4.7.

 

De azért még egy darabig ülve maradtam, mert fáradt voltam. Csak aztán katonácskák özönlötték el a helyiséget, reggeli katonák. S nem ám holmi tisztecskék, rendes közbakaféle. S ez volt csak a csoda. Mert eláradtak és szétszéledtek egy pillanat alatt, mint az egerek. Fogalmam sincs, honnan bújtak elő.

S akkor hát szedtem a sátorfámat. S hogy mi mindent határoztam el egy pillanat alatt? Csak a lényegét írom ide.

Hogy soha többé nem szabad látnom őt, még gondolnom se szabad a lehetőségre. Hisz elhatároztam én ezt már azelőtt is, csak most még jobban. S ez az, amit nem jól tudok most kifejezni.

Mert eddig is úgy volt, hogy soha többé, mégis olthatatlan volt bennem a remény, hogy ez is csak ideiglenesség, mert egyszer még beszélgetni fogunk. Ha nem is itt, egy másik életben. Szelíd érzésem volt erről. S nagy nyugalmat ígért, véglegeset.

Sőt, mikor bejött ez a kövérkés, idegen asszony, ez a másik Lizzy, úgy lehangolt a megjelenése, hogy azt mondtam magamnak:

– Mért is nem keresed fel? Egy napot utazol, egy napot vissza, s egy félóra is elég.

S innen a fogadalom. Mert rémítő volt ez a rengés. S ez az, amit hiába próbálnék megmagyarázni. De minek is? A szenvedésem úgyis csak az enyém, tanulsága csak számomra lehet, s a szenvedések igazságát csak az ismerheti meg, akinek muszáj, aki átéli. S hiába fogadkozom újra, hogy erősebb leszek ezentúl, a szó csak szó marad, s ezt már nem akarom.

Elég abból annyi, hogy sem az életben, sem a halálban, soha többé.

– Gondolj a hajnali katonákra – így szólt az utasítás. S csakis én tudhatom, mi rejlik a mélyén.

S így is értek aztán véget e kalandok. Még erőltettem ugyan egy ideig, de nem volt már meg az ízük. Vissza is tértem hát Párizsba véglegesen.

*