KÓNYI JÁNOS: ÁRTATLAN MULATSÁG. 0044


HATODIK KÖNYV.

Flórentz felõltözik a' füstös pántzélba. Kimegy az Óriás ellen, és azt meggyõzvén fejét Dagobertus KIrálynak kûldi. Marczebillát elragadta, de ezt meg nem tarthatván, vissza kellett adni, melyért nagy vérontást tõn, a' Törökök megfutamodtak.

Midõn már Klaudius a' rozsdás eszközöket a' padlásról lehozta, magára veszi Flórentz a' pántzélt, mely a' füsttõl oly' fekete vólt, mint a' korom, a' sisakot pedig, mely belõl pók- hálóval tele [p 0045] vólt,és már az egerek is kõltöttek benne, maga Kelemen tette fel néki a' fejére, azután fogja a' vén Kelemen a' kardot, ki akarja húzni, de a' rozsdától nem lehetett, hanem Klaudiusnak adja a' hûvelyét, maga pedig a' markolatját fogta, és úgy húzták, mind addig, míg eggyik a' vasával ide, másik pedig a' hûvelyével amoda esett. Ezt igen nevette Flórentz, egyébaránt pedig az Attyát sajnálta, hogy magát megütötte.

Már Flórentz egészen fel vala õltözve, kivezeti az Attya a lovát, melynek a' kantárja három helyett is öszve vólt kötve, és a' nyerge is tsak alig bírta magát. Mind ezzel nem gondolt Flórentz, hanem felhajtja magát a' nagy lóra, mondván: hol vagy most te vad Óriás, majd megmutataom, hogy mi emberre akadtál. Erre kezébe adják a' füstös dárdáját, melyen a' tyukok 30. esztendõtõl fogva ûltek, a' kardot pedig Klaudius tsak úgy függesztette az óldalára, hogy a' kihúzással ne veszõdjék. Ilyenképpen, minekutánna Klemen õtet megáldotta vala, megy a' kapu felé. Kelemen pedig mindenütt nyomba követte õtet, mind a' kapuig.

Ezt látván a' városiak, nagy nevetéssel mondának: Nézzétek, nézzétek azt a' fényes Vitézt, úgy tündöklik, mint a' hajnaltsillag; a' másik: no, valójában még nem láttam ily' Világ tsudáját, bezzeg megfutamítja ez az Óriást tsak maga mutatásával is; mások: ah! ne bántsátok, hiszem jó lesz ez az Óriásnak egy fölöstökömre; mitsoda! mond a' másik, hagyj békét néki, ember ez a' talpán, nem látod-é, hogy még most is a' vér tsordogál a' kardján, azért oly' veres tovább, de kitesz õ magáért, a' mint a' formája vagyon, még õ nyeri feleségûl a' Török Császárnak szép Leányát. De mind ezt fel sem vette Flórentz, hanem sietett [p 0046] a' kapuhoz. Itt vólt egy Barát, ki is nagy fohászkodással monda: ah bóldog Isten, mitsoda tsudákat fogunk még látni, de örûlj Dagobertus KIrály, mert ha az Óriás ezt a' pallérozott vitézi õltözetet meglátja, valójában megvakúl tõle.

Azonban elkezd az Óriás ismét kiabálni: ti kurafiak, semmirevalók, hát nem mertek velem szembe szállani, de mondom bizonyára, hogy rövid idõn Dagobertusnak koronáját az én Marczebillámnak fejére tés18000410DUGONICS ANDRÁS: zem. Erre kinyitják a' kaput és kinyargal Flórentz. Az Attya pedig a' bástyának külsõbb falára mászottt fel, a' hol õtet legjobban láthatta, és mind úntalan imádkozott: óh Uram Isten! adj jó szerentsét az én fiamnak, hogy ezt a' pogány kutyát, ki a' mi hitünket ûldözi, leverhesse és egészen megygyõzhesse.

