Az ősközösség felbomlását követően a rabszolgatartó termelési mód megjelenése új lehetőséget teremtett az emberi kultúra fejlődésének. Az ókori Kelet hatalmas rabszolgatartó birodalmai ott jöttek létre, ahol ehhez a természet is kedvezett. A Nílus, a Tigris és az Eufrátesz, az Indus, a Gangesz és a Sárga folyó termékeny völgyei lehetővé tették a mesterséges öntözésen alapuló földművelést.
E rabszolgatartó birodalmak közös vonása, hogy minden államhatalom az uralkodó kezében összpontosult, aki kiváltságait isteni származásából vezette le. A papság ezt a központosított hatalmat segítette a vallás eszközeivel. A mezőgazdaság, a kézművesség, a kereskedelem fejlődése, a tapasztalatok felhalmozódása ösztönözte a különféle tudományok fejlődését.
Pontosan ki kellett számítani, hogy a folyók vize áradáskor mikor árasztja el a part mentén húzódó termőföldeket. Erre a különböző égitestek állásából tudtak következtetni. A gátak, a csatornák létesítéséhez (de az uralkodó dicsőítését szolgáló síremlékek építéséhez is) alapos mértani ismeretekre volt szükség.
Az ilyen és ehhez hasonló (a természetre, a társadalomra és az emberre vonatkozó) ismeretek kizárólagos birtokosai a papok voltak. A matematika, a geometria, az asztronómia, az orvoslás - ezek a köznép elől rejtett, misztikus köntösbe öltöztetett tudományok - művelői a vallástannal (teológiával) együtt a papok lettek.
Az írásbeliség kialakulása lehetővé tette az ismeretek egyre bővülő körének a megörökítését, s ez megkönnyítette a tudás, a kultúra áthagyományozását. Az írás terjedése fontos szerepet játszott az államgépezet működésében is.
Egyiptomban a legrégebbi írás a hieroglif írás (képírás) volt. Kezdetben a szótagokat vagy fogalmakat egy-egy képpel ábrázolták, s ezek összetett rendszerével írták le a szövegeket. Később a képírás egyszerűsödött. Kialakult az írnokok hieratikus írása, majd a még egyszerűbb démotikus írás. Mezopotámiában az ékírás volt használatos: apró, ékszerű jelekkel rótták tele a még puha agyagtáblákat. A ma is használatos betűírás ősét a föníciaiak alakították ki a Kr. e. XIV-XIII. században. Ábécéjük huszonkét mássalhangzót jelölő betűből állt, a magánhangzókat még nem írták le. A föníciaiak írásából alakult ki hosszú évszázadok alatt a görög és latin betűírás.
Mezopotámiában az első civilizáció a suméroké volt, első településeik a Kr. e. VII. évezredben létesültek a "folyamköz" déli részén. Önálló városállamokban éltek, a későbbi évezredekben előbb az akkádok, majd a babiloniak igázták le őket. Szerepük a művelődés és a nevelés történetében kiemelkedő: ők teremtették meg a IV. évezred végén az írástudók képzését szolgáló első intézményeket, az írnokképző "templomiskolákat". Az iskolák fennállását bizonyítja, hogy a nagy ásatásokkor (Nippur, Fara) megtalált ékírásos agyagtáblák között sok a tanulmányi jellegű gyakorlószöveg.
Természetesen nem a szó mai értelmében vett "iskolák" voltak ezek. A tanítást vállaló írnokok a legelemibb módszerekkel (utánzás, gyakoroltatás stb.) adták át tudásukat tanítványaiknak. De a mai osztályoknak, tantárgyaknak, tanterveknek és tanóráknak nem találjuk még nyomát ezekben az intézetekben. A gyermekek csoportosítása nem életkorok szerint történt, a tanítás tervét pedig maga az élet diktálta.
Az írástudó hivatalnok, az írnok társadalmi elismertsége itt is - akárcsak a többi ókori kultúrában - rendkívül magas volt. A templomokban és az állami élet hierarchikus rendjében egyaránt vezető szerepre tehetett szert az, aki az írás olvasás készségét birtokolta. Az írnokpálya több lépcsőből állt: a "kis írnok" kifejezés (dup sar-tur) a tanulót jelölte. Az írnokiskola elvégzése után inasévek következtek, majd "írnokká" (dupsarru) nevezték ki őket. A legkiválóbbak "főírnokká", sőt királyi "főjegyzővé" is előléphettek. [4]
Mezopotámiában a Kr. e. II. évezred elejétől kezdve kétféle írnokképzőt ismertek. Az alapképzést, tehát az írást, olvasást, számolást és elemi tudományos ismereteket a "tábla háza" (Édubba) nyújtotta. Ez a köznép fiai előtt is nyitva állt. A magasabb képzés színhelye a "bölcsesség háza" (Bét mummi) volt. Rendkívül erős volt a kulturális tradíciók tisztelete, a képzés hagyományőrző szerepe. A "tábla házá"-ban igen nagy gondot fordítottak a sumér nyelv tanítására, akkor is, amikor az már holt nyelvvé vált.
