A magyar középkori költészet nagy
kérdése
A reneszánsz humanistái középkornak, latin szóval media aetas-nak nevezték azt az időszakot,
mely őket az antikvitástól elválasztotta. Katolicizmus, latin nyelv, papok és
lovagok, apácák és várkisasszonyok, várak és kolostorok – ez jut eszünkbe, ha a
középkorra gondolunk. Mindenki szigorú szabályoknak engedelmeskedik, mindennek
megvan a maga meghatározott helye a hierarchiában. Mindennek megvan az
ellentéte, s ezekkel az ellentét-párokkal a világ egésze leírható: úr és
szolga, ég és föld, egyház és világ, erény és bűn, Isten és ördög, szép és
csúf, jó és rossz.
A középkornak meglepő dolog vet véget: az emberek
egyszercsak elkezdenek a saját fejükkel gondolkodni. Keresni kezdenek valamit,
tudásra vágynak, és hogy megtalálják a lényeget, visszamennek a gyökerekig. A
forrásokig való hatolás, az ad fontes
elve mozgatja a humanizmust és a reformációt. Ekkor születik meg a modern
ember, akinek a szabadsága a legfontosabb. A mai euro-amerikai civilizáció
lényege a reneszánszban születik meg; az újkori Európa története nem más, mint
a gondolkodás és a szabadság diadalmenete. A reneszánsznak ezt a dicsőséges
képét mutatják be az olyan könyvek, mint a neves 19. századi történésznek,
Jacob Burckhardtnak A reneszánsz Itáliában
című világhírű műve.
Antikvitás, középkor, reneszánsz – ez az időrendi sor régóta
közhelynek számít. Az 1960-as évek elején született akadémiai magyar
irodalomtörténeti kézikönyv[1] is – természetesen
a magyar irodalomban nem lézető antikvitás elhagyásával – ebben a sorrendben
tárgyalja az irodalmi korszakokat. Holott a magyar nyelvű középkori irodalom
virágkora, az úgynevezett kolostori irodalom korszaka (1400-as évek vége –
1500-as évek eleje), jóval későbbi, mint a magyar reneszánsz latin irodalom
virágkora, Janus Pannonius működésének ideje (1400-as évek közepe, harmadik
negyede).[2]
A 20. század elején a holland művelődéstörténész, Johan
Huizinga A középkor alkonyában
azokkal szállt vitába, akik Burckhardtnak az itáliai reneszánszra tett
megállapításait mindenféle mérlegelés és vizsgálódás nélkül vitték át más
területek kultúratörténetébe. Huizinga arra hívta fel a figyelmet, hogy a
reneszánsz számos jellemzője már a középkorban is létezett, középkor és reneszánsz
nem mindenütt válik el olyan tisztán, mint Itáliában. Leghíresebb bizonyítéka
erre a lovagi kultúra 14. századi újjászületésének példája. A lovagi kultúra a
12. században élte virágkorát. Két évszázaddal később azonban „újjáéled a lovagi kultúra, még ha kissé
mesterkélt formában is. Ez valóságos kapcsolatban van a reneszánsszal, annak
naiv előjátéka. A költők és fejedelmek azt hiszik, hogy a lovagság feltámasztásával
az antik világhoz térnek vissza.”[3]
A nyugati-európai irodalmak hasonló korszakaihoz képest a
régi magyar irodalom meglehetősen szegény. Ha a versek számát nézzük: 1601
előttről nagyjából 1500 magyar nyelvű vers maradt ránk.[4] Ezeknek jórészét a
16. század második felében írták. 1500-ig mindössze 24 magyar versről van
tudomásunk! Ezt a számot persze megtöbbszörözik a magyar irodalom latin nyelvű
versei. Latin nyelvű verset akkor tekintünk a magyar irodalom részének, ha a
vers vagy szerzője a magyar korona uralma alá eső területeken született,
illetve ha a verset csak magyarországi eredetű kéziratokból vagy
nyomtatványokból ismerjük. Magyar nyelvű középkori kódexeink legtöbbje (kb. 40
db.) 1470 és 1530 között, az ún. kolostori irodalom virágkorában keletkezett. Ezek
legnagyobb része másolat, valamilyen korábbi kódex másolata. Csak találgatni
lehet, hogy régi kódexeinkből és könyveinkből mennyi pusztulhatott el. A számok
néha csalókák. A pannonhalmi apátságnak 1083 és 1095 között 80 kötete volt.
