(1490 körül)[1]
1. Gondom nekem jó nagy Isten, mastan nem volna,
feleimnél tisztességöm,
tudom nagy volna,
hogy az én szolgált uram
meg nem holt volna.
2. Reám mikor ő szemeit jobban vetette vala,
szolgálatom ő nála […]
kellemetesb vala,
az veszedelmet az én uram akkoron valla.
3. Elválaszták én uramat az nagy szolgálatra,
kevetségen el-beküldték
terek országba,
bízik vala Mátyás királ
terek császárban.
4. Gondja vala én uramnak az nagy kevetségbel,
királnak és megjelenté ő
beszédébel,
békességgel hogy megjőne
császár feldébel.[2]
5. Ó, mely igen hamis hitnek az királ hitt volt,
kit Both János[3]
az császártól neki hozott volt,
ki[4]
hit mellett az én uram immáran megholt.
6. Reá vevé az én uram az nagy kevetséget,
meg akará jelenteni az
tisztességet,
maga jól tudá, hogy ott
talál sok ellenséget.
7. Így betelék én uramnak az nagy gondolása,
kiből vala királnak igen
nagy bánatja,
mert szemével az kevetet
tebbé sem látja.
[…]
[1] Gerézdi Rabán deák típusú éneknek nevezi a verset. Szerzője, Gergely deák a versfőkbe rejtette a nevét; ha összeolvassuk a versszakkezdő betűket a "Gregori" szót kapjuk, mely a latinos Gregorius név töredéke. Nem tudjuk, milyen hosszú volt eredetileg a vers, a szerző vajon vezetéknevét is közölte-e. A deákének kritikai kiadása alapján közöljük a szöveget: Gerézdi Rabán, A magyar világi líra kezdetei, Akadémiai Kiadó, Bp., 1962, 39-42.
[2] földjéről
[3] Both János tengermelléki bán Konstantinápolyban járt követségben Mátyás király megbízásából.
[4] amely