A sippari templom mellett talált iskolaépület és a tantermek méretei igen szerények. Feltehetően csak rossz idő esetén használták, a tanítás általában az iskola udvarán folyt. A tanulók a tanító lábainál ültek.
Hogyan folyhatott a gyerekek tanítása a "tábla házá"-ban? Szinte egész napjukat itt töltötték: a tanítótól kapott feladatokat oldották meg, irodalmi szemelvényeket másoltak. Gyakorolták az írásjeleket, a fordítást sumérról akkád nyelvre. Hosszú szövegeket véstek emlékezetükbe szó szerint. A tanító kérdéseire felelniük kellett, de ők maguk is kérhettek felvilágosítást. A tanítás anyagában szerepeltek matematikai, geometriai feladatok is.
A tanítót, a "mestert" a "nagy testvérek", vagyis az idősebb diákok segítették munkájában. Igen gyakran alkalmazott módszer volt a testi fenyítés. A tanító mellett működő felügyelők szinte csak ezt a fegyelmező eljárást ismerték. Erről tanúskodik az alábbi versrészlet is, mely Kr. e. 1700 körül született:
"...a tábla házába mentem.
A tábla házában a felvigyázó rám szólt: 'Miért késtél el?'
Megijedtem, hevesen vert a szívem.
Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele és megütött.
Majd a leckével buzgólkodtam, a leckével kínlódtam.
Mikor a mester a tábla házának rendjét ellenőrizte, a nádpálca embere rám szólt:
'Az utcán körül kell nézni, ruhád nem szabad elszaggatni!', és megütött.
A tábla házának atyja teleírt táblát tett elém, a tanterem embere rám szólt: 'Írjátok!' Táblámat kézbe vettem, táblámat írtam, de volt, amit nem értettem rajta, amit kiolvasni sem tudtam. Ekkor a felügyelő rám szólt:
'Engedélyem nélkül miért beszélgettél?' és megütött; a felügyelő rám szólt:
'Engedélyem nélkül miért hajolgattál?' és megütött; a szabályzat embere rám szólt: 'Engedélyem nélkül miért álltál fel?' és megütött; a kapu embere rám szólt:
'Engedélyem nélkül miért mentél ki?' és megütött; a bot embere rám szólt:
'Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?' és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt:
'Hibásan mondod a sumert!' és megütött; mesterem rám szólt:
'Kezedet nem jól tartod!' és megütött.
Az írnoksorsot megutáltam, az írnoksorsot meggyűlöltem." [5]
Nem lehetett könnyű élete a korabeli írnoktanulónak, bár a költemény további részei elárulják ennek a hihetetlenül szigorú bánásmódnak az okát. A gyermek atyja adós maradt a tandíjjal, s majd csak miután természetben, ruhaneműkkel, élelmiszerrel fizetett, akkor változott meg fiának a helyzete. Feltehetően szegény szülők gyermekéről van szó, akinek a "meggyűlölt", de mégiscsak vonzó írnoksors a felemelkedés, a boldogulás egyedüli lehetőségét kínálta. S ha a "tábla házá"-nak fia "szorgalmas", nem vész kárba családjának anyagi áldozata: írnokká válva akár a "király házába" is beléphet. Erre figyelmezteti mestere: "Kicsi ember, apádat ismerem, én vagyok utána a második, a beszéddel, amit mondok neked, sorsodat határozom meg."
Mint már említettük az iskolai felügyelő szerepét általában idősebb tanulók, "felsős testvérek" töltötték be. Ezt illusztrálja az alábbi korabeli szövegrészlet is: "A tábla házának fia: gyere ide hozzám, hadd mondjam el neked, amit nekem is elmondott mesterem! Én is voltam egykor alsós testvér, olyan, mint te; mellém is adtak felsős testvért. A mester meglett férfi munkáját rótta ki rám - ingadoztam, mint az ingó nádszál, de buzgón végeztem a munkát, mesterem szava iránt nem voltam közönyös, nem a magam feje után mentem: a felsős testvér elégedett volt teljesítményemmel; örült, mert alázatos voltam iránta, s úgy szóltam vele, hogy ez javamra szólt. Bármit rótt ki rám, elvégeztem, mindent helyesen csináltam, parancsait jámboran követtem." [6] Jól érzékelhető, jellemző elvárások voltak ezek a gyermekek viselkedését illetően: a gyerek odaadóan figyeljen tanítója szavára, parancsait engedelmesen, buzgón kövesse, oda nem illő kérdéseket ne tegyen fel, kitartóan, erejét végsőkig megfeszítve tanuljon, dolgozzon.
A tanulmányok a "tábla házá"-ban "kisgyermekkortól férfikorig" tartottak. Erre utal az egyik fennmaradt szövegrészlet: "Írnok vagy, s nevedet nem tudod, az arcodat üsd meg!" [7] Tehát már igen korán, feltehetően négy-öt éves korukban elkezdtek iskolába járni a gyerekek.