Ezek között persze magyar nyelvűek biztosan nem voltak, talán magyar eredetű
latin szövegek sem. A korábbi századokból csupán ún. vendégszövegeink vannak,
ezek olyan magyar nyelvű szövegek, amelyeket latin kódexekben találtunk, s tulajdonképpen
csak találgatjuk, hogyan, miért kerültek oda. Szórványemlékeket, azaz latin szövegbe
írt magyar szavakat persze több ezer Árpád-kori oklevélben találhatunk.
A magyar középkor irodalmából válogatást adó szöveggyűjteményeink
két nagy csoportra választják szét a szövegeket: latin és magyar nyelvűekre.
Kötetünkben nem követjük ezt a tagolást: latin és magyar versek itt vegyesen
következnek. Akár a latin, akár a magyar nyelvű magyar irodalmat nézzük,
lényegében mindkettőnél ugyanazokkal a műfajokkal találkozunk. Hogy a szöveg eredeti
nyelve mindig világos legyen, Madas Edit szöveggyűjteményét követve nemcsak magyar
fordításban, hanem latinul is közöljük azokat a régi verseinket, melyeknek
korabeli magyar fordítását nem ismerjük. A régi magyar Szent László-ének például előbb latinul született meg, majd nem
sokkal később lefordították magyarra – ezért ennek csak a magyar változatát
közöljük. Régi magyar verseinket – egy kivétellel – mai helyesírású, de ejtés-tükröztető átiratban adjuk. Ez az
egyetlen kivétel az Ómagyar
Mária-siralom, melynek megadjuk betűhű szövegét is. Jóllehet mi is azt
tartjuk: a betűhű közlés a kutatóknak és nem az olvasóknak való, az első,
szövegében is ismert magyar nyelvű vers esetében senkit nem akarunk a betűhű
közlés látványától megfosztani. Mellette persze ott az olvasásra való átirat
is.
Műfaji rendszerezésünkben két nagy csoportot különítettünk
el: egyházi és világi verseket. Azt hihetnénk, hogy ez az elkülönítés igen
egyszerű. Ahhoz, hogy megértsük a besorolás nehézségeit, tekintsük át a
középkori irodalom némely sajátosságait. Ezeket a sajátosságokat az európai,
pontosabban a nyugat- és dél-európai középkori irodalom alapján ismertetjük –
már csak azért is, mert középkori kultúránkat tőlük vettük.
A középkori ember életcélja: Isten szolgálata. Nemcsak a
szerzeteseké és papoké, akiket szó szerint is Isten szolgáinak neveznek, de a
királyok és császárok is Isten szolgálatának tekintik uralmukat: Isten
kegyelméből uralkodnak – sokuk közvetlenül a pápa hűbérese. A pápaság és a
császárság küzdelme is azért zajlik, hogy eldőljön, kicsoda az első a földön
Isten után. Mikor VIII. Henrik angol király elszakad Rómától, és megalapítja az
anglikán egyházat, egyúttal egyházfővé is kinevezi magát. Az angol királynő ma
is az anglikán egyház feje.
A középkori irodalmi élet három nagy színtere az egyház, az
udvar és a kocsma vagy piac. Míg az egyházi és udvari műfajok jórésze csak a
tanultabbak számára hozzáférhető, (az egyházi irodalom nyelve például sokáig
szinte kizárólag a latin), addig a kocsmai vagy piaci műfajokat valamilyen
szinten a befogadóközönség minden rétege ismeri. Az egyházi és a világi hatalom
irodalma egyaránt komoly. A reneszánsz csupa szellemesség, de a középkor még
nem ismeri a humort. Csupán három dolog készteti nevetésre: a képtelenség, a
csúf és a gúny. A nevetésnek így három verses műfaja van: az abszurd-, a
trágár- és a gúnyvers. A vásári komédián éppúgy nevet a városba tévedt pórnép,
mint a helybéliek vagy – páholyából – a püspök és a földesúr.[5]
Az egyházi irodalom az egyházi, az udvari irodalom pedig az
udvari élet eseményeihez kapcsolódik. Az egyházi irodalom egyik csoportját a
szertartásszövegek alkotják. Olyan műfajok tartoznak ide, melyeket a
szertartások alkalmával énekeltek vagy imádkoztak el. A szertartásirodalom
fontosabb verses műfajai között meg kell említenünk a himnuszokat, a
zsolozsmákat és a szekvenciákat.
