KÓNYI JÁNOS: AZ ELSÖ HAJÓS. 0060
Igy tehát (úgy mond Melida) vagyon a' tengeren túl más
part-is, és más lakosok talám vagynak, melly felöl én
mindenkor igy vélekedtem, de az én Anyám mindenkor el-titkolta
ezt tölem? De te már többé nem mégy a' te ki-ásott
dült-fádon a' más partra-viszsza; oh maradj én nálam,
és légy egyedül 's egészen az enyím, úgy tetszik, hogy
el-nem türhetném, hogy ha én kivülem mást valakit
szeretnél. De mond-meg nékem: úgy látszik, mint ha te nem
éppen az volnál, a' mi én vagyok, a' te állad körül valami
gyenge ször nevelkedik, a' melly nékem nintsen. Ez attól
viseltetsik (felele az Ifjú) [p 0061] hogy én férfiú
vagyok, te pedig leány vagy, Férfiú é, (mond Melida) ez
tsudálatos; és én még sem tserethetnélek téged
jobban, ámbár hozzám mindenben hasonló volnál-is. Oh melly
sokat el-titkolt tölem az én Anyám!
Szemira
mosolyogván parantsolja, hogy a' leg szebb
gyömültsökböl vatsorát készítsen. Melida el-megy
a' leg szebb gyümöltsöknek szedésére, a' kit az Ifjúnak
követni kelletet. A' gyakorta-való ölelgetések és kegyes
beszélgetések között el-felejtkezvén a' gyümöltsnek
válogatásáról, és oda találtak véletlen vetemedni, hol a'
parton a' hajó állott. Ládd-é, úgy mond az Ifjú, ládd-é,
Szerelmesem! ott az a' töke a' parton, melly engemet a'
tengernek habjai között ide a' te kebeledbe hozott. Tellyes
öröm tsudálozással futott oda menten. Oh tsudálatos
talalmány! iigy kiálta-fel, oh vakmeröség, a' melly a' nagy
tengerre illyetén edényben bátorított, [p 0062] melly a'
tengeren nem egyéb, mint a' haboknak ki-tétetett játék,
valamint a' virágnak vagy fának függö levele, a' gyenge
szélnek levegö játékja, és az én hozám való
szeretet' okozta néked ezt a' vakmerö indúlatot! oh
kedvesem! melly, ah! melly igen kös önhetem [!] a' te
szeretetedet! De mond meg-nékem: Mitsoda az, mind a' két
részröl meg erösittetett? Bizonyára, azok az ollyatén
fa lábok, a' minémüekkel te, mint a' hattyú, utazásodat
kormányoztad! oh áldott légy te advas-fa! oh légy áldott te
jövevény fa a' meszsze partokrúl! Szebb vagy te elöttem,
noha ékesség nélkül fekszel itt, mint akár minémü fa
a' tavasznak leg szebb ékesítésével! Áldott légyen az
a' hely, mellyet te árnyékoztál! Áldottak légyenek azok a'
kezek, mellyek téged plántáltak! A' tavasz minden
gyönyörüségit oda öntse, az hol ök nyugodnak!
Mindazonáltal, én szerelmesem! igy szólván keserves
könyvei gördülének alá ortzáin, és az [p 0063] Ifjat meg-
ölelvén igy mond: oh kínszerítlek téged minden
Istenekre, ne hadj-el engemet, ne szállj ismét azon advas
fába, hogy ezt a' partot el-hadjad! Ha pedig ezt tselekednéd,
oh a' te hitetlenséged miatt a' haragos habok kergessenek
téged viszsza az én jajos panaszimra. Óh kedvesem!
felele az Ifjú, és ortzáján tsordogáló könyveit
tsokolgatá, minö igazságtalan a' te aggoskodásod! A' leg
elsö habok verjenek-le engemet a' leg nagyob' mélységre,
mihelyt illyen utálatos szándékbúl ezt a' partot el hagyom!
Söt azon kell aggódnom, hogy miképpen nálad egyedül az én
boldogságomat, az én tellyes örömömet nap-fényre
dérítsem? Ezen az áldott parton tsinálok két oltárt,
egyet a' szép Venusnak, és az hatalmas fejának, a' ki az én
szívemben a' ki-olthatatlan szerelmet és azon vakmerö
tökélletet oltotta: a' másik pedig légyen a' tengerek
Istenének fel-szentelve, a' ki engem a' vízeknek tetején
meg-oltalmaztatott.