3.1. A klerikus műveltség átadásának intézményei

Szent Ágoston életének utolsó esztendeiben már tartott a római birodalom bomlásának folyamata. Mikor Hippó püspöke 430-ban meghalt, városát már hónapok óta a vandálok seregei ostromolták. Az V. század végére a hajdan világuralomra törekvő impérium szétesett. A délorosz sztyeppékről lezúduló barbár törzsek rohamai bevégezték mindazt, amit a belső társadalmi válság már előkészített: 476-ban összeomlott a Birodalom. Az egykori provinciák területét germán törzsek népesítették be.

Sokféle nép gyűjtőmedencéje lett a világnak az a része, mely egykoron Róma fönnhatósága alatt állt. Hamarosan hadvezérek és uralkodók emelkedtek ki ebből a kaotikus sokaságból. A keresztény vallást is segítségül hívták ország szervező munkájukhoz. A római birodalom helyén létrejövő országokban fokozatosan egy magasabb rendű társadalmi rend, a feudalizmus bontakozott ki.

A lélek megtisztulásához, az üdvözülés elnyeréséhez az aszkétikus életmód vezet - ez a gondolat már a korai keresztény közösségekben is visszhangra talált. Az üldöztetések idején sokan az aszkézis legszigorúbb formáját választották, és - elfordulva a bűnös világ csábításaitól - remeteként folytatták életüket. Később, az egyház szigorú hierarchikus szervezetének kialakulása után, az államvallássá lett kereszténység sokszor már világi érdekek sodrásába került. A gyakran mesterkéltté, külsőségekkel terhessé váló hivatalos egyházi élet nem elégítette ki azokat a hívőket, akik a krisztusi tanításokat a maguk teljességében akarták megvalósítani, és tiszta, személyes vallási élményre vágyakoztak. Ők továbbra is a világtól való elvonulást, a remeteséget választották. Belőlük szerveződtek a IV. század elején az első kolostori jellegű közösségek.

Az egymást kölcsönösen segítő remeték kolóniái Egyiptom területén alakultak ki a III. században. Szent Antal szervezte őket a rákövetkező évszázadban kifejezetten kolostori közösségekké. Az első olyan kolostort, melyben a szerzetesek életét szabályzat (Regula) irányította, Szent Pakhomiosz alapította Dél-Egyiptomban.

A IV. századtól kezdve a római birodalomnak nemcsak a keleti, hanem nyugati részén is létrejöttek az első kolostorok. Szent Ágoston is meglátogatott néhányat Itáliában, majd afrikai szülővárosába, Tagastéba visszatérve maga is alapított kolostort.

A nyugati szerzetesség igazi megalapozójának Nursiai Benedeket tartják, aki 529 táján Róma és Nápoly között, Monte Cassino hegyén alapított kolostort. Nővére, Szent Skolasztika követte példáját, zárdát hozott létre a közeli Piumarolában. Monte Cassino kolostorából rajzottak ki hosszú időn keresztül a bencés (azaz: Benedek-rendi) szerzetesek, hogy újabb és újabb kolostorokat hozzanak létre Európa-szerte. Így jutottak el hazánkba is a X. század végén.

Szent Benedek kolostorának életét olyan jól kidolgozott, szigorú szabályzattal irányította, mely hosszú időre példaképül szolgált más kolostorok számára. A "Regulá"-ból kitűnik, hogy a szerzeteseknek a nap bizonyos időszakában fizikai munkát kellett végezniük, máskor pedig a Szentírás és a szent könyvek tanulmányozása volt feladatuk. Naponta kétszer étkeztek, az egyik szerzetes felolvasása kíséretében. Húst csak a betegek fogyaszthattak. Az apát számukra is kiszabott olyan könnyebb munkát, mely megóvta őket a bűnre csábító tétlenségtől. (Ha arra gondolunk, hogy Szent Benedek "Regulá"-ja folytonos háborúk időszakában keletkezett, beláthatjuk, hogy az az életmód, amelyet ajánlott a béke és a rend menedékét biztosította a világtól elvonuló szerzetesek számára.)