A zsolozsma a
szerzetesi breviáriumokban (imádságoskönyvekben) szereplő kórusban mondandó
ima, melynek részeit a szerzetesek a nap különböző szakainak óráiban imádkozzák
el egyházi szolgálatuk (officium)
részeként. Nyolc része (órája, latinul: horae) az antik római óráknak felel
meg: az éjszakai matutinum a régi
római katonai őrségváltásnak megfelelő három nokturnussal, a hajnali laudes,
reggel 6-kor a prima, 9-kor a tertia, 12-kor a sexta, délután 3-kor a nona,
majd az esti vesperae (vecsernye),
végül a completorium. A hórákhoz a
következő szövegtípusok tartoznak: zsoltárok
és az őket keretező antifónák, olvasmányok és az őket követő
hosszabb, válaszos ének, a reszponzórium
verzussal. A verses officium egészét historiának is nevezik, mert az ünnep
szentjének élettörténetét tartalmazza.
A himusz vallásos óda, már a régi görögök is
művelték. A keresztény himnusz a Kr. u. 4. században keletkezett. Liturgikus
(az egyházi szertartáshoz kapcsolódó) műfajként a zsolozsma része. A himnusz
utolsó versszaka a doxológia (hitvallás).
A szekvencia a mise menete közé
iktatott ének az ünnep szentjéről. A műfajt a 9. századtól ismerjük. A nemzeközi
irodalom híres szekvencia-szerzői közül Notker Balbulus (†912) a régi stílusú”,
Adam de Sancto Victore (1130 k. – 1192) pedig az „új stílusú szekvencia” ismert
képviselője. A szekvencia három részből áll: 1. Felhívja a népet, hogy
örvendjen a szentnek. 2. A szent története. 3. Könyörgés a szent
közbenjárásáért.
Az egyházi műfajok másik nagy
csoportját a magánájtatosság szövegei alkotják. Ezeket nem közösségi elmondásra
vagy éneklésre szánták, ami persze nem azt jelenti, hogy ezeket ne olvashatták
volna fel a közösség előtt – például a közös étkezések alkalmával, ahol a
verses legenda éppúgy terítékre kerülhetett, mint a szentek életéről szóló
prózai elmélkedések. A szertartásszövegek és a magánájtatosság műfajai között
az a különbség, hogy a magánájtatosságra szánt műveknek nem volt az egyházi
szertartásokhoz kötődő, szigorúan meghatározott felhasználási (olvasási,
éneklési, imádkozási) módja, helye és ideje.
Ez utóbbi megállapítás egyébként a világi irodalom műfajaira
is érvényes. A világi versek egyik nagy csoportját az udvari irodalom műfajai
alkotják. Ide tartozik az udvari-lovagi líra és a verses udvari regény.
Mindkettő az udvari szerelem eszmerendszerén alapul, mely évszázadokon át
meghatározta a szerelemről való beszéd mikéntjét az európai irodalomban. „A tizenegyedik században francia költők
fedezték fel vagy találták fel, illetve fejezték ki elsőként a szenvedélynek
azt a romantikus fajtáját, amelyről a tizenkilencedik században az angol költők
még mindig írtak. Elindítottak egy olyan változást, amely erkölcsünk,
képzeletünk vagy mindennapi életünk egyetlen sarokkövét sem hagyta
érintetlenül, és ők emeltek áthághatatlan gátakat közénk és a klasszikus múlt
vagy a távol-keleti jelen közé. Ehhez a forradalomhoz képest a reneszánsz
pusztán fodrozódás az irodalom felszínén.”[6]
Az udvari szerelem lényege a következő
pontokban összegezhető:
1. A hölgy rangban
a költő felett áll, a hölgy hűbérúr, a költő hűbéres, ezért a középkori
trubadúrok például „Uram”-nak (midons vagy Senher) szólítják hölgyüket. A hölgy
csak férjes asszony lehet, a költő általában nőtlen.
2. A (hűbéres)
költő (szerelmi) szolgálattal tartozik hölgyének.
3. A hölgy ezért
fizetséggel tartozik lovagjának, de a fizetség módját és mértékét nem a lovag,
hanem a hölgy határozza meg.
4. Mivel a hűbéri
rendszer csúcsán az Isten áll, mint legfőbb hűbérúr, ezért az istenes vers
szerelmes versként is értelmezhető, és viszont.
5. Mivel a platóni szerelemtan szerint a szerelem valami magasabbrendű felé
való törekvés, a hűbéri szerelem platonista szerelemként is felfogható.
A neoplatonizmus az a szellemi irányzat,
amely az ókori filozófus, Platón műveinek hatására jött létre. Egyik központi
része a szerelemtan, mely szerint a szerelem nem más, mint az isteni szépség és
tökéletesség iránti vágyódás. A szerelmes ugyanis az isteni szépség és
tökéletesség visszfényét látja meg a szeretett lényben, és valójában ez után
törekszik. Az istenség felé vezető út utolsó állomása az ascensio, az
istenséghez való felemelkedés, és a vele való egyesülés. Olasz lírájában az
udvari szerelem hatása alatt álló Petrarca Daloskönyve
például ilyen ascensióval ér véget: a kötet záródarabja himnusz a Szűzanyához.
