Alexandriai Szent Katalin verses legendája

(1531-nél nem később)[1]

(Részletek)

I. Szent Katalin születése

43 Mikoron bév vala pogánság,

Köztek vala egy királság,

Costus névvel neveztetött,

45 Sok jóval dicsőültetött.

Kazdag vala nagy sok kénccsel,

Hatalmas számtalan néppel.

Nagyobb vala szomszédinál,

Környül való királyoknál.

50 Jószágosnak nem mondhatom,

De mint őtet jámbornak mondom.

Mert, mint Szent Ágoston mondja

„Bölcs ember minden jól látja,

Nincsen jószág Isten nékül

55 És az ő isméreti nékül!”

Ő kediglen pogán vala,

És Istent nem isméri vala.

Földön vala bódogsága,

Mert nagy vala nyugodalma.

60 De mind ez nagy uraságban es

Él vala szomorúságban.

Mert ki kéncsnél jobb mindennél,

Küsebb csak az idvességnél:

Magzatbéli gyenyerűség,

65 Nála vala csak ez szükség;

Nem bír vala oly magzatot,

Kinek hadná az országot.

Azért fogá tudakozni,

Hogy miképpen az lehetne,

70 Hogy magzatot nevelhetne

…

351Alphorabius felele,

És ím, ilyen szerrel beszéle:

„Számtalan az sok istenség,

És egymásnál nagyobb felség.

355 Nem engedi gyarlóságunk,

Hatalmokat, hogy tudnók,

Mert mindenhatóknak látjuk,

De ezt hitünkkel hisszük,

Hogy ezek közül egy legyen,

360 Ki mind az többin úr legyen.

Azt kedig meg nem mondhatjuk,

Ki legyen az, mert nem tudjok.

Azért fogadd tanácsomat,

Nyittassad meg tárházadat,

365 Adj aranyat kéméletlen,

És ne légy ebben hitetlen.

Egy nagy bölcs mestert kerestess,

És egy arany képet öntess.

Azt hirdessed mindeneknek,

370 Hogy ez Istene isteneknek.

Ennek tisztességet tétess,

És áldozatot szereztess,

Kivel neki kedvét lelöd,

És kivel kévánságod veszed.

375 Mert ez ő maga talántál,

Kinek még te nem szolgáltál,

Ki az istenek közül

Tehet neköd szükségedről.”

Ezt az király megtéteté,

380 Es kéncsét el-kiemelteté,

És az mester kezéhez adatá

Kéméletlen sok aranyát.

Ki az példát felállatá,

És mint bálvánt, úgy faragtatá.

385 Sőt az képet, ha megönté,

Az kép őtet nem követé,

Mert nem lőn bálván szabásó,

De krucifixom[2] ábrázatú.

…

413 Király ottan csak elkezdé

Az áldozatot tétetni

415 És az Isten kedvét keresni.

Áldozék nagy tisztességgel,

Mind ő temérdek népével

…

434 Mikor mindez készüle

435 Az asszony megterhesüle.

…

471 A hírmondó ott dobbana.

Nagyon foga ivölteni

És az várban kéretezni.

Kit mené béeresztének

475 Tűle ottan jó hírt vének,

Mert királnak vígan mondja,

Hogy lett igen szép leánya.

Kit az király hogy meghalla,

És ily bizonnyal megtuda,

480 Álmát ottan hátra hagyá,

És ágyából felszökellék,

Ingyen ottan letérdeplék.

Az nagy Istennek ad hálát,

És neki ajánlja leányát,

485 Kérvén, hogy őt ótalmazja,

És az ő országában magasztassa.

Kit adott vala csodásul,

Mert csak ő ajándékából.

De mené a nap felkele,

490 Király ottan felkészöle.

Siet menni udvarában,

És szépségű palotájában,

Hogy meglássa feleségét

És leánya nagy szépségét.

495 Látá azt, amit kévána,

És meglelé, mit áhíta.

Lőn igen nagy boldogságban,

Lőn mondhatatlan nagy vigasságban.

…

540 Azért tizenharmad napon

Születése után azon

Mind megegyesülének,

És nagy örömet hirdetének.

Pogánul megköresztelék

545 És Katerinának nevezék.

Kezde testben öregedni,

Jó erkőcsben nevekedni,

És mindeneknél kedvesülni.

(Bölcsességben nevelkedik)

550 Mikort lén hét esztendeje,

Mert immár vala ideje,

Atyja nagy sok helre külde,

Bölcs mestereket kerese.

