburgi protestáns gimnázium vezetését Johannes Sturm, a nagyhírű német humanista. Szigorú szabályok szerint iskolájának legfőbb célja a vallásos érzület, a jámborság (pietas) kibontakoztatása és elmélyítése volt. Ehhez használta fel segédeszközként a klasszikus nyelvi kultúrát és a humán tudományokat. A gimnáziumban kilenc tanulócsoport (osztály) működött, a diákok a szokásosnál sokrétűbb, gazdagabb és magasabb szintű klasszikus tanulmányokat folytattak. [140]
Ennek az intézetnek a szervezete és színvonalas oktatása példaként állt a többi protestáns középiskola előtt.
A reformáció térhódítása példátlan kihívást jelentett a katolikus egyház számára. A válasz nem sokáig késett. Az újjászülető katolicizmus a közoktatás, a pedagógia terén is máig érvényes értékeket teremtett.