A világi költészet másik csoportjába a nem-udvari eredetű
darabok tartoznak. Ezek egy része egyházias, más része erősen profán jellegű. A
nem-udvari műfajok közé tartozik a históriás ének, a deák-ének és a vágáns
típusú ének. Ezeket olyan világi értelmiségiek művelték, akik iskolai
végzettséggel, vagy ha végzettséggel nem is, de iskolai tanulmányokkal
rendelkeztek, azonban nem akartak pappá vagy szerzetessé lenni, inkább
valamelyik földesúr szolgálatába ajánlották magukat. Ők intézték a – sokszor
írástudatlan – úr levelezését, és költészetüket is uruk érdekében művelték.
Ilyen jellegű műfaj irodalmunkban a propagandisztikus ének, ahol az úr és az
általa pártfogolt ügy méltatása a szerző témája. A világi értelmiségiek között
voltak kóbor, vándorló diákok is, akik hol itt, hol ott próbáltak megélhetésre
szert tenni. Latin eredetű kifejezéssel őket nevezzük vágánsoknak. Az európai
irodalom elég jól ismeri a latin nyelvű vágánsköltészetet, többnyire vidám
bordalok, szilaj szerelmi nóták tartoznak ide. Ez a fajta irodalom
tulajdonképpen a középkori egyetemek környezetében virágzott mint nem-hivatalos
műfajcsoport, ez az oka latinnyelvűségének. A magyar irodalomban ehhez hasonlít
majd a Csokonai köréből jól ismert diák-irodalom, vagy a Jókai-féle Csittvári
Krónika. A középkorban Magyarországon nem volt egyetem, hiányoznak ezért a
latin vágáns műfajok is. A mi kóbor diákjaink – a törökkori harcok idejében –
főleg históriás énekeket énekelnek.
A fentiekben csak nagy vonalakban ismertettük a középkori
költészet műfajait. A későbbiekben részletesebben bemutatjuk a magyar középkori
költészetre kidolgozott legfontosabb műfaji rendszereket. Rövid áttekintésünk
viszont ahhoz már éppen elég, hogy megérthessük a kérdést, miért lehet nehezen
elkülöníteni bizonyos világi és egyházi verseket. Az alábbiakban megpróbáljuk
megindokolni, miért soroltunk bizonyos verseket épp oda, ahová soroltuk őket.
A Szent László-éneket
Gerézdi Rabán az egyházi költészettől a magyar világi líra felé vezető út egyik
fontos állomásának tartja.[7] A Mátyás-énekkel
összevetve azonban – melyet Gerézdi szintén egyházias típusú világi éneknek
minősít – a László-éneknek inkább egyházi,
mintsem világi vonásai kapnak erős fényt. Ezért soroltuk az egyházi irodalom
nem-liturgikus művei közé.
A különféle betegségek ellen való imádságokat az egyházi, a
ráolvasásokat pedig a világi műfajok közé vettük fel, jóllehet a kötetben
szereplő Bagonyai ráolvasások latin
nyelvű keretszövegében többek között papi személyre („plebanus de kakath”) is
történik hivatkozás. Besorolásunkban tulajdonképpen az döntött, hogy az egyik
még imádság: kéri a szentek közbenjárását, a másik viszont már ráolvasás, mely
a (szentek állítólagos) szavainak mágikus, kényszerítő varázserőt tulajdonít. A
betegségek elleni imádság még egyházi szélsőség, a ráolvasás már boszorkányság.
A Soproni virágéneket
a hagyományokhoz híven szerelmi versnek vettük, jóllehet nem zárjuk ki, hogy
Horváth Ivánnak igaza legyen abban, hogy a kétsoros szövegből nem derül ki egyértelműen:
valóban világi darabról van-e szó, vagy pedig vallásos szövegről, ahol a
„virág” szó nem nőre, hanem Jézusra vonatkozik.[8] Arról, hogy ha ez
a vers valóban világi vers, akkor vajon alba (hajnali búcsúszó)-e vagy a
búcsúzásnak más oka van (katonaság, házasság, pappá szentelés, netán halál),
arról nem tudunk nyilatkozni.
