IV. Az embert körülvevő élővilág

A következő motívumcsoportba az embert körülvevő élővilág: az állatok és a növények motívumai tartoznak. Bár maga a motívumcsoport jóval kisebb, mint akár a vallási, akár az érzékszervi, akár a hely és idő motívumok csoportja, mégis fontos, hiszen az állatok és a növények közül is azok jelennek meg a műben, amelyek az emberhez tartoznak, következésképp gyakran szerepelnek köznapi nyelvünkben is metaforikus vagy más módon átvitt jelentésben. Összesen száznyolcvannégy (30+97+20+37) előfordulás szerepel a műben.

1.1.1.                                          Állatok

Száznegyvennégy (26+74+16+28) előfordulásával a legjelentősebb motívumok közé tartozik az állatmotívum, különösen a második és a negyedik részben. Ehhez hozzá kell tenni, hogy elsődleges jelentésben ritkán jelenik meg, vagyis legtöbbször nem szerepelnek állatok a regényben, csak hasonlatokban, metaforákban.

Störrt társai fiatalkorában bivalynak gúnyolják, amit ő nem tart sértőnek. Ezt az életszakaszát később „régi és egyszerű és szigorú és állati” életnek nevezi. Ekkor még visszavágyik erre az életszemléletre, a regény végén azonban (Madeleine kisasszonyéknak udvarolva) épp azon igyekszik,

„…nehogy azt higgye, hogy valami vízibivallyal hozta itt össze a sorsa”.

A tagbaszakadt Störr egyszer vadállathoz hasonlítja magát, de inkább viselkedése, mint alkata miatt. Felesége viszont alkata miatt medve bácsinak nevezi, Dedin tengeri medvének. Felesége továbbá szamárnak is nevezi, ami kedves, de amikor kezd ellene lázadni, felteszi magának a kérdést:

„– …meddig akarsz még egy kis francia dajna hollandi szamara lenni?”

Az ezzel szinonim „lóvá tesz” kifejezés Störr-rel és Kodorral kapcsolatban is előfordul. Utóbbit épp Störr nevezi szamárnak. Általában a férfiakat nem túl hízelgően rokonítja Störr állatokkal: Dedin „szárazföldi patkányságát” ugyan tagadja, de azért kimondja a metaforát. Horrabin Pitet kappannak nevezi, a Brighton igazgatójának tekintetét pedig a tevékéhez hasonlítja.

A nőket általában párduchoz és kígyóhoz hasonlítja, de van, akivel ennél is kevésbé hízelgő: Mrs. Cobbetet Kodor „zabolátlan állat”-nak, Störr viszont keselyűnek nevezi. A két Brébant-Jouy kisasszony szopósborjú, ugrifüles, tacskó, de legjobb esetben is szamár Störr szemében (ezek a hasonlatok egyesével gyengédek, de együttesen bennük rejlik Störr ítélete).

A szerelmeseket Störr a tigrisekhez hasonlítja (szemben az egymás mellett szelíden elalvó feketerigókkal), az embereket pedig általánosságban (Piet Mengs tábornok és apja nyomán[1]) malachoz. Kodor egy ismeretlen társaságról mint „szakállas mókusokról” beszél, ugyanezeket az embereket Störr madárnak[2] és gyenge nyulacskáknak tartja – persze itt számolni kell avval a stilisztikai fogással is, hogy Störr a Kodor által adott vacsorát nagyon vulgárisan írja le, s ebben a stílusrétegben mindkét (Kodoréval együtt mindhárom) állatnév helyettesítheti az embert.

Miss Bortonnál a kép árnyaltabb, de összességében neki sem jut sokkal kedvezőbb állat-metafora, mint a többi nőnek. Störr kétszer hasonlítja cicához, egyszer nyulacskához, s még a csacsi megszólítás is kedvesebb, mint a szamár, de a „kis kígyó” metaforája jelziStörr kiábrándulását.

Lizzy sem jár sokkal jobban. Legkedvesebb az, amikor Störr madárnak nevezi vagy madárhoz hasonlítja, esetleg cicához. Amikor ragadozóhoz vagy tigrishez, az Lizzy erőszakosságára utal. A madarak közül Ridolfi metaforikus kijelentésében Lizzy „puha fürjecske”; Störrnél viszont kotlós tyúk, illetve kakukk-asszonyka. A legelítélőbb, amit Störr Lizzyről gondol, az, amikor „romlott kis féregnek” nevezi magában.

