2.30.

 

Mert ilyen vagyok én, egy gonosz és szívtelen ember – ordította Kodor, kihajolván a mennyezetes ágyból. (Mert csakugyan ágyban feküdt.) – Én odahamisítottam a nevedet egy ív alá, egy részvényjegyzéshez, mert azt gondoltam magamban: – itt van ez a Jakab, egy fityingje nincs a szegénynek, se állása, se jövedelme… – Így azonnal, mihelyt betettem a lábamat az ajtón.

No szóval, hogy én egy koldus vagyok, egy tönkrement alak, egy éhenkórász… – úgy lesemmizett a sárga földig, már ahogy az szokás is olyankor, ha túlteng valakiben a jóakarat…

– Még azt se tudod, hogy miből veszed meg a holnapi levesedhez a kolbászt – mondta Kodor.

– Én tehát azt gondoltam magamban: – jó lesz ennek a Jakabnak, ha részt vesz egy kicsit ebben az olajüzletben.

Hogy elállt a lélegzetem is. Szinte kihűltem.

– Mit akar ez tőlem? – ez volt az első gondolatom. Mert ahhoz már hozzászoktatott az életem engem, hogy ezeknél sohasem arra kell ügyelni, amiről beszélnek, hogy mi az, amit mondani akarnak, hanem, hogy tőlem mit akarnak. Mert mindig akarnak valamit.

Egyébként pedig mámoros voltam a lehetőségektől, az is igaz. Mert ez volt az álmaim netovábbja, minek szépítsem a dolgot? Mert hányszor gondoltam én elkeseredve: mért is nem részeltet ez engem az üzelmeiben? Mikor a kisujjával megteheti. Sőt, odáig mentem, még célzásokkal is próbáltam hatni reá. De hiába. Mindig hiába. Észre se vette, oda se figyelt. Hagyott engem a bajokban.

Senki se nézzen kapzsinak, mert nem vagyok az. De mit dolgoztam én már, s ezeknek a kufároknak alig kell a kezüket kinyújtaniok. S hogy végre én is eljutok ide, egy kis aranyesőbe – hitte volna ezt valaki rólam? S épp most? Mikor a szeretőjétől jövök ide?

– Sebaj – mondtam én magamnak –, ilyen az élet.

No szóval, ezért akart ő ma beszélni velem. S mindjárt be is hozatott egy fényes-szép, fekete dossier-t, amelyből még kétségtelenebbül kiderült ugyanaz: hogy én, St. J. kapitány, részese vagyok ugyanannak az olajüzletnek, amelyért már a múltkor is annyira lelkesedett, ugyanannak a szédítő spekulációnak, egy holding-társaságnak, illetve nem is tudom már, mennyi mindenféle csodának. S erről még írás is volt a kezemben. S én még mindig nem hittem a szememnek.

Mert hogy jutok én ehhez? Mért teszi, mi oka van rá? Vagy megváltozott a világ?

Mikor is minden kivilágosodott hirtelenül. Hogy szinte napfény áradt el a szobában. Mert úgy kezdett el beszélni velem, mint egy édesapa. Nagyon bizalmasan, a legszemélyesebb titkairól.

Hogy mi szüksége van neki énrám ebben az ügyben? Szóval, amire kíváncsi voltam, arról ő maga kezdett el beszélni velem. S mi kell ennél több egy kapitánynak?

Mert ez már más dallam, ugyebár. Mert ez az, amit elhisz az ember. Mert ehhez vagyok én hozzászokva, ebből állt eddig is az élet. Sohasem érzelgésből. Hoci-nesze, ebből állt az egész.

– No szóval, ő nem is olyan ember, hogy ingyen tenne valamit. Talán ismerem is őt.

– Én egy piszkos kalmár vagyok – magyarázta nekem –, én ki akarlak téged szipolyozni a csontodig, nem vagyok én jószívű ember. – Én hasznot akarok – ordította Kodor. – Mindig és mindenből, még a te véredből is. Mert a barátságra te ne számíts. Boldogan bólintottam.

– Mert ha nincs haszon, akkor nem is érdekli őt a dolog. Semmilyen dolog, ezt vegyem csak tudomásul.

– Sőt, ő megvall nekem most még valamit. Ő egy kicsit meg akarja most csalni ezeket, még ezt is az orromra köti. S épp ehhez van most szüksége valakire…

S ez volt a döntő pont. A teljes legyőzetésem.

Mert ha ő csalni akar, akkor igazán komoly a dolog. Hogy szinte tapintani kezdtem a négyezer fontot a zsebemben.

Ennyiről volt ugyanis szó, nem kevesebbről. Hogy körülbelül ez a csekélység repülne le hozzám az egekből.

*