A kötetünkben közölt szövegek műfajcsoportjait áttekintve
sajátos dolgot tapasztalunk: sehol sem találjuk az európai irodalomból ismerős
udvari műfajokat: hiányzik az udvari líra és a verses udvari regény. Hiányuk
nem a mi bűnünk. Ennek a hiánynak az okáról folyik több évtizede az úgynevezett
virágének-vita, melynek kérdése, hogy vajon elvesztek-e a forrásaink, vagy nem
is voltak soha. Balassi Bálint felbukkanásának rejtélye is ide tartozik: az, „hogy Balassi honnan
került elő, hogyan lett az, aki”.[9]
Érdekes,
hogy nem egyszerűen bizonyos udvari műfajok hiányoznak régi irodalmunkból,
hanem maga a szerelmi téma is csak elvétve fordul elő a fennmaradt szövegekben.
„Szerelmes dalokat ritkán énekelnek” –
írja Janus Pannonius barátja, Galeotto Marzio a magyarokról.
Eleinte
kézenfekvőnek látszott, hogy azt gondoljuk, nem azért hiányoznak a szövegek,
mert sohasem léteztek, hanem mert a történelem viszontagságai során
megsemmisültek. Gerézdi Rabán irodalomtörténész 1962-es könyvében megvizsgálja
azt a pár töredéket, ami szerelmi költészetünkből fennmaradt, és azt a
következtetést vonja le, hogy a régi magyar irodalomban a szerelmi költészetnek
három önálló vállfaja létezett: a latin nyelvű humanista szerelmi líra (Janus
Pannonius), a magyar nyelvű vágáns jellegű virágének és a szintén magyar nyelvű
petrarkizáló humanista költészet – Balassi pedig e két utóbbinak a folytatója.
Az európai szerelmi líra általa ismertetett három fő típusa közül tehát
(trubadúr udvari líra, humanista latin szerelmi költészet, latin nyelvű vágáns
szerelmi poézis) csupán a másodikra talál példát Janus Pannonius egy-két versében.
A magyar irodalom története című akadémiai kézikönyv, mely szintén a hatvanas évek
elején jelent meg, a Gerézdi-féle késő-középkori rendszert vetíti át a magyar
nyelvű reneszánsz szerelmi költészetre, és Gerézdi idézőjelesen odavetett
„udvari” jelzőjét idézőjel nélkül használva petrarkista, azaz Petrarcát követő
bókoló költészetet ért rajta.[10]
Gerézdinél még vágáns műfaj a virágének, a kézikönyvben már udvari líra.
Az
1970-es '80-as években nagy visszhangot váltottak ki Horváth Iván nézetei,
melyeket Balassi Bálint költészete kapcsán fejtett ki. Horváth Iván úgy mutatta
be Balassi költészetét, hogy a szakirodalom addigi hagyományával szakítva
elsődlegesen nem vágánsnak (Gerézdi) és nem is petrarkistának (Klaniczay
Tibor), hanem trubadúr-jellegűnek láttatta; véleménye szerint Balassi volt az
első magyar trubadúr.[11]
A régi magyar irodalmat két alapvető rétegre, arisztokratikus és populáris
regiszterre osztja. Az első csoport a keveseknek elérhető magas irodalmat,
a másik pedig a mindenki előtt ismert közköltészetet jelenti. A középkori
arisztokratikus szerelmi költészet ideológiája a fin'amors, az udvari szerelem nőkultusza, melyet fent már
ismertettünk. Balassi költészetének újdonságát és arisztokratikus voltát
Horváth Iván az alábbiakban látta: Balassi az énekverstől a szövegversig jut, s
elmozdul az izoverstől[12]
a heterovers[13] felé,
(Balassi-versszaktípus), versgyűjteménye megkomponált verseskötet (3x33-as
elmélet), és verseiben megtaláljuk a fin'amors udvari szerelemideológiáját. A
Balassi verstani újítását jól megvilágító metrikai leltárból nőtt ki a régi
magyar vers számítógépes repertóriuma,[14]
a megkomponált versgyűjtemény felismeréséből az ún. újvidéki típusú Balassi-kiadások sora,[15]
a fin'amors-vizsgálatokból pedig a hírhedt virágének-vita.
