2.40.

 

S most itt volt. Vajon mit akarhat?

Ő beszélni szeretne velem, különös okokból. S ez a szócska: „különös”, alá volt húzva. Ezen is nevettem. Mert hol voltam én már az ilyen megkülönböztetésektől, hogy különös vagy nem különös? Nem vagyok én olyan finom ember.

S úgy volt, hogy nem is felelek rá. Ez egyszer én nem. Mikor is szembejött velem az utcán.

Elég sápadt volt, mondta is, hogy sokat dolgozik. Mit dolgozik annyit? Holmi kis iparművészetet emlegetett, s hogy nagyon örül ennek, mert voltaképp elég is a tétlenségből. S hogy Lagrange-nénál tanul francia irodalmat.

– Mi az ördög. Éppen Lagrange-nénál?

– Igen – azt mondja –, valaki ajánlotta neki. Nem különös? – És elpirul egy kicsit. – Ez is micsoda véletlen, ugye? Mert épp most hallotta, hogy „tulajdonképpen” ez a hölgy jóban is van a feleségemmel. Igaz ez?

Mondtam: igen. – És milyen asszony ez a Lagrange-né? – csak épp hogy mondjak is valamit.

– Ó, semmiféle – feleli megvetőn.

De mit számított az, ha ő úgy vélekedett is valakiről, hogy semmiféle? Ez a kis szemtelen bíró? S mit bántam én, ha Lagrange-né csakugyan az is?

A lényeg ebben annyi, hogy a látása se tett rám több hatást, mint a levele. A társalgásunk meg éppen semmi se volt, mert semmiről se beszéltünk. A levelet nem is említettem, tehát a különös okokat se kérdeztem, amelyek miatt látni akart. S minthogy ő se hozta szóba, gondoltam: rendben van, én arról se tehetek. Nyilván meggondolta magát. Jött velem még egy ideig, aztán elment. S ennyi volt az egész.

Csakhogy másnap megint ott állt a kis utcában. S ez már bosszantott. Tudni kell, hogy akkoriban egy hajózási klubba jártam fel a déli órákban, a könyvtárban volt valami dolgom egy megbízatásból kifolyólag. S mármost, honnan tudja ez, hogy idejárok? Mert nyilván tudja, ha ma is itt van. Meg is kérdeztem azonnal.

– Lagrange-né meséli talán, hogy itt van dolgom?

– Igen. – Még dühösebb lettem. Hogy ilyen jól vannak ezek értesülve az ügyeimről.

– Hogy ő egy levelemről szeretne beszélni velem. Csak hogy fogjon bele, nem tudja.

– Akárhogy – mondtam én. Erre felszegte kicsit a fejét.

– Mert ő megmondja nekem őszintén: sokáig nem tudta mire vélni, s hogy mit kellene felelni neki? Mert ő nem tagadja, furcsán hatott rá ez a levél.

– Furcsa volt, ugye, kisasszony?

– Hogy ne értsem őt félre. Őt annyira felizgatta mindaz, amit írtam… De tudom-e, ő mire gondol, hogy melyik levelemre?

– Hogy tudom-e? – Nagyot nevettem a dolgon.

– Jaj, édesem, hol vagyunk mi már attól – mondtam én. – Ez akkor volt. – Majd rögtön utána:

– Elkésett – jelentettem ki egész egyszerűen. Aminthogy ez így is volt. Mert hogy mi volt ebben a levélben? Csupa olyasmi, amire nem szívesen emlékezik az ember. Egy kiáltásra különben se lehet elkésve felelni. – Végem van – mondja valaki, s erre másnap kérdezik meg tőle, hogy mi baja volt? Az illető nevet, s már azért is, mert mégse halt meg, hanem élve maradt.

S erről akar ez most beszélni velem?

– Jaj, édes aranyom, olyan ez, mint a régi zsemle – mondtam neki, vagy ilyesmit. S valóságos parabolákat hoztam fel annak bizonyítására, hogy mi van még idejében, s mi nincs? Hogy mit gondol például, meddig kell a szomjazónak az ital? Mert van ám olyan pillanat is, mikor már nem kell neki – mit szól hozzá? – És más ilyen példázatokat.

