2.17.

 

Szóval, hogy elengedem-e? Vagyis pontosan úgy volt minden, ahogy elképzeltem. Megijedt a mázsamester esetétől. El akarna menni, de nem mer.

S mármost mit kellene csinálni vele? Megpróbáltam elképzelni, milyen az, ha kihagyom őt a fejemből.

Mert azt mondtam magamnak: – gondold, hogy meghalt, vagy hogy sohasem ismerted. Próbáld megszokni a semmit.

Vagy próbáld megszokni a tövist, arra is van eset. Indiában egyesek tövist szúrnak a lábszárukba, és úgy élnek.

Egyszóval: folytassuk, ahogy eddig, ha pedig jön a szerető úr, kimegyünk az utcára pipázni – jó lesz az? Vagy ne gondoljak semmire, ugye? Csakhogy lehet arra nem gondolni, amire muszáj? Mikor a sorsom is szinte belekényszerít? Mert cinkos ám az élet és bitang – ahova mentem, erről volt szó. És éppen akkor. Csalás, nem csalás, villamosokon és újságokban, családi drámák és féltékenységi drámák, öngyilkosságok szerelmi okokból. Különben akkor volt a Bittery-féle híres eset is, amely megrázta egész Angliát. Hármas öngyilkosság: a férjé, a feleségé meg az udvarlóé. Hogy a verebek is ezt csiripelték a tetőn.

Sőt, én magam is megéltem ilyesmit épp akkor. Csúnya dolog volt. Éppen Londonban tartózkodott egyik régi barátom, Gregory Sanders, kiválóan okos és komoly öregember, gondoltam, felmegyek hozzá beszélgetni kicsit, nála mégiscsak nyugalom van, az a jó kis csend, amelyre szüksége van az ilyen embernek. Hadd érezzem kicsit jól magamat. De még azt se lehetett. Egy régi szállodában lakott, s alighogy felérek a negyedik emeletre, már dörren is a revolver. S közvetlen a közelemben, alig tíz lépésnyire tőlem. És milyen egyszerűen. Mintha csak egy ajtót csapnának be valahol. Úgy látszik, kiskaliberű volt a revolver.

S egy nyomorult kis asszony hevert a lépcső közelében, alig több, mint a gyerek, egy színes kis rongycsomó, mit mondjak? egy posztóbaba, amelyet eleresztett valaki a kezéből. S még vért se lehetett látni, vagy a hangját hallani. Semmit. Engedelmes volt, és azonnal elnémult.

Mint utóbb hallottam, menekülése közben botlott meg a folyosó szőnyegén, s már akkor ott is volt a revolveres ember.

De mint a kóklerek, egy ferde ripacs… megint nem tudtam valami színjátékszerű érzéstől szabadulni. Mert csapzott volt és dülledt szemű, csupa lihegés. Szavamra, mint a moziban, olyan hamis volt az egész.

– Megcsalt – hörögte még ez az állat, aztán ő is elájult. Tökfilkó – gondoltam én. – Mindenkit megcsalnak, ostoba bitangja. – S már mentem is odébb. Végtelenül hidegen és elutasítón. Annyira nevetségesnek tűnt most ez a panasz, s oly ellenszenvesnek a cselekedet. Gyűlöletesnek.

Mert mi az, hogy csalni?

Mi ez az ostoba szó ahhoz képest, hogy egy fiatal nő ott fekszik mozdulatlanul és hallgatagon, aki tegnap még sok minden egyebet is tudott, nemcsak csalni. Nevetni tudott vagy emlékezni – s mindez most már nem is érvényes nektek, s ő maga már semmit se jelent? Csak ez az egy szó? Hisz ez csak három ostoba betű, és mégis ehhez kötjük mi magunkat meg az életünket, s hagyjuk, hogy lealázzon minket a porig, a sírig, hogy van ez, és mi van emögött? És mért nem tudom én ezt megérteni, és ha összetöröm is ezt az ostoba fejemet?

Mintha részeg volnék tőle, úgy hatott rám az eset, mintha álmokkal volna teli a fejem. S még napokig utána.

Most menj oda, és súgd a fülébe: – megcsaltál. Megöltelek, mert megcsaltál. Milyen őrjítő ostobaság. Mert hogy lehet az neki büntetés, amiről nem tud; hogy meghalt – akkor viszont hogy lehet ez elégtétel a másiknak? Egyszóval, nevetségesek vagyunk mi a gyökerünkig, és mindennemű erkölcsi felszerelésünkkel egyetemben.

És így beszélgettem magamban még éjszaka is. Ha viszont azt olvastam valahol, moziplakáton vagy az újságban: a megcsalt férj, mintha megfosztanának a férfiasságomtól, ez olyan érzés volt. S mármost magyarázza meg nekem, aki tudja, hogy van ez velünk? Hogy egy nap tisztábban látunk, másnap elhomályosul a szemünk? Vagy sose látunk tisztán, s mindez csupa tévedés, akárhogy forgatom is az életemet?

És ténfergek köztük, és semmit se tudok – mi ennek a titka? Hogy semmit se veszek észre. Pedig hozzánk is jár talán valaki, még ismerik is itthon: a szobalányok, akárki, még nevetik is a dolgot, sőt, belenevetnek a szemembe. S én visszamosolygok, mert azt hiszem, kedveskedni akarnak.

