„Oremus pro fidelibus defunctis...”:
(a Rituale
Romanum című szerkönyvből)[1]
[P.][2] Könyörögjünk a megholt hívekért. [K.][3] Adj nekik, Uram, örök nyugodalmat és az örök világosság
fényesedjék nekik.
Körülvettek engem a halál sóhajtásai. A pokol
fájdalmai körülvettek engem.
[P.] Oldozd fel, Uram. (K.] Áldott az Úr, Izrael
Istene.[4]
[P.] És ne vígy minket a kísértésbe. [K.] De szabadíts
meg a gonosztól.
[P.] A pokol kapujától [K.] Vond el, Uram, az ő
lelkét.
(...) [P.] Ne add a vadaknak a lelkeket, kik téged
dicsérnek. [K.] És szegényeid lelkéről el ne feledkezzél mindörökre.
[P.] Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajta. [K.]
Krisztus, kegyelmezz neki.
[P.] Uram, hallgasd meg könyörgésemet. (K.] És
kiáltásom jusson elédbe.
Könyörülj rajtam, Istenem.[5] [P.] Ne bocsájtkozzál ítéletre szolgálóddal Uram.
(...)
[K.] A paradicsomba vezessenek el az angyalok és az
egykori szegény Lázárral[6] örök életed legyen. (...)
[P.] Könyörögjünk. (...) Az ő lelke és minden
megholt hívők lelkei Isten irgalmából nyugodjanak békességben.”
[1] – A fordítás lelőhelye: Sík Sándor–Schütz Antal: Imádságoskönyv,
egyszersmind kalauz a lelki életre a tanulóifjúság számára, Bp. 1922. (5.
kiadás) 310-314. Kosztolányi rövidítette az eredeti szöveget, elhagyásait
(...)-tal jelezzük.
[2] Kosztolányi elhagyta annak jelölését is, hogy az imádságot a prédikátor
[P.] vagy a kántor [K.] mondja.