Második fejezet

2. Búcsúztató versek

A búcsúztató versek eredeti elnevezései is rendkívül változatosak, amint az a fentebb leírt meghatározások sokaságából kitűnik. Bár a ma használatban lévő Temetési szertartáskönyv (Ordo Exsequiarum), amely 1978-óta van érvényben Magyarországon, a végső ajánlás és búcsúvétel szertartás énekeit összefoglalóan cantus valedictionis-nak nevezi, mégis a búcsúztató vers kifejezést használom. Egyrészt azért, mert ennek a latin elnevezésnek több alakváltozatát megtaláljuk az eredeti címekben úgy, hogy – zavart keltően – többféle típusú verset jelölnek, másrészt pedig igyekszem magyar nyelvű elnevezéseket használni, hiszen az eredetiek között is rengeteg ilyen célú próbálkozás van.

A műfaj meghatározását a Magyar nyelvű halotti beszédek... című kiadvány előszavából idézem:

„Sok prédikációban megtalálható szerkezeti egység még a búcsúztatás. A »búcsúztató« önálló verses műfaj, amelyben a halott – egyes szám első személyben megszólaltatva – egyenként elbúcsúzik a gyászolóktól, rokonaitól, szomszédaitól, »köszönetet mond, bocsánatot kér, a tovább élőknek minden jót kíván«. A búcsúztatás sorrendje szigorúan meghatározott. Ismét a Wesselényi-naplóból idézünk: Apor Istvánt a pap »búcsúztatá császárától, országától, nemzetétől, [...] vármegyétől, feleségitől, rokonságitól, szolgáitól, jobbágyitól és mind az egész odagyűlt gyülekezettől«. Gyakran említik e sorban a nádort, s még néhány főtisztviselőt. Van olyan változat is, amikor a halott először az életnek és a testnek mond búcsút.” [1]

A definíció nem szól a lírai műfajokat erősen meghatározó verstani jellemzőkről, ehelyett inkább külső szempontokat ad meg a besoroláshoz: „A búcsúztató verseket általában a kántor énekelte vagy a lelkész deklamálta el a koporsó temetőbe való megindításakor vagy az elhantoláskor, de előfordult, hogy egy rokon vagy diákok kapták a feladatot.”[2] A búcsúztatás „énekes formái mellett vagy helyett ismeretesek [...] prózai formák is”[3], és így a prédikációnak is szerves – befejező – részét alkothatja. Ma még vitakérdés, hogy vajon a halotti beszédből önállósultak-e a búcsúztató versek, vagy a prédikátorok kísérelték meg (prózában ) átvállalni a búcsúztató versek feladatát.” Csoportosításom ebből a meghatározásból indult ki, de a tapasztalataim módosították, vagy legalábbis kiegészítették a definíciót.

A búcsúztató versek tartalmi felépítése hasonló az előző fejezetben leírt halottas énekekéhez, de tapasztalataim szerint jóval világiasabb ízűek, ha lehet ilyet mondani az (általában) egyházi írástudók által művelt irodalomról. Talán alkalmiságuk, konkrét halálesethez kapcsolódásuk, terjedelmük teszi őket különbözővé. Bár tematikusan és szerkezetileg is a halottas énekekből, illetve azok forrásaiból építkeznek, de az énekeskönyv szférájából egy nyíltabb társadalmi szcénába érkezve áthelyeződnek a hangsúlyok. Ez főleg mennyiségi változásokat jelent: ahogyan az elhunyt dicsőségét növeli az, hogy hány neves személytől búcsúzik el az említett, szigorúan meghatározott rendben, úgy bővül a tanító, intő rész is a történeti nevek említésével és hatalmasságok felsorolásával, melyek mind a halál hatalmát hivatottak igazolni. A halottas énekeknél található tematikus felosztás itt nem lehet érvényes: az elemek együttes jelenléte, a témák keveredése jellemzi a búcsúztató versek felépítését.

A halott búcsúzását általában egy példázatszerű, intő és/vagy tanító, elmélkedő rész vezeti be. (Ezt megállapítottuk már a halottas verseknél is.) Egyes esetekben ezt is a halott szájába adják[4], máskor az előadó (prédikátor, kántor, diák, esetleg rokon vagy maga a szerző) vezeti be E/1. személyben a halott búcsúzását, és valamilyen formulával adja át a szót a halottnak. Pl.: „Ekképpen köszönné...”[5] vagy „s e szokat halliatok...”; „ s e szokat vegul ream bizta, hallgassatok...”. Sokszor hiányoznak a bevezető strófák, de ez lényegi különbséget nem jelent, mivel tudjuk, hogy a búcsúztató a halotti beszéd zárórészét képezi, s így a verses búcsúztató bevezető részét tartalmazhatja a gyászbeszéd utolsó prózai része, akár verses vagy prózai betétként, átkötő funkcióban. A XVII./14., 136. versének (499-501.p.) záróstrófája (f., versbetét) pl. teljesen megegyezik bármelyik bevezetőstrófás búcsúztató vers említett formulájával. A bevezető strófa hiánya tehát nem jelent mást, minthogy a verset megelőző, ismeretlen prédikáció tartalmazhatja azt. A definícióban írt búcsúzást tehát egyes esetekben megelőzi egy, a vers szerves részét alkotó bevezető, más esetekben pedig nem.