A növendékek életkor és tananyag szerint alkottak különböző csoportokat. Az alapfokú képzésen túl itt, a tábla házában ismerkedtek meg a sumér-akkád költészet legfontosabb alkotásaival, a mítoszok, himnuszok, ráolvasások szövegeivel. Matematikai feladatokat is megoldottak. Az idősebbek oktatásának anyaga szakosodott, differenciálódott annak függvényében, hogy milyen életpályára készültek. Énekes, zenész, ráolvasó, pap, királyi írnok, "jegyző", orvos: ezek voltak a legnagyobb becsben tartott foglalkozások.
Miután az írásbeliség a gazdasági élet minden területén megjelent, feltételezhető, hogy a lakosság nagyobb hányada rendelkezett az írás olvasás alapvető készségével. A nőket sem rekesztették ki a művelődés lehetőségéből, az írnoki pálya előttük is nyitva állt.
Mezopotámiában a Kr. e. II-I. évezredben kialakult egy független értelmiségi réteg. A "tábla házá"-nak tanárai ekkorra már csak az oktatással és a tudománnyal foglalkozó, szellemi tevékenységből élő szabad emberek voltak. Ennek az értelmiségi rétegnek köszönhető, hogy a sumér költészet jelentős része másolatban fennmaradt, ők ösztönözték az akkád nyelvű irodalom kibontakozását, fejlődését is.
A legmagasabb szintű képzést a már említett "bölcsesség háza" nyújtotta. Az itt tanuló írnokok egyik legfontosabb tudománya a naptárkészítés lett.
A sumér korból származnak azok a fönnmaradt szövegek, amelyek hatványozásról, négyzetgyök- és köbgyökvonásról szólnak. (Matematika terén olyan tudásra tettek szert, amelynek színvonalára a nyugati kultúra csak a reneszánsz idejére jutott el.) A matematikai, geometriai ismeretek mellett magas fokú csillagászati tudásanyaggal is rendelkeztek. A Hold változásainak megfigyelése alapján készítették el naptárukat, melynek egységei: a 24 órás nap, a holdhónap és a 354 napból álló év.
A legelőkelőbbek (főként a katonai méltóságok viselői) Egyiptomhoz hasonlóan itt is udvari, ún."apród"-nevelésben részesíthették gyermekeiket. Az alsóbb néposztályokban gyakorolt mesterségek vagy apáról fiúra szálltak, vagy pedig tanoncként, egy tapasztalt mester mellett tanulták meg a gyerekek a szakmák legtitkoltabb fogásait. Az írnokság felé a "tábla házán" át vezető út csak kevesek számára nyílt meg.
Az egyiptomiak a világot teremtése óta változatlannak és változtathatatlannak hitték. Az emberi élet és az együttélés szabályai is a genezissel együtt keletkeztek. Aki ezeket megsérti, büntetést érdemel. A gyermekek nevelésének legfontosabb célja: az örökérvényű normáknak, az istentől származó igazságnak a megismertetése. A gyermeket ebbe a statikus világba, ebbe az örökkévaló megingathatatlan rendbe kell "belehelyezni", belenevelni.
A gyermekeknek Egyiptomban minél hamarabb felnőtté kellett válniuk, s a felnőttek életszabályai szerint kellett élniük. A legnagyobb dicséretnek számított, ha egy gyerekről azt mondták, hogy "felnőtt módra" beszél, úgy, mint egy "művelt férfi": szabatosan, választékosan.
Ennek oka abban az egyiptomiakra jellemző életfelfogásban gyökerezik, mely nem ismeri a változást, fejlődést. Képzőművészetükre is az állandóság dicsérete jellemző. Fontos a mesterségbeli tudás, az épületen, szobron, festményen mindennek a helyére kell kerülnie, de az elődöktől tanult stílus törvényeitől nem szabad eltérni. Azt a művészt tartották legtöbbre, akinek alkotásai leginkább emlékeztettek az elődök műveire.
Mindemellett az egyiptomiak érdeklődtek a gyermekkor sajátosságai iránt, foglalkoztatta őket gyermekeik sebezhetősége, esendősége. Ez a virágzó, gazdag birodalom megengedhette magának a növekvő népszaporulatot. Tiltották a csecsemőgyilkosságot - szemben az ókori népek többségével, amelyek gyakran "tették ki" a nem kívánt, vagy éretlennek ítélt csecsemőket (mindenekelőtt a lányokat), magukra hagyva így a tehetetlen újszülötteket. Egyiptomban szövegek maradtak fenn, amelyek a gyermekek gyógyításához adnak orvosi tanácsokat. Az újszülötteket általában nem pólyázták be, ez is figyelemre méltó kivétel azoknak a népeknek a szokásaival szemben, amelyek a csecsemőket szorosan "gúzsba kötötték", hosszú ideig mozdulatlanságra kárhoztatták. Talán Egyiptom fejlett gazdagsága is magyarázza a pólyázás mellőzősét: a tehetősebb szülőknek itt több idejük volt arra, hogy gyermekeikkel foglalkozzanak.