Kiknek ada ajándékokat

555 És kiknek monda ilyen szókat:

„Leányomat tanóhhátok[3]

És jutalmat tőlem várjatok.

És őtet oly bölccsé tegyétek,

560 Hogy velem azt érthessétek,

Hogy őt istenek szeressék

És őt jámborok kedveljék,

Kiben nekem nagy jót tesztek,

Kiért tőlem sok jót vesztek!”

565 Ezt az mesterek, hogy hallák,

Costus királnak felfogadák,

Hogy őt örömest tanítják.

Téteménnyel bizonyítják,

Megállák azmit mondának,

570 És megtevék, mit fogadának.

Mert őt oly nagyon taníták,

Fénes gyengynek hívattaták.

Valamit ő meghall vala,

Azt mind megtanulja vala.

575 Soha nem feledi vala el

Azt, amit megtanul vala.

Hamar lőn oly nagy mesterré,

És tudománban oly bölccsé,

Hogy széles Geregországban

Nevezteték tudományban:

Bölcsességnek szépségének

És mestereknek gyengyének.

(Atyja végakarata)

De időnek folyásában

Atyja esék nagy kórságban.

Megesméré állatjából,[4]

Hogy kimúlnék ez világból.

Mind országát béhívatá,

Akaratját így megmondá:

„Én szerető jó barátim,

590 És bizonságos jó híveim!

Em, esmérem természetemből:

Lelkem megválik testemtől.

Én jó híveim, jól tudjátok,

Mert bizonsággal látjátok,

595 Hogy míg ez világban voltam,

Országomat jól tartottam,

Mert jó voltam mindeneknek,

Kemény tőr ellenségeknek.

Továbbá ezt es akarnám,

600 Hogy tületek ha megválnám,

Országom békében lenne

És ellenség miatt ne veszne.

Azért néktek ím, ezt mondom,

Leányomat úrrá hagyom,

605 És mindennemő jószágomat,

Ne nézjétek kedig lejány-voltát,

De lássátok nagy tanultát!

Azmit ő hadban nem tehet,

Bölcs tanáccsal megszerezhet!

610 Azonba az nagy Isten hozjá lát

És őneki jó férjet ád.”

...

Nem sok idő reátelék,

Anyja is megbetegödék,

Halál miá meggyezteték,

665 Így az is eltemetteték.

Katerina megmarada,

Az királság reá szálla.

Élni kezde igazsággal:

Igen jól bírá országát,

670 Ő hatalmas királságát.

Jobban bírá bölcsességgel

És eszességgel,

Mert Plátó mester úgy monda:

Ez világ hát bódog vala,

675 Mikort bölcsek országlának,

Vagy királyok tanulának

...

II. Szent Katalin megtérése

(Találkozik a remetével)

693 Az időben ha ez történék,

Ennek így lenni kelleték,

695 Felkele ő seregével,

És jelennen vén népével,

Hogy ez önnen jószágának

Végső határira menne,

És ő nagy dolgokat megszerezne.

700 De ez nem lőn ő vétkétől,

Hanem isteni szörzéstől,

Igaz utat elvesztének,

Egy erdőn setétülének.

Az nap immár elnyugodt vala,

705 Ők méges[5] búdosnak vala.

Utat nem találhatának,

Azért nagy búban valának,

Igen sokat tévelgenek,

De mind az éjjel ott lőnek.

710 Ez szíznek szokása vala,

Hogy egyedül nem jár vala.

Vala huszonnégy leánnyal,

És méganné vénasszonnyal.

Vala kezel száz lovaggal

715 És nagy sok vén jámborokkal.

Ezt hogy látá Katerina,

Hogy szerencse vele vína,

Atyja szavát megemlíté,

Tanácsát el nem feledé.

720 Az nagy Istent kezdé kérni,

És őt azon reménleni,

Hogy őt búdosni ne hadná,

De igaz útra iktatná.

Mindezenben megvirrada,

725 És fénes nap feltámada,

Esmeg elkezdének menni

Csak igaz utat keresni.

Hát Katerina felálla,

És távol egy cellát láta.

730 Szolgáit hozjá hívatá,

És nekik ezt parancsolá

„Ám némi hajlokat látok,

bizony ott embert alítok,

Azért ti odamenjetek,

735 Ha kit leltek, megkérdjétek,

Hogy minemű ember volna,

És igaz út holott volna.”

