Második fejezet

4. Siratók

A sirató a halott elvesztése miatt érzett fájdalmat kifejező lírai műfaj. „Mint a hátramaradottak érzelmeit kifejező szöveg, megkülönböztetendő a halott érzéseit megszólaltató búcsúztatótól, s az egyéni halál alkalmából készült költeményként elkülönítendő az országos pusztulás kollektív tragédiájáról szóló siralomtól is. Mind hangvétele, érzelmeinek erőteljessége, mind a tágabb terjedelmi lehetőségekből adódó formai sajátosságok elkülönítik továbbá az epigrammatikus jellegű sírverstől.”[1] A már említett műfajkeveredés igen viszonylagossá teszi a meghatározásokat: „[...] ezeket az elvi elkülönítéseket a költészeti gyakorlatban csak tendenciaként lehet kimutatni; az egyes konkrét költemények gyakran határesetek, átmeneti műformák, a siratók és a siralmak, sírversek – sőt, más gyász- és panaszműfajok – között a határvonalak elmosódtak.”[2] (Lásd még az eredeti műfajmegjelölések többarcú terminusait is.)

A XVII. századi halotti költészetben előforduló, korabeli megjelöléssel siralomnak, siralmas versnek stb. nevezett versek nem az előbbi értelemben vett siralmak. A közösség egészét sújtó pusztulást, a város, az ország szétdúlását, a népet érintő halálveszedelmet elpanaszoló verseknek a reformáció idején már külön neve van: a jeremiáda. Ilyen verseket katalógusom nem tartalmaz. Az egyéni és kollektív halál motívuma azonban nem mindig szétválasztható, így ezek párhuzamba állítása szokásos formulája az itt tárgyalt összes műfajnak, így a siratóknak, búcsúztatóknak, gyászverseknek is.

Alszeghy a siratókat a búcsúztatók egyik fajtájának tartja: jellemzőjük, hogy hosszúak, felsoroló jellegűek és kevéssé költőiek. Két csoportjukat különbözteti meg: a dicsőítő és az intő irányzatúakat.[3] Az erre példaként hozott két verset én a búcsúztatókhoz soroltam, mivel az ott leírt definíciónak felelnek meg. Az általam siratóknak nevezett verscsoport egészen más jegyekkel bír, és mint műfaj, nem a búcsúztatók alatt, inkább azok mellett foglalnak helyet. A két Zrínyi-siratót, amit Alszeghy is így nevez, és még a halotti költészetbe valónak sem talál és így nem is vizsgál, én ebben a csoportban tárgyalom, mivel sajátosságaik alapján idevalónak tűnnek.