A gyermekeket általában három éves korukig szoptatták, maguk az édesanyák foglalkoztak velük, de az előkelő családok dajkát fogadtak a csecsemők mellé. A kisgyermekeket ruhátlanul járatták a szegény és gazdag szülők egyaránt. A kicsik babával, labdával, fából készült állatfigurákkal játszottak, a nagyobbak körében pedig a különféle (bábokkal és táblákkal játszott) éle társasjátékok voltak közkedveltek.
A fáraók gyermekeit a magánnevelők gyakran az előkelők gyermekeivel együtt oktatták. Így szoros és bensőséges kapcsolat alakulhatott ki a trón várományosa és a leendő legbefolyásosabb alattvalók között. Ez később biztosította az uralkodó iránti lojalitást és hűséget. Bizonyos esetekben a hercegnők és az előkelő családok leánygyermekei is részesülhettek ilyen udvari nevelésben. A fiúkat itt elsősorban testi nevelésben részesítették: lovagolni , kocsit hajtani, nyilazni tanították őket.
Akárcsak Mezopotámiában, az ókori Egyiptom államapparátusának működtetésében is kiemelkedő szerep jutott a különféle rendű és rangú írnokoknak. Rendívül szerteágazó, aprólékos adminisztrációt kellett vezetniük. A királysírok építésekor ők ellenőrizték a munkáslétszámot, ők vették át naponta a szerszámokat, és a munkások járandóságát is nekik kellett kifizetniük. Magánjellegű feladatokat is vállaltak: leveleket írtak az írástudatlan munkások megbízásából, irodalmi műveket másoltak, és a kézművesek is az ő útmutatásaik alapján készítették a királysírok feliratait.
Az írástudóknak, a tudományok művelőinek - éppen tudásuk gyakorlatias haszna miatt - nagy megbecsülés jutott Egyiptomban. Egy fennmaradt szövegrészlet is ezt igazolja: "Szeresd a tudományt, mint egy anyát, mivel nincs más, mi a tudomány fölébe érhetne. A tudós állása fejedelmi állás, írószere és könyvtekercse gazdagságot és kellemességet hoz. [...] A tudós jóllakik az ő tudományával, a király birtokából mindazt szállítják, amire szüksége van." [8]
Az írás, olvasás művészetét a legrégebbi időkben az írástudó szülők maguk adták át gyermekeiknek. Gyakran tapasztalt írnokok, hivatalnokok mások fiait is magukhoz vették (mintegy "örökbe fogadták"), s így avatták be őket lépésről lépésre az írnoksághoz szükséges ismeretekbe. A fiatalok - nagy többségükben fiúk - az utánzás módszerével lesték el a mesterségbeli fortélyokat.
Hivatásos nevelők kezdetben tehát nem voltak, de az írástudók, nagy tudású közhivatalnokok egy része körül fokozatosan létrejöttek a tanulócsoportok. Ezek tanítása, képzése egyre inkább rendszeres jelleget öltött. Így alakult ki - Mezopotámiához hasonlóan - az intézményesülő oktatás egy sajátos formája, az "írnokképző", az írnokok "iskolája". A tanítást vállaló írnokok a legelemibb módszerekkel (utánzás, gyakoroltatás stb.) adták át tudásukat tanítványaiknak. De a mai osztályoknak, tantárgyaknak, tanterveknek és tanóráknak itt sem találjuk még nyomát sem ezekben az intézetekben. A gyermekek csoportosítása nem életkorok szerint történt, a tanítás tervét pedig maga az élet diktálta.
Mégis elementáris erejű nevelés folyt ezekben az írnokképző intézetekben. A tanítványok nemcsak a tudást sajátították el, hanem azt a meggyőződést is, hogy ők a "kiválasztottak" körébe tartoznak, s eszerint kell viselkedniük. Az írás készségének birtoklása volt ugyanis a műveltség elsajátításának kulcsa. A műveltség megszerzése pedig ebben a korban lehetőséget teremtett a papság zárt kasztjába való felemelkedésre.
Ez pedig a hatalom birtoklását jelentette. Egyiptomban a Középbirodalom (kb. Kr. e. 2060-1785) találunk ilyen írnokképzőket. Előkelőek és közrendűek gyermekei egyaránt jártak ide. Az írnokká válás az alsóbb néprétegek számára a felemelkedés lehetőségét kínálta, de természetesen csak akkor, ha a tanítás díját meg tudták fizetni.
Egy írnok tanító így vázolta föl gyenge fizikumú és föltehetően alacsony származású tanítványának az írnokok irigylésre méltó helyzetét: "Légy írnok, hiszen karod gyenge, s kezed is könnyen fárad. A testi munkától hamar kiégnél, mint a lámpás... Szép hivatás az írnoké, az való neked. Szavadra ezrek válaszolnak, s engedelmeskednek. Szabadon járhatsz utadon, nem löknek félre, mint valami állatot." [9]
Az írnokképzőkben az alapkészségeken túl a számolás-mérés, a csillagászat, a földrajz és a vallás elemeit sajátították el a gyerekek. A tanítás az életszerű feladatok megoldása, ügyiratok szerkesztése, hivatali levelek fogalmazása, szerződések kötése köré szerveződött. Az írás tanulása igen fáradságos munka volt, nagyfokú koncentrációt igényelt. A gyerekek többnyire ötéves korukban kezdtek hozzá, s esztendőkig tartott, míg megtanulták. A legszigorúbb fegyelem követelésével ösztönözték őket munkára. "A gyermek füle a hátán van, és csak akkor hall, ha megverik" - tartotta a korabeli közmondás. A verésen kívül az engedetlen gyermeket úgy igyekeztek tanulásra bírni, hogy lábait összekötözték.
Kérlelhetetlenül szigorú fegyelmezési módszerekről tanúskodik a következő idézet is: "Óh tanuló, ne légy tunya, különben megbüntetlek! Ne táplálj szívedben elérhetetlen vágyakat, különben tönkremész! Szorongasd a könyvet kezedben, olvasgass belőle, és kérj tanácsot attól, aki többet tud nálad. [...] Hallgass arra, amit én mondok, ez csak javadra fog szolgálni! Ha nem tudsz valamit, ne röstelkedj kérdéseiddel másokhoz fordulni. Hadd hallja szíved szavaimat, hisz azok csak üdvöt hozhatnak neked." [10]
A gyerekek lelkére tehát a szavak közvetítésével próbáltak hatni, erkölcsi szózatok, intelmek útján. Ha ez nem segített, a legelterjedtebb nevelési módszert, a verést alkalmazták.
A kezdők olvasástanításakor nem a betűztetés módszerével éltek, hanem nagyobb egységeket, teljes mondatokat kellett a gyermekeknek "kántálva" a tanító után mondaniuk. Gyakorlat volt a szövegek bemagoltatása anélkül, hogy értelmét, lényegét megértették volna. Így jártak el az erkölcsi szabályokkal is: azt gondolták, hogy ha a gyerekek ezeket kívülről megtanulják, aszerint fognak cselekedni is.
Ezeknek a szabályoknak jelentős része a hétköznapi viselkedésre, az illemre vonatkozott: "Ne légy tolakodó, tapintatlan. Ne lépj felszólítás nélkül másnak a házába. Hallgasd el azt, amit felebarátod házában láttál és ne beszéld el künn másnak. Légy beszédedben óvatos, mert az ember nyelvén hordja romlását. Evés közben viseld magad illedelmesen, és ne tömd mohón magadat. Sohase feledkezzél meg a tiszteletről, és ne ülj le addig, amíg az, aki náladnál idősebb vagy magasabb állású, le nem ült." [11]
A négy-öt évig tartó elemi képzést és alapvető erkölcsi nevelést nyújtó írnokképző intézet ("írnokiskola") látogatása után a fiatalok egy-egy nagy tudású mester famulusaként (segédeként) nyertek alapos, hosszú évekig tartó szakképzést. A fiatal tiszviselő-jelöltből többnyire csak a húszas évei közepére válhatott alaposan képzettszakember, aki "már megtalálta saját nevét", s méltó állását.
Nagyobb városok (mint Memphis, Theba, Heliopolis) templomai mellett működtek a magasabb műveltséget nyújtó papi szemináriumok. A leendő papok itt a rituálé szabályaival, teológiával, szent könyvekkel foglalkoztak, de sor került a természettudományokra is. Matematikát, geometriát, asztrológiát (csillagjóslást) és zeneelméletet tanítottak itt, az ebben a korban elképzelhető legmagasabb színvonalon. Később, a Kr. e. első évezredben már megjelentek az orvosok képzésével foglalkozó intézetek is.
A legelőkelőbbek gyermekeiket a fáraó udvarába küldték. Itt több évig tartó "apródi" szolgálat teljesítése közben részesültek a kiváltságos udvari nevelésben.
Egyiptomban a tanulás lehetősége elvileg a nőket is megillette, mégis kivételnek (s épp ezért nagy dicsőségnek) számított, ha egy lány magasabb műveltségre tett szert. Ez többnyire csak a hercegnőknek, királynőknek jutott osztályrészül. A magasabb társadalmi állású családok lányait általában bevezették a művészetekbe is. Főleg az ének, a zene és a kifejező tánc tartozott kedvelt foglalatosságaik körébe. A közrendűek lányai - akárcsak a fiúk - ha írni, olvasni nem is tanultak meg mind, a hétköznapi életben tettek szert bizonyos praktikus műveltségre. Megtanultak a rabszolgákkal bánni, elsajátították a gazdálkodáshoz szükséges tudnivalókat: olyan ismereteket, készségeket szereztek, amelyeket társadalmi helyzetük követelt meg.
A tanultság, a műveltség előjoga természetesen csak a szabadokat illette meg. A rabszolgák mindezekből nem részesülhettek.
India már az Ókorban is a föld egyik legsűrűbben lakott területe volt. Az Indus folyó völgyében kibontakozó kultúra virágkora a Kr. e. III. évezred végére, a II. évezred elejére tehető. E korai civilizáció megteremtői - a dravidák - ismerték az írást, nagy városokban éltek. A dravidák virágzó kultúrájának a Kr. e. II. évezred közepe táján északnyugati irányból benyomuló indoeurópai törzsek hódítása vetett véget. Letelepülésük után a meghódítottaktól szigorúan elkülönült uralkodó osztályt képeztek. Az őslakóktól világosabb színű bőrük alapján különböztették meg magukat.
A származásbeli eltérés az évszázadok alatt mereven zárt kasztok kialakulásához vezetett. Az uralkodó osztályt a bráhmanok (papok) és a kszatriák (katonai előkelők) alkották. A betelepült árja közrendűek tömegei képezték a vaiszják kasztját. A leigázott őslakók és elszegényedett hódítók milliói lettek a negyedik kaszt tagjai: a páriák.
Úgy gondolták, hogy a különböző kasztok gyermekei más és más ütemben fejlődnek. Manu (Kr. e. 200) törvényei szerint "egy bráhmannak nyolc-, egy kszatrijának tizenegy, egy vaiszjának tizenkét éves korában közölje az atyja ünnepélyesen osztályának megkülönbözető jelét." A második születésnek tartott "beavatás"-on csak a felső három kaszt tagjai vehettek részt. Iskolába csak ezt követően járhattak a gyerekek. [12]
A hindu művelődés középpontjában a Védák - az óind nyelven írt szent könyvek állottak. Nyelvükből alakult ki a szanszkrit, amely fokozatosan az irodalom és a tudományok nyelve lett. A Védák legfontosabb tartalmát az indiai kasztok kialakulásának története alkotta. A brahmanák ezekből a szent könyvekből tanulhatták meg az isteneiket dicsőítő himnuszokat, a vallási szertartások szövegeit. A második és harmadik kaszthoz tartozók csak a Védák egyes fejezeteivel ismerkedhettek meg, míg a páriák számára szigorúan tiltott volt a szent tudomány. A magasabb ismeretekből a lányok is ki voltak zárva.
Bráhman-iskola. A legfelső kasztbeli gyerekek kilencéves korukban kezdtek tanulni és általában 12 évig oktatták őket. Évente négy-öt hónapot töltöttek tanítójuk házában, ahol szigorú szabályok szerint éltek. Kivették a részüket a ház körüli munkákból. Eközben megismerkedtek az írás-olvasás tudományával, mesékbe foglalt erkölcsi tanításokat sajátítottak el. Később filozófiát, csillagászatot, és művészeteket tanultak. Az oktatás módszere a szigorú emlékezetbe vésés, a memorizálás volt. Kerülték a testi fenyítést, ehelyett éheztetéssel, hideg vízben fürdetéssel vagy a tanítástól való eltiltással büntették a gyerekeket.
Kszatrija-iskola. Számukra a tanítás 12 éves korban kezdődött. Lakhelyük szintén a tanító pap háza volt. Alapoktatásuk megegyezett a bráhmanokéval. Tanító célzatú mesékkel is megismerkedtek a Pancatantra gyűjteményéből. Később hadászattal, a kormányzás tudományával és a törvényekkel foglalkoztak. Megismerkedtek a mezőgazdaság, az állattenyésztés és a kereskedelem alapjaival is. Jövendő harcosokról lévén szó, képzésükben kiemelt szerepet kaptak a katonai gyakorlatok.
Vaiszja-iskola. E kaszt gyermekei 13 éves korukban kezdték a tanulást. Mesterséget tanultak apjuktól vagy valamelyik rokonuktól. Emellett megismerkedtek az írás-olvasás alapjaival, a számtannal, a levelek fogalmazásának gyakorlatával.
A bráhmanok felsőfokú képzése a "parisad"-ban történt. Grammatika, irodalom, költészet, jog, filozófia, történelem, aritmetika, természetbölcselet, csillagászat - ezekkel foglalkoztak a brahmanizmus szellemében nevelkedő fiatal papok.
A brahmanizmus világfelfogása szerint a bennünk lévő mikrokozmosz és a külvilág makrokozmosza megbonthatatlan egységet alkot. Minden egyes lénynek megvan a maga helye ebben a rendben, melyhez eltéphetetlen szálak fűzik. Aki tehát saját lelkét megismeri, az egyúttal ismeretet szerez az egész világról. A megismert lélek benső harmóniájának megteremtése - ez az önnevelés legfontosabb feladata.
Ezt a világfelfogást tükrözi a Cshándógja Upanisad, melyben egy apa így tanítja fiát:
"Vágd meg a fügét! Mi van benne? Csak mag?
Vágd szét a magvakat!
Mit látsz? Semmit? - Ez a semmi a magban,
ez nő meg fává, ez a láthatatlan:
ez a lélek a mindenség csírája,
ez a valóság, ez a könnyű pára,
tudod-e Szvétakétu?"(Szabó Lőrinc fordítása)
Teljesen más alapokra helyezte a nevelést a buddhizmus megjelenése.
A hagyomány szerint Szidhárta Gautama királyfi (Kr. e. 560-480) elhagyva családját az aszkéták életmódját választotta. Hét esztendő elteltével élte át a "megvilágosodás" élményét, s így lett Buddhává. Az az emberi szenvedés foglalkoztatta gondolatait, amelyet a földi élet javai után való törekvés vált ki. Lemondással, türelemmel az evilági élet értékeinek tagadásával az ember eljuthat az istenségben való teljes feloldódás élményéig - hirdette.
A buddhizmust a kasztrendszer passzív elutasítása jellemezte, de ez egyben mindenféle változtatást célzó fellépés mellőzésével párosult. Ez a világnézet minden embert egyenlőnek és jónak tartott, s így a tömegek művelésére-nevelésére is gondot fordítottak. A buddhista papok tanítóként jelentős érdemeket szereztek az írásbeliség terjesztésében.
A buddhista iskolák a kolostorokban működtek. A szerzetesnek szánt gyermekek 8 éves korukban kerültek ide, s 20 éves korukban avatták fel őket. Világiak is járhattak ide, és tanulhatták a papoktól a buddhista műveltség nyolc legfontosabb tantárgyát: a logikát, metafizikát, szertartástant, matematikát, csillagászatot, az orvostudományt, a páli és a szanszkrit nyelvet.
Mindemellett megtanulták a lélek belső harmóniájának megteremtését. Ez képessé tette őket arra, hogy a mindennapi ellentétek világában is az egységbe ötvözés, a kiegyenlítés lehetőségeit keressék.
Az ókori Kína különleges helyet foglalt el a keleti civilizációk között. A Kr. e. III. évezredben kibontakozó kínai kultúra lényegesen eltér a többitől. A hatalmas területi kiterjedés egy sajátosan zárt, befelé forduló világgal párosult. Éppen ezért Kína - egyébként igen fejlett - kultúrája nem gyakorolhatott jelentékeny hatást más népek civilizációjára.
A jól szervezett kínai iskolarendszer belső életét sajátos szempont határozta meg: a különböző hivatali beosztásokhoz, tisztségekhez és rangokhoz szigorú vizsgák során át vezetett az út. Így végső soron ezek a vizsgák szabták meg a tanított ismeretek körét is.
Alapiskolák. A kínai iskoláztatás alapját az alapfokú iskolák alkották. A falvakban vándortanítók magániskoláikban oktattak, a városokban a kormány létesített ilyen intézményeket. Az oktatás ingyenes volt. Alapiskolába 5-től 10 éves korig jártak a fiúgyermekek, befejezésekor pedig vizsgát tettek. A tehetősebb családok leányait magántanítók oktatták.
A tanulás - tekintettel a rendkívül bonyolult kínai szókép- és fogalomírásra - igen nagy erőfeszítést igényelt. Több ezer írásjegyet kellett elsajátítani. Különböző életkorú tanítványok tanultak együtt, egy időben a tanító vezetésével. (A mai értelemben vett, közel azonos életkorú gyerekek csoportjaiból álló osztályok még nem alakultak ki.) Az alapkészségeken túl a természetre, az emberre és a társadalmi együttélésre vonatkozó ismeretek szerepeltek tanítási anyagként. A legelterjedtebb módszer a szövegek szó szerinti memorizálása volt. Egyiptomhoz hasonlóan Kínában is meg voltak győződve arról, hogy az értelem szintjén elsajátított, bemagolt erkölcsi parancsok, etikai normák egyúttal a gyermekek viselkedését is alakítják.
Az olvasástanítás a következőképpen történt: "A könyvet felnyitják, s a tanító minden bevezetés nélkül olvasni kezd. Minden tanuló előtt van egy könyv, s a tanító után mondanak minden szót, mialatt a jeleket az ujjukkal mutatják a könyvben. Egyszerre csak egy sort olvasnak, s ezt addig ismétlik, mígnem a tanulók a jeleket meg tudják jegyezni, s a tanító nélkül is el tudják olvasni. Ezután kívülről is megtanulják, s csak utána kezdenek új sort." [13]
A bemagolt szavak írásjegyeit utólag megtanulták. Az írást félig áttetsző papíron gyakorolták a lap alá helyezett sablon segítségével, vagy az írásjegyek előrajzolt kontúrjait töltötték ki ecsettel. Gyakorlásra lakkozott fehér táblácskákat használtak, amelyekre vízzel lemosható tussal írtak. [14]
Középfokú képzés a járási, tartományi iskolákban. Vizsgával záruló, 10-től 14 éves korig tartó képzés folyt ezekben az intézetekben. Az oktatásért itt már tandíjat kellett fizetni. A tananyag középpontjában találjuk az öt kánont (szent könyvet), az úgynevezett "King"-eket. Ezek a következőkből állottak: Változások Könyve, a Történelem Könyve, a Dalok Könyve, a Rítusok Könyve és az Évszakok Könyve. Konfúciusz (a Kr. e. VI. század második felében élt) gyűjtötte össze az öt könyv anyagát a legrégibb hagyományok alapján. A tanulók ezen a szinten már nem annyira a mechanikus emlékezetbe véséssel, hanem a klasszikus szövegek értelmezésével, magyarázatával foglalkoztak. Az ősi Kína hagyományait, értékrendjét közvetítő művek tanulmányozásának nem csupán a tudás gyarapítása volt a célja, hanem az érzelmi beleélés képességének fejlesztése és az erkölcsi érettség kialakítása is.
Felsőfokú képzés: állami tisztségviselők (mandarinok) képzése. A háromlépcsős állami vizsgarendszerre való előkészítés a tartományi iskolákban folyt. Az öt kánon tanulmányozása itt a négy klasszikus könyv (Beszélgetések és mondások, Mencius tanítása, A nagy tanítás, A közép mozdulatlansága) tartalmának megismerésével egészült ki.
Független külső hivatalok szervezték a versenyszerű keretek között zajló vizsgákat. A jelöltek nem használhattak segédletet, "puskát", akit csaláson értek, keményen megbüntették, nem tölthetett be semmilyen hivatalt többé ("elvesztette arcát"). Az írásbeli dolgozatot a külvilágtól elzárva egy lepecsételt ajtajú fülkében több napig írták. A legkiválóbb jelöltek elnyerték a hivatalnoki rangot és a vele kapcsolatos nemesi rend fokozatait. Vizsgán a bukás nem jelentett életre szóló kudarcot, megbélyegzést. A sikertelen vizsgázók bámulatos kitartással jelentkeztek évtizedeken át a nagy megmérettetésre.
Alapfokú vizsgákra két-három évenként került sor a kerületi hivatalok rendezésében. Előbb egy verset, majd egy fogalmazványt kellett írni klasszikus szent szövegek idézeteinek felhasználásával. Ha ezt a próbát a jelölt kiállta, akkor a "virágzó tehetség" címet viselhette, de hivatalt még nem kapott. Általában a jelentkezőknek csupán tíz százaléka tette le sikerrel ezt a vizsgát.
Sokkal keményebb erőpróbát jelentett a tartományi hivatalok négy-öt évenként rendezett középfokú vizsgája. Ennek tétje a "kitűnő tehetség" cím és egy magas hivatali tisztség volt.
Tizenhárom évenként került sor a birodalmi hivatalok vizsgáira. Több ezer résztvevő közül választották ki tizenhárom nap alatt azokat, akik kiérdemelték a "legkitűnőbb tehetség" megkülönböztető rangját. Jutalmul a legmagasabb hivatali állásokra pályázhattak, Kína legbefolyásosabb szervezeteinek tagjai közé kerülhettek. A legjobbak a császár udvaráig is eljuthattak.
Kínában a magasabb műveltség birtokosai nemcsak elméleti tudásra tettek szert, hanem kialakították magukban az önvizsgálat, az önalakítás, a belső harmónia megteremtésének képességét is. A terjedelmes szövegek emlékezetbe vésése után az ősi könyvek erkölcsi tanításainak értelmezése, a régi hagyományokban való elmélyedés, a múltban való feloldódás morális támpontokat, "kapaszkodókat" nyújtott a művelt embereknek.
Az ókori Kelet nagy kultúrái közül Kínában figyelhető meg leginkább a hagyományok kultusza. A régiek iránti alázat és a szinte kritika nélküli tekintélytisztelet magyarázza, hogy már gyermekkorban a szülők, az idősebbek és feljebbvalók iránti feltétlen engedelmességre nevelték őket. A lakosság nagyobb részének, több százmillió szegénynek - akik az iskoláztatás költségeit nem tudták megfizetni - be kellett érnie a családi neveléssel.
Ahogyan a különféle iskolatípusokban tanított művelődési anyag, tananyag kikristályosodott, megmerevedett, kanonizálódott, úgy váltak örökérvényűvé a művészetek eszményei és kifejezési formái is.
A festők például az évszázadok során át kialakított eljárásoknak köszönhetően érték el azt, hogy képeikből sugárzik a méltóság, de ugyanakkor légiesen könnyedek is tudnak lenni. A mozdulatok dinamizmusának ábrázolása - az egyiptomiakkal ellentétben - nekik már nem okozott gondot. Mégis elôbb-utóbb szinte minden ecsetvonás, minden stiláris jegy megkapta a maga helyét ebben a változtathatatlan rendben. A régi mestereket olyannyira tisztelték, hogy tartózkodtak a legcsekélyebb újítástól is.
Az ősök iránti hódolat tűnik ki a fentebb már említett Dalok Könyvéből való idézetből is:
"Mily gazdagság, milyen bőség!
Elő dobbal, dobverővel,
dörögjön a dob erővel,
örvendezzünk az ősökkel.
...
Harang és dob döndülése,
ünnepi tánc lebegése,
vendégsereg fényessége
vigad, örül jókedvébe!Régtől fogva, ősidőkbe'
így áldozott ősök népe,
jámborságba', tisztességbe'
áldozásnak nincsen vége.Ősök benne kedvük lelik
Tang unoka hódol nekik."(Károlyi Amy fordítása)
A tradíciókhoz való görcsös ragaszkodást példázza az is, ahogyan zenei életüket szabályozták. Hangrendszerük tizenkét hangjának magasságát az állandóság és változtathatatlanság jegyében szabták meg. Zenei életüket is - akárcsak a közoktatást - hivatalos, központi irányítás terelte a törvényes keretek közé.