KOHÁRY ISTVÁN: SOK FÉLE KERESZTEL EL-KESEREDET
EMBERNEK KI-KOHOLT VERSE. 0011
Midõn Herculessel, keszte bajvivását,
nyervén
leg elsõben, à fõldre csapását,
rút mérges
kigyóvá, tette változását,
érzette mint kigyó, meg
szorongatását.
Azután bikává, változott képében,
fujt véres tajtékot, fel forró mérgében,
de ugyis
akadván, Hercules kezében,
meg gyuõzetett tûle, szarva
letõrtében.
Marsyást mondhatom, ehez hasonlónak,
vólt versengõ társa, minthogy Apollónak,
vélte
szebnek szinét, fekete hollónak,
mint sem az
hattyúnak, vagy hogy fejér hónak.
Fel tett Apollóval,
musikálásában,
fel fujta pofáját, eõ
sipolásában,
veszté maga bõrét, úijat
vonásában,
nyerte vétke soldgyát, meg nyuzatásában.
Rabolta Hannibál, határát Romának,
égette várasit,
szomszéd országának,
nem álhatta végre, ereit
hadának,
adózó igáját, szerzé hazájának.
A' Teve
régenten, meg gõrbûlt hátában,
igen
gyõnyõrkõdõtt, rút ábrázattyában,
szarvakat
kivánván, bolondúlt voltában,
vesztette fûleit, mérges
haragjában.
Ki meg nem elégszik, à maga sorsával,
hág fellyeb másoknak, le tapodásával,
fogja
tapasztalni, à maga kárával,
feje szédûlését,
fellyeb hágásával.
Az uborka fára, sokan fel hágtanak,
Pegasus szárnyain, magossan jártanak,
de
Belleresontal, midõn nyargaltanak,
véle edgyûtt
veszve, porban hullottanak.
[p 0012] Nem szóllok már
tõbbet, errûl mostanában,
ki ki meg õsméri, még
ûdõ jártában,
lehet nem sokára, nagyob galibában,
s-nemis lészen haszna, hazánk rontásában.