Az alatt meglátja az Óriás, hogy Flórentz egyenesen néki erányozott, mondván: bizonyára te rozsdás vitéz nagy köszönettel lehetsz ahoz, a' ki téged' felõltöztetett, hát mit kívánsz tõlem? vagy talán engem' tsúfolni jöttél, hogy velem bajvívj; térj vissza inkább, mert sajnálom a' te ifjúsáodat, és szégyenlenék is ily' motskos vitézzel viaskodni, hanem mond meg a' te Királyodnak Dagobertusnak, hogy õ véle magával akarok hadakozni. Az alatt néki rugaszkodik Flórentz, és a' rozsdás dárdával általszúrta a' tzombját az Óriásnak, úgy hogy a' vér igen nagyon folyt belõle. Kelemen pedig a' bástyáról látta ezt, azért nagy örömmel monda: áldott légyen az az óra, melyben én téged' az ölemben hordoztalak a' tenger mellett. Az Óriás pedig nem vészi a' dolgot tréfára, ejnye beste-kurafi hitván gyermeke te, hát így megtsúfoltál-é engemet! majd megtanítalak én téged. Erre nagy haragosan vágott hozzája, de Flórentz frissebb lévén, félre rántotta magát, és hirtelen [p 0047] melléje ugratván az Óriásnak a' bal-karját egészen levágta a' rozsdás karddal. Ezt látván Kelemen, felkiálta: az Isten segélje édes fiam a' te arjaidat, bóldog az az óra, a' melyben téged' vettelek, és még bóldogabb, a' melyben azt a' lovat vetted, ámbár igen drága is az; óh édes fiam! vágd le a' másik kezét is, és azután a' fejét is. Flórentz jól hallván az Attyának szavát, melyen annál is inkább felindúlt. De bezzeg az Óriásnak minden kedve elmúlt, azért ugyan mindjxárt megadózol. Látta pedig Flórentz, hogy az Óriás miben mesterkedik, félre ugrat mellette, hogy õ is úgy ne járna, mint az elõbbi vitéz, és úgy vág hozzája, hogy mindjárt kiesék a' fejébõl a' vas sísak az Óriásnak; ez pedigmegragadja Flórentznek a' paizsát, gondolván, hogy már markába esett légyen a' fogoly; de hibásan, mert Flórentz oda engedi a' paizst, és maga tovább ugrat; mellyen még jobban bosszonkodván az Óriás, úgy hajtja hátba Flórentzet a' paizzsal, hogy tsak nem elájúlt, és majd leesett a' lóról. Ezen megijed a' vén Kelemen, el kezd nagyon kiáltozni: Flórentz éde sfiam! talán aluszol, serkenj fel, és ne hadd magadat, megsegít az Isten. Flórentz magához jövén, látja, hogy az Óriás ismét lehajol, hogy a' paizst felvegye, azonban hozzá közelít Flórentz, és úgy reá vág, hogy mindjárt leesett egy darab az Óriás vállából. Erre felkél az Óriás és úgy ütötte fõbe Flórentznek a' lovát a' paizzsal, hogy mindjárt elesett, 's elszédûlt. Nosza bezzeg megijedt Flórentz, mert azt gondolta, hogy már körömbe vagyon, de hirtelen talpra ugrott, és védelmezte magát a' rozsdás karddal, a' mint lehetett. Történt végre, hogy midõn az Óriás igen nagy haraggal vágott vólna Flórentzhez, [p 0048] akarván õtet egyszerre keresztûl-vágni, ez pedig frissen félre-ugrott, hogy az Óriás egy hant fõldbe megbotlott, és minden erejével a' fõldre esett. Nosza rajta esik Flórentz, üti veri agyba fõbe az Óriást a' rozsdás karddal mind addig, míg egyszer a' fejét a' testétõl egészen eloszlatá, mondván: az Istené egyedûl a' dítséret és ditsõsség, ki nékem ezt a' szerentsét adta vólt; ezt a' fejet Dagobertus Királynak ajándékozom vérbérûl. Azutánfogja a' nagy bolond fejet, felkötözi a' lovára, és viszi Páris felé. A' vén Kelemen pedig nagy tolongó sokasággal eggyütt, kimenvén Flórentz' eleibe, néki ezer meg ezer üdvözletet tõnek; be akarták õtet nagy örömkiáltással kísérni, de haszontalan, mert azt mondá, hogy addig meg nem nyúgszik, valamíg Marczebillát a' Török Császárnak leányát meg nem látja, a' kit igen szépnek mondanak vala. Az Óriás' fejét pedig ajánlja nékik, hogy azt Dagobertus KIrálynak adnák, úgymint õ tõle ajándékoztatott vérbért.