Ő szolgái elmenének,

Ott egy vén embert lelének,

740 És őt bolondnak ismerék,

Mert nagy sokról megkérdözék,

De úgy nem szól, mint egy vadlúd.

Katerina hogy ezt hallá,

Ő szolgáinak ezt mondá

745 „Kétség nékül ezt jól tudom,

Mert bizonságát es látom,

Ketten egy Istent imádunk,

Én és az ember, kik mi vagyunk.

Azért én hozjá megyek,

750 És vele erről beszélek,

Hogy életét eszembe vegyem,

És ő hitit megkérdezjem.

Ti engem itt megvárjatok,

És sohova ne búdossatok !”

755 Így Katerina felkele,

Es bemene az cellába.

Ott ő egy vén embert láta,

Kinek ilyen kérdést monda

„Jó bátyám, mi oka annak,

760 Hogy ily bolond vagy magadnak,

Hogy nem lakozol városban?

Mire jöttél ez pusztában?

Te vénséged ezt kévánná,

Hogy lenne már nyugodalma.

765 Mire fogtad ily nagy kénra,

És ily nagy nyomorúságra?

Továbbá mondd meg hitödet,

És jelentsd meg istenödet,

Kicsoda az, kit te imádsz,

770 És kit ily nagy félve hallgatsz.”

...

(A remete Katalinhoz)

„Én jó, szerető leányom,

Tudjad, hogy csak jódat kévánom.

Neked ím, én egy új hírt mondok,

Kivel neked nagy sok jót adok,

945 Mert hiszem, fiam, nem hallottad,

Vagy írásban nem olvastad,

Hogy vagyon egy nagy királság,

Kihez hallgat mind mennyország,

Ki uralkodóknak ura,

950 És királyoknak királya,

Kinek oly nagy királsága,

És országának nincsen száma,

Mert naptámadattúl fogván

Napnyugatig elszámlálván,

955 És az tengertől fogva elkezdvén

Föld végéig mind elnevezvén

Mind csak önnen maga bírja.

Ennek vagyon csak egy fia,

Kinek uraságát hallod,

960 Szépségét es mind megtudod,

Mert ő szépségét hogy látják,

Fénes nap és hód csodálja.

És kinél vagyon nagy jó erkölcs,

És kimondhatatlan nagy bölcs,

965 Mert ő bölcsessége szörze téged,

És engem [is] ő teremte.

Ennek az tulajdonsága,

És dicséretes jószága,

Hogy mely jegyest megszeretend,

970 És feleségül magának hozjá veend,

Tartja örek szizességben.

Mert ez így vagyon mi hitünkben,

Hogy ennek még anyja es szűz,

Ki senkit tőle el nem űz.

975 És bír oly szép asszonyokat,

És oly szép szíz leányokat,

Hogy ha te őket láthatnád,

Bizonyában azt kévánnád,

Hogy ő szolgálójok lennél,

980 És csak hogy szemekben nézhetnél,

Mert ez rajtad való szépség

Ahhoz képest nagy szörnyűség”

...

1036 „Ne, fiam, neköd egy tábla,

Kit nem adok neköd kárban.

Ez az király fia képe, kit kévánsz látni,

Imez kedig anyja képe.

1040 Ez táblát te jól őrizzed,

És ez éjjel te ezt tegyed,

hogy felserkenj te álmadból,

El-ki ne menj házadból,

És ez kép előtt letérdepljél,

1045 És ez szíznek esedözjél,

hogy kérésöd meghallgassa,

És neköd fiát megmutassa.

Én hiszem, hogy őt meglátod,

Ha beszédemet így fogadod.”

(Katalin első álomlátása)

1050 Katerina hallá ez szót,

És az baráttúl bulcsút vén,

És szolgáihoz megtére,

És egy igaz utat lele.

Ki-elmene szállására,

1055 És nem lőn kedve őneki vigasságra.

De csak alég várja vala jöttét

És az éjnek setétültét.

Mené kedég éjre juta,

Tőle álom mind elfuta.

1060 És szolgáit mind el-kiküldé,

Ő tábláját lehelheté.[6]

Az kép előtt letérdeplék,

És nagy sírásban leletteték.

És kezdé kérni az Szízanya Máriát,

1065 Hogy megmutatná Fiát.

De miért miként ő aléjtá,[7]

Nem lőn ottan, mint ajéjtá,

És kezde tenni nagyobb sírást.