Miközben egyre lazultam, ami természetes is. Mert hol volt már a régi haragom. Elmúlt ám az idő. És mégis, az ember megpróbálja megint: beszél és egyre beszél, próbálja felújítani a mérgét, a másik pedig hallgat és mosolyog. Vajon mire gondol? Talán nincs is az embernek igaza? No, szóval: hogy próbálja csak elképzelni a helyzetemet, hogy mennyire vártam én a feleletét, vagy csak egy jelet is, akármit. Egy szó, egy üzenet is elég lett volna nekem. De mit mondjak? Egy betű, egy almacsutak, ha tudom, hogy tőle származik.

– De maguktól semmi se telik – mondtam neki megint csak egész egyszerűen.

– Mert mivel lehet azt egyáltalában megmagyarázni, hogy valaki még az ilyen levelekre se felel? Akkor mi az, amit maguktól várni lehet?

– Vagy volt valami különös oka is rá? – tettem fel hirtelen a kérdést. Mert hátha csakugyan volt, ez most jutott csak eszembe. – No végre – mondta vidáman. – Csakhogy ez is eszébe jutott. S szikrázott a szeme.

– Maga nem miattam szomorú, s mégis hozzám fordul – folytatta nevetve. – Akkor mit felelhetek én?

– Ó – azt mondja –, volt annak ezer oka, hogy nem válaszoltam a levelére. De volt egy rendkívüli oka is.

– Éspedig? – kérdeztem én. Semmit se felelt.

– Éspedig? – kérdeztem újra.

– Menyasszony lettem – jelentette ki szerényen. De milyen szerényen igazán, mint a virágok.

Hogy majdnem elnevettem magam, olyan aranyos volt.

– Ez már igen – mondtam neki rögtön. Képzelheti, mennyire gratulálok. Fogadja teljes hódolatomat. És ki az a boldog és csodálatos ifjú? Ez az égi gavallér?

Megint felszegte kicsit a fejét.

– Ó, nem éppen égi gavallér – felelte sötéten. De végre kitört: – Az én vőlegényem úriember, sőt nemesember is, és így beszélni róla, biztosítom, sehol se szokás. De nem is illik.

– Nem, igazán? Csak meg ne mondja neki – nevettem én. S alig értünk egy fa alá, jól összecsókoltam a kis pofáját. Mondván magamban, hogy mit szól ehhez az írlandi nemesség? Komisz viselkedés volt, belátom, szívtelen eljárás, hadd hangsúlyozom ezt azok előtt, akik szeretik a történelmet, hogy tudom én: cudar és szívtelen voltam. De ha így volt is, mit csináljak?

Ő pedig sírt. S ami engem illet: ahelyett, hogy megesett volna rajta a szívem, csakis arra figyeltem, hogy milyen szép ez a sírás. Mert bizony az volt. Különben is, van-e annál remekebb, mint a fiatal nők zokogása? Mikor bugyog és bugyog, mint a patak, vagy mint a tartós és csendes novemberi eső, s mintha nem is akarna véget érni soha. Szó, ami szó, mikor az orrocskáját fújta, még az is gyönyörű volt.

Ennélfogva megöleltem. Ő viszont arculütött. S így viaskodtunk aztán egy téli fa védelme alatt… s én ezen is nevettem. Hogy mennyit csapkodnak engem ezek. És épp a szememet keresi mind. A feleségem is, ő is, nem különös?

– Összetöri a kalapomat, az ördög vigye már magát a pokolba – suttogta forró keserűséggel. – Az én apámnak különben sincs annyi pénze, hogy mindennap új kalapot vegyen.

– Az apjának? – Ez megütötte kicsit a fülem. – Hát a kitűnőség? Vagy nem is igaz talán a kitűnőség?