Az olvasásról így szól Szent Benedek: "A negyvenes böjt napjaiban mindenki egy könyvet kap a könyvtárból, melyet elejétől végig el kell olvasnia. A nagyböjt elején kell a könyveket kiosztani. Mindenekelőtt azonban egy-két öregebb testvért kell kirendelni, hogy járják körül a monostort azokban az órákban, mikor az olvasás ideje van, s vigyázzanak, nincsen-e esetleg a testvérek között lustálkodó, aki jobban szereti a pihenést vagy a tereferét, mint a buzgó olvasást, amivel nemcsak magának árt, hanem másokat is feltartóztat." [67]

Maga a szabályzat nem említi a kolostori iskolát. Az imádkozó és olvasó gyermekek fenyítésére viszont található benne utalás, ezért valószínű, hogy olvasni tanuló gyermekek is voltak falai között.

Ebben a "sötét középkor"-nak nevezett zaklatott időszakban, a VI-VIII. században a kolostorok a nyugodt szellemi élethez biztosítottak kiegyensúlyozott körülményeket. Szükséges volt ehhez, hogy a szerzetesek a lelkigyakorlaton, szent könyvek olvasásán és a reájuk bízott gyermekek oktatásán kívül nehéz testi munkát is végezzenek. Műhelyekben, szántóföldeken, erdőkben és kertekben folyt a szorgos munka, a kolostorok fokozatosan gazdasági központokká váltak. Ahogyan Hauser Arnold írja: "A Nyugat csak a szerzetesektől tanulta meg a rendszeres munkát; a középkor iparát jórészt ők teremtették meg." [68]

Kolostori iskolák

Minden kolostorban folyt olvasástanítás. A nagy kolostorokban általában két iskola működött: egy belső iskola a leendő szerzetesek (oblátusok) számára, egy külső pedig a világi papok képzésére. Ez utóbbiban tanultak azok a gyermekek is, akiket szüleik szerzetesekkel taníttattak ugyan, de nem szánták őket egyházi pályára.

A korábbi korszakokban - a görög és a római nevelés időszakában - viszonylag kevesen tanultak meg olvasni. A kolostorok alapításával indult meg az olvasástanulásnak az első nagy hulláma, amely széles körre terjedt ki. A rendtagok ugyanis mindenkit maguk közé fogadtak, előkelő családok gyermekeit éppúgy, mint a társadalom alsó rétegeiből származó fiúkat. A szerzetesek a kolostorokban többirányú műveltségre tehettek szert. Legtöbbjük az olvasást sajátította el, és azokat az egyházi énekeket, amelyek a liturgia szerves részét alkották.

Szent Gergely tevékenysége nyomán az énekoktatás fontos szerephez jutott a kolostorok életében. A 600. esztendő táján összegyűjtötte és egy nagy kötetbe másolta az egyházi énekeket. Ezt a kódexet a római Szent Péter templom oltárához láncoltatta. Innen másolták le a térítő útra induló szerzetesek, és innen vitték magukkal a gregoriánnak nevezett egyszólamú énekeket, melyek harmonikus egységbe ötvözték a görög és római dallamok hagyományait a keleti és zsidó népzenei elemekkel.

A szerzetesek egy része - további tanulmányok után - kiemelkedett a kolostorok zárt közösségéből. Püspökként vagy állami tisztségviselőként, államférfiként a feudális államrendben jelentős szerepre tettek szert. Ehhez a klerikus műveltség magasabb szintjét is el kellett sajátítaniuk.

Klerikusoknak nevezték a VI-XVI. században azokat a férfiakat, akik az egyházi rendbe (klérusba) tartoztak. Igen összetett volt ez a réteg: az egyszerű falusi papoktól kezdve az érsekekig, püspökökig ide tartozott mindenki, aki az egyházhoz szorosabb-lazább szállal kapcsolódott. Volt köztük az alapvető ismereteket birtokló szerzetes és nagy műveltségű tudós. Ők töltötték be a korabeli világi "értelmiségi" funkciókat is: kancelláriákon, hiteles helyeken, a törvényhozás és jogalkotás számos területén, a közigazgatás posztjain teljesítettek szolgálatot. További tipikusan "értelmiségi" feladatuk volt a gyermekek oktatása-nevelése. Világi rendűek - egészen a XIII-XIV. századig - még nem vállalkoztak erre.

A magasabb társadalmi pozíciók betöltéséhez szükséges magasabb tudományok elsajátítására nyílott lehetőség például Cassiodorus kolostorában, a "Vivarium"-ban, melyet 540-ben alapított Calabriában. A VIII. századtól pedig az angol szigetek kolostorai váltak a magasabb művelődés központjaivá. Canterbury, Wearmouth és York kolostoraiban már olyan gazdag könyvtárak voltak, amelyekben a keresztény egyházatyák és az antik klasszikus szerzők műveit egyaránt forgathatták a tudásra szomjas szerzetesek és iskolások.

