KÓNYI JÁNOS: AZ ELSÖ HAJÓS. 0060


Igy tehát (úgy mond Melida) vagyon a' tengeren túl más part-is, és más lakosok talám vagynak, melly felöl én mindenkor igy vélekedtem, de az én Anyám mindenkor el-titkolta ezt tölem? De te már többé nem mégy a' te ki-ásott dült-fádon a' más partra-viszsza; oh maradj én nálam, és légy egyedül 's egészen az enyím, úgy tetszik, hogy el-nem türhetném, hogy ha én kivülem mást valakit szeretnél. De mond-meg nékem: úgy látszik, mint ha te nem éppen az volnál, a' mi én vagyok, a' te állad körül valami gyenge ször nevelkedik, a' melly nékem nintsen. Ez attól viseltetsik (felele az Ifjú) [p 0061] hogy én férfiú vagyok, te pedig leány vagy, Férfiú é, (mond Melida) ez tsudálatos; és én még sem tserethetnélek téged jobban, ámbár hozzám mindenben hasonló volnál-is. Oh melly sokat el-titkolt tölem az én Anyám!

Szemira mosolyogván parantsolja, hogy a' leg szebb gyömültsökböl vatsorát készítsen. Melida el-megy a' leg szebb gyümöltsöknek szedésére, a' kit az Ifjúnak követni kelletet. A' gyakorta-való ölelgetések és kegyes beszélgetések között el-felejtkezvén a' gyümöltsnek válogatásáról, és oda találtak véletlen vetemedni, hol a' parton a' hajó állott. Ládd-é, úgy mond az Ifjú, ládd-é, Szerelmesem! ott az a' töke a' parton, melly engemet a' tengernek habjai között ide a' te kebeledbe hozott. Tellyes öröm tsudálozással futott oda menten. Oh tsudálatos talalmány! iigy kiálta-fel, oh vakmeröség, a' melly a' nagy tengerre illyetén edényben bátorított, [p 0062] melly a' tengeren nem egyéb, mint a' haboknak ki-tétetett játék, valamint a' virágnak vagy fának függö levele, a' gyenge szélnek levegö játékja, és az én hozám való szeretet' okozta néked ezt a' vakmerö indúlatot! oh kedvesem! melly, ah! melly igen kös önhetem [!] a' te szeretetedet! De mond meg-nékem: Mitsoda az, mind a' két részröl meg erösittetett? Bizonyára, azok az ollyatén fa lábok, a' minémüekkel te, mint a' hattyú, utazásodat kormányoztad! oh áldott légy te advas-fa! oh légy áldott te jövevény fa a' meszsze partokrúl! Szebb vagy te elöttem, noha ékesség nélkül fekszel itt, mint akár minémü fa a' tavasznak leg szebb ékesítésével! Áldott légyen az a' hely, mellyet te árnyékoztál! Áldottak légyenek azok a' kezek, mellyek téged plántáltak! A' tavasz minden gyönyörüségit oda öntse, az hol ök nyugodnak! Mindazonáltal, én szerelmesem! igy szólván keserves könyvei gördülének alá ortzáin, és az [p 0063] Ifjat meg- ölelvén igy mond: oh kínszerítlek téged minden Istenekre, ne hadj-el engemet, ne szállj ismét azon advas fába, hogy ezt a' partot el-hadjad! Ha pedig ezt tselekednéd, oh a' te hitetlenséged miatt a' haragos habok kergessenek téged viszsza az én jajos panaszimra. Óh kedvesem! felele az Ifjú, és ortzáján tsordogáló könyveit tsokolgatá, minö igazságtalan a' te aggoskodásod! A' leg elsö habok verjenek-le engemet a' leg nagyob' mélységre, mihelyt illyen utálatos szándékbúl ezt a' partot el hagyom! Söt azon kell aggódnom, hogy miképpen nálad egyedül az én boldogságomat, az én tellyes örömömet nap-fényre dérítsem? Ezen az áldott parton tsinálok két oltárt, egyet a' szép Venusnak, és az hatalmas fejának, a' ki az én szívemben a' ki-olthatatlan szerelmet és azon vakmerö tökélletet oltotta: a' másik pedig légyen a' tengerek Istenének fel-szentelve, a' ki engem a' vízeknek tetején meg-oltalmaztatott.