2.10.

 

De aztán mégiscsak megnyugodtam, mert ez olyan édes volt. Kibékült velem. Azt mondta: – Miciszláv, én nem haragszom rád, én türelemmel leszek. – De még a bizalmára is érdemesített. Tanított, szidott. Adott például egy kis almát, s azt kérdezte, nem vagyok-e éhes? Hogy nem fáj-e a fogam? Hogy nem szeretem-e a sört? S hogy mért nem szeretem, mikor ő annyira szereti. Most már beavatott a titkaiba is.

– Ó, én imádom a dupla fekete sört – mondotta szendén, mint a kis angyalok, lesütve hozzá égi tisztaságú szemét.

Mármost el kell őt képzelni, amint majd elrepült a tengerzöld habjaiban, egy halvány szép rózsaszállal a keblén, s egy óriási korsó sörrel a kezében, amint még le is nyalja fiatal ajkáról a habot. Mint a cicák. Illetve, hisz nemcsak ezt imádta ő, de minden egyebet is, ami földijellegű, például a pénzt. És nemcsak elvileg, mint a jó emberek általában, hanem az érméket még külön is, ha szép fényesek voltak és vadonatújak. Vittem is neki néhányat, s persze szép szerényen előbb: egy-egy fényes kis félkoronást vagy mai veretű levantei Mária Terézia tallért, de végül egy arany angeluszt is. S csak látni kellett volna, micsoda válságokban volt a szíve érte, hogy ezzel most mit csináljon, mert ez mégiscsak arany.

– Ó, ez egy kis arany – sipogta kipirulva, s megint harmatos lett a vívódásaitól. S csak látni kellett volna, milyen hirtelen tűnt el ez a kis arany, mikor végre is elszánta magát. – Ó, Istenem, hát köszönöm akkor – mondta bánatosan –, most már el is fogadhatom ugye? – S már csattant is a retikülje, s még látni se lehetett, hova tűnt el az angelusz.

– Rendben van, ez még nem éppen zsugoriság – mondhatná valaki –, ez még mindig ugyanaz a gyerekkori álom, egyike a régi révületeiknek. – Csakhogy őt az is nagyon érdekelte, megkapja-e mindig, ami jár neki. De még alkudni se röstellt, s méghozzá ilyen kifakadások közben:

– Mit gondol maga, lopom én a pénzem? – Hozzám pedig így szólt egyszer, mikor összeszidott:

– Olyan könnyelmű vagy, Miciszláv. Te nem olyan könnyen keresed a pénzed, hogy úgy dobálni lehessen.

– A pénzemért ennél jobbat kapok másutt – mondta ugyanekkor a vendéglősnek, és fel is állt. – Micsoda dolog ez, piha! – S el is kellett menni onnan. Ő pedig a következő kis észrevételt fűzte viselkedéséhez:

– Van olyan ember – magyarázta nekem –, aki egész életében még véletlenül se kap egyetlen pennyt olyat, amiért ne kellett volna megszolgálni. Most gondoljam el, nagy nehezen elad valami kosarakat, minden garasért külön kell fáradni neki, s akkor egy része mégis kárba vész. Rosszul adnak vissza neki, vagy vesz tíz tojást, és kettő belőlük el van romolva – two out of ten are rotten, tanított közben még a helyes kifejezésre is –, hát nem keserűség az ilyesmi?

Mert közben, mondom, tanított is, hogy hogy kell élni, mindenfélére megtanított. – Sétáltunk. Mert azt is kellett, rengeteget kellett sétálni vele, Isten tudja, mely okokból? Úgy látszik, a lelke sok mindent hozott azzal összeköttetésbe, hogy ő sétálhasson.

Egy nap azonban csúnyán összefagyott. Megint kirándultunk valahova, jó messzire Londontól, s hirtelen jött ránk a hideg. Igaz, már előbb is sokat ácsorogtunk valami kőbányák közelében, őgyelegtünk, hidakon álltunk, s megbámultuk az arra vonuló szekereket.

– Jaj, megfagyott a lábam – kiált fel egyszerre –, épp most fagyott meg, éreztem is, mikor megfagyott – kiáltja vidáman.

Azt tanácsoltam tehát, hogy fussunk egy kicsit, az jót tesz ilyenkor, s hátha van itt egy kocsma is a közelben.

Szaladtunk hát bele a szélbe, sötétbe, egy kis ligeten át a falu felé.

– Jobban van? – kérdeztem tőle, mikor már nagyon lihegett.

– Meghalok – felelte röviden. Erre ölbe kaptam, s úgy futottam vele tovább. De mit részletezzem? Végre csakugyan sörszagot érzek.

– No, itt egy kocsma – mondom én –, szálljon le, aranyom, hogy bemehessünk.

– Nem lehet – feleli szelíden –, fából van a lábam.

S ekkor hát megcsókoltam. Ő pedig visszacsókolt. S így álltam ott vele, folyton csókolózva, hogy már majdnem elestünk.

De végre fény vetődött a lábam elé, jött ki valaki a fogadóból. Mert egy kis fogadó volt. Bevittem hát az ölemben a kapu felől. Odabenn azt hitték, holttestet hozok, és felemelték a kezüket. De mikor meglátták ezt a gyönyörű teremtést, mosolyogtak.

– Adjanak hamar egy szobát – mondtam én –, rosszul lett odakint a feleségem.

És volt is éppen. S méghozzá jól befűtve, remekül. A veterinary, az állatorvos szobája, amelyet minden pénteken előre bemelegítenek. Bevittem hát egyenesen oda.

*