És mint lélönk erről írást,

1070 Ő sírtában elszunnyada,

És elyetén álmot láta,

Hogy Katerina oly mezőn volna,

Kinél szebbön nem volt volna,

És ott ő láta egy lejánt,

1075 Ábrázzal igaz olyatánt,

Mint vala az ő tábláján.

És ez lejány tart vala karján

Egy szépségű királyfiat,

Es mint láta igaz olyant,

1080 Mint az arany kép vala,

Kit atyja öntetött vala,

Kit ő otthon hagyott vala.

És kiről neki hagyva vala,

Hogy csak ez egy Istent imádná,

1085 És ettől várna minden javat.

Kit hogy láta, elámula rajta,

És hozjá közelb indula,

És hogy az ő anyját megláthatná,

És ki ez legyen, megtudhatná.

1090 De hogy oda közelített volna,

Úgy lőn dolga, hogy ingyen sem vélheté

Mert hogy őt az gyermek látá,

Őtőle magát elfordítá.

És Katerina kezdé nézni,

1095 Hogy láthatná, és kerengeni,[8]

De ő mind ellent tart vala,

Idestova forog vala.

Katerina hogy ezt látá,

Az remete szavát tartá,

1100 És az gyermek anyjához esék,

És őneki reménködék,[9]

Kérvén, hogy őneki azt adná,

Hogy ő fiát megmutatná.

Szíz Mária, hogy ezt látván,

1105 Szent Fiához hajla mondván:

„Én édes, szerető Fiam, Jézus,

Ki testet vél[10] csak éntőlem,

Látod-é ez Katerinát,

Ki tégedet látni kévánt?”

1110 Az gyermek ő anyjának mondá:

„Én jó anyám, hagyj békét annak,

Mert nincs szükségem ez lejánra,

Mert jól tudod bizonsággal,

Hogy mentől küsebb szolgálóm

1115 És küsebb utánam járóm,

Ennél bölcsebb és naggyal ékösb,

Naggyal dicsőbb és naggyal nemösb.”

Ezt meglátván felserkene,

Reggelre jutván felkele,

1120 És hogy már ő távozni készöl,

Siet, megyen csak kevés néppel.

Ott az remetét meglelé,

És mit látott vala, megbeszélé.

És kezdé méges azon kérni,

1125 Hogy méltóltassék őneki azt nyerni,

Hogy az királfiat lássa,

És holtig, hogy őt hallgassa

...

(A remete Katalinhoz)

Az remete neki szóla,

1285 És erről eképpen monda:

„Az királyfia, kit mondék,

Az az Isten, kit mutaték,

Szíz Mária, az ő anyja,

Ki te kértedet meghallja.

1290 Ez naggyal nagyobb náladnál,

És kazdagb, szebb, bölcsebb mind ez világnál.

Ez mikoron azt akará,

Hogy miértünk halálra menne,

Az keresztfára feszejték,

1295 És szent szívét megöklelék.

És ő szent szívéből vér jára ki,

Nagy bőséggel víz es folya ki őbelőle,

És ebből egy kád förödőt szörze minekünk,

Kit köresztvíznek neveze.

1300 Mert nem elég, hogy hitben legyünk,

De ebbe kell megferednünk.

És ha ez kád feredőt lelhetjék,

De miért ezt énnálam megleljék.

És ez hit után ezt kell tenned,

1305 Hogy meg kell keresztelkedned.

Kit ha megtész, ím azt fogadom teneked,

Hogy őt neked megmutatom,

És hogy tégedet megszeret,

És mennyországban helheztet.

1310 Mert megszépülsz megföredvén,

És meglátod bizonság vevén.”

Katerina ezt megérté,

És ottan magát megkeresztelteté.

És monda neki az remete,

1315 Kit felette meg szerete,

És hogy esmeg el haza menne,

És úgy, mint azelőtt tenne,

És ezt Katherina meg teve,[11]

És ennen[12] nagyhamar haza siete.

(Katalin második álomlátása)

És menne, hogy éjjelre juta,

Csak elaludt képet mutata,[13]

De felkele ő ágyából,

Ki sem mene ő házából,

De az kép előtt letérdeplék,

És őhozjá igen esedözék,

És esedözvén megfárada,

És úgyan ottan elszunnyada.

