2.41.

 

Csakhogy ez se volt éppen tetszésemre, gondolni lehet. Mert nem így akartam. Mert nem akartam én ennyire rosszul bánni vele.

Írtam hát neki, most már én. Nem szeretném, hogy így váljunk el. Nagyon fájlalnám, tegye hát lehetővé, hogy még egyszer lássam. S ő csakugyan eljött. S mondhatom, nagyon megerőltettük magunkat mind a ketten: ő jó volt és igazán engedelmes, amilyen soha még. Magam pedig majd megbolondultam, úgy igyekeztem, de hiába. Minthogy az ilyesmi hiábavaló.

Nem tudtunk már egymással mit csinálni.

Mert így van ez. Nem jó az embernek olyasmi után futni, ami elmúlt. Ügyetlen voltam. Azt mondtam neki, hogy mindig emlékezni fogok rá, s az ilyesmit nem jó hallani. Ő pedig útnak eresztett. S ha nem is valami derűsen – de meghalni utánam már mégsem akart. És ez se kellemes. Mert mit kíván a lélek ilyenkor, mit kíván?

A lélek a lehetetlen után esedezik, mert az kell neki, mert a lényege is olyan, a természetben van ez az esengés. Hogy kétségeket döntsek, mint a vihar, legyek újra varázsló, ahogy egyszer, hogy megint azt mondhassa, vállamra hajtva fejét: – ó, ez gyönyörű délután volt. Vagyis azt kellett volna mondanom neki, hogy imádom, megint csak ezt az egyszerű szót, s feledve lett volna minden egyéb. Ami van, vagy ami volt…

Ehelyett az indiókról tartottam neki előadást. S ettől akartam én megbolondulni, mert ez olyan ostobaság volt.

Mert, mintha kukorékolnék, Isten engem. Ő azt mondta nekem egyszer, hogy szívesen élne velem egy szigeten is. S milyen jó lett volna most olyasmit mondani neki, hogy jöjjön utánam. Csak mit csinálok, ha komolyan veszi a szót? Mert ez csakugyan eljön, ettől kitelik.

Arról beszéltem neki tehát, hogy milyen különös világ az, ahova megyek. Nem mindenkinek való. (Ezt óvatosságból valószínűleg, hogy neki talán nem, de nekem igen.) S azt állítottam, hogy mindig oda vágytam. Dél-Amerikába. Igaz, az ottaniak sokat jártak megint a fejemben, éppúgy, mint a malájok a szédült életörömükkel, és mégis, csupa badarság. Mert mért éppen oda? Aki hazátlan, az hazátlan, az úgyse találja többé sehol a helyét. Mert csupa keserűség: ha hazamegy, otthon nem jó már neki semmi, és akárhova megy is újra, megint csak idegen és minden időkre. S én mégis azt állítottam, hogy igenis, ez az, amire régen gondolok, mert itt akartam én mindig letelepedni.

– Mert hogy élünk mi, és hogy élnek az indiók odaát? – kérdeztem ettől a kislánytól, ettől a szegénytől. S az önfeledtségről tartottam neki előadást. Ennek az angyalnak. S hogy micsoda fény még ezeknek a meztelen élet... s ezt aztán kiteregettem. Hogy hogy képesek ezek még egész délutánokon át ott ülni a falak tövében, az árnyékban, rábízva lelküket a fény játékaira meg a felhőkre, szóval a múlásra-tűnésre, s mi nem győzünk csodálkozni felette, hogy min mosolyognak ezek annyit? A semmin? Vagy úgy teli van mindig álmokkal a fejük?

– Holott hát így kellene élni – állítottam én. – Mert mi van itt, nézzen körül egy kicsit. Nem hallja, milyen zakatolás ez? Nem érzi, milyen megfeszülés? Mert hogy ragyognak ezek az ablakok ebben a városban? Gondolja meg, azt mind tisztán kell ám tartani valakinek.

– Hát a vasutak? – kérdeztem én. S szinte könyörögtem.