A halotti beszédek tematikai egységei a következők[6]: tanító rész, laudatio, lamentatio, consolatio, búcsúztatás. A tanító rész egyrészt a halál elkerülhetetlenségéről szóló hagyományos gondolatokat, másrészt az adott felekezet ehhez kapcsolódó tanításait tartalmazza; a laudatio a halott dicséretét, a lamentatio a halál fölötti panaszt, a consolatio a vigasztalást jelenti. Véleményem szerint ezek egyenként megfeleltethetők a halottas énekek tematikus alapon kialakított csoportjainak, és megegyeznek a búcsúztató versek – sőt, a halotti költészet összes műfajának – tartalmi elemeivel is. Ebből a szempontból tehát a búcsúztató vers, a halotti beszéd utolsó tartalmi egysége, önmagában mintegy reprodukálja az őt tartalmazó beszéd felépítését. Ahogyan a temetési szertartás állomásai végigkövetik az elhunyt életének egyes színhelyeit (szoba, ház, udvar, kapu, út, templom), majd az életút lezárásaképpen, a temetőbe (az utolsó helyre) érve fel is idézik ezeket, úgy alkot hasonlóan tökéletesen lezáródó formát a prózai szöveget záró és ennek szerkezeti és tartalmi egységeit önmagában megismétlő verses műfaj.

Akadt néhány olyan vers, amelyet a búcsúztatók közé soroltam, bár – más-más szempontból – eltérnek a műfaj meghatározásától. Formailag azonban olyan egyértelműen követik a búcsúztatók hagyományát, hogy nem alkotnék számukra külön csoportot; inkább szabályt erősítő kivételek, üdeséget hozó egyéni megoldások ezek, már ha halotti költészetről szólván nem túl frivol az „üdeség” szót használni. A Kállai Miklós halálára írott, „Jaj, mely rettenetes hír ötlék szívünkben” kezdetű versben[7] nem a halott búcsúzik az élőktől, hanem a kötetben előtte szereplő szabályos búcsúztatóban[8] a halott által felsorolt, elbúcsúztatott élők köszönnek el a halottól, ugyanabban a sorrendben. Ezt a fajta „tükrözést” jelzi az alcím is: „Replica ad strophas antecedaneas decantatas”. A definíciót kiegészíthetjük tehát azzal, hogy egyes esetekben az élők búcsúznak el a halottól, ugyanolyan hierarchikus rendszer szerint, mint a „hibátlan” búcsúztatóknál. Az „O geöniörüseges, o the edesseges” kezdetű verset[9] címe („Ennihani versek, melliekben egy iffiu vezi buchuiat kedves szeretöitul es baratitul) és formája miatt a búcsúztatókhoz soroltam, de felmerül a gyanú, hogy inkább szerelmes versként, vagy akként is olvashatnánk. Létezik tehát olyan búcsúztató vers, melynek felépítése, beszélőjének pozíciója, témája megegyezik a halotti búcsúztatóéval, mégis, mintha rejtene egy olyan másféle olvasatot, amely még a halotti költészetbe sem sorolná be.

Érdekes még a búcsúzás párbeszédes formáját mutató vers is, amely tulajdonképpen az előbbiekben említett „tükrözést” nem két, egymásra reflektáló búcsúztatóval, hanem egy versben oldja meg. A halott Újfalusi Kata búcsúzik leányától, rokonaitól, a vármegyétől stb. az „Eszemben forogván az halálnak sorsa” kezdetű vers[10] első 15 strófájában, amire lánya egy hatstrófás szakasszal válaszol. A definíciót kiegészítve tehát mondhatjuk, hogy létezik olyan búcsúztató vers, amelyben a halott E/1. személyben tett búcsúzására valaki – párbeszédes formában – reflektál.

Azokat a halotti búcsúztatókat, amelyek királyok, fejedelmek, főurak emlékezetét idézik, a Tesla Mihály haláláról szóló vers után „siralmas cronica”-nak nevezhetjük.[11] Jellemzőik: az elhunyt halálának párhuzamba állítása az ország és/vagy a nemzet pusztulásával, a halál körülményeinek részletes leírása, nevezetes tettek és terjedelmes családfák dicsőségének hirdetése. E jellemzőkből nyerik krónikásságukat, történelmiségüket, melyet a jellegzetes képek használata is erősít. Általában hosszabb terjedelműek, eszközeikben pedig nem mutatnak túl az addigi gyakorlaton, felhasználják a nagy hősöket és uralkodókat ünneplő és gyászoló énekek régi hagyományait.