Esmeg álmat láta, mint azelőtt,

Mert láta egy szép mezőt,

1330 És egy szép szíz lejánt az mezőben

És egy szép gyermeket ő ölében,

Mely két személy oly szép vala,

Hogy az napnál fénesb vala.

Katerina csodálkodék,

1335 És hozjájok közelb lépék,

Hogy őket jobban láthatná,

És vigasságokat vallhatná.

Kit Asszonyunk Szíz Mária, hogy megláta,

Szent Fiának ily szót monda

1340 „Én édes szerető Fiam, Jézus,

Ki vagy mennyben dicsőséges,

Ím, ez Katerinát tekéntsed meg,

Ki szódnak mindenben enged.”

Urunk Jézus megfelele,

1345 Nagy víg szóval így beszéle

„Ez Katerina immár kedves

Nékem és igen kellemetes,

Mert azt látom, hogy megszépült,

Méltán én előmben készült.”

1350 És asszonyunk Szíz Mária szóla

Szent Fiának, és így monda

„Én jó Fiam, azon kérlek,

Hogy tűled ilyet érdemljek,

Hogy Katerinát hozjád vegyed,

1355 És jegyösöddé szerezjed.”

Jézus mondá Szíz Anyjának,

Ki igen jó lén Katerinának:

„Azért jó Asszonyom s Édesanyám, örülvén tészem,

Hogy őt jegyesemmé veszem.

1360 És ennek jelenségére,

És őneki tisztességére,

Ím, gyűrőmet neki adom,

És ím, ma őt jegyesemmé fogadom.”

És ezt megmondván gyűrűjét kivevé,

1365 És az szíz ujjában tevé,

És neki ily beszédet mondván,

És ily szerrel megnyilatkozván

„Én szerető szép jegyesem, Katerina,

És én választott jó kegyesem,

1370 Ím, látod dicsőségemet,

Ismerjed meg már jegyesödet!”

III. Szent Katalin vértanúsága

1456 Katherina ki nemes virág,

És lőn világosító világ,

Mert ha juta az időben,

Mikoron jó tizennyolc esztendőben vala,

1460 Hogy atyjátul megmarada,

Sok jámborságban árada,

Mert hitében megerősüle,

És Istennel egyesüle,

És él vala nagy bölcsességgel,

1465 És isteni szent félelemmel.

Ő országának nagyságát,

És népének sokaságát

Bírja vala nagy jószerrel,

Mert fényes vala bölcsességgel.

1470 Nem hogy abban gyenyerkednék,

hogy ígyen uralkodnék,

de inkább nagy alázatossággal él vala,

Mert ezöket megútálá,

És gennyedt ganéhoz hasonlá,

1475 Hogy csak Úr Krisztust nyerhetné,

És magának kénccsé[14] vehetné,

De csak az ne jelennék,

És ő országában ne tetnék,

Hogy ő volna oly nagy fesvény,

És oly kegyetlen kéncsgyűjtő,

Hogy szolgáját éhhel ölné meg,

És kéncsét nem merné költeni.

(A keresztényüldöző Maxentius császár Alexandriába jön)

Az időben Rómaságban,

És jelennen mind ez világban,

1485 Egy hatalmas császár vala,

Neve Maxencius vala;

Ki jobb részét ez világnak

Vette vala csak ő magának;

De jobb részét idvességének

1490 Hagyta vala mind egyébnek,

Mert nagy vala ő hatalma

És azonnak diadalma.

De ez jó hitet nem tudja vala,

Mert pogánsággal vak vala.

1495 És ez egy gonosz ember miatt

Ördeg gyűjtett vala nagy sok fiat,

Mert ez oly kemény pogán vala,

Hogy mindent megölet vala,

Kit hall vala keresztyénnek lenni.

1500 Sok mártíri ennek tanúi !

Ez egykoron felkészüle,

Mert ördeg miatt rémöle,

És jöve Alexandriában,

Ez szíz lakozó városában,

1505 És hogy Úr Krisztust háborgatná

És bálványát imádtatná...

(Katalin szembeszáll a császárral, aki ötven pogány bölcset hív össze meggyőzésére)

1987 Azonkezben az kevetek meg jutának,

És az császárnak hozának

Ötven számú doktorokat

És belcsességben tudókat,

És kik nyilván azt vallják vala,

Hogy hét szabad tudománban

Mindennemű tanúságban

tanultak volnának.

