2.16.

 

Másnap tehát házkutatást akartam tartani, ez volt az első gondolatom.

De maradjunk a pillanatoknál. Mert volt itt még egy s más, hogy el ne felejtsem, mi még beszéltünk is a dologról. Nevetgélni próbáltam előbb.

– No, ne tréfáljon – mondtam én. – Mikor kérték meg a kezét? – (Miközben még a lábam is remegett.)

– Már mondtam, hogy tegnap – feleli derűsen.

– Igazán tegnap? De hogyhogy tegnap, és hol? Micsoda beszéd ez? Mikor folyton fekszik? – A feleségem nevetett.

– Nem is fekszem mindig – jelentette ki előbb. – (Ez igaz – gondoltam én –, a napokban is elkószált hazulról, ez is igaz.) – És másodszor: nem is kell ahhoz elmenni.

– Nem? Talán itt, ebben a lakásban?

Még derűsebben nevetett.

– Mi minden nem jár rögtön az eszében? – De azért nem nézett rám. – Mért éppen itt, vagy mért máshol? Levelet nem is kaphat az ember?

Őneki tehát írnak ide. No lám. Erre még nem is gondoltam.

– Milyen levelet? – mondtam én.

– No, nézze csak, egy egész egyszerű levelet – feleli a feleségem. De azért nem hittem el a dolgot. Illetve, nem azonnal. Ezt az egyet nem azonnal. Viszont minden egyebet igen. Miből is állt az, amit elhittem?

És hogy is volt ez velem akkor?

– Ha egy asszonynak megkérhetik a kezét… – próbáltam gondolkozni, de nem ment, üresen forgott a fejem. – Mint valami nagy ütéstől: béna volt és üres.

S csak aztán indult meg bennem a viharzás, de olyan erővel, hogy rázott, mint a betegség. S most már hetekig rázott. Ilyet még nem is éltem meg az életben.

S ez az, amiről szólani kell.

De tartsunk sort. Megint nagyon előreszaladtam.

Első gondolatom az olasz volt. Mert nem igaz a levél. Ő különben is itt lakik a házban, szép férfi, és itt lakik. S méghozzá szobrász is, olasz is… – Talán ő küldte neki az ibolyákat?

– Tehát megint egy olasz – gondoltam én. Mert őt kaptam ki hamar az agyam és a szívem zivatarából, ugyanazt, aki ma felkiáltotta: – bravo !

Csakhogy ez a szobrász már másnap leesett valami állványról, és kórházba került. Vártam három napot. S ezalatt a feleségem nem ment ki a házból, az biztos. Mert minderről magam meggyőződtem. Az olasz csak egy barátját hívatta magához, ez még aznap elutazott, ő maga pedig negyednap meghalt. S a feleségem feküdt mindvégig, ki se mozdult a lakásból.

Tovább kellett hát menni. De hova?

*