Van néhány vers, amely a hovatartozás kérdésében vita tárgyát képezi: ezek a kivégzés előtti búcsúénekek. A katalógusban található hét ilyen vers közül négy tartozik a búcsúztatók közé, egy halottas ének, kettő pedig epitáfium, és – véleményem szerint – mind a hét a halotti költészet körébe tartozik. Ezen a véleményen van Küllős Imola is[12]:

„Ezek a strofikus alkotások (t.i. a kivégzés előtti búcsúénekek, lator-búcsúk) a XVII. század folyamán széles körben gyakorolt temetési versek, halotti búcsúztatók szerkezeti felépítését követik és fráziskészletét veszik át. Gondolatmenetük és motívumkészletük meglepően egyöntetű:

1. Bevezetésképpen a világ mulandóságán, a szerencse, (az élet) forgandóságán elmélkednek;

2. szót ejtenek az elhunyt életútjáról, érdemeiről, tetteiről;

3. a halott nevében elbúcsúznak hazájuktól, hozzátartozóiktól;

4. Isten kegyelmét és az örök életet kérve hitvallást tesznek;

5. megköszönik a jelenlévőknek, hogy részt vettek a temetésen. [...] A kivégzés előtti búcsúverseket rendszerint a

6. vesztőhely és a hóhér képe zárja és általában helyet kap bennük

7. az elítéltet bámuló tömeg megszólítása, s a tőlük való bocsánatkérés. Tehát a halotti búcsúztatók imént felsorolt 5 tartalmi/szerkezeti egysége mellé két további, műfajspecifikus egység társul.

Míg a halott nevében (egyes szám első személyben) szóló temetési búcsúverseket papok vagy kántorok készítették és mondták el – sőt kinyomtatva is terjesztették – a temetés alkalmával, ezzel is növelve az eltávozott végtisztességét, a kivégzés előtti és lator-búcsúk szerzői, előadói talán maguk az elítéltek (vagy felkért szószólóik?) voltak. Erre vonatkozólag azonban – az énekszövegeken kívül – szinte semmilyen konkrét adattal nem rendelkezünk.”[13]

Stoll Béla az RMKT XVII./ 1. kötetében a Báthori Boldizsár börtönénekének jegyzeteiben rab-éneknek, pontosabban a foglyok által a kivégzés előtt készített éneknek nevezi ezt a verset. Folytatom az idézetet:

„Abban kétségkívül igaza van Stollnak – már csak a búcsúénekek szereztetési körülményei és panaszos hangjai miatt is – hogy a börtönénekek, rabénekek közeli kapcsolatban vannak ezzel az énektípussal, de én úgy látom, hogy a kivégzés előtti búcsúk, a lator-búcsúk, a halotti búcsúversek sajátos típusát alkotják, azzal állnak tartalmi/szerkezeti rokonságban.”

Alszeghy Zsolt[14] „a megbűnhődött emberről szóló” verseket szintén a halotti költészet részeként kezeli. Mivel Lakatos Péter búcsúját[15] hozza példának, nyilvánvaló, hogy – bár nem ugyanazt az elnevezést használja – a kivégzés előtti búcsúversekről beszél. Érdekes, hogy ugyanő két, Zrínyit sirató költeményt nem a siratókhoz sorol be, hanem „utólagos panegyricus”-nak nevez, ezért nem is tárgyalja őket a már említett tanulmányában. Az egyik szerinte már-már elbeszéléssé szélesedik, a másik – szintén terjedelmi okokból – a klasszikus mitológiával való túlterheltsége és elnyújtottsága miatt nem tartozik a búcsúversek közé. Más versekkel kapcsolatban pontosan ilyen „mennyiségi” jellemzőket használ egy, a búcsúverseken belüli új csoport megalkotásához: dicsőítést vagy költői siránkozást magába foglaló, „toldott szöveg”-ként beszél két búcsúztatóról, „a melyek innen áradattal indulnak meg”, és sirató verseknek nevezi őket. Ebből a szempontból nem látom indokoltnak a Zrínyi-siratók más témakörben való tárgyalását, az én csoportosításomban ezek is a halotti költészetbe tartoznak. (Erről bővebben ld. még a siratókat tárgyaló fejezetet.)

[1] I.m. 24.p. (Kecskeméti Gábor és Nováky Hajnalka)

[2] A hely kérdéséhez csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy sokféle helymegjelölés szerepel a versek címeiben, alcímeiben. Ezeket megvizsgálva nem lehet helyeket és verstípusokat összekapcsolni, vagyis az elhangzás helye nem használható fel mint csoportosítási szempont.

[3] Magyar néprajzi lexikon. Főszerk. Ortutay Gyula. I-V. Bp. 1977-82. II. 437.p.

[5] Pl.: RMKT XVII./11. 179.sz. vers 528-530.p. 7.strófa

[6] Magyar nyelvű halotti beszédek..., i.m. 18-28.p.

[9] RMKT XVII./3. 54.sz. vers 92-95.p. Nem közölnek adatot arról, hogy temetésre íródott volna, de arról sem, hogy nem.

[12] Küllős Imola: Kivégzés előtti búcsúénekek In: ITK 1992/5-6. szám 616.p.

[13] A már emlegetett kegues eneket, az RMKT jegyzeteti szerint Keczer Gábor valóban elénekelte akasztófájához menet, bár a dalt nem ő szerezte: az egy ismert német egyházi ének fordítása. RMKT XVII./14. 6. sz. vers 15-16.p.