1995 Bizonyságát mutatják vala,

Csak isteneket nem érnek vala,

De embert mindent meggyőznek vala,

Kiket császár behívata,

És ilyen szót nekik monda:

…

„Ím egy lejány vagyon nálunk,

És bölcsességgel nagyon erős,

2025 Mert ő beszéde bölcsességes,

És tudománya erősséges,

És ékességgel oly igen szép,

Hogy ő rajta csodál sok nép.

Férfiakat, mindeneket

Ő lábokról hamar le ket,

És hatalmas isteneket,

Megrútol mint ördögöket.

Kénnal az tehetem vala,

Hogy őt áldoztatom vala,

De ez jobbnak teték minekünk,

Hogy belcsektől meggyőzessék,

Azért erre hivatálak,

És ez egy leányért hozattalak,

És ha ti ezt meggyőzenditek,

2040 Nagy sok ajándékot vesztek éntülem.”

…

(Maxentius megégeti a vitában vesztes bölcseket)

2810 „Császár, neked ím megmondjok,

És igazán megjelentjük,

Mert napkeleti sok doktorok

Erről néköd bizony tanók:[15]

Soha nem volt még oly ember,

2815 Avagy oly nagy tanult mester,

Hogy ki magát hányta volna,

És mi miánk meg nem győztethetött volna.

De ez lejány ellen szólnunk,

Mi nem merönk még csak indulnunk.

2820 Mert hogy neked bizont mondjunk,

Lám, igen sok bölcset láttunk,

De ily szókat nem hallottunk,

És íly nagy szégyent sem vallottunk.

Mert hogy őnéki szavát hallók,

2825 És bölcsességét meglátók,

Megindula az mi testünk,

És megrémüle mi szívönk,

Úgyannyira, hogy megnémulánk,

És Krisztus ellen nem szólhatánk.

2830 Mert mi nem ember szól őtőle,

De Szentlélek szól belőle.”

...

És az császár hogy ezeket hallva

De csaknem hala búsúlván,

2845 És ő szakállát fennyen szaggatja,

És egy nagy tüzet rakata.

Azután így parancsola,

És szolgáinak így szóla:

„Nosza hamar, kik bánjátok,

2850 Rajtunk-löttét kik szánjátok,

Ez városnak egy utcáján,

És az jeles fő piacán

Igen nagy tüzet tegyetek,

Es őket mind elvigyétek,

2855 És mind egyetlen belé vessétek,

És nagy szörnyen égessétek!”

...

(Katalin megkínzására kerekeket készítenek)

Azonban egy ördeg-tagja,

Ki Rómában bíró vala,

3420 És neve Tirsates vala,

Ez nagy fittyel előálla,

És az császárnak ígyen monda

„Ó, császári te nagy felség,

Ez világban nagy erősség,

3425 Nagy kár néköd és nagy szégyen,

Mit ez gennyedt rajtad tészen,

Hogy te őtet meg ne győzhessed,

Mit akarsz, ne tétethessed.

Rajtad teszi, mint ím látjuk,

3430 De bizonnyal mind mi bánjuk.

Császár, azért halljad tanácsomat,

Én megállom bosszúságodat!

Vaj, még evvel pakocsáltál,

És vele ként[16] nem vallattál?!

3435 De hagyjad, hogy siettessék,

Négy nagy kerék készejtessék;

Harmadnapég megkészüljen,

És forgása ilyen légyen:

Hogy ketteji fel forogjon,

3440 És ketteji alá forogjon;

Beretvával bérakassák,

És az lejánt kihozassák.

Tennen magaddal vallatom,

Hogy az lejánt áldoztatom.

3445 Ha kediglen kenvén lenne,

Hogy tenéked nem engedne,

Oly nagy kénnal ő meghaljon,

Hogy mindennek példát adjon!

Mely kénra felvétessék,

3450 És foltonként szaggattassék,

Hogy azok, kik ez ként látják,

Tévelgéseket mind elhagyják!”

Mennyé császár ilyet halla,

Székéből ottan leszálla,

3455 És az földre lehajtá magát,

Istenének ada hálát,

Hogy ők ezt engedték volna,

Hogy ily tanácsot tett volna

...

Katerina hogy ezt hallá,

Magát Krisztusnak ajánlá,

Nagy szépséggel letérdeplék,

És nagy sírván ígyen imádkozék

3520 „Ó, én édes Uram, mindenható Isten,

Kiért mastan vagyon igyem,

Ki Tehozjád-kiáltóknak

És szükségben nyavalygóknak

Imádságokat meghallod,

3525 És amit kévánnak, megadod:

Halljad meg én imádságomat,

Hogy ez kén eltörettessék;

Hogy ez nép, ki urast itt vagyon,

Szent nevednek hálát adjon.”

