4.22.

 

S íme, csakugyan. Mert aznap éjszaka mégiscsak megtaláltam a spanyol levelet. Idegen kéz írta, s ugyanez volt benne, semmi több. Hogy meghalt. Úgy látszik, a vég előtt megkért valakit, hogy értesítsenek engem.

S még ez is csodaszerű volt, evvel a levéllel. Mert megint hajnalodott, s én már abba is hagytam a keresését, fáradt voltam, képzelni lehet. S benyúlok valami fiókba, hát ott van az iratok tetején, az orrom előtt. Pedig százszor is kinyitottam ezt a fiókot.

Tehát mégsem égettem el annak idején, s ezt jól tettem, ennek még tudok örülni. Illetve, hisz ez már nem is tartozik ide, sem ez, sem a többi. Be kell fejeznem e jegyzeteket.

Ötvenhárom éves leszek az ősszel, tehát nem vagyok már mai gyerek. S bár a levél itt van a kezemben, én mégsem hiszem el, hogy ez így van. De hiszek abban – és erről se próbáljon engem senki lebeszélni –, ma már minden bizalmamat abba vetem, hogy egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy néptelen utcában, valami sarkon, s ha nem is fiatalon többé, de éppoly kedvesen tipegve, ismerős lépteivel. S hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap.

A lelkemet teszem rá, hogy ez így lesz. Különben minek élni? Mert én már csak erre várok, és mindaddig várni fogok, amíg élek. Ezt megígérem. Hogy kinek? Nem tudom.

VÉGE VAN