KAZINCZY FERENC: BÁCSMEGYEINEK ÖSZVE-SZEDETT LEVELEI. 0001


BÁCSMEGYEYNEK ÖSZVE-SZEDETT LEVELEI.

BÁCSMEGYEY SURÁNYI MANTZIHOZ.

Soprony, 18. Januar.

Mintha tsak álmodnám, édes Mantzim, hogy el-jöttem tölled. El nem tudom hitetni magammal, hogy el-váltunk egymástól; pedig minden pertzentésben - minden pillantásban érzem hogy nem vagy itt, - hogy én nem vagyok melletted. Lyánykák! Lyánykák! mivé nem tesztek ti minket! - ti szivünkkel eggyütt veszitek- által azt az eröt is, melly a' lelket tartja bennünk; - akkor osztán ti éltettek egyedül; lehelletetek enyhülés, pillantástok eledel. Ha el-gondolom, édes Mantzim, mint sétáltunk [p 0002] estvénként eggyütt, mikor a' hóld a' lassan zúgó Duna' habjain reszketve tsillámlott, 's valamelly hárfa eggy ablakban meg-szóllalt, sírt, nyögdétselt, panaszkodott; de egyszr vígabb hangokra fakadt, 's utóljára örvendezö tsattogásokkal szaladozott húrjain fel 's alá, - mint hajtottam-fel akkor azt az öröm- poharat, mellyet nékem a' Végezés adott, 's mint mentem édes szenderedésben melletted, 's te miként ebresztettél-fel eggy édes tsókod által álmomból, 's angyal-tekinteted mint ragadott úgy el, hogy róllad, magamról, a' Világról egyszerre el-felejtkeztem; - Ha ezt elgondolom, Mantzi, 's azt vetem hozzá, hogy nem sokára majd megint olly szerentsés lehetek, megint olly szerentsés leszek, - nem bírok magammal, ki-megyek a' mezöre, 's néki eresztem szívemet, hadd érezze a' szép téli nap' kellemetességét, hogy az az üresség, mellyet a' te emlékezeted támasztott szívemben, ezzel teljen-meg. [p 0003] Ha így osztán két három órát a' hidegen töltök, míg végre az alkonyodás a' szerelmes Álmodozót a' Városba kergeti, 's az ablakomról le-nézek, 's látom mint meggy, itt is, amott is, eggy szerelmes pár, 's eggyütt-létek' édessége mint melegíti öket, mint a' tavaszi nap' melege, hogy nem gondolnak a' hideg' tsipösségével; ha el-nézem ezeket a' bóldogokat, 's el-gondolom szerelmek' édességét, - Mantzi! akkor egyszerre elöttem terem angyal-képed, 's szent tsókokra hív karjaid közzé. Felugrom, által akarlak ölelni, ki- terjesztem karjaimat utánnad - akkor el-enyészik árnyékod, 's reszketö karjaim el-esnek, 's - én magamat ölelem-által. Eggy nagy könny tseppen akkor ki káprázó szemeimböl, 's vigasztalás nélkül sírok. - Ó Mantzi, már egynehány ízben jöttem-el tölled, de még sem emlékezem rá, hogy illyen nyughatatlan lett vólna szívem. Isten! ha ez a' hánykolódás valahogy [p 0004] szerentsétlenségemet jövendölné! Minden tetemem reszket ebben a' gondolatban. El kell végeznem levelemt, - nem írhatok tovább, pedig teli - ollyan igen teli van még szívem! Isten hozzád, édes Mantzim! édes Mindenem! Szeress továbbá is, ollyan ki-mondhatatlanúl, mint én téged'!