Horváth
Iván tételei ellen 1977-ben született meg a vele e tárgyban már korábban is[16]
vitázó Pirnát Antal vitairata.[17]
Pirnát nemcsak a megkomponált Balassi-versgyűjtemény szerkezetét látja teljesen
másképp,[18] hanem –
messzemenően elfogadva a trubadúr-párhuzam lényegét – Horváth Ivánnal
ellentétben nem az első, hanem az utolsó magyar trubadúrnak látja Balassit. [19]
Pirnát Antal szerint a tria genera
dicendi, azaz a szónoki beszéd három fajtája (humile=alacsony, mediocre=közepes,
sublime=fennkölt stílus) szerint kell
osztályoznunk a verseket.[20]
Ennek nyomán vitába száll Gerézdivel: „Gerézdi
a szerelmes ének és a virágének terminusokat egymás szinonimái gyanánt
fogta fel, s úgy vélte, hogy a virágének
osztályába beletartozik az is, amit – egyébként helyesen – latrikánus
versnek nevezett el.” – írja, holott
– „A virágének terminus [...] csakis magasztos, emelkedett stílusú
szerelmes éneket jelentett.”[21]
Pirnát szerint a beszéd fajtája, a genus dicendi nagy mértékben függ a
beszédszituációtól, a téma meghatározza a műfajt, ez pedig a stílust.[22]
Ezért – a három beszédfajtának megfelelően – a vers témája alapján osztályozza
a szövegeket, sőt, szerinte a versforma is a genus dicendi függvénye
Balassinál.[23]
Pirnát
Antal vitairata valójában csak félig-meddig nevezhető vitaratnak. Nem annyira
arra törekszik, hogy ellenfelének állításait megsemmisítse, mint inkább arra,
hogy az ott felvetett kérdésekről kifejthesse saját álláspontját. Nem foglalkozik
sem az arisztokratikus és populáris regiszterek bevezetésének helyességével
vagy helytelenségével, nem foglalkozik a fin'amors meglétével, hiányával vagy
mibenlétével, és nem foglalkozik a Balassi előttről fennmaradt és fenn nem
maradt emlékeinkkel.
Kőszeghy
Péter írásai viszont szigorú bírálatban részesítik Horváth Iván könyvét.[24]
Kőszeghy Péter egyetért Horváth Ivánnal abban, hogy Balassi újító volt. Ám
szerinte nem magyar trubadúrköltőként számít elsőnek, hanem mint olyan
trubadúrköltő igényel figyelmet, aki egyszerre humanista műveltségű petrarkista
költő is. Pirnát Antallal ellentétben Kőszeghy így határozza meg a virágéneket:
„udvari vagy nem udvari, lator vagy
vallásos ének, ha témája a szerelem: virágéneknek neveztetik”.[25]
A virágéneket populáris, lator, udvari (és humanista) csoportokra osztja, s Pirnátot
nyomán úgy gondolja, azért nem maradtak fenn a Balassi előttről udvari énekek,
mert azok az orális (szóbeli) költészethez tartoztak. A virágéneknek eme három
egyenrangú fajtája mintha a Pirnát-féle tria genera dicendit kontaminálná a
Horváth Iván-féle rendszerrel. Ennek a megfeleltetésnek a segítségével Kőszeghy
több meglepő kijelentése is egyértelmű lesz. Bizonyos szövegeknek az udvari
irodalomhoz való sorolása ugyanis semmiképpen nem a versben megjelenő fin'
amors ideológia alapján történik nála, hanem a vers stilisztikai jegyei alapján.
A vitában
az utolsó szót Zemplényi Ferenc tavaly, 1998-ban megjelent könyve mondta ki.
Zemplényi már könyve előszavában tudatja olvasóival, hogy ebben a vitában ő a
szkeptikusok közé tartozik, „abba a sorba,
amelyet Szűcs Jenő, Kurcz Ágnes, Horváth Iván, Vizkelety András, Klaniczay
Gábor, Engel Pál neve fémjelez.”[26]
Zemplényi – akárcsak Horváth Iván – regiszterekre osztja a középkori irodalmat,
de nem elégszik meg a populáris és arisztokratikus irodalom kettősével, hanem
több ponton is kibővíti. Ő udvari, liturgikus, vágáns, populáris és pré-courtois
(udvar-előtti) regiszterekről beszél.