A VIII. század végére megszilárdult Európában az első hatalmas feudális állam, Nagy Károly frank birodalma. Miután a 800. esztendő karácsonyán a pápa Nagy Károlyt császárrá koronázta, az uralkodó hozzákezdhetett nagyszabású művelődési programjának a megvalósításához. Ebben az egész országra kiterjedő koncepcióban a kolostori, székesegyházi (káptalani) és plébániai iskolák kiterjedt rendszerét hozta létre.

A IX. századra Nagy Károly egy olyan széles körű iskolarendszert teremtett, melynek alapja a területi elv volt. Minden plébániával rendelkező településen létrehozták az alapvető klerikus ismereteket (olvasás és éneklés azaz: lectura és cantus) oktató plébániai iskolákat, és minden területi központban a kolostori és székesegyházi iskolák tették lehetővé a magasabb ismeretek elsajátítását.

Már a mai értelemben vett iskolák működtek ezekben a nagyobb kolostorokban és székesegyházakban. Az ókorral ellentétben már nem egy-egy tudós vagy filozófus köré gyűltek össze a fiatalok, hogy tőlük tudományukat - az emberi élet lényeges kérdéseiről beszélgetve, vitatkozva - ellessék. Nem a kötetlen beszélgetés volt már a filozófiai stúdiumok fő "oktatási módszere". Az alapfokú ismereteket sem a gyerekeknek egyénileg magyarázva, velük egyénileg foglalkozva tanították.

A IX. század folyamán kialakult az iskolai oktatás maihoz hasonló rendje. A tanulócsoportok tervszerűen foglalkoztak a pontosan meghatározott tananyaggal. Az azonos tantárgyat tanuló gyermekeket tudatosan kialakított módszerekkel oktatták. Kibontakoztak a pontosan körülhatárolt tartalmú tantárgyak. Az egyes tanulócsoportok tananyaga fokozatosan egymásra épült, lehetővé téve a tervszerű haladást. Tankönyvek készültek. A tanulócsoportokat már az oktatást élethivatásnak tekintő szakemberek - klerikus tanárok - tanították.

A gyakorlati társadalmi igények hatására az új iskolarendszerrel párhuzamosan új tananyagrendszer alakult ki. Ez az új klerikus tananyag - mint látni fogjuk - magába olvasztotta a "hét szabad tudomány" egyes tagjait. A VIII. században a Karoling-kor elméletírói két csoportra bontották ezt az ókorból örökölt tudományrendszert. A trivium tagjai a szóval, a szöveggel foglalkozó tudományok: a grammatika, a retorika és a dialektika. A quadrivium alkotóelemei pedig a számviszonyokra vonatkozó ismeretanyagok: az aritmetika, a geometria, az asztronómia és a zeneelmélet.

Mint már fentebb említettük, a klerikus műveltség alapját az olvasás és az éneklés jelentette. Az előbbi körébe tartozott a latin szövegek és számok elolvasása, néhány egyszerű latin nyelvtani szabály és a latin nyelv alapvető szókincse. Az utóbbi pedig - az egyházi énekek megszólaltatásán túl - az egyházi liturgia ismeretét is megkövetelte; vagyis tudni kellett, hogy az egyes dallamok mikor, milyen ünnepeken, a szertartás melyik részében csendülhetnek fel.

Akik magasabbra akartak kerülni a klerikus pályán, azok további három "komplex" tantárggyal ismerkedtek meg behatóan:

Grammatika. Ennek a már régtől fogva ismert komplex tantárgynak a keretei között tanulták meg a részletes latin nyelvtant, a helyesírás, a kiejtés, a hangsúlyozás szabályait nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Szükség is volt erre, mivel a frank birodalomban a latin mint idegen nyelv a tudomány, az egyházi élet és a közigazgatás nyelve volt.