– Minthogy itt minden csupa kötelesség, az egész élet, nem veszi észre? Hogy itt már azt se tudják, mi az életöröm?… – És így tovább. Nem szívesen idézem ezt a sok ostobaságot.

Illetve, hogy igazán ostobaság-e? Ma se tudom. Nyilván van is benne valami. Csak mért magyaráztam én ezt ennek a lánynak? Mikor ő nem ezt akarta hallani tőlem. El is kezdett hát egyre jobban sietni a szegényke.

– Ó, mi nem vagyunk hegyilakók – felelte nekem. Vagy csak ennyit: – Ó, engem csak a saját hazám érdekel. – És rohant tovább. Én pedig utána. S meg akartam fogni a karját, hogy álljon meg hát, s hallgasson meg, az Istenért. S hogy ezt is mivel kéne magyarázni. Nagy napsütések jutnak eszembe.

– Hová mégy? – kiáltottak rám valami öregasszonyok a mezőn. Bársonygalléros fiú voltam. – Vigyázz, leesel ott – kiáltották ezek újra. De én nem hallgattam rájuk. Mint aki biztos a dolgában, kevély mosollyal mentem mind tovább a zöld füvön – s az öregasszonyok utánam. Azon a helyen ugyanis szakad a part, s én máris benne voltam a malomárok zuhogójában, a gyönyörű gallérommal. Mert egyenesen nekimentem.

S így most is. Mint az alvajáró. – Mert van az úgy, az ember olykor nem tud abbahagyni valamit. Mintha meg volna keveredve, vagy félig volna csak a világon.

Beszéltem a márványbányászok tüdejéről, valamint a fonodák szivárványba játszó, könnyű poráról… miközben az az érzésem volt, mintha nem is én, a nagyapám szakálla beszélne belőlem, s az egyik mélakóros, öreg fűzfa nagyon helyeselné a dolgot... (egy park körül kóvályogtunk ugyanis, benne meg a környékén). Nagyon természetes tehát, hogy egyre jobban belezavarodtam. Úgy éreztem, hogy rossz a szám, hogy nem mozog a nyelvem – á-t akartam mondani, de bé-t mondtam. Például: a lazább magatartás áldásait akartam, ugye, magyarázni, s azon vettem észre magam, hogy már-már elárulom az egykori családomat is, kezdem a legintimebb ügyeinket kiteregetni.

Hogy milyen ördögi dolog az és sátáni zenebona, mikor két ember viaskodik tovább valakiben, a lelkében: az apja meg az anyja vagyis egy mindig aggodalmas, feszült szorgalmú zakatoló, aki állandóan a tűzhelyek körül kotorász, s egy gúnyos és lusta mosolygó… Csak szerencsére valami elhallgattatja ilyenkor az embert.

– Ej, a ragyogóját – gondoltam elkeseredve –, mit akar tőlem ez a hölgy? Hogy mulattassam, hozzam le neki a holdat az égről? Mikor egy kövecskét nem tudnék felemelni. Annyira gyengének kezdtem én érezni magam.

– Hohó – kiáltottak rám valami rakodómunkások egy kocsi mellől.

– Hohó – kiáltottam én is valami kirakatok közeléből, amelyeknek bódulatomban majdnem nekimentem.

– Nekem Oroszországhoz sincs semmi közöm – jelentette ki a kisasszony.

– Hohó, de nekem igen. – Mert a fő elméletnél azért megmaradtam. Meg én, a halálig, hogy nem élet ez itt. – Mert mit gondol maga, mit csinálnak ezek? Még több szénbányát, még több kötelességet? Különben is, minek a világnak ez a sok szaporodás? – kérdeztem ettől a nyulacskától. Ettől a gyerektől.

S ez is volt aztán az utolsó kiáltásom a szíve felé. S hogy ezt is meghallotta-e, sose derült ki. Mert épp e pillanatban egy koldus is utamat állta, s evvel aztán vége is szakadt az áldatlan futásnak a Regent Park és környéke körül. Mert ahogy a zsebemben kotorászok aprópénzek után, s ahogy feltekintek utána, hát ott áll előttem a feleségem.

*