Magyarországon
nem volt igazi lovagi réteg – hivatkozik Kurz Ágnes kandidátusi értekezésére.[27]
Magyarországon nem voltak lovagok, s mivel nem voltak, nem is műveltek
semmiféle lovagi költészetet. Pirnátnak arra a tételére, melyben ő régi
trubadúrverseink eltűnését azzal magyarázza, hogy ezek a művek szájhagyomány
útján, az oralitásban terjedtek, Zemplényi a következőképpen válaszol. „Egyrészt tudomásunk szerint nemcsak olvasni
nem tudtak a magyar nagyurak, hanem szerelmesek sem voltak, és a nőket sem
emelték piedesztálra. Továbbra sincs semmi okunk tehát ilyenfajta tematikát
feltételezni. Másrészt ez a fajta költészet gazdag formakultúrájával, doctus
poetikájával „inventori” öntudatával
egyáltalán nem létezhetett orálisan.”[28]
A magyar
nyelvű udvari típusú irodalmi szövegek hiányából Zemplényi azt a következtetést
vonja le, hogy azok nem is léteztek soha. „Nem
hiszek a nyom nélkül elsüllyedt irodalmi katedrálisokban. A középkor valamennyi
regisztere: a populáris, a liturgikus, a vágáns, az antikizáló-tanult
kimutatható a magyar irodalomban, sőt bizonyos elemek az udvariság előtti
hősköltészetre, a chanson de geste-kre
is utalnak, ha kevésbé konkluzívan és nagyon-nagyon bizonytalanul is (Roland-ének,
Toldi-monda). Gyanúsan teljes lyuk csak
az udvari lovagi regiszter két nagy műfajában a lovagi lírában és az udvari
lovagregényben van, ezért feltételezhető, sőt állítható, hogy a középkori
irodalomnak ez a regisztere magyar nyelven nem létezett.”[29]
Zemplényi
megállapítja, hogy a régi magyar irodalom egyoldalúan klerikus jellegű volt. Említettük
már a magyar irodalomtörténet egyik különleges sajátosságát: hogy a magyarországi
reneszánsz első virágkora kb. fél évszázaddal megelőzte a középkori irodalomunk
fénykorát, a kolostori irodalom korszakát. Zemplényi tétele egyszerű
magyarázatát adja ennek. Az udvari-lovagi regiszter hiánya és a magyar
irodalomban meglévő liturgikus és vágáns regiszter latinossága „okozza, hogy a latin humanizmus könnyen és
gyorsan meghódítja az országot.”[30]
A
humanista latin költészetet bemutató antológiák a világon mindenütt a
magyarországi humanista lírát, Janus Pannonius és társai költészetét közlik a
második helyen, közvetlenül az olasz után. Ha a nemzeti büszkeség vezet
bennünket, nincs okunk szégyenkezni emiatt. A nyugati országokban épp azért
tudott csak később gyökeret verni a latin humanista irodalom, mert a meglévő
udvari műfajok gátolták az gyors elterjedést.
Irodalom
A magyar irodalom története, I. kötet, szerk. Klaniczay
Tibor, Akadémiai Kiadó, Bp., 1964.
Balassi Bálint összes versei a versek
helyreállított eredeti sorrendjében, szek. Horváth Iván, Újvidék, 1976.
Balassi Bálint összes versei és Szép magyar
comoediája, szerk. Varjas Béla, Bp., 1981.
Gyarmati Balassi Bálint énekei, szerk. Kőszeghy
Péter és Szabó Géza, Szépirodalmi
Kiadó, Bp., 1986.
Balassi Bálint Versei, szerk. Kőszeghy
Péter és Szentmártoni Szabó Géza, Balassi Kiadó, Bp., 1993,
19942.
Eckhardt Sándor, Balassi Bálint irodalmi mintái,
Irodalomtörténeti Közlemények, 1913, = Uő., Balassi-tanulmányok, Akadémiai
Kiadó, Bp., 19722.
Gerézdi Rabán, A magyar világi líra kezdetei, Akadémiai
Kiadó, Bp., 1962.
Horváth Iván, Balassi költészete történeti poétikai
megközelítésben, Akadémiai Kiadó, Bp., 1982.
Horváth Iván, Egy vita elhárítása, Irodalomtörténeti
Közlemények, 1987-88, 642-665.
Johan Huizinga, A középkor alkonya, fordította Szerb
Antal, Helikon Kiadó, Bp., 1982.
Klaniczay Tibor, Reneszánsz és barokk, Bp., 1961, 19972.
Klaniczay Gábor, Udvari kultúra és a civilizáció folyamata,
Magyar reneszánsz udvari kultúra, Szerk. R.
Várkonyi Ágnes, Gondolat, Bp.,
1987, 17-51.
Kőszeghy Péter, Horváth Iván: Balassi költészete történeti
poétikai megközelítésben, Akadémiai Kiadó, Bp., 1982. 337 l. Irodalomtörténeti
Közlemények, 1987-88, 310-338.
Kőszeghy Péter, Balassi Bálint költészete: hagyomány és
újítás, Hagyomány és ismeretközlés, szerk. Kovács Anna, Salgótarján, 1988, 3-15.
Kőszeghy Péter, Elhárítva, Irodalomtörténeti
Közlemények, 1989, 597-604.
Kurz Ágnes, Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14.
században, Akadémiai Kiadó, Bp., 1988.
