1.4.

 

Vagyis, mint látható, ez mégiscsak egy kis megegyezés volt köztünk. S ha nem is egy életre szólt – a szándékok pillanatnyi összecsengéséből származó megegyezésnek kellett tekinteni. De a feleségem még erre sem volt hajlandó, ő nem tartotta be még ezt a kis megállapodást sem.

A dolog úgy történt, hogy a nyájas Annibale Ridolfi (aki az első Kochnét kidobta a tengerpartról), hogy ez az úr az autójával utánunk eredt Párizsba, mégpedig röviddel azután, hogy elutaztunk. S hogy nem a véletlenek találkozásáról van itt szó, hanem csakugyan utánunk jött, ezt nemcsak abból tudom, hogy a saját fülemmel hallottam a nevét, mégpedig a feleségemmel kapcsolatosan egy rendőrségi szobában, Párizsban (amint ezt mindjárt elbeszélem), hanem abból is, hogy mint egy későbbi közlésből tudom, még panaszkodott is valakinek, hogy ezt a puha fürjecskét, mármint a feleségemet, el hagyta szaladni a rozs között…(A rozs, úgy látszik, ez esetben én volnék.) Más szóval, úgy látszik, sajnálta, hogy nem kóstolta meg ezt a gyönyört is, a könnyűszívű francia vel.

Mondom azonban – erről a panaszáról csak évek múltán és véletlenül értesültem, s akkor már nem is érdekelt. Párizsban viszont a következő meglepetésben volt részem egy hétköznap kora reggel:

Alig vagyunk ott néhány hónapja – éppen bizonyos frissen érkezett csomagokat bontottam fel az előszobában, mikor csöngetnek, s én átveszek egy feleségem nevére szóló idézést a rendőrségről. Kicsit különösnek találtam már ezt is. Mert mi dolga van a rendőrséggel? Nézem az írást – pár nap múlva kellett megjelennie.

– Nézze csak, mi jött itt magának – viszem be neki a papírt. (Megjegyzem, nem volt ráírva, mi ügyben keresik – pour l'affaire vous concernant – ennyi volt rajta, semmi egyéb.) S ő is nézegeti, aztán elneveti magát.

– Hát ez mi? – kérdezem én.

– Hát magának már mindent kell tudni, Jacopo mio – feleli nevetve. S bár e nevetése nem volt sértő, de volt benne valami szemtelenség. Mert mért ne kérdezhetném én meg, mi ügye-baja van neki valahol. De nem szóltam semmit.

Tudni kell, hogy mi még akkor benn a városban, a Place Saint Sulpice-en laktunk, holmi kegyszerárusok közé keveredve. S a feleségem erre minden folyékonyságával azt állította, hogy néhány nap előtt este, mikor haza akart jönni, átvágott a templom mellett, s egy férfi kitépte kezéből a reticule-jét, s ezt eddig nem merte bevallani nekem.

– Nincs is tehát reticule-öm – mondta nevetve, s széttárta a szekrényét is –, nincs – mondta –, elröpült – folytatta gyermeteg édességgel. S ez már sok volt. Hogy ezt így a szemembe beszéli. El is határoztam, hogy magam megyek el a rendőrségre.

El is mentem aznap délelőtt.

Csakhogy ismerni kell a franciákat. Azok nemcsak markos és keményfogú népek, de becsapni se hagyják magukat. Szerencsémre egy elég hülye hivatalnokhoz utasítottak. Az ajtajára ez volt felírva: „Autóügyek, közlekedés A) csoport.” Miféle közlekedés? – gondoltam én.

– A sárhányó letört, két sebesülés, két szembesítés – olvassa rám ez a hivatalnok.

– Ne mondja – feleltem neki csendesen.

– No, persze, mert nem ott állt meg, ahol szabad lett volna, a páratlan oldalon állt meg.

– Én? – mosolygok az arcába. S már ez is ügyetlenség volt. Gyanút fogott a fiú.

– Uraságod kicsoda? – kérdezi tőlem. – Uraságod talán ügyvéd? – És belenéz az aktába, ugyanakkor azonban rá is teszi az ujját a szöveg egy pontjára…S ekkor sikerült belepillantanom. S még három betűt sikerült is kilopnom a betűtengerből. Ez állt ott: Rid.

– Ki ez a Rid? – Mindez alig tartott egy pillanatig. S már töprengeni se kellett.

– Uraságod talán a Ridolfi úr? – kérdezi tőlem ez a marha.

Mondanom se kell: majd leestem a lábamról. Mert erre nemigen számíthattam ugyebár, hogy vele fogok itt találkozni, e hivatalban.

Ám ekkor már meg is eredt a szavam. S valami különös méla dallamot éreztem feltörni a szívemből. Nem vagyok én sem ügyvéd, sem a szóban forgó Ridolfi úr, édes uram…én egy egész ostoba tengerészember vagyok, egy érdeklődő…csak épp azt felejtettem el közölni vele, hogy hiszen én a feleségem férje vagyok.

– Uraságod tehát nem ügyvéd?

– Én nem vagyok ügyvéd.

– És meghatalmazása sincs? Akkor nincs is semmi közölnivalóm – kiáltott rám. – Csak érdekelt feleknek adhatok felvilágosítást, van szerencsém, ajánlom magamat – kiáltotta. De mért volt annyira dühös?

Talán, mert rájött, hogy ostobaságot művelt, amikor kikottyantotta ezt a nevet?

Viszont én is alighanem ügyetlen voltam…de hisz ez mindegy is. Vehetek én ügyvédet még ma is, ha akarok, de minek? Nem eleget mond ez? Néhány hónapos asszony, és együtt megy autón egy idegen úrral, s még egy kis baleset is éri, mert nem jó helyen álltak meg a kocsival. Mért álltak meg, mért mentek, egyáltalán mi köze van egy idegen úrhoz? És a többi. Egy kicsit azért megfordult velem a világ.

És miért volt ez a hivatalnok úgy megijedve? Csak nem a sárhányó miatt? Ez csak nem valószínű. S akkor viszont… hátha volt ott még valami abban az aktában, amit mégiscsak érdemes volna kivenni belőle?

*