Flórentz meg nem szûnt, valamíg a' Marczebillának sátorához nem ért; kit midõn a' Törökök meglátván, mondának: nézd nézd mitsoda tündöklõ vitéz megy amott, ki még az õ füstös kardját is hüvely nélkûl hordozza; meg kellenék fognunk, hogy megtudnánk, mitsoda állat légyen, de mitsoda vitézséget mutat az õltözete, talán az Óriás nélkûl semmit sem tehetnénk néki. A' minthogy igazán is beszéltek, melyet majd jobban is megfognak esmérni.

Midõn már Flórentz a' Leányok' sátora felé közelgetne, történt, hogy Marczebilla némely Leányival eggyütt a' zõldellõ bokrok között sétálgatna; mert igen szép kies helyen vólt megtelepedések, mivel egy felõl a' Szina vize folydogált, más felõl pedig igen gyönyörû zõld erdõtske kedveskedett [p 0049] maz égi madaraknak kellemetes hangitsálásokkal; Marczebilla Alexandriaban készíttetett zõld selyem ruhában vala felõltözve, melyben az arannyal kivarrott virágok között tündöklõ drága kövek a' napnak sugárit játszodatták, a' ki némely mezei virágokból koszorút fûzögetvén, azt az Óriásnak visszajövetelére készítgette. Midõn pedig a' Leányok Flórentzet jönni megsajdítját, elálmélkodának az õ rozsdás és véres õltözetin, mondvan az eggyik tsúfságúl: ni-ni! az lessz ám még az én mátkám, látjátok az õ drága õltözetet, nyilván kitetszik, hogy õ valami nagy Hertzegi nembõl való. - Ezt a' szerentsét magamnak tartom, közbe-szóla Marczebilla, mert valóban az õ fényes fegyverérõl is nagy Vitéznek lehet ítélni. ki elõtt még az Óriás Király is elbújhat. Ilyenképpen eggyik így, másik pedig amúgy tsúfolta õtet. Azonban elérkezik Flórentz, és midõn Marczebilla látná, hogy egyenesen hozzá-erányozna, mintegy megdöbbent, mindazonáltal a' körûlötte lévõ sokaságban bízván, elibe-mégyen és így szóllítja meg Frantzia nyelven: Barátom, mi újságot hoztál, avagy mit kívánsz? Flórentz pedig, ki tsak azon mesterkedett, hogy miképpen juthasson legközelebb Marczebillához, mert eltökéllette magában, hogy inkább Pūrist se lássa, mint sem Marczebillának tsak egy pár tsókot is de adjon, mondván: Felséges Asszonyom, az én Uramat, kinek én lovássza vóltam, az Óriás KIrály levágta a' Párisi kapu elõtt, én pedig ide szaladtam, hogy nálatok kegyelmet leljek, és a' ti szolgálatotokban lehessek. Azonban megkapja Marczebillának a' bal-Karját és fortélyosan felvette hirtelen maga eleibe minden sérelem nélkûl, azután megsarkantyúzza lovát, és ment [p 0050] a' mint mehetett haza-felé; az alatt hogy magához szorítván, semmivel sem gondolt, hanem tsak hogy Prédáját tsókolgathatta. Martzebilla ezen igen megijedt, és el kezd sivalkodni: Óh! nagy Mahumed! ne hagyj el, hát nintsen- é oly' jámbor Török, ki rajtam könyörülne és segítségemre sietne. Ezt látván a' POgányok, nosza lóra kapnak, és utánna Flórentznek ki dárdával, ki karddal. Flórentz pedig ezzel nem gondolt: hanem Marczebillát gyakorta tsókolgatván, monda: valójában örûlhet az ollyan ember, ki ily' drága kintset nyert légyen, óh vajha oly' bóldog lehetnék, hogy tégedet valaha feleségül vehetnélek, melyért bizonyára sok Töröknek vére ki fog ontatni. Azonban látta, hogy a' Törökök már közel valának utánna, és hogy meg kell válni a' szép Marczebillától, fogja azért még kétszer megtsókolja, és igen könnyen lebotsátja a' lóról, mondván néki: Drága kintsem kit véremen nyertelek, mivel az Óriás KIrályt a' te undok szeretõdet meggyõzvén, a' Fejét Dagobertus KIrálynak kûldöttem vérbérûl, ne gondold, hogy tõled egészen elváljak, mert inkább életemtõl válok meg; de rövid idõn ismét meglátogatlak, és mind addig meg nem szûnök, valamig tõled kegyelmedbe fel nem vétetem.

