2.39.

 

– Már nem szeret? – kérdezi másnap. Ez is mutatja, milyen okos volt. Ha ilyen barátságos órák után ez jutott az eszébe.

– Dehogyisnem – feleltem én, és éppoly kellemesen –, már hogyne szeretném. – De semmi többet, semmit, ami meggyőzőbb. S ez mégse volt neki elég, már hogy is lett volna! Én, aki annyira szerettem, s ma nem tudok már többet mondani neki?

– Mert maga nekem való volt – jegyeztem meg egy másik alkalommal –, de én nem voltam magának való. – És nevettem. És ott is hagytam azonnal, kimentem a szobából. – Egyszóval, hogy mindennel elkészültem, nincs több mondanivalóm, de hogy kívánkozni se fogok utána soha többé – ezt éreztem én, és ezt is akartam. A tilalom és tiltakozás kemény erejét végre-valahára, amit pedig sohase hittem volna, hogy ennyire lehetséges lesz, amíg vele vagyok.

De nem is tudott többé hatni reám. Sem avval, ha karikás volt a szeme reggel, vagy ha tűnődni láttam estefelé. Mert kiégett belőlem a régi tűz – a szép és régi szenvedély, mert az volt, ezt is tudtam én. S hogy mindennél többet érő, amit az életben még szerezni lehet.

És mégis azt akartam, hogy ez így legyen. Mert gyalázatom volna, ha semmiből se tanulnék. Az ember nem élhet a szíve szerint, mert nem lehet, mert pórul jár vele. – A fának is van ám kérge mondtam én magamnak nemrég valami parkban. S megnéztem ezt a fát. Vagy vegyük ezt: valahol veszélyes a hajózás, s téged mégis mindig arrafelé visz az ördög – lehet azt? Újra meg újra? És akármiféle vonzás vagy érdekesség vitt is oda. Más szóval: akárhogy volt is ez eddig, ezt én többé nem akartam.

S akkor hát igazán nekiláttam, hogy köddé váljak. S a terveim ilyenek voltak:

Volt nekem valaha egy igen jó társam, egy Gerard Bist nevű kapitány. Kedves fiú volt, nagyszerű zabáló, mint jómagam is egykor, csak ezt abba kellett hagyni neki. Mert meghalt a szegény, meg bizony, véglegesen, s méghozzá csúnya baleset folytán, aki megért annyi vihart, a szobája padlóján csúszott el odahaza – egy molyt akart eltaposni, s ebbe belehalt. Vannak ilyen komédiái a sorsnak. S én most elhatároztam, hogy megszerzem az iratait az anyjától. Nagyon szegény kis öregasszony volt, s én szerettem őt. Itt-ott még küldtem is neki valamit, s mindig meglátogattam, ha arra vitt az utam. Antwerpenben lakott.

Hisz ezért is akartam én Antwerpenbe menni – vagy nem tettem erről említést? Nem baj, mondom itt. Úgy számítottam, hogy menni fog a dolog, mért is ne tenne meg nekem ennyit a kis öreg? S az iratoknak még jó hasznát vehetem én. Isten tudja, hol, olyan világokban, amelyekről nem is álmodnak az idevalók.

S ez jó lesz. Kedvemre való volt a gondolat. Egyszóval: Gerard Bist leszek ezentúl. S minthogy kedves volt nekem a fiú, megfelelt hát a neve is.

A feleségem pedig maradjon csak itt, ahol olyan jól érzi magát. Mert minderről persze hallgatunk. A pénzeket úgyis küldeni fogom még egy ideig. Legalábbis, amíg hajóra nem szállok valahol.

S még azt is elhatároztam, hogy ott… minthogy ott senki sem ismer, s nem követelik meg az embertől, hogy holnap is az legyen, ami tegnap volt – hogy ott bizony hallgatag ember leszek én. Mert úgy hatott rám ez a sok mindenféle, a hangok meg a szavak, főként a magaméi, a hiábavaló mozgalmak és meddő erőfeszítés: megoldhatatlan tömkelegekké lettek a fejemben. S az a vágyam volt, hogy egy szót se szóljak most már, amíg élek.

Vagyis, igazán elkészültem, úgy magammal, mint a világgal, s búcsúzásom békés természetű volt. Mert vegyük csakugyan úgy, ahogy a pszichoanalitikus magyarázta: – meghalni muszáj.

S tegyük fel, hogy itt az időm, csak épp hogy kiruccanok előbb, s élek még egy kicsit valahol a magam módja szerint.

Vagy más hasonlattal szólván: ami volt, sehol sincs többé, s ami van, csupa nyereség. A történtekért nem vagyok többé felelős könnyű – vagyok, málha nélküli. Megszakad a múlt, s ez jó. Mert mit törődjem én már holmi nagyarányú képzeletekkel, hogy szeret-e valaki vagy sem? Az ördögét. Kisebb dolgokkal fogok törődni ezentúl!

Kijavíttattam tehát a bőröndjeimet, beszereztem, ami kell, vagy amire szükségem lehet odakinn: főként egyes finomabb műszereket, amelyekkel azonnal hozzá lehet kezdeni valamihez, s már az útlevelemet is elintéztem, külföldi pénzeket is szereztem valamennyit, mikor Miss Borton levelét veszem a Brighton halljában, hogy beszélni szeretne velem. S ez mégiscsak meglepetés volt.

Már ahhoz képest, ahogy elbánt velem ez a kisasszony. Háromszor is írtam neki, a fülét se mozdította. Ha telefonáltam hozzájuk, letagadtatta magát. Felmentem a zongoraiskolába, ahol órákat vett, kiderült, hogy már nem zongorázik. Járkáltam a házuk előtt – mit mondjak? Még a kalaposnéját is felhívtam telefonon. Ez akkor volt, mikor a Tannenbaum-féle levéllel s egyéb fantomjaimmal verekedtem. S mikor mégse, minderre se mutatkozott, szélnek eresztettem a kisasszonyt. Hadd menjen. S ha néha mégis eszembe jutott, s főképp azok a pillanatok, mikor alázatosan kullogtam el a kivilágosodott szállodai ablakok alatt, akkor nevettem magamon. Hogy ilyen jámbor kis ember voltam én azelőtt? Nem is értem. Mert ma már nem volnék. Ma már nem mennék el az ablakok alatt.

Amellett pedig biztos voltam benne, hogy fog ő még jelentkezni valamivel. Mert éreztem. Mert ismertem én ezt a kisasszonyt.

*