2.33.

 

Fát vághatnak a hátán? – és megálltam még a kapuban. – Furcsa szó.

– Akkor tehát még egyszer igazam van. Hogy hiába legénykedik ez annyit, nyakig van ez is az édes szerelembe merülve.

De aztán mentem odébb. És éppoly viharosan, mint ahogy hazulról eljöttem. Mert mi dolgom énnekem a mások bajaival. Fő dolog, hogy ez az asszony mégsem az, akinek gondoltam. És ennyi az egész. Mert ha még azt se tudta, miről tárgyalunk, s efelől akkor érdeklődött, mikor azt hitte, nem is vagyok a szobában.

Illetve – mit törődöm én evvel is? Tőlem elviheti őket az ördög. Éljenek boldogul, vagy ahogy akarnak.

Egész más dolgok jártak ugyanis a fejemben. Számadást kellett végre csinálni sürgősen. Mert nem volt kedvem a semmiben úszkálni tovább.

Betértem hát egy közeli kocsmába.

Rendeltem magamnak egy pint sört, s minthogy maradt is ott valami krétadarab az asztalon, nyilván kártyások után, mindjárt fel is írtam hát, amit akartam.

Van mindenekelőtt hétszáz font készpénzem a bankban, s minthogy ez megvan, írjuk hát ide le. Mert a kihelyezett tőkéim már bizonytalanabbak, ami még van, az adósságaim alighanem felemésztik. Ez tehát elhanyagolandó. Ezzel szemben az apám hagyatéka, a Cincinnati Railway-részvényeim még ma is megérik a négyszázat, akárhogy lenyomta is az árakat a válság. Ez is tehát ideírandó, baj esetén ez is valami. Viszont ennyi az egész, mert nincs több. Ezeregyszáz fontom van a bankban, se égen, se földön egyebem. S mire megyek evvel?

De kiborítottam még az erszényemet is, lévén abban is körülbelül ötven. Én ugyanis legalább ennyit szoktam magamhoz venni, ha bemegyek a városba, különben nem érzem jól magamat. S ehhez még nyolcvan odahaza, mondjuk…

És meddig elég ez, ha evvel az asszonnyal maradok?

– Eh, kidobom én ezt egész egyszerűen – álltam fel az asztaltól. – Nem akarok én emiatt börtönbe kerülni. Elzülleni sem akarok. A barátaim asszonyait sem akarom elszeretni a kezükről. Mindebből elég volt. A régi és egyszerű és szigorú és állati életemet akarom újra. Vagyis ugyanúgy akarok élni, ahogy azelőtt. És ennyi az egész.

S persze, hozzá se nyúltam a sörömhöz. Mintegy annak jeleként, hogy máris, már ebben a pillanatban megkezdődött a szigorúság.

*