Azonban közbe-fogják a' Törökök Flórentzet, ki is magát mentvén a' rozsdás karddal egynehányat a' fõldre ejtett. A' Törökök megrémûlvén mondának: nem ember ez, hanem a' pokolbéli eleven õrdög. Ezt hallván két fõ Vitéz oda nyargalván kérdék, hogy hol vagyon az az õrdög. - Itt vagyok, mond Flórentz, melyre az eggyiket úgy találta fõbe, hogy mindjárt a' fõldre esett, és a' másiknak is tsak hamar végére jára. Ez nagy lármát indított közöttök, mely [p 0051] a' Persiai Admirálnak is fülébe hatván, megakarta bosszúlni a' két fõ Vitézt, azért kapja dárdáját, és nagy dühösséggel rohan Flórentzre; ez pedig fortélyosan félre-dûlvén, úgy tsapott hozzá, hogy a' dárda mind kezével eggyütt a' fõldre esett; ennek már nem kellett több. Midõn a' Törökök ilyetén három vitézeknek veszteket látnák, nagyon felzendûlnének, mondván: mitsoda szégyen az nékünk, hogy ez az egy ember így megmotskol bennünket, mert valójában Flórentz akkor maga többet húsz Töröknél ki levágott, kit megsebesített, azért nagy sikoltással és riokoltással sokan rajta mentek. Látván Flórentz, hogy sok lúd disznót gyõz, a' Példabeszéd szerént, és a' lova is nagyon meg vólt sebesítve, azért lódúlt, mint lehetett, Páris felé. Azonban meglátja az Attyát Kelement, ki is 200. válogatott katonákkal jött a' városból néki segítségére, újra szívet vesz, visszafordúl és derekasan vagdalkozott. A' vén Kelemen pedig, öregségét nem tekintvén, mint a' fene Oroszlán úgy ment az ellenségre; és az ifjúságnak mintegy példát mutatván, mindenütt elõl vitézkedett. Erre megfutamodának a' Törökök, kik látván romlásokat, szedték vették a' sátorfát, és szaladtak Dampmartin felé mind Marczebillástól eggyütt; kik alig hogy a' Marczebillának sátorát és egyéb drágább jószágát öszveszedhették, a' többit mind ott hagyták.

A' Frantziák feldúlván a' hátra-hagyott sátorokat, és találtak mintegy hat mázsa ezüstöt érõ kintset és eszközöket, mellyeket egymás köztt felosztván, nagy örömmel tértek vissza Párisba.