Ó, talán nem is igaz. Minthogy, tudvalevő, szeret képzelődni ez a kisasszony. Képzelődni és kóborolni ez a furcsa kisasszony.

– Az ördög vigye már a pokolba – lihegte megint.

– Ne féljen, majd elvisz – biztattam őt tiszta szívemből. Majd így folytattam:

– Most mondd meg te magad, szép dolog ez? Egy csókocskát nem akarsz adni, mikor úgyis elválunk. Te férjhez mégy, én a pokolba. Úgy, ahogy mondtad és akarod. Mert sose fogsz látni többé, vagy legalábbis nem valószínű a dolog.

Ami azt illeti, szívesen mondtam volna többet is erről, hogy hova megyek, és mit akarok, de annyira nem volt alkalmas a helyzet… Ezenfelül pedig oda se figyelt. Egyelőre minden erejével azon volt, hogy szabaduljon, a körmével meg a fogával hadakozott, a nők szokása szerint, aztán összefonta karjait a mellén, nehogy elérjem a száját.

– Nem, nem tehet velem, amit akar, inkább meghalok. Gyűlölöm az életemet – zokogta.

– Magam is ugyanúgy – feleltem én.

– Ó, de én mindenkit gyűlölök, én senkit se szeretek.

– Csakúgy, ahogy én – feleltem erre is.

– Még a szüleimet is de gyűlölöm – toporzékolt, nyilván a feleleteimtől is ingerelve, s mintha egyre keserűbb igazságokat akarna kicsiholni magából. – Ó, a szüleim is de gyűlölik magát – vágott a szavamba. – Semmit se szóljon. De határtalanul gyűlölik.

– És mért gyűlölnek? – szerettem volna megint csak megkérdezni tőle. – Hogy mi bajuk velem igazán? Mikor mindenben az történt, amit a leánykájuk akart? De, mondom, úgy elromlott már az egész, úgyse lehetett vele semmiről se beszélni.

– Ó, csak egy fivérem volna legalább, aki megtanítaná magát, aki megölné…

Én pedig elképzeltem ezt a fivért, amint úgy ütöm orron őkelmét, hogy hármat hemperedik a hóban. Hát hiába, ilyen a megkínzott ember, hogy akármit gondol is, csupa gyalázat.

Pedig e zokogása közben mondott olyat is: – még az életemet is maga tette tönkre, vegye csak tudomásul. S ez már olyan szó volt, muszáj lett volna figyelembe venni, még az ilyen megátalkodott és szívtelen embernek is… De nem vettem figyelembe. Mert mivel tettem én őt tönkre? Semmivel – állapítottam meg hidegen.

– Én szerettelek – mondta letörölve könnyeit. – S ezt én nem érdemeltem tőled. Hogy így bánj most velem.

– De hiába szerettelek – mondta még, s a retikülje csattant. S akkor hát el is engedtem. Mert akkor vége volt valaminek.

– Én is szerettelek – feleltem neki komoran. – És ha nem hiszed, akkor is úgy volt. Isten veled.

– Maradj még egy kicsit – mondta most már szelídebben. Csak én már nem akartam.

– Várnak otthon az ebéddel. Menni kell haza, szívem. Egyelőre legalább.

– Hogyhogy egyelőre? – Semmit se feleltem.

– Azt mondtad, hogy elutazol – kérdezi megint. – Hogy ez igaz-e? És hogy messzire utazom-e, hova megyek?

Mosolyogtam a kicsin. Mert nagyon fúrta még a kis oldalát valami, láttam rajta.

– No, kérdezd csak bátran, amit akarsz. Hogy hova megyek? Dél-Amerikába. És végérvényesen? Igen, úgy. Mert semmi kedvem többé visszajönni.

– És egyedül mégy? – kérdezi végül. – Egyedül, egyedül – nevettem én.

– Ó, akkor jól van – feleli sötéten. Sötéten ugyan, de megkönnyebbülve. És meg se rezzent. Csak egy kis könnyharmat volt még mindig a szemeiben.

*