4.3.

 

Mind e tapasztalatok után úgy döntöttem, hogy most már Kodort se keresem fel. Beértem a róla szóló híradással.

Tehát: nem halt bele a betegségébe, pedig nagyon a végét járta, már föl is adták. Mikor is egy nap csodálatosan, s az orvosok legnagyobb meglepetésére, kigyógyult. (Ami szinte természetes is, ha meggondoljuk, hogy teli volt az élete csodákkal.) Pedig rákot mondtak a szakértők – hát még mikor megoperálták! Kinyitották, reménytelen volt az eset, hozzá se nyúltak, újra bevarrták. S ekkor történt, hogy egy tavaszi napon sört hozatott be magának. S attól fogva meg is ivott naponta két pint sört.

S hogy ettől gyógyult-e meg igazán? Ő azt állítja, hogy igen. Viszont másutt is hallottam azóta, hogy nem ismeretlen e tünemény, hogy vannak ilyen szeszélyes daganatok. Ha kinyitják, meggyógyulnak, csodálatosképpen, úgy látszik, a levegőtől.

Viszont, ez mindegy is, a lényeg az, hogy jól érzi magát, kutyabaja, sőt, gazdagabb is, mint valaha volt. Mert fölmászott ám, föl, föl, a csillagos egekig, ahogy magát a Brighton ostoba igazgatója kifejezte.

Mert ő még mindig itt volt helyben, törhetetlenül itt. Egy világ ment a föld alá körülötte, köztük kitűnő emberek is, így a Brighton egy másik igazgatója, akit nagyrabecsültem, s Gregory Sanders, akit annyira szerettem. De rajta nem fogott az idő: ugyanúgy itt lebzselt, pohosan, ugyanazon liftek és léghuzatok közelében, s alig öregedve. Sőt, a tekintete is a régi: megvető és üres volt, mint a tevéké. – No látja csak – azt mondja nekem –, ilyen a sors. Az egyiknek így, a másiknak meg éppen megfordítva. Semmi rendszer nincs az egészben. Mert Mrs. Cobbet viszont teljesen elzüllött. El, el – bólintott felém sokatmondó mosolyok közt.

Hogy Amerikába ment, s ott beleveszett valami éjszakákba. Furcsán beszélt erről: gúnyosan és némi riadalommal. Nyilván azt hitte szegény, hogy ott csupa kéj van, s vámpírszerűek az éjszakák, mert kiszívják az emberből a velőt. – Semmit se feleltem.

– Ó, ó – kiált fel hirtelenül –, hát maga milyen ember? Még ilyet se láttam az életben.

– Elmegy innen, még azt se mondja: hupp, hogy hova küldjük a leveleit – mikor van is egy. No, látja csak, most jut eszembe. És maga nem is kérdezi, van-e? – S már rohan is a kasszához.

S hát még, mikor fel se bontottam ezt a levelet, sőt, oda se néztem. Mert egy pillantás is elég volt, s már dobtam is be a táskámba, az irataimhoz.

– No – azt mondja –, még ilyet se pipáltam. Csodálatos egy ember. Hát maga semmire se kíváncsi? Négy éve őrzöm ezt, és maga bele se néz?

– Ha már annyi ideje őrzi, akkor úgyse sietős.

– Ó – azt mondja –, akkor ez így van. Most már látom legalább. Így lehet akkor szerezni a vagyont is.

– Próbálja meg – nevettem én. – –

A tényállás pedig az volt, hogy mikor én innen elmentem, csakugyan nem hagytam itt semminemű címemet. Azt csak egy-két ember tudta, hogy én hova megyek. A többinek semmi dolga velem. Egyszóval, elvágtam én itt minden további kapcsolatomat, még a lehetőségeit is.

S most olvassam el ezt? Mikor abban a pillanatban tudtam, hogy a feleségem levele.

Mert látnivaló volt. Bárha gépírásos volt a boríték, de Barcelonából jött a levél. S minthogy nekem senkim sincs Spanyolországban, ő pedig oda ment, mert többfelől is hallottam azóta, hogy visszament Madrid közelébe – akkor hát kétségtelen, hogy tőle való.

(Barcelonát különben is mindig emlegette, hogy mennyire szereti.) Márpedig, én tőle nem olvasok többé leveleket. Mert hisz régen tudtam én, hogy fog ő még írni nekem, csak nincs mit leveleznünk, mert nincs közöttünk elintéznivaló. Megszűntem, vegyük úgy, megszűnt hát az ügy is. Mint amit a halál vágott ketté, olyan gyógyíthatatlanul és végérvényesen.

Ezért is dobtam hát be a táskámba, habozás nélkül. – Majd csak elégetem odafenn, mert visszaküldeni se lehetett, nem volt ráírva feladó. Ezt is láttam azonnal. Viszont, hogy ez előtt tépjem össze? Túl nagy mulatság lett volna neki.

Úgyis nagyon érdekelték az ügyeim.

– No, megnősült-e odaát? – kérdezi tőlem.

– Hogyhogy megnősültem? Én nős ember vagyok, édes uram. – Hogyhogy nős ember?

– Sehogy – feleltem én.

S akkor hát megsértődött végre-valahára. Szuszogott egy kicsit, majd fel is állt.

Egyszóval, számon tartják ám az ember dolgait. Tudta, hogy elváltam. Különben is, ahova mentem: rámutattak – őt kérték számon mindenütt és akaratlanul is, bárha nem is ismerték, és én se beszéltem róla soha.

S bármily furcsa, mégis ez történt. S mihelyt Európába betettem a lábam.

*