De meg is beszélik egymás közt, elmondják a fűszeresnek. Csak épp nekem nem, a világért, senki, soha. Mért olyan ez, mint a szövetség. Hallgatnak. És kemények, mint a fal.

S mármost, mi van emögött? Fásultság-e, hogy semmivel se törődöm? Egy ideig. S akkor egyszerre megnyílik a pokol, és mindent észreveszek. Utólag. – –

Mérhetetlenül sokat szenvedtem.

Engem a mások dolga sohasem érdekelt, a viszonyaik, de most már nagyon is. Egyébre se figyeltem. S néha nyugodtan így szóltam egy-egy magános arc szemlélete közben: – ezt megcsalják. – Vagy egy másik eset: – Üsd pofon – mondta társának egy fiatal munkás az autóbuszon. S a szeme villant. – Kenj le neki! – tanácsolta sötéten.

És jó lesz az, fiúk? – szerettem volna megkérdezni tőlük, s a szívem minden melegével. – Pofonütni, mert nem szeret, vagy nem eléggé szeret. Vagy másokat is szeret? Mert mit akar az ember? Erőszakoskodni, vagy mit akar? Általában a következő tétel állott elém:

Hogy baj-e az, ha az ember az életébe belezüllik? Ha abba züllik bele, amit szeret? S e helyt egy barátomat kell idéznem.

Ez a barátom nagyon szerette az éjszakai mulatókat, mondhatni, ennek élt. Igaz, volt egy kis évjáradéka – csak aztán ennyiből álljon az élet? S ezt meg is mondtam neki butaságomban. Hogy nem kár érte? A jövőjét, mindenét erre teszi fel?

S csak látni kellett volna, hogy felüdült ezen a barátom.

– Szóval, így élni nem is érdemes, igaz-e? – kérdezi vidáman. S úgy lángolt és lobogott, majd beleugrott a szemembe.

– S mi az, ami szebb, ami jobb, ami ellen semmi kifogásod? Mikor a szatócsaiddal viaskodol, és lecsapolod őket? Vagy mikor ők a parasztot, s a paraszt a mamáját? No, mondj már valamit, az édes Istenért, ami csupa gyönyörűség, és kényes ízlésedet semmiben se sérti?

– De mikor nekem ez az élet – csapott le reám –, ezek a függönyök meg a fények, no, megérted-e már? Meg a nők szájában az aranyfog, meg a marásuk, amely olyan veszélyes, mint a kígyóé… Mikor nekem ez az élet. – S szinte lihegett, szinte dalolt.

S hogy mi volt e dalolásában? Hiszen ismeretes az ilyesmi, mikor az elesett ember kezdi helyeselni, ami tönkreteszi őt, vagyis úgy tesz, mintha ő is akarná. Rendben van, a zuhanásban még gyönyörűség is rejlik, tudvalevő. Mindezt értem én, már akkor is értettem, csak most tegyük ezt ide át. Mikor ott ül a tükör előtt, és látom, hogy elmosolyodik. Vagy a kályha tüzénél: egy-egy rövid kis pillantás az ajtó felé, s utána gondolatok a szemében, s én, amíg élek, nem fogom megtudni, mire gondolt, hogy kit várt a képzelete, milyen bókok jutottak eszébe, vagy emlékek… Egyszer váratlanul nyitottam be hozzá, kora délután, mikor nem is tudta, hogy odahaza vagyok s az arca csupa tűz, a szeme ragyog, s valami furcsa, olajos fénnyel, mint a fiatal lányoké, mikor túl sok rumot öntöttek a teába… Egyszóval, az ember folyton azt veszi észre, hogy a felesége máshova gondol. De beszéljünk még nyíltabban: idegen örömökre – lehet azt? Ebbe belenyugodni vagy helyeselni?

Illetve, még ezt is lehet, tudjuk, ennek valóságos rendszere van, a feleség szeretőit elfogadta, sőt, intézménnyé tette némely keleti társadalom. S most tegyük át ezt is ide. Mi mért nem csináljuk utánuk? Mért olyan ez, mint a téboly, hacsak javasolná is az ember?

Egyszóval, megint van valakije, ahogy eddig is mindig volt. Akkor most is mért ne lehetne? Valaki, aki be szokott jönni ezen az ajtón.

S megint az az érzésem volt, hogy a markomat kellene csak összeszorítanom, s már benne is volna, akit én keresek – tehát, hogy itt van valahol a közelben. Vagyis már a közelségét is kezdtem érezni, mint egy állatét.

Csupa képtelenség, belátom utólag. Csakhogy örvény ez, nincs ennek az észhez semmi köze. Azt felelhetné valaki: – hogy lehet az? Egy épeszű ember hogy gondolhat ilyet? Mikor az asszony folyton fekszik, folyton idehaza van, és én is sokat vagyok itthon, és bármikor hazajöhetek? Csakhogy én megfordítottam a dolgot. Azt mondtam magamnak, hogy éppen azért. Minek fekszik ez annyit? Egy fiatal nő, akinek semmi baja? S én nem is vagyok mindig itthon, ez sem igaz.

Sőt, hiszen ő küldött. S mármost mért küldözgetett volna különben, hogy minél többet legyek a jó levegőn, s méghozzá Miss Bortonnal – mert hisz tudta ő, hogy vele vagyok. És mit csinált ezalatt egész délutánokon át?

*