...

(Katalinnak fejét veszik)

„Én vagyok Maxencius,

Gonoszokat ki megkénoz,

3905 Ez széles világnak ura,

És igazságnak adója –

Ím, ily szentenciát[17] adok:

Ez leányra halált adok!

Mert Rómában mi ezt szörzők,[18]

3910 És jó véggel megtökéllők:

Hogy, ki isteninket nem hinné,

Avagy őket nem tisztelné,

Hát azt sok kénnal kénzanók,

És őt halállal megölnők.

3915 De ez leány ezt elhagyta,

És Krisztust Istennek vallotta.

Az mi hitönket megmevette,[19]

Isteninket nem tisztölte.

Azért város-kívül el-kivigyék,

3920 És őneki nyakát vágják !”

Az latrok, mennyé ezt hallák,

Az szízet ők ottan elragadák.

És mikoron viszik vala,

Szépden ezt énekli vala

3925 „Ez világot, mind kéncsével,

Megútáltam teljességvel.

Csak én édes jegyesemért,

Az én édes Jézusomért,

Kit én láték és szereték,

3930 Ki nevéért nagy ként vallék!”

Hogy ő ezt énekli vala,

Őt sok nép követi vala,

Az asszonyok sírnak vala,

Az szízek bánkódnak vala.

...

3950 És mikort oda jutott volna,

Hol az nyakvágó hel volna,

Ott az nyakvágónak szóla,

És őneki ily szót monda;

Kit az sok nép így jól halla:

3955 „Kérlek téged, jó barátom,

Mert immár az én édes Uramat jól látom,

Hogy egy kevéssé várj engemet,

Hogy imádjam már Uramat.”

Kit hogy az hóhér meghalla,

3960 Néki arra időt hagya.

Katerina nagy ékesen letérdeplék,

És ilyenképpen reménködék:

„Ó, énnekem, én idvességem,

És én bizony édességem!

3965 Ó, szízeknek nagy reménye,

És őnékik dicsőségek!

Ó, énnékem nagy ékösség,

Uram Jézus, te nagy Felség,

Földnek-mennynek erőssége,

3970 Én lelkemnek édössége!

Erről néked hálát adok,

Hogy mastan te szolgáló leányod vagyok!”

...

4035 Azonba nyakát lehajtá,

A nyakvágó hogy ezt látá,

Egy vágással úgy legyénté,

Hogy ez világból kivégezé.

Holott két csoda jelenék:

4040 Elő, mert hogy fejét vevék,

Vér nem jára ő nyakából,

De tej folya derekából,

Az szízességnek jegyére,

Kiben lakék, mind míg éle.

4045 Más csoda megent ez lőn

Hogy mennyből angyalok szállának,

És őneki ennyét szolgálának,

Hogy ő testét el-felvevék,

És Sínai-hegyre el-felvivék.

4050 Ki oda oly messze vala,

Húsz napi menőföld vala.

Holott nagy sok csodák lésznek,

Kórok egészséget vésznek.

Lelke kegyég Mennyországban,

4055 Oly nagy dicsőségben és bódogságban vagyon,

Hogy nem úgy, hogy megmondhatnók,

Vagy kegyiglen megírhatnók,

De csak meg sem gondolhatjuk,

Mígnem szemünkkel meglátjuk.

4060 Hogy kegyig oda mehessünk,

Az szíznek így reménkedjünk:

„Bódog szűz, Katerina,

Kinek testét tartja Sína,

Imádd értünk Teremtőnket,

4065 És nyerjed idvességünket.

Nyerjed minden kévánatonkat,

Igaz jószágban ájétatonkat,

Hogy tevéled dicsőülvén,

Vigadhassunk mindörekké,

Kit engedjen minékünk,

Atya, Fiú, Szentlélök,

Egy örök élő Isten,

Mindörökül örökké.

Ámen.”

Vége vagyon.

Ámen.

[1] A vers forrása: Érsekújvári-kódex 447-520, kritikai kiadása: RMKT I² 246-366, közlésünk forrása: Szöveggyűjtemény 515-539, illetve a kritikai kiadás.

[13] úgy tett (a háznép előtt) mitha elaludt volna