Diktámen. Több szálból szövődött össze ez az ismeretkör. A tanulók ennek keretei között sajátították el a latin nyelvű írásművek fogalmazásának szabályait. Ez volt tehát a gyakorlati "írásművészet" tudománya. Azt is megtanulták, hogyan kell okleveleket helyesen kiállítani, peres ügyekben vagy egy földbirtok adás-vétele kapcsán. Ehhez bizonyos fokú jogi ismeretre is szükség volt. A különféle írásművek - például levél, törvényszöveg, történeti feldolgozás - sajátos műfaji és stiláris szabályait is ismerniük és alkalmazniuk kellett. A diktámen keretei között került sor a verselés művészetének és az énekelt versekkel kapcsolatos tudnivalóknak a megismertetésére.

Kompútusz. Ez a számokkal kapcsolatos ismeretek összessége volt a középkori klerikus műveltségben. Számtani műveletek, az elemi geometria szabályai, a csillagos ég ismerete tartozott körébe. A naptárkészítéshez - ez is a papok feladata volt - csillagászati számítások ismerete is szükséges volt. Az időszámítás tudománya, a történeti időfolyam főbb állomásainak ismerete, néhány természeti jelenség (villámlás, szelek, a négy évszak) magyarázata, néhány földrajzi téma és az emberi test fölépítésére vonatkozó korabeli ismeretanyag is ide tartozott.

Láthatjuk, hogy az antikvitás "hét szabad tudománya" hogyan transzformálódott át egy hármas tagozódású, gyakorlati jellegű klerikus műveltség elemeivé.

Természetesen írással is foglalkoztak a kolostorok szerzeteslakói. Lankadatlan szorgalommal másolták le többek között az ókori klasszikusok műveit - e munkákat ma is ezekből a IX-X. századi másolatokból ismerjük. A betűket nem folyóírással vetették papírra, hanem nagy gonddal rajzolták őket. A kezdőbetűket (iniciálékat) művészi igénnyel festették-díszítették.

Nagy Károly korának kiemelkedő egyénisége volt a frankföldi Tours kolostori iskolájának vezetője: Alkuin (730 körül-804). Tanulmányait az angliai York kolostorában végezte, innen került Nagy Károly udvarába, majd Tours kolostorának élére. Nagy műveltségét példázzák sorai, melyet - tanításának célját vázolván - az uralkodóhoz intézett: A növendékek egy részének "a Szentírás mézét szolgálom fel; másokat a régi tudományok nemes borával igyekszem elbódítani; vannak, akiknek a grammatikai finomságok gyümölcseivel kedveskedem; némelyekben pedig világosságot gyújtok az égboltozat fényes csillagaival". [69]

Akárcsak Alkuin, más tudós szerzetesek is szenvedélyesen vetették bele magukat az ókori klasszikus szerzők tanulmányozásába. Ennek a reneszánszhoz hasonló életérzésnek a fellángolása azonban sokakban ellenérzést váltott ki. Ezek közé tartozott Odo (?-942), a cluny kolostor apátja. Fiatal korában ő maga is lelkesedett az antik klasszikus költőkért. Egy éjjel álmában gyönyörű kelyhet látott. Kíváncsian nézett bele, s csábító szépségű kígyók tömegét pillantotta meg benne. A kígyók azonban hirtelen kisiklottak a kehelyből, s nekitámadtak Odónak. Felébredése után megértette: a pogány irodalom a csábító külső alatt mérget rejt magában. Elfordult tőle, s aztán csak a szent könyveknek szentelte életét. [70]

Plébániai iskolák

Nagy Károly frank birodalmában a kolostorok, püspöki székhelyek, fejedelmi rezidenciák körül apró települések, falvak alakultak ki. Az itt élő-dolgozó nép teremtette meg munkájával a feudális társadalmi rend anyagi alapjait. Az uralkodó osztály minél szélesebb körben kívánta terjeszteni az egyház tanításait, hogy ennek segítségével biztosítsa a társadalom életének zavartalanságát. Igen sok papra volt szükség ehhez.

Erre a célra szerveződött a IX. század folyamán a falvak plébániai oktatása, a plébániai iskola. Összegyűjtötték - akár a legalsóbb néprétegekből is - a tehetséges ifjakat, hogy alapvető ismeretekkel és gyakorlati készségekkel felvértezve pappá képezzék ki őket. "Alakítsanak a fiúk számára olvasóiskolákat, ahol zsoltárokat, énekeket tanuljanak. Itt hibátlanul másolt szentírási könyvek is legyenek" - rendelkezett Nagy Károly 802. évi törvénye. Ennek nyomán a század folyamán szerte Európában már rendelkezések egész sora írta elő, hogy a plébániás falvak papjai gyűjtsenek maguk köré ifjakat, akiket liturgikus könyvek olvasására és gregorián énekekre tanítottak.