Lizzy Störrt nemcsak nagytestű állatokhoz hasonlítja. Ő az, aki a „szerelmes hímgalambokról” tart neki előadást. Tudjuk: Störr kisdiák korában madarász volt.

A madarak élve is szerepelnek a regényben, nemcsak költői képekben. Störr már Párizsban madarakkal „ringatja” Lizzy lelkét, és londoni tartózkodásuk elején Brazíliáról mint „a vadgalambok honáról” ír neki. Az igazán „fontos” galambok azonban azok, amelyek londoni lakásuk ablakából látszanak:

„Kinn fehér galambok ereszkedtek alá az alacsony házak tetejére, s még fel-felrebbentek jeges fényben, mielőtt elültek volna a szélkakasok és kürtők közelében, s fehér röptük a nagy alkonyodásban megint csak úgy hatott reám, mint régi álmaim, amelyekre már alig emlékszem. Vagy mintha láttam volna már ezeket a tetőket, s oly időkben, mikor még nem is éltem.” [3]

Ez az, amire a negyedik részben – a spanyol Lizzyvel való találkozás után – visszaemlékszik:

„…mit adtam volna érte, ha most is hazamehetnék, úgy, ahogy azelőtt. Mert nem máshova mennék, csakis oda. Vagyis a gyűlölt háztetők közelébe megint, ahol fehér galambok repültek fel az alkonyatokban.”

A két idézet fehér galambjai az időn kívüliséget jelképezik, az ismétlés pedig érthető úgy, hogy Störr ugyanezt az életet élné, ha újraélhetné.

1.1.2.                                          Virág, növény

A virág-motívum negyven előfordulása nagyon egyenetlenül oszlik meg (4+23+4+9): a második és a negyedik részben relatíve sokkal gyakoribb. Abban a lényeges mozzanatban különbözik az állat-motívumtól, hogy a regényben a növények többnyire valóságosan szerepelnek, nemcsak hasonlat vagy más kép részeként.

Virág-hasonlatban szerepel Lizzy: a mű elején Störr hasonlítja a férfiak elé az ablakon kihajoló fiatal nőt „egy kis illatozó francia rózsához”. (Ezzel analóg az, ahogy Miss Bortont kétszer is virághoz hasonlítja: egyszer szájának vonzó voltát, egyszer szerénységét, csendes beszédét.)

A mű végén Störr saját régebbi feljegyzésében ezt olvassa:

„…pástétomot akartál, s csokoládét kaptál […], francia rózsa helyett olasz bazsalikomot… s akkor még csodálkozol, ha nem találod a helyed.”

A mű elei hasonlat segít abban, hogy megfejtsük, ki a „francia rózsa”.

A hasonlatok közt ezeken kívül a már tárgyalt képeket: Kodor mazsolaszőlőhöz hasonló mosolyát, valamint Miss Borton és Mrs. Cobbet lelki erejének fához való hasonlatosságát érdemes megemlíteni.

A rózsa a Kodor bálján megismert két nővel kapcsolatban kerül még elő: Störr Mrs. Cobbetnek és Winnynek is egy-egy csokorral küld a bál után. A szerelemnek ez a gyakran használt jelképe tehát feltűnően keveset szerepel a regényben.

Sokkal fontosabb az ibolya: Störr először épp pár szál száraz ibolyára lesz féltékeny, legalábbis ezt mutatja, hogy Gregory Sandersnek is mint döntő bizonyítékot meséli el, s később még Tannenbaummal is kapcsolatba hozza a dobozban hervadó virágot. Amikor a negyedik részben a Brébant-Jouy kisasszonyokkal megpróbál kibékülni, ő is egy-egy csokor ibolyát vesz nekik. S ez lesz az az ibolya, amelyet leejt, amikor meglátja Lizzyt. Nem nehéz a jelenet jelképes tartalmát megfejteni. Störr eddig sosem adott virágot Lizzynek (sőt: még a meglévőket is összetörte), ahogy csak játékból udvarolt – s most akaratlanul, véletlenül mégis neki adja.

Lizzyt amúgy is folyton virágok vették körül: londoni lakásuknak még az illatát is meghatározta a sok virág. Nem csoda, ha a „feltámadt” Lizzy ruházatán is megjelenik a virág:

„– És apró virágok a kalapján? No látja, most sírok – vallotta be ő maga [Lagrange-né] is.”

 



[1] Talán az apai hasonlat emléke eredményezi, hogy Störr sírását a röfögő disznók csak fokozzák.

[2] Ugyanígy emlegeti Ridolfit.

[3] A galambokat már a ház környékének első leírása is megemlíti.