C. S. Lewis, A szerelem
allegóriája, fordította Reuss Gabriella és Schlachtovszky Csaba, Pompeji, 1993, 114-155.
Pirnát Antal, Balassi Bálint poétikája, Balassi Kiadó,
Budapest, 1996.
Répertoire de la poésie hongroise ancienne, ver 3.1. ( 1979-1994.) Főszerkesztő Horváth Iván, szerkesztő H. Hubert Gabriella, munkatársak Font Zsuzsa, Herner János, Szőnyi
Etelka, Vadai István,
szövegrögzítés Ruttner Tamás,
programozás Gál György. Micro
CDS/ISIS - Copyright Unesco 1991., abCD Interaktív Magazin, 1994, I. évfolyam
2. szám., Ua., ver. 4.0: https://www.sztaki.hu/db/poem
Szabics Imre, A trubadúrok költészete, Balassi Kiadó,
Bp., 1995.
Zemplényi Ferenc, A középkori udvari kultúra funkcióváltása a
reneszánszban, Magyar reneszánsz udvari kultúra, Szerk. R. Várkonyi Ágnes, Gondolat, Bp., 1987, 52-85.
Zemplényi Ferenc, Az európai udvari kultúra és a magyar
irodalom, Universitas Kiadó, Bp., 1998.
[1] A magyar irodalom története, I. kötet, Bp., 1964.
[2] A készülőben levő új kézikönyv szerkesztői ezt a tényt a magyar irodalom lényeges és nem elfedni való sajátságaként emelték ki.
[3] Johan Huizinga, 1982, 55.
[4] Répertoire…
[5] A társadalom minden rétege által ismert műfajokat nevezzük a populáris regiszter műfajainak. Erről később még lesz szó.
[6] C. S. Lewis, 1993, 117.
[7] Gerézdi Rabán, 1962, 140-192.
[8] Horváth Iván, 1982, 248.
[9] Klaniczay Gábor, 1987, 50.
[10] A magyar irodalom története, 1964, 440.
[11] Horváth Iván, 1982, 218.
[12] Olyan vers amelyben kizárólag azonos metrikai és rímelemek ismétlődnek. Ilyen pl. az izometrikus és izostrofikus a8, a8, a8, a8 strófaképlet. Izovers pl. az a vers, amelyet csupa a8, a8, a8, a8 képletű strófa épít fel. Az izovers tkp. nyílt szerkezetű kompozíció.
[13] Olyan vers, amelyet azonos és különböző metrikai és rímelemek építenek fel. Heterometrikus és heterorímes pl. egy Balassi-strófa: a6 a6 b7, c6 c6 b7, d6 d6 b7. Egy Balassi-strófákból felépített vers a strófák szintjén heterometrikus és heterorímes, a versegész szintjén viszont – mivel egyforma képletű strófák ismétlődéséből jön létre – izovers. Balassi Celia-ciklusának 10. b) darabja, vagy az egystrófányi, Balassi-versszakképletű versek már heteroversek. A heterovers tulajdonképpen zárt kompozíció.
[14] Répertoire…
[15] Balassi
Bálint összes versei a versek helyreállított eredeti sorrendjében, Újvidék,
1976. Balassi Bálint összes versei és
Szép magyar comoediája, Bp., 1981. Gyarmati
Balassi Bálint énekei, Bp., 1986. Balassi
Bálint Versei, Bp., 1993, 19942.
[16] Vö. többek között Horváth Iván, 1982, 246, és Horváth Iván, 1987-88, 659-660.
[17] Horváth Iván, 1982, 10, és Pirnát Antal, 1996, 7. Ez a vitairat lényegében azonos Pirnát 1983-as akadémiai doktori disszertációjával. Könyv-alakban l.: Pirnát Antal, 1996.
[18] Hatvan versből álló gyűjtemény egy előszóval: 1+30+30 a kötet belső logikája szerint és 1+32+28 a formális beosztás szerint. L.: Pirnát Antal, 1996, 74-75.
[19] Pirnát Antal, 1996, 8.
[20] Pirnát Antal, 1996, 13-14.
[21] Pirnát Antal, 1996, 14-16.
[22] Pirnát Antal, 1996, 24.
[23] Pirnát Antal, 1996, 24-25.
[24] Kőszeghy Péter, 1987-88, 1988 és 1989.
[25] Kőszeghy Péter, 1987-88, 327.
[26] Zemplényi Ferenc, 1998, 5.
[27] Kurz Ágnes, 1988.
[28] Zemplényi Ferenc, 1998, 59.
[29] Zemplényi Ferenc, 1987, 84. = Uő., 1998, 45.
[30] Zemplényi Ferenc, 1998, 65.