3.8.

 

S aznap éjjel volt egy gyönyörű álmom. Illetve, hadd szólok előbb egyebekről is, erről a végeláthatatlan éjszakáról.

Az ágyamon ültem egy ideig, semmire se gondolva, mikor megmozdulhatott valami a közelemben. S hogy fölnézek, a naplómra esett a pillantásom.

– No lám, hát ez is itt van. – Utánanyúltam tehát és belenéztem. Hadd lássuk, mi mindent gondoltam én az időnek e rengetegében? S még el is mosolyodtam.

Mert ez állt az első oldalán: „Majd jusson eszedbe, hogy ez feljegyzett magának valamit. Ezt el ne felejtsd.” (Mármint ez a Dedin.) Mikor Londonba tessékelt minket. Hogy menjek a feleségemmel Londonba. Mert ne feledjük, ő beszélt rá, hogy idejöjjek. S nem megéreztem azonnal, hogy emögött van valami? S nem rá gondoltam azonnal, mikor megtaláltam az ibolyákat?

Egyszóval, az ember tisztában van a dolgokkal, s érzékei meg a lelke. Nem tévedtem én. Nyilván akkor is tudták ők már, hogy át fognak ide jönni, először ez a Lagrange-né, azután ez a Dedin. S akkor hát mit írhatott fel a noteszába, mikor minden olyan remekül sikerült neki, s én olyan végtelen ostobán belementem, hogy átjövök ide?

– Ez az én emberem – jegyezte fel magának bizonyára. Vagyis, mint az állattal, úgy bántak velem ezek. S ezt mégse volna szabad egy emberi lénnyel, s akármilyen alsórendű voltam is a szemükben. Mert nem szép dolog ez, nem voltam én irántuk annyira rossz. És állatnak tekinteni mégse szabad engem. S ezért talán mégiscsak jár valami?

– Majd jövök én utánatok – mondta biztosan a szeretőjének, úgy ahogy annyiszor elképzeltem. – S hogy csitítson le, bánjon most velem óvatosabban… nem sok idő kell. Mert ki tudja, hol leszek én addigra, melyik veszélyövezetben? Mert hisz odatessékelt, ezt se tévesszük szem elől, hogy a mentőszolgálatot ugyancsak ő ajánlotta nekem. Ami nem is tréfaság, ha meggondoljuk. – Talán el is visz addig az ördög – lehet, hogy ez is megfordult a fejükben. Rendben van, mindez megjegyezni való.

Viszont, hogy én mindebbe belementem, és minden ösztönöm ellen, ez az, ami megmagyarázhatatlan, ami még csodálatosabb. Hogy ennyire kötélnek álljon valaki? S mint a látomás, állt elém ez a lángoló szemű szajha, ez a megváltást szomjazó bitang, ez a Lagrange-né, akivel együtt töltöttem az idei karácsonyt.

– Az én feleségem bájos asszony, ugye? – kérdeztem tőle valamely hirtelen támadt indulatomban. Ő pedig rám bámult tüzes, üres szemeivel. Mintha csodálkozna ezen. Mintha e kitartó hódolat meglepetés volna neki.

Most értem én csak a mosolyát.

Egyszóval, most látom csak, mi mindent megpróbáltam én még akkor is, az utolsó pillanatig. Mikor már végleg elszántam magam, hogy elmegyek innen. S most ez a fizetség?

Mindezt pedig fel is írtam a noteszomba. Most már én. Részben: nehogy elfeledjem. Mert feledékeny az ember. Mert áramlás van a szívében, s minden megváltozhat benne reggelig. S hogy arra való volt ez a mai nap, hogy mindent tisztázzak. S a dátumot is utána. Mert hajnali fél kettőig egyebet se tettem, mint adatokat írtam.

Az összes teozófusok nevét mindenekelőtt: a házigazdámét, akit nyilván előre kiszemeltek odaát, lévén a céljaiknak oly igen megfelelő, meg a Lagrange-nét, meg a Poulence-nét – hát nem egy társaság az egész? Hogy szinte felkiáltottam a meglepetéstől, különösen, mikor Tannenbaum úr is eszembe jutott. Mert őrá már alig is gondoltam. Megvetettem ezt a fiatalurat, éppen őt – ma se tudom megmondani, mért?