Ezekben a versekben tehát a hátramaradott siratja el elhunyt, közelebbi vagy távolabbi hozzátartozóit, s búcsúzik el azoktól. Mégsem azonosak az emlegetett fordított búcsúztatókkal, mert nem tartalmazzák azok jellemző elemeit. Ellentétben a búcsúztatókkal, a siratók kifejezetten személyes hangúak. Nincs tanító, intő, példát felmutató, a halál kérlelhetetlenségén elmélkedő stb. bevezető részük, bár találunk ilyen elemeket, de azok a vigasztalás, a siratás, a párbeszéd folyamán, nem meghatározott rendben, inkább az érzelmi és gondolati tartalom mentén, „szórványosan” vannak jelen. A halott nem szigorú rendben, kötelességszerűen – s emiatt sokszor nagyon sematikusan – búcsúzik el „mindenkitől, akitől illik”, sőt a siratókban nem is jelenik meg a szűk családon kívüli személy. (Legtöbbször a gyermek(ek)nek szüleihez vagy a szülő(k)nek gyermekei(k)hez intézett szavai hangoznak el a siratókban.) Ha a búcsúztatók inkább a hivatalos, s így szabályozottabb formái a halotti költészetnek, a temetési szertartás hatalmas társadalmi forgatagában a siratók adnak teret az inkább magánjellegű, személyesebb, érzelmileg telítettebb megnyilatkozásoknak. Ez magyarázhatja azt a tényt, hogy a siratók között több olyan verset találunk, ahol bizonyíthatóan maga a gyászoló a szerző. Ilyen pl. Szathmári Baka Péter „Végszó fiacskájához” című verse[4], melyet a kötet jegyzetei is „sirató”-ként említenek, s amelyet a szerző Márton nevű fiának temetésekor annak kilencéves bátyja mondott el felette, ahogyan a latin nyelvű feljegyzésből megtudjuk. Általános esetben azonban itt is felkért versszerző faragja a rímet, aki ez esetben a gyászoló hangján szól (E/1.).[5] Az erőteljesebb személyesség megnyilvánulása lehet még a gyakran előforduló párbeszédes forma, ellentétben a búcsúztató versek többségére jellemző monologikus felépítéssel. A felravatalozott, láthatóan halott testbe próbálnak a szövegek (fontos, hogy versek) valami életet lehelni, verbalizálni valami hallhatóan élőt, megteremteni valami szellemi jelenlétet is. Ezt a búcsúztató versek monológ-szerű, passzív „odafordulással”, a siratók dialógusba ágyazottan, aktív párbeszédes formában teszik. Különleges párbeszédes sirató a „Varadi Miklosnak...házas-társán...es négy szép magzatin... valo keserves könyhullatasa, siralma”.[6] A sirató a gyászbeszédekkel együtt a „Triumphus Fidei az az: A’ Nagy Probak Es Keserteteken Az Igaz Hitnek Gyözedelme” című kötetben jelent meg Váradon, 1645-ben. Váradi ebben az évben vesztette el Judit nevű gyermekét, és ennek ürügyén közös síremléket állíttatott régebben elhunyt felesége és három másik gyermeke számára is. Így alakíthatta hat ember, egy élő és öt halott, társalgása a sirató felépítését, amely a következőképpen írható le: 1-8. strófa: „A’ szomoru ferjnek es edes atyának szavai a’ meg-holtakhoz”; 9-10. strófa: „A’ meg-holt aszszonyi-allat szól meg-keseredett férjéhez”; 11-18. strófa: „A’ magzatok-is szollanak siránkozó attyokhoz”; 19-21. strófa: „A’ keserves atyanak szavai szerelmes magzatihoz”; 22-27. strófa: „Koporsoi vers” [vagyis sírfelirat, a közös síremlék felállításának okán – Sz. D.]; „Az olvasokhoz es sir asokhoz valo vers”. (Ez utóbbi szakasz eléggé ellentmondana a siratók személyességének, de az olvasókhoz intézettségből nyilvánvaló, hogy e zárórész csak a nyomtatott kiadásban csatlakozott a sirató szövegéhez.)

A krónikás siratók nem azonosak a búcsúztatóknál említett siralmas krónikákkal. A személyesség ugyan nem jellemzi a siratóknak ezt a típusát, de a beszélő pozíciója és a „siralmasság” vagyis a szenvedélyesség mértéke alapján mégis ide soroljuk őket. Az Alszeghy által nem halotti költeménynek értelmezett Zrínyi-siratók is ide tartoznak. Ezek a siratók krónikás betéteket tartalmaznak, de nem azzal a hömpölygéssel mesélik el a történetet, mint a hasonló búcsúztatók. Nem vonultatják fel az ország nagyjait, hiszen a beszélő pozíciója nem adja meg a lehetőséget a felsorolásszerű búcsúzkodásra. Ilyen például a Zrínyi Péter szájába adott („Jaj, miert hagytal el..”), Zrínyi Miklós halálának történetét elmesélő krónikás betéttel gazdagított sirató.[7]

[3] „Ez a toldott szöveg azoknak a búcsúztatóknak a példája, a melyek innen áradattal indulnak meg: a sirató verseknek, a melyek minden temetés fontos mozzanatává válnak, de formájuk és tartalmuk a legritkább esetben költői. Két csoportra oszthatók: dicsőítő és intő irányzatúakra, a szerint, hogy előkelő halottról vagy megbűnhődött emberről szólanak.” In: Alszeghy, 1916 15.p.

[5] „[...] aki tehát nem tudott írni vagy iratni, az a maga helyzetére alkalmazta a kezéhez került dalt.” In Alszeghy, 1935