A plébániai oktatás tananyagát tehát az olvasás (lectura) és az éneklés (cantus) alkotta. Az egyszerű falusi plébánosnak nem volt szüksége magasabb műveltségre. Mégis e két alapvető készséghez szervesen társult az emlékezet fejlesztése, hiszen nagy mennyiségű anyanyelvű és latin szöveget kellett megjegyezniük (tízparancsolat, imák, szentségekről való ismeretek, szentírásrészletek stb.). A falusi plébánosoknak mindezeken túl a mise - vasárnaponként és ünnepenként változó - szentírási szövegeit, érthetően, szépen hangsúlyozva kellett felolvasniuk, tájékozottnak kellett lenniük a liturgikus előírások terén, ismerniük kellett az egyházi éneket. Az elemi szintű klerikus műveltség tehát gyakorlatra irányuló, praktikus ismeret- és készség-együttes volt.

Az előzőekből látható, hogy a plébániai oktatás célja a klerikus-utánpótlás volt. A legalacsonyabb néprétegek számára ezen kívül - egészen a XVI. századig - nem létesítettek iskolákat. Az egyház nevelő-tevékenysége viszont nem korlátozódott az iskolaszerű oktatásra-nevelésre. A templomban felhangzó prédikációk, a szertartások szimbolikája, az egyházi énekek katartikus hatása mind-mind arra buzdították a híveket, hogy a földi élet örömeit csak mérsékelten élvezve figyelmüket a túlvilági élet jutalma felé fordítsák

Székesegyházi iskolák

A papi műveltség elsajátításának harmadik lehetséges színtere - a kolostorok és plébániák mellett - a székesegyházi iskola volt a Karoling kortól kezdve. Ezeket az iskolákat az egyházi központokban a püspöki vagy káptalani székhelyeken szervezték meg. (A püspök vagy érsek a kanonokok testületével, a káptalannal együtt irányította az egyházmegye életét.) A székesegyházi - vagy más néven káptalani - iskolák a falusi iskolák esetlegességével szemben a rendszeres oktatást képviselték. Feladatuk kezdetben az volt, ami a plébániákon: az elemi szintű klerikus műveltség tanításával kellett biztosítaniuk az utánpótlást a papság számára.

Emellett az iskolások az egyházi szertartások fényét is emelték, hiszen a tanuló fiúk, a scholarisok a székesegyházakban a templomi kórus tagjaiként is közreműködtek. Az egyszerű szervezettségű káptalani iskolákat később - az egyház érdekeinek megfelelően - át kellett alakítani. A XI-XII. századtól kezdve ugyanis sok olyan reformmozgalom bontakozott ki, melyeknek tömegbázisát a legalsó néptömegek alkották, vezetőik pedig a falusi papság soraiból kerültek ki. Az egyház jogainak és érdekeinek védelméért a székesegyházi-káptalani iskolákat magasabb képesítésű tanárokkal, tudós férfiakkal igyekeztek megerősíteni. Ekkor, az ezredforduló táján kristályosodott ki a klerikus műveltség két egymásra épülő rétege.

Az alsó fokú iskolás ismereteket (olvasás és éneklés) a komplex "tantárgyak", alaptudományok követték: a latin grammatika, a diktámen és a kompútusz. A székesegyházi iskolák tanulói ezeket sajátították el. Később, a XII-XIII. században azután a magasabb színvonalon oktató székesegyházi iskolákban kiemelkedett ezek közül néhány speciális tudomány: a filozófiai alapozású teológia, a jogtudomány (decreta) és az orvostudomány (medicina). Az orvostudomány fejlődését az akkoriban egyre jobban elterjedő arab tudományos hatás serkentette. A középkor orvosainak kedvelt olvasmányává lett Avicenna (Ibn Sinŕ) "Kánon"-ja.

Így vált teljessé a klerikus műveltség hármas rendszere: az alap- és középfokú műveltséget a specializálódott szaktudományok koronázták meg.