Viszont nem filozófus ez is?

Másrészt: valamely ösztönből kifolyólag lehettem ennyire pontos. Nyilván bizonyítani akartam valaki előtt, hogy ez így volt, ha netán arra kerülne a sor. S mindazt a szövevényt és jellegzetes apróságot, amelyet sehogy sem ért meg az ember, mikor éli, s amely aztán úgy áll össze a lelkében utólag valami rendszerré, mint az óra szerkezete. S az óra járni kezd. – –

S a mázsamester szavait külön oldalra, amit a bíráinak mondott, mikor a pere volt: „Több igazam van, mint amit elmondani lehet. S az Isten úgy legyen irántam irgalmas. És maguk iránt is, bíró urak.”

Még ezt is felírtam, aztán lefeküdtem. S noha két altatót is bevettem, fel-felijedtem utána. Ez négy óra tájt lehetett. Bevettem hát még egyet.

Délelőtt viszont felzörgettek. S oly napos, szép volt a szobám, s mégis oly idegen, nem is azonnal tudtam, hol vagyok? Azt hittem, szolgálatban vagyok valahol.

De aztán kiderült minden. Eszembe jutott a sofőr és minden egyéb.

– Biztosan a rendőrség – gondoltam magamban. De nem az volt, csak de Vries úr egy sürgős értesítése. Hogy menjek azonnal a cuxhaveni dokkba – volt még ott egy s más elintéznivaló, különben is, ott vesztegelt javítás alatt a hajóm… de még csak végig sem olvastam a levelet, mert minek is?

Úgyse megyek én most már sehova.

S csak akkor jutott eszembe a már említett gyönyörű álmom. Viszont ezt se könnyű ma már visszaidézni. Mert szinte semmi se volt, és mégis kimondhatatlanul édes, mint a mennyország. Valaki lehajolt hozzám a sötétben, lámpa volt a kezében, s belevilágított az arcomba. S mintha széthúzna körülöttem valami függönyöket ennyi volt az egész. Mint egy gondos és jó kis szobalány.

– Mért van Ön mindig ebben a sötétben? – kérdezi tőlem.

S mintha meg is értettem volna, mit akar evvel, s valamit azonnal felelni akartam, csak hirtelen eltűnt. Eltűnt és eloszolt, mint ahogy a víz elfolyik az ember ujjai közt. Pedig oly valóságos volt a mosolya, s oly barátságos fény a szemében–olyan volt, mint maga a hold. Mikor nyugtalan éjszakákon hirtelen fellép az ég egy sarkán, és bomlott és álmos mosolya van, olyan volt nekem ez a kis jelenés.

S be szívesen elábrándoztam volna felőle, valamint az asszonyi jóságról, mert úgy éreztem, hogy azt jött jelenteni nekem: hogy el ne feledjem, van ilyen is… Csak elnyomott hamar az álom. Ilyesmi után még mélyebben alszik az ember. S mintha halottaimból ébrednék, egész sötét volt már odakinn, mikor újra felijedtem.

Kinn köd világított az ablak előtt. Gyorsan felültem az ágyon. Vörösen izzott még egy ideig, s mintha lángok lobognának a mélyén.

Vihar lesz ma is – éreztem azonnal. És megrázkódtam. S úgy megbámultam mindezt, mint aki effélét még sohase látott. Aztán kiugrottam az ágyból.

Majdnem tizennyolc órai álom után.

Jól megmosdottam hideg vízben, gyorsan magamra kaptam valami ruhámat, s már lenn is voltam.

S már a lépcsőházban is jobb volt, megkönnyebbültem. Mert ragyogott minden, itt már barátságosabbak voltak a fények – Isten tudja, mitől oly tompák és üresek olykor a szállodai szobákban. S hát még az első korty oportói után!