A következő táblázat a középkori klerikusműveltség elemeit szemlélteti [71]:

Önálló szaktudományok c) orvostudomány 
b) egyházjog 
a) filozófia-teológia
Komplex alaptudományok c) kompútusz 
b) diktámen 
a) grammatika
Alsó fokú iskolás ismeretek b) éneklés 
a) olvasás

Nyugat-Európában tehát a IX. század folyamán alakult ki az oktatási-nevelési intézményrendszer alapszerkezete: A kolostori és székesegyházi iskolák a kor műveltségének közép- és felsőszintű elsajátítására nyújtottak lehetőséget, a plébániai iskolák pedig az alapismeretek oktatását végezték. (Ez a rendszer nem jelentette a fokok hierarchikus egymásra épülését. A mai értelemben vett osztályrendszer, szigorúan elhatárolt évfolyamokkal, csak később alakult ki.) A frank birodalom mintájára szerveződött Európában a klerikusképzés egészen a XVI. század első évtizedéig.

A középkori egyetemek

Az egyetemek kialakulásával új korszak vette kezdetét a műveltség elsajátításának történetében. A XII. században némelyik székesegyházi iskolában a nevesebb tanárok köré az ifjak tömegei sereglettek, hogy előadásait hallgathassák. Főleg azokat a tanárokat részesítették előnyben, akik - a kornak megfelelő - praktikus ismeretanyagot (diktámen, jog, orvoslás stb.) dolgozták fel. A fokozott érdeklődés a tanárok "kiválogatódását", s ezzel együtt a színvonal emelkedését eredményezte. Fokozatosan létrejött a hallgatók és a tanárok szabad egyesülete, az "universitas", azaz a mai egyetem őse. Az "universitas" szó a középkorban nem a tudományok egyetemességét, hanem a testület egységét jelentette: "universitas magistrorum et studiorum" (tanárok és hallgatók együttese). Az intézmény neve ekkor még: studium generale (vagyis "egyetemes tanulmányok"). Az első studium generale Bolognában jött létre 1088-ban.

Párizsban a XII. század első felében a Notre-Dame székesegyház és a Szent Genovéva-kolostor iskolájának összeolvadásából keletkezett az egyik legjelentősebb középkori egyetem, a Sorbonne. (Nevét IX. Lajos egyik udvari klerikusáról kapta, aki 1253-ban 16 szegény teológus diák számára kollégiumot alapított.) Legelső tanárai közül talán a leghíresebb, Pierre Abčlard (1079-1142) volt az, akinek racionális okfejtései, kritikus szemlélete, kérlelhetetlen szkepticizmusa messzi földről vonzotta a hallgatóságot.

Nevezetes volt etikai kérdésekről folytatott heves vitája, amelyet a ciszterci teológussal, Clairvaux-i Szent Bernáttal folytatott. Szent Bernát a bűnös ember tehetetlenségét hangsúlyozta: "Bűnben születtünk, bűnösök vagyunk, és bűnösöket hozunk a világra; adósnak születvén adósokat; romlottnak születvén romlottakat; rabszolgának születvén rabszolgákat. Világra jövetelünktől kezdve sérültek vagyunk, és azok is maradunk..." Abčlard szerint a bűn csak hiány: "Bűnözni annyi, mint elhanyagolni Teremtőnket, tehát nem cselekedni, vagy nem lemondani őérte ott, ahol az hitünk szerint kötelességünk lenne. Miután a bűnt így, tisztán negatív módon határoztuk meg mint nem lemondást a helytelen cselekedetekről, vagy pedig mint tartózkodást a dicséretes cselekedetek elkövetésétől, világosan kimutattuk, hogy a bűn nem lényegi dolog (substantia), mivel inkább hiány, mint meglét; hasonlatos a sötétséghez, amelyet így definiálhatunk: a világosság hiánya ott, ahol pedig szükség lenne a világosságra." [72] Abčlard felfogása ember-közelibb, humánusabb: a bűn nem "lemoshatatlan", örök életre szóló stigma.

A párizsi egyetemnek - ez tekinthető a középkori egyetemek "prototípusának" - négy kara (fakultása) volt: három felsőbb (teológiai, jogi orvosi) és egy alsóbb, a facultas artium, a filozófiai kar. Ez utóbbi előkészítő szerepet töltött be, itt sajátították el a hallgatók az alapvető tudományos műveltséget. Szükség is volt erre, mivel az Európa különféle országaiból egybesereglett tanulni vágyó fiatalok nem rendelkeztek egységes tudásanyaggal. A középkori egyetemek nem kizárólag felsőoktatási intézmények voltak. Az egyetem ellenőrzése alatt történt az alsó és középfokú oktatás jelentős része. A kollégiumokban a gyerekek már nyolcéves koruktól tanulhattak.

A párizsi egyetemen a facultas artium hat esztendeig tartott, általában tizennégytől húszéves korig. Két fokozat tartozott ide: a baccalaureatus a második év végén és a doctoratus az oktatási szakasz befejezése után. Minden bizonnyal ezután kerülhetett sor orvosi vagy jogi stúdiumokra húsztól mintegy huszonöt éves korig. A teológia nyolc évet vett igénybe, a teológiai doktorátus megszerzésének korhatára harmincöt év.

A tipikus egyetemi stúdiumok a következőképpen alakultak: A facultas artium ("ars"-fakultás, filozófiai fakultás vagy magyarra fordítva: bölcsészeti kar) első esztendei alatt latin grammatikát, majd logikát tanultak a hallgatók. Ha ezekből sikeresen levizsgáztak, megkapták a baccalaureatus fokozatot. Arisztotelész természetbölcseleti művei következtek ezután, ennek befejeztével nyerték el a licentiatust. Végezetül Arisztotelész etikai fő művét, a "Nikomakhoszi Etiká"-t tanulmányozták, ezután került sor magiszterré avatásukra. Magiszterként maguk is tarthattak előadásokat bármely egyetem filozófiai (más szóval "ars") fakultásán. Minden egyetemi hallgatónak először el kellett végeznie a facultas artium-ot, csak ezután léphetett a jogi, teológiai vagy orvosi fakultásra.

A középkori egyetemek fakultásainak egymásra épülését a következő ábra szemlélteti:

orvosi kar jogi kar teológiai kar
filozófiai kar 

A középkori egyetemek polgárai általában 6-10 esztendei szaktudományos stúdium után nyerték el a doktori címet. A fakultás élén - akárcsak ma - a dékán állott, a négy fakultás, tehát az egész egyetem vezetője pedig a rektor volt. Párizsban a rektort a legnépesebb fakultás, a bölcsészeti kar oktatói választották maguk közül. Az egyetemek általában különféle jogokra, kiváltságokra tettek szert, s viszonylagosan függetlenítették magukat az egyházi és a világi hatalomtól. Jellemző sajátosságaik alapján a középkori egyetemek két típusba sorolhatók:

1. Párizsi típusú egyetem: Az egyetem rektorát a tanárok választották, de az egyházi hatóság (az egyetem kancellárja) erősítette meg tisztségében. Ilyenek voltak a francia, az angol és a német egyetemek.

2. Bolognai típusú egyetem: Itt az egyetemi polgárok választottak maguk közül rektort egy-két évre. Rektor csak egyházi rendhez tartozó (klerikus) lehetett, olyan, aki "tisztes erkölcsű, megbízható, higgadt és igazságos", legalább 25 esztendős nőtlen férfiú volt. Tanítási jogot ő adományozhatott. Az itáliai és a spanyol egyetemek követték ezt a mintát, de ilyen volt a rend a krakkói egyetemen is.

Érdekes, hogy a - különböző tisztségviselőkön kívül - az egyetem kötelékébe tartoztak a könyvárusok (librarius), a könyvmásolással, sokszorosítással is foglalkozó stacionáriusok, a könyvbecsüsök, pergamen-kereskedők, könyvkötők, az iniciálékat festő könyvdíszítők és a gyógyszerészek is. Az oktatók és a hallgatók fegyelmi ügyeiben az egyetemi bíróság döntött. E téren is érvényesült az autonómia, a jogi különállás, önrendelkezés.

Kiemelkedő esemény volt az egyetemek életében a doktorrá avatás szertartása. Bolognában a XIII. század végén következőképpen zajlott le ez a fényes ünnepség: A nagy nap reggelén díszes menet indult az egyetemről a templomba. A felavatásra váró ifjút barátai kísérték zenészek társaságában, akik az ünnepély fényét emelték. Ezután következett az egyetem rektora és a hallgatóság. A templomban a doktori cím várományosa ékes latin beszéddel kérte felavatását. A rektor válaszolt erre, és átadott neki egy nyitott és egy csukott könyvet (azt jelképezve, hogy ezután kötelessége lesz tudományát folytonosan gyarapítani), fejére tette a doktori kalapot és ujjára húzta a doktori gyűrűt. A szertartást nagy lakoma követte.

Az egyes európai egyetemeken nem mindegyik fakultás fejlődött egyenlő mértékben. Bolognában a jogi kar vált Európa-szerte ismertté. Nagy érdemeket szereztek professzorai a klasszikus római jogra alapozott világi jog kidolgozásában. Olyan egyetemes érvényű jogrendszert jelentett ez, amely azonos volt az egész feudális Európában, nem különbözött népenként, nemzeti hagyományonként. A párizsi egyetem a filozófiai alapozású teológia művelésével tűnt ki. Fontos eleme volt ennek a "skolasztikus dialektika", illetve a skolasztikus bizonyítási mód, amely egyben oktatási módszert is jelentett. (A középkor filozófiája, a skolasztika nevét onnan nyerte, hogy "iskolában" művelték.) Ez a módszer annyira elterjedtté vált, hogy - a filozófián és teológián kívül - hamarosan más tudományok tanításakor is alkalmazták.

Mi volt ennek a módszernek a lényege? Az ismeretkörök tanítása a következő menet szerint történt:

1. A tanítandó tételt röviden, szabatosan fogalmazták meg, többnyire kérdő formában.
2. Felsorakoztatták a tétel ellen hozható ellenérveket.
3. Ezután a tétel mellett szóló érvek következtek. (Mindkét oldalon logikai érvek és tekintélyes szerzők véleményei szerepeltek.)
4. A tétel kifejtése, eldöntése és a döntés megokolása következett.
5. Ennek alapján megcáfolták a (2. szám alatt szereplő) ellenérveket.

A skolasztikus bizonyítási mód deduktív ismeretszerzési módszer, mely kizárólag a gondolkodás műveleteire alapoz, és figyelmen kívül hagyja az érzéki tapasztalásból származó ismeretanyagot. Előnye, hogy fegyelmezett gondolkodásra nevel, kizárólagos alkalmazása viszont - éppen a külső érzékletek elhanyagolása miatt - öncélúvá teheti a gondolkodást.

A középkori skolasztikus filozófia egyik alapkérdése az univerzáliák és a reáliák körül zajlott. Háromféle felfogás alakult ki:

1. A "végletes realizmus" azt állította, hogy a fogalmak, az eszmék megelőzik a dolgokat (universalia sunt ante rem);
 2. a "mérsékelt realizmus" szerint a fogalmak benne foglaltatnak a dolgokban (universalia sunt in re);
 3. a nominalizmus szerint pedig a fogalmakat pusztán az ész teremti, amikor a dolgokból "vonja ki" őket (universalia sunt post rem).

A nominalizmus jeles képviselője William Occam (1280-1349) volt. A dolgok: dolgok, a fogalmak pedig fogalmak - így lehetne tanítását leegyszerűsítve értelmezni. Nincsen szükség a valóság megkettőzésére, a létezők szaporítására. Isten megismerhetetlen, nincsenek megragadható tulajdonságai. Abszolút hatalommal és végtelen kiterjedéssel rendelkezik. Semmi és senki sem befolyásolhatja őt. Mindössze abban reménykedhetünk, hogy ha elő az ítélet napja, talál számunkra enyhítő körülményt. Engedelmeskednünk kell tehát Istennek és bíznunk kell a saját értelmünkben. Occam szkepticizmusa az empirizmus kialakulásának vetette meg az alapját.

A skolasztikus filozófia legkiemelkedőbb képviselője Aquinói Szent Tamás (1225?-1274) volt, aki a párizsi egyetem professzoraként alkotta meg a skolasztika szintézisét. "Summá"-jában hatalmas összefüggő szintézisbe ötvözte a középkor világképét.

A dél-franciaországi Montpellier egyetemén az orvosi fakultás vált a XIII. század során európai hírűvé. Galénosz és Hippokratész művei alapján folyt az oktatás, amelyet az arab orvosok tanításaival egészítettek ki. Évszázadokon át ismert volt a középkorban az egészségügyi útmutató, melyet a Salerno kolostori iskolájában élő szerzetesek dolgoztak ki arab orvosok műveit latinra fordítva. Ez a mű (Regimen sanitatis Salernitatum) hexameteres verssorokba sűrítve tartalmaz - a kor tudományos színvonalának megfelelő - egészségügyi ismereteket, orvosi tanácsokat.