Igazuk van az angoloknak, az oportói a gyógyszerek fejedelme. Mert alighogy szétáradt bennem a tüze, szinte könnybe lábadt a szemem is, mintha most koronáznám meg ezt a rejtélyes újjászületésemet. Hogy szinte szégyenletes is, olyan jólesett nekem az élet. A fények, a meleg, a bor meg az éhség. De minden egyéb is: a puha szőnyegek meg a zsibongás, a csengés és csörömpölés az asztalokon. Mint aki agyonfagyva érkezett meg a hegyekből: az arcom csupa tűz volt, s e könnyű zajok ott játszottak a fülemben S a kis nevetések. Meg a pincérek röpke futása. Meg a csend. S mikor új vendégek érkeztek a puha szőnyegeken, s a felsőkabátjuk csupa hó, mindez olyan volt nekem, mint egy delejes álom. Mintha folytatnám a morfiumos álmaimat.

S mármost szégyelljem-e leírni, hogy ez így volt, hogy mertem még örülni bárminek is én? Semmi kedvem szépíteni a dolgot, mikor így történt. Mert ilyen az ember, mihelyt a létezését rázza meg valami gyökerestől, az egészet, a mivoltát, akkor ott áll meztelen. A lelke. Mert olyan ez, mint a fergetegek, ez aztán igazán elsöpri előle, amivel annyit nyűglődött: az apró keserveket és bajokat, s felbukkan, mint a nap, a létezésnek egy sohasem sejtett mélységes és csodás öröme. Ráeszmél arra a csodára, hogy él. S nem ez volt velem a hajóm égésekor is? Én akkor is megittam egy pohár limonádét, a legválságosabb pillanatokban, s a bőröm úgy borzongott az élet élvezetétől, mintha nap sütné.

Nem szégyellem bevallani, még a könnyem is hullt az ételemre. S ha nem ült volna le mellém a Brighton igazgatója, még sírva is fakadok. Hisz nemcsak ezért, azt mondani se kell. Viszont ezért is, hogy itt vagyok, még mindig itt vagyok e fények alatt. Csak persze, zavar nélkül semmi sincs a világon: az igazgató aztán mindenféléket összebeszélt.

– Hogy micsoda népség ezek a tengerészek – mondja nekem (így akarván kedveskedni a maga módja szerint) –, ő egyszer csónakázni volt két ilyen vad alakkal, már amilyenek ezek javarészben, igaz-e? S folyton azt kellett mondania nekik: „ aber nicht spassen Sie, meine Herren, nicht spassen Sie, meine Herren. „ (Ez is osztrák volt, az istenadta, London teli van idegenekkel) – mert mit gondolok? bele akarták ringatni a tengerbe, és röhögtek.

– Szóval, hogy én is olyan vagyok ám. Egy igazi vad alak. Hát nem most is bor van előttem? Tegnap egész éjjel ittam, és most újra iszom.

– Minek iszik annyit? – kérdezi tőlem. Mondván, hogy ma reggel rossz volt rám nézni, illetve nem is ma, de tegnap. S ehhez még nevet is, mint aki sejt valamit emögött.

– Különben is, jól néz ki maga – teszi hozzá.

– Mért, mi baja velem? Van rajtam valami különös?

– No, látom én – azt mondja –, magát megeszik a nők. Hisz magának a bőre alatt már semmije sincs. Egy kis zsír vagy ilyesmi. – Ne mondja – nevettem én.

– Maga meg van emésztve – jelenti ki kedvesen, és felemelkedik a helyéről.

– Nem vagyok megemésztve – felelem én.

– De igenis, meg van emésztve – jelenti ki csökönyösen. Úgy látszik, tetszett neki a szó. S már ment is a dolga után.

Szerencsére telefonhoz hívták, lehetett hát álmodozni tovább. S ezt tettem én. A havas ablakokat néztem, s hallgattam, hogy fütyöl a szél. Mert csakugyan megeredt kinn a vihar, esővel vegyes hóförgeteg lehetett, mert egy-egy vastag hópihe mellett esőcseppek is végigcsorogtak az ablakokon. A szél pedig úgy járt ki-be, hogy meglengette idebenn a függönyöket.

Csak ez aztán megszakadt hirtelenül. Nem is a vihar, a csend. Mert, amint így üldögélek, eszegetem a vacsorámat, még mindig elmerülve, tűnődve, egyszer csak világos, édes nevetés üti meg a fülem. Ismerős nevetés.

– Hát nem megint húsokat eszik? – hallatszott egy édes hang. Hát nem olyan, mint egy igazi vadember?

S már akkor tudtam is, mit gondoljak az